Szerintem a Disintegration hangulatisága és mélysége a Bloodflowers albumon folytatódik, ez jelenti a legutolsó "kapcsot" a The Cure legmélyebb oldalával. Némileg felületesnek és indokolatlannak tartom az érintett kritikusok részéről a 35 évvel korábbi albumhoz hasonlítani az új albumot. Nem igaztalan természetesen, viszont méltatlanul zárójelezi a Bloodflowers-t, ami szintúgy egy koherens és kerek album, úgy, ahogy van.
Fogynak a napok. A hangulat teljesen rendben. De . Vajon ha nem érkezik meg a CD mikirtóp lesz elérhető az album pl. az Apple musicon? 00:00-kor???? Áh Am 😂
Hát ennek semmi értelmét nem látom. Mármint ugyanazon dalok instrumentális változatának. Minek?? Karaokézni??
És különösen úgy, hogy az eredeti album kerül mondjuk 5.000-be, a Deluxe pedig 10.000-be. Hát nem éri meg a dupláját, még ha akármilyen hiperszuper 3. lemez is van hozzá. Amúgy az micsoda, fel tud világosítani valaki?? Mire jó az a Blu-ray lemez??
És nekem még mindig kétségeim vannak, hogy a Deluxe CD instrumentális tényleg az eredeti lemeztől eltérő dalokat fog tartalmazni. Ez egyáltalán nem egyértelmű.
Annyira mélynek és érettnek találtam az All I Ever Am szövegét, hogy nem tudtam ellenállni egy kics elemzésnek. Soha korábban nem csináltam még ilyet (jó, most tekintsünk el Saffarik tanárnő irodalomóráitól a kötelező verselemzésekkel süldő koromban :) ), hogy kifejezetten csak a szöveg alapján ítéltem meg egy dalt. De.. de ez annyira jó szöveg, hogy muszáj volt :D. Remélem, hogy nem lőttem nagyon mellé, és borzasztó kíváncsian várom már, hogy halljam ezt a dalt, mert ezt a dalszöveget, Robert mesteri játékát a szavakkal és a képekkel már így, ahogy van, most imádom. A fordítást még nem írtam bele a posztba (tudom, tudom, úgy lenne az igazi, azzal együtt, de hát kicsit küzdök még vele, hogy hogyan adjam vissza ezt a hangulatot, ezt az érzést, amit elsőre éreztem a szöveg kapcsán, mert ez a szöveg NAGYON Robertes szerintem).
Emésszétek, aztán várom a ti értelmezéseiteket is:
Robert Smith önreflexiója és metamorfózisa: egy belső labirintus
Ez a bejegyzés rendhagyó módon jelenik most meg ebben a blogban: egy hivatalosan még meg nem jelent dal, az All I Ever Am szövegéről írom le az első gondolataimat, és mindezt úgy, hogy a zenét még nem hallottam. Október 27-én rajongói csoportokban néhány kép került napvilágra az új album, a Songs of a Lost World borítójáról és szövegeiről, így egyelőre a dalszöveg alapján próbálok a világába merülni, ráhangolódva az album várhatóan melankolikus, sötét hangulatára.
Ahogy olvasom a szöveget, elkap az időtlenség érzése. A dal szerkezete maga is tükrözi ezt az időtlen lebegést: "I think too much of all that's gone" - kezdi Robert a múlttal, majd később "I think too much of all to come" - fordul a jövő felé. E két túlzó gondolkodás közé szorul a jelen, talán ezért is "never quite enough" minden pillanat. Robert mélyen visszatekint a múltra, azokra a választásokra, amelyek talán soha nem lehettek tökéletesek vagy teljesek. Úgy ír az emlékekről, mintha azok csak homályos, foszladozó lenyomatai lennének valaminek, ami egykor megvolt, de az idő átértelmezte és elmosódottá tette. Az érzelmek és a tapasztalatok halványulnak, és a "rosszul emlékezés" költői sorai azt sugallják, hogy talán az emlékek sosem voltak pontosak - vagy sosem lehetnek elég pontosak ahhoz, hogy értelmet találjunk bennük. "Hopelessly misremember," mondja, mintha saját emlékei is elárulnák. Azok a döntések, amelyeket fiatalabb korában tett, most már inkább a tudatlanság és következmények nélküli merészség tükröződései. A szöveg minden sorával megmutatja, hogy hiába próbál beteljesülést találni, valahogy sosem sikerült elégnek lennie - sem önmagának, sem másnak.
Óvakodnék attól, hogy a Disintegration szentségét megsértsem, de már nem először olvasom, hogy az azóta eltelt idő legkoherensebb és legkerekebb albuma ez a mostani. Szóval elég sok írásban ehhez hasonlítják. És őszintén szólva nekem is folyamatosan ez az érzésem, hogy ez tulajdonképpen a 35 évvel későbbi folytatás. Persze azóta nagyon sokminden változott, ezért ugyanazt a hangzást, hangulatot nem lehet megismételni, az öregség kapcsán a témák is változtak, de ettől még ez a két lemez szerintem eléggé gyanúsan "testvérek".
Vagy azt, vagy van egy nagyon jó minőségű azt hiszem valamelyik Meltdown fesztiválról, hát YT istenem, de ha nincs jobb, akkor azzal kell főzni, ami van.
