AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Régi "kedvencem". A Countdown-t mai napig bírom, de a RIP-pel képtelen vagyok megbarátkozni. Mustaine manó hangjától a hideg futkos a hátamon, de itt valahogy a zene se ad feloldozást. A Countdown-on jól kitapintható, ütős talpalávalót szolgáltat a banda, a RIP meg olyan, mintha az összes zenész tökét satuba fogták volna a stúdiófelvételek közben.
Na jó, az igazság az, hogy a Countdown-t másoltattam le 93-ban kazettára a kecskeméti lemezboltban, mert annak jobban tetszett a borítója, így azt megszerettem, a RIP meg túl későn került a látómezőmbe.
Csodabogár lemez. Nagyon jó, nagyon tetszik, mégsem hallgatom gyakran. Pl. most szedtem elő a listázás óta először. Hogy miért, azt én sem tudom pontosan, de hajlok arra, hogy Agymosival értsek egyet, és az ő magyarázata az enyém is: a Rust óriási témák özöne, alattomosan szórakoztató, de úgy igazából semmiről sem szól. Amúgy a thrash metal ilyen szempontból nem túl hálás stílus, nehéz beletenni valami hangulati pluszt, de azért a legnagyobbaknak a legjobb lemezeiken csak sikerült.
Ha már a Justice szóba került: igen, az hosszadalmasabb, érthetetlenebb, nehezebben dekódolható rajta a rengeteg váltás, a Rust ilyen szempontból tökéletesen meg van csinálva, eltalálták az arányokat, az utolsó hangig minden a helyén van. A Justice-ban mégis érzek valamit, amit a Rustban nem találok. De elismerem, ez már a zenehallgatás legszubjektívebb része. Arról, hogy mi kire hogyan hat, nem lehet vitát nyitni (lásd Latzi és a The Company Band különleges viszonya), maximum csak megérted, vagy nem érted meg a másikat.
És ha már Justice, a kisördög a Rust első végighallgatása óta ott bujkál bennem, hogy Mustaine ezúttal is túl akarta szárnyalni a régi kollégákat, amihez nyilván a legnagyobb slágert kellett „kikezdenie”. A One és a Hangar 18 meglehetősen hasonlítanak egymáshoz felépítésre, lassabb kezdés után mindkettő második fele ritmusváltásba és amolyan ereszdelahajam szólózásba torkollik. Csak ugye a Hangar 18 rövidebb, tömörebb, kompaktabb, ebből a szempontból könnyebben hallgatható. Én mégis mindenkor, minden körülmények között a One-t választanám. És valahogy így vagyok a két lemezzel is. Mindig, amikor nekikezdek a Rustnak, azt mondom, hogy na majd most, mire a Hangar 18 lemegy, minden alkalommal le is hülyézem magam, hogy ez miért is nem 10/10, aztán mire a lemez végére érek, mindig rájövök, hogy nálam ez egy stabil, megingathatatlan, felfelé és lefelé sem mozdítható 10/8.
Biztos volt köze annak a lemez sikeréhez, hogy a korábbi alkalmi bérzenészek helyett, akik a két Dave mellé csapódtak, és akikkel feszült viszonyban voltak kénytelenek dolgozni, az újonnan érkezett Nick Menzával és főleg Marty Friedmannal végre megtalálták a közös hangot. A közös hang meg közös, megsokszorozott energiában préselődött bele az új album dalaiba, illetve talán Mustaine is jobban ki tudta hozni a maximumot magából a biztosabb környezetben. Ha már Mustaine kapcsán szokás Metallicázni, most én is megteszem: a Justice mellé odatéve ezt a lemezt - mert mégiscsak mindkettő egy agyonkomplikált techno-thrash lemez - ez úgy állva hagyja a Justice-t, hogy az csak pisloghat. Itt aztán nyoma sincs terjengős faszkodásoknak, állati feszes a lemez végig. És a komplikáció mellé a lehető legtöbb dallamot is odaszuszakolták, ami ebbe a műfajba belefér, de talán még többet is. Az új fiúk teljesítménye maximális, a Take No Prisoners-ben néha elgondolkodom, nem egy polip játszik-e a dobon Menza helyett, Marty pedig hajletevős szólókat rak le, lásd pl. Hangar 18, Lucretia, és a legnagyobb kedvencem, a Tornado Of Souls, ami nálam a lemez csúcsa is egyben, bár itt említem meg, hogy az is jó ebben a lemezben, hogy végig tartja a szintet, igen nehéz egy dalt kiemelni. Ami engem mindig zavart, az a lemez vékonyka hangzása (kazin még sokkal rosszabb volt, mint manapság akár a steramen), elkelt volna nekik is egy Bob Rock kaliberű producer, de ezt leszámítva ez egy tökéletes produktum, düh, agresszió, dallamok és technika maximális egységben. 10/10
Latzi zabolátlan kritikája nyomán persze tettem még egy próbát a The Company Band-dal és hát ja biztosan lehet onnan is nézni ahonnan ő nézi, azaz hallgatja. No, de nézzük a ZZ debut-ot, melynek évjárata szinte már a tökéletes kategória. És nem is kellett csalatkoznom ezúttal sem ebben az évszámban. Amolyan útkeresősen, demoszerűen szabad, a későbbi nagyon jellegzetes sound-juk még csak nyomokban jön elő. A Hendrix, Roky Erickson féle gitárközpontúság és hasonló misztikus délvidéki életérzések viszont annál inkább tettenérhetőek. A legkevésbé sem lekerített, sallangmentesre polirozott kompakt albumot hallunk, hanem a demó világ sava-borsát jelentő ilyet is olyat, amolyat is megpróbálunk típusút. Hangulatokat festve ötletelgetünk kb félig kidolgozva, bele bele kapunk tetszetős dolgokba, de általában kibontatlanul hagyva had vigye a szél amerre csak akarja, kedve szerint. Őszintén szólva rendkivül szeretem az ilyen kiforratlan, kreatív kisérletezgetős attitüdöt. Kétszer meghallgattam már és asszem még jó párszor megfogom ezután is.
Életkoromból adódóan nincs sok jó emlékem a ZZ Topról. A Viva Las Vegas nagyon tetszett, amíg rá nem jöttem, hogy feldolgozás, és a pár klippes daluk alapján mindig ilyen díszrockereknek tartottam őket, akik még zúzni sem tudnak rendesen, és akikkel a kereskedelmi rádiók tudnak takaródzni, hogy lám, van itt rockzene is. Itt viszont nem sok van abból, amit hozzájuk társítok, annál inkább vannak jó kis bluesolások, érzéssel előadott kesergők, úgy nagyjából a Canned Heat nyereg alatt puhítós stílusában. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az óceán másik felén ettől azért sokkal izgalmasabb blues-alapú zenék voltak ebben az évjáratban is. Persze nincs ezzel nagy gond, én eleve bírom az ilyen kissé száraz, fogam alatt ropog a homok-típusú zenét, de elsőre a lemez végére túlságosan feltorlódó Canned Heat-hatásokon kívül túl sok minden nem ragadt meg bennem. Mondjuk már másodszor futok neki, és biztos fogom is még hallgatni, mert ilyesmi zenéből lényegében bármennyit képes vagyok betolni. Lassan kezdek a korábban nem szimpatikus zenekarok hetvenes évekbeli munkásságával megismerkedni: a Pink Floyd megvett kilóra, a Genesis kapcsán még a múltkori AOTD-n rágódok, a Yestől viszont már teljesen padlót fogtam, pedig nem is volt AOTD (vagy igen?) ide majd szép lassan besorolom a ZZ Top munkásságát is.
Másfelől nekem szimpatikus ez a Latzira amúgy jellemző hevesen lelkesedni tudás valamiért, ami egyébént az általános vélekedés szerint ennyit nem érdemel meg, talán azért, mert bennem ez már nemigen van jelen. Én amikor friss volt, 2009-2010 táján néhányszor meghallgattam ezt a lemezt, de nem adott különösebben semmit, most meg félúton lelőttem, addig 6/10. Most gondolom mindenki piszokul meglepődött, mert tőlem mást várt, haha.
The Company Band - The Company Band Ha létezik zene, aminek hallatán tökéletesen megértem, hogy a nők emberi mivoltukból kivetkőzve, kegyelmet nem ismerő tüzelő szukaként, visítva-szűkölve dobálják átizzadt bugyijaikat a színpadra, akkor ez az. Ez itt a rocksztárság, a mágia, a zenei nagyfaszúság, amihez nekünk, egyszerű halandóknak egyszerűen nincs hozzáférésünk. Zárjátok be lányaitokat, Neil Fallon jár az utcában! Nem nagyon tudok még egy lemezt mondani, amiből ennyire áradna a mocskos, fülledt erotika, pedig mostanság elég sok túlfűtött, hetvenes évekbeli funk-rockot hallgatok. És ez a hang! Úristen!! FÉRFI!!! A Clutch sosem volt a kedvencem, de a korai cuccaiknál egyértelműen a túltolt blues volt az, ami zavart, de azóta már sokkal befogadóbb lettem a kipolírozott blues-sztenderdekkel szemben, szóval újra ki fogom próbálni őket. Ha esetleg valakinek olyan problémái lennének, hogy kettesben van egy ellenkező nemű személlyel (vagy nem ellenkező neművel, tökmindegy, csak szabad akaratából legyen ott mindenki) és egy kicsit megfagyott a levegő, akkor a Company Band egyetlen lemezét kell betenni, és garantáltan elszabadul a pokol! Nem szeretem az ilyen fellengzős meghatározásokat, hogy legjobb ilyen zene, meg a legjobb olyan zene, de hogy ettől dögösebb, csajozós-búgatós zene nem nagyon létezik, az egészen biztos! De most komolyan, milyen témák vannak itt? Zombie Barricades, It’s a Confusing World? Hogy a picsába lehet ilyen ellenállhatatlan, tökéletes rocknótákat írni? A Milton Keynes sivatagos zörejei, a vidéki Amerika megannyi íze, zamata, ahogy a végén felcsendülnek a Lethe Waters kezdő hangjai, majdnem belement valami a szemembe. Az évtized csúcsteljesítménye, ami a bluesos hard rockot illeti. Az örökké elégedetlenkedő rocktaták valószínűleg egy másik Company Bandet hallgathattak. 10/10
Egy meglehetősen löttyedt blúzolással indít a ZZ Top első lemeze, aztán robbanásszerű minőségjavulással következik a Brown Sugar, aminek nincs köze a Rolling Stones hasonló című szerzeményéhez. Ha valamihez köze van, az Hendrix, nem is kicsi. Gibbons előző zenekara, a Moving Sidewalks turnézott is Hendrixxel, leckéket is kapott tőle. Ugyanakkor a ZZ Top sajátos íze is megvan már ebben a számban, a lazaság és a feszesség különleges egysége, plusz a dallamvilág is az ismerős világ már. 10/10. Hasonló kaliberű szerzemény nincs a lemezen még egy, de ettől még a Goin' Down to Mexico teljesen élvezhető szám, a bluesrockolásról ebben az esetben sem az ugrik be, hogy bluesrockolás, hanem tényleg megvan benne az atmoszféra, a por, a sivatag, a végtelen tér. Aztán úgy kb ennyi. Ezek a dolgok ismétlődnek a lemezen, néha jön egy erősebb groove, pár jobb hangulat, de túl sok egyéb látnivaló nincsen. 79/100
Nekem ez nagyon bejött. A lelki szemeim előtt azt látom, hogy szakállas, napszemüveges, kalapos, farmerpantallós, túlsúlyos amerikaiak nyomják a rock'n'roll-t a színpadon egy meleg nyári napon délután négykor. Nyilván nem váltják meg a világot, nem játszanak semmi olyat, amit mondjuk a Lynyrd Skynyrd nem játszott el 40 évvel korábban, de szerintem tök szórakoztató.
Hja, egyfelől ez majdnem ugyanolyan unalmas, mint a The Company Band lemeze, másfelől komoly „mentsége”, hogy annál majd’ negyven évvel korábban született. Amúgy az efféle bluesos rockról az égvilágon semmilyen gondolatom sincs, semmi olyat nem érzek, miközben hallgatom, amit érezni szeretek, amikor zenét hallgatok. Ásítozok, fészkelődök, vakaródzok, vagy ha épp úgy adódik, beleszunyókálok. Mondanám, hogy két-három sör után egy akármilyen fesztiválon jól tudom rá érezni magam, de sajnos ez sem igaz. És mindezek ellenére is itt legalább hallok némi csít, amit az előző AOTD-ről egyáltalán nem állíthatok. Igen erős jóindulattal: 10/6
AOTD off
Továbbá a ZZ Top hallgatása alatt lávaként ömlött elő belőlem a Glázser Bozsó-i költészet:
Hát igen, '71-ben ehhez kellett önbizalom. Valamiért senki sem nevezte The First, And At The Same Time The Last Album-nak az első lemezét, pedig jópáran megtehették volna akkoriban.
Egyik sem 100%-os metalcore, inkább metálos hardcore:
01. Converge - Jane Doe 02. Poison the Well - You Come Before You 03. Catharsis - Passion 04. Converge - Axe to Fall 05. Breach - It's Me God 06. Will Haven - Voir Dire 07. Norma Jean - Bless the Martyr and Kiss the Child 08. Poison the Well - The Opposite of December... A Season of Separation 09. Unbroken - Life. Love. Regret. 10. Zao - Where Blood and Fire Bring Rest
Annyira hülye ez a zenekarnév, hogy sosem hallgattam meg őket. Mindig úgy képzeltem, hogy kopaszodó bácsik játszanak mérhetetlenül unalmas blues-rockot.
