Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
"Az egykori derék szegedi múzeumigazgató, Bálint Alajos fia, akit László Gyula mellett és után magam pártfogoltam egy jó félévtizeden át, ma az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, ..."
Azért érdekes ez a rész, mert egy ellenőrízetlen pletyka szerint (ezért kéretik nem bizonyosságnak venni!) B. Cs. úr diplomamunkáját B. K. írta volt annak idején. Hogy ez milyen fokú segítséget jelent, azt az érintettek jobban tudják nálam, de aligha fognak pontosan beszámolni róla.
Azonban van egy elvileg és gyakorlatilag is alkalmazható ellenőrzési módszer. Ha valaki megtudja szerezni e diplomamunka szövegét, akkor szövegelemzéssel (stílus, szóhasználat, nyelvtani szerkezetek stb.) megállípítható, hogy B.K., vagy B.CS. írta-e.
S akkor tudni fogjuk, ki is ez a B. Cs. s mennyire van oka a Tudomány képviseletére.
Az ötletet ajánlom az MTA vezetőinek figyelmébe.
Már, ha a tudományos élet tisztasága fontos nekik.
Azonban nincsenek vad reményeim. Ezeknek éppen ilyenekre van szüksége. A zsarolhatóság csak fokozza az alkalmazottak engedelmességét.
"De neked ez semmit sem számít, érvekre nem figyelsz, csak mondod a magadét. Ami nem lenne baj, ha értelmes ember lennél ...Varga Csaba barátom valóban említett barlangrajzokat ...Csabát tisztelem és áhítattal figyelem a kackiás bajszát..."
"Olyan pedig nincs, hogy a képi írásjel hangot nem jelöl, mert akkor nem piktográfiáról, hanem pl. csak szimpla esztétikai élményt nyújtó barlangfestményről van szó."
A kettős kereszt a magyar címerben a Magyar Királyságot jelöli. (Eredetileg ezt jelentette, mai hivatalos magyarázata nincs).
Ennek a kőkori, bronzkori elődje a megszemélyesített Tejútat szimbolizálja. Kiejtése (hangalakja) egy időben nyilván "Egy" volt, de ez talán nem volt általános minden időben és minden korban. Ezért a kezdetek idejére feltehető, hogy minden nép másképpen olvasta ki - ahogy egy piktográf jelhez illik.
A kettős kereszt képszerű, mert a Tejut egyik lehetséges ábrázolása. A függőleges szár a Tejút, a vizszintesek pedig a nappályát jelölik a két napforduló idején (Jankovics Marcell szerint). A Nap egy esztendős "Isten idő" pályáját jelöli, azaz joggal kötődik hozzá az Egy szó. (A germán világfa neve Yggdraszil "Ygg fája".)
A székely írásban a kettős kereszt a "gy" hang jele.
Most magyarázd el, légyszi, hogy mi értelme van ebben az esetben annak, ami te mondtál. Előadtál egy sémát, ami a sokkal bonyolultabb valóságnak nem felel meg, vagy nincs gyakorlati jelentősége. Ugyanis akkor mondd meg légyszi, hogy a kettős kereszt most minek minősül a te tudományod szerint s jelöl-e hangot, vagy sem?
Egy nagyívű életpálya áttekintésének a végére érkeztünk. Jól tudom, s azt hiszem ezt mindannyian így érezzük, csak felcsillantani sikerült egy rendkívüli ember, egy ritka tálentumú tudós, egy konokul hűséges magyar hazafi hatalmas és gazdag életművének főbb állomásait.
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl.
írta Arany János, s László Gyula valóban milliókra költötte dús élte kincsét. Százezrek könyvespolcain sorakoznak könyvei, amelyek önmagukban is halhatatlanok, de ha az egymást követő nemzedékeket is meg tudja érinteni a szelleme, akkor a művek szerzője is velünk marad. A szellemi kisugárzás a magyarul értők, a magyarul gondolkodók számára egyetemes és időben végtelen, ámde László Gyula elsősorban mégiscsak régész szakember volt, a hazai történettudomány jeles képviselője, aki hivatása művelése közben és mellett, de sohasem másodsorban, tanított és nevelt, mégpedig hatvan esztendőn keresztül. A kolozsvári rövid évek alatt nem alakulhatott ki a régi, Posta Béla nevével fémjelzett erdélyi iskola megújításaként egy László-iskola, de Budapesten ennek létrejöttek a feltételei. Korábban a Pázmány Péter Tudományegyetem Régiségtani Intézete is iskolateremtő volt Tompa Ferenc és Alföldi András (1895-1947-1981) révén, de ez a műhely 1945 után megszűnt. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében László Gyula még inkább csak a hatását éreztette, hiszen az 1948/49. évi új kommunista hatalom átszervezte a felsőoktatást is és létrehozta az egységes muzeológus szakot, amelyből majd csak 1956 után válhatott ki az önálló régész-képzés. Az első tanítvány-nemzedékhez sorolható kutatók közül kétségkívül kiemelkedik Dienes István (1929-1995), aki - az 1949-től meghívott tanárként előadó - László professzor úrnak nemcsak hallgatója, de hűséges követője is lett és maradt nagyon korai haláláig. Dienes István igen jelentős életművet hagyott maga után. Nemzedéki kortársai közül a később nagy karriert befutott Bóna István (1930 -2001), Gedai István és Erdélyi István, a másodvonalba szorított Szabó János Győző, Kőhegyi Mihály, Tóth Elvira, Kovalovszki Júlia, az ősrégész Trogmayer Ottó és Makkay János említhető, az utóbbiak azonban, bár tisztelték a Mestert a maguk módján, igazán nem maradtak meg a lászlói úton, talán Makkay János kivételével, aki újabban hívévé szegődött. Az ötvenes évek végétől sokasodtak meg tanítványai: Kolba Judit, Garam Éva, Valter Ilona, Kiss Attila (1939-1999), Végh Katalin, majd Mesterházy Károly, Nagy Katalin, Kozák Éva, Horváth Béla s jómagam. Minket követett Horváth lstván,Vékony Gábor, Bálint Csanád, Kovács László, Tomka Péter, Németh Péter, Melis Katalin, Müller Róbert, Gömöri János, Pálóczi Horváth András, Szőke Mátyás, Rosner Gyula, Vándor László, Költő László, Trugly Sándor. 1967-től az egyesített Régészeti Tanszék vezetője László Gyula lett. Népes hallgatói táborából ettől kezdve már nehéz volna a közel 250 hallgató közül kiemelni olyan neveket, akik még meghatározó módon és észlelhetően a László-iskola szellemiségét képviselték és követték volna. Szőke Béla Miklós, Benkő Elek, Szentpéteri József munkásságában már jószerével nyoma sincs a lászlói örökségnek. László professzor urat 1980-ban a hatalmasok nyugdíjba küldték. Nagyon rosszul tették. A Régészeti Tanszéket pedig 1990-ben átszervezték. Az új Régészettudományi Intézet keretén belül létrejött az Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszék, az Antik Görög-Római Régészeti Tanszék és a Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék. A László Gyula székébe kerültek közül Kubinyi András nem volt régész szakember, a következő: Laszlovszky József pedig igazán semmiben sem hasonlít a nagy elődhöz. A jelenlegi vezető szakmabeliek szemében László Gyula tudománytörténeti fejezetként kezelendő, így beszélnek róla manapság a vidéki egyetemeken is: Szegeden, ahol a Tudományegyetem Régészeti Tanszékét Fodor István vezeti (1997-től) s aki nem volt László-növendék, vagy Pécsett, ahol néhány éve Mesterházy Károly is tart előadásokat. Miskolcon a nagy állami támogatást élvező állami egyetemen 1996-ban jött létre régészeti oktatás, letörendő és elsorvasztandó a 15 éve virágzó Miskolci Bölcsész Egyesületet, amely 1998 óta Nagy Lajos Király Magánegyetem néven működik Itt a Magyar Történeti és Őstörténeti Tanszéket 1996 óta én vezetem. Az állandó támadások és elvonások következtében azonban ez a műhely nem képes igazán kibontakozni, jóllehet 1997/98-ban egyetemi tankönyvet is sikerült kiadnunk. Sokak szerint a László-iskola egy láthatatlan iskola volt, amely csak szellemi kereteket adott a hallgatóknak. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy maga a Mester sem vágyott többre, hiszen rendkívüli érzékenysége miatt, kivált az évtizedek múlásával egyre kedvesebbek lettek számára azok, akik a kedvében jártak, de alig vitték előbbre az általa megkezdett kutatásokat vagy rá sem léptek a lászlói útra Mert az igazi tanítvány az, aki bármi áron, felvállalja az ő tudósi hitvallását, amelyet így fogalmazott meg: közös gondunk népünk igaz történelmének feltárása. Gyökereinket meg kell ismernünk és meg kell óvnunk, mert e nélkül elveszünk. Mindaz, amit László Gyula régészként célul tűzött maga elé: megvalósult, hiába acsarkodnak és kötözködnek a mérvadónak nevezett szakvezetők, arra hivatkozván, hogy a romantikus történetírás ideje lejárt s az „igaz tudomány" ki kell magából vesse a „tudománytalant", a megcáfolható elméleteket. Csak az maradhat, amit a hivatalos történettudomány elfogad és elismer, azaz csakis a finnugor származás-elmélet a tudományos. Ezt kell elfogadtatni a közvéleménnyel, ezt kell oktatni az iskolákban, ezt kell sulykolni az előadásokon! Mindenki mást el kell hallgattatni, minden ellenszegülőt diszkvalifikálni kell. Az ugyan igaz, hogy a légből kapott agyalmányoknak nincs helyük a történettudományban, az azonban a legkevésbé sem igaz és helyénvaló, hogy a kiválóan felkészült, de más nézeteket valló szakembereket ki kell rekeszteni, tönkre kell tenni, meg kell alázni. 1998-ban a szegedi egyetemi munkaközösség megjelentetett egy könyvet: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája címmel. E kötetet most 2003. novemberében új kiadásban tették közzé, arra hivatkozva, hogy nagy népszerűsége miatt az olvasók által halálra keresett művé vált. A bevezetőt Domokos Pál Péternek, a legendás csángó kutatónak a fia, Domokos Péter írta. S itt szomorú tanúi lehetünk annak, hogy a petyhüdt alma bizony messze gurult a dúsan termő öreg fától! Domokos Péter ugyanis a következőket írta le professzortársáról, László Gyuláról: „Ha egy meghatározó tudós személyiség a 'termékeny bizonytalanságot' teszi-nevezi meg munkája alapideológiájaként, azt tőle individuális rögeszmeként esetleg el lehet fogadni. Ha azonban ez a felfogás a tanítványok széles körében is elterjed, felmérhetetlenül naggyá válik a veszély. Ilyképp mindent körülövezhet a bizonytalanság (megkérdőjelezheti a már elért biztos /?!?/ eredményeket), az áltudomány egybeölelkezhet, illetve egybemosódhat a valódival, s mi több a dilettánsok vezérükként hivatkozhatnak a legelismertebb szaktekintélyre. Egy magát őstörténésznek önátképzett bőrgyógyász /ti. Götz László/ háromkötetes képzelményei elé nem kellett volna baráti előszó írására vállalkozni! A 'kettős honfoglalás', a 'hún-avar-magyar" azonosítás ügye nem lehet e sorok témája, csupán azt jelzem: nem nóvum! Egykori tudósaink (például a reformkori Kállay Ferenc 'hármas honfoglalást' tételezett fel.) Az álmokat hagyjuk a költőkre, a tudósok pedig izzadjanak, küzködjenek tovább. De nem csupán nálunk létezik 'délibáb'. Néhány finn kutató, észt és magyar híveket is maga mellé állítva, a fínnségi népeket kezdi kiszakítani az uráli nyelvcsaládból s harmincezer éves finn őshaza koncepcióját latolgatja, fantázálja. Mindehhez nyelvészeti és genetikai érveket is találni vélnek. Nincs sok kedvünk, okúnk mosolyogni e tévúton támolygókon, de az irány veszélyes s politikai motivációi is nyilvánvalóak (EU- csatlakozás, szőke haj, kék szem - s barbár lapp-finnugor nyelv!?). Ez már nyílt rasszizmus." Domokos Péter és az idézett kötet szerzője, az elvakult finnugrista nyelvész, Rédei Károly egy húron pendül, ha a László Gyula-i szellemiséget és irányzatot kell támadni, és mindketten bátran és gátlástalanul pocskondiázzák és csepülik - a hazai és a nemzetközi tudományos életben teljesen szokatlan durva kifejezésekkel - a más nézeteket vallókat, őket félnótásoknak, sovinisztáknak, balka-nizálódott elemeknek, henyéknek, műkedvelőknek, agyszüleményeket gyártóknak, gyermetegeknek, gőgös fennhéjázóknak, balgáknak, badaroknak, képzetlen ködkergetőknek, mániákus képzelgőknek, őrült sarlatánoknak, agyrémes népbolondítóknak, kóklereknek nevezve, sőt attól sem riadnak vissza, hogy a nemzeti történetírás képviselőit a tudományos és a politikai alvilág képviselőinek és históriai bűnözőknek bélyegezzék. Ez a nemtelen és a jóízlést mellőző vagdalkozás, bármennyire is bántó számunkra, nagy haszonnal jár a gondolkodó magyarok számára, mert felnyitja a szemeket és felkelti az érdeklődést. De szó nélkül azért nem hagyható, mert a szépséget nem cserélhetjük fel a rúttal, a tisztaságot a mocsokkal, a valódit a hamissal. Mestereink jóhírnevét a tisztességes utódoknak mindig védelmezniük kell! Rédei Károly, László Gyula Őseinkről c. könyvéről azt írja, hogy sem nyelvészetileg, sem régészetileg nem igazolható feltevésekbe bocsátkozik, amikor a magyar nyelvet gondolja alapnyelvnek, amely a környező népek számára közlekedőnyelvvé vált. Majd így folytatja: „Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a nagytekintélyű régész, László Gyula az 1990-ben megjelent művében elénk tárt valószínűtlen hipotézisekre épülő eszmerendszere, melyek csírái már korábbi műveiben is előbukkannak, teremtette meg a táptalajt az újabb idők dilettáns nyelvészkedőinek,az álomkergető, tudományos módszereket nélkülöző, illetőleg sutba dobó 'nyelvi és őstörténeti' tevékenysége számára. László Gyula nagycsalád-rendszerét és a kettős honfoglalás elméletét lényegében az egész magyar történész-régész szakma megtagadta, bizonyítás nélküli, hibás hipotézisnek minősítette, akárcsak a szkíta-hún-avar magyar folytonosság tételét is. Ez utóbbit tömény esztelenségnek nevezik a mérvadók, teljesen elhallgatva azt a tényt, hogy az ő kihirdetett tételeik csak kinyilatkoztatott dogmák, semmi egyebek. Kihirdetett időrendjük teljesen hasraütésen alapul, mivel semmiféle tényadatunk nincs arra, hogy az un. uráli, majd finnugor alapnyelv a Kr.sz. előtti V. illetve IV. évezredben létezett volna, sőt arról sincs, hogy egyáltalán létezett volna ilyen alapnyelv, mivel ilyen nyelvi emlék egyszerűen nem létezik! Ugyancsak egészen légből kapott, hogy az előmagyarok a tajga-övezetből a Kr.sz. előtti I. évezredben sodródtak volna dél felé. Arról már nem is szólva, hogy miért csak a magyarok elődei sodródtak dél, majd nyugat felé? S miért maradtak a tundrás-tajgában és az északi sztyepp-zónában a többiek? A magyarok őshazájának az Ural nyugati oldalára helyezése egy megkövült ősdogma, amelyet semmiféle régészeti anyag nem támaszt alá. A székelyek eszkil-bolgároktól származtatásának tudománytalanságáról már volt szó. A Bóna István által képviselt un. garnizon-elmélet a IX-X. századi Magyarországon a viking katona telepek mintájára képzeli el a Kárpát-medence birtokbavételét. S ez a képtelen feltevés akadémikusi címet ért. Fájdalmasan szomorú, hogy az iskolateremtő László Gyula neveltjei sorra és rendre elfordultak a Mestertől. Nem azt fájlaljuk, hogy az adatok változtak, ez a kutatások bővülésével természetes. Hanem azt, hogy azok, akiket egy kissé dédelgetett is, az előmenetelük, a címeik érdekében kiáltottak harsány Barabbást, Jézus helyett. Az egykori derék szegedi múzeumigazgató, Bálint Alajos fia, akit László Gyula mellett és után magam pártfogoltam egy jó félévtizeden át, ma az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, aki éppen a mi sorozatunkkal egyidőben szervezett egy tudományos ülésszakot az Úri utcai Régészeti Intézetben a magyarság úgymond hiteles őstörténetéről, s a szűkkörű szakmai szeánszon a mérvadó kutatók, lényegében egymás között, érdeklődő közönség nélkül, gyalázzák a dilettánsoknak nevezetteket, sűrűn és önelégülten hangoztatva: dilettantizmussal nem lehet tudományos karriert elérni. Ez valóban így van. A 2004. évi akadémiai tagajánlások között csak Erdélyi István neve szerepel. Sokan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy őstörténetünk számos kérdésére ma még nem tudjuk a választ, hiszen például egyetlen hiteles nyelvemléket sem ismerünk a szkíták, a hunok kazárok és az avarok nyelvéből. Ugyanígy fogalmunk sincs a honfoglalás előtti ótörök jövevényszavaink pontos eredetéről. Ezeket a problémákat ugyan rejtett módon elismerik, ám mégis kijelentik: a szkíták iráni nyelvűek voltak, a hunok, a kazárok és az avarok török nyelvűek voltak, tehát a magyarokhoz semmi közük sem lehetett. Bizonyíték: nulla. A finnugor kliséket imamalomként ismételgető Rédei Károlynak csak arra futja a tehetségéből, hogy kijelenti: Bakay Kornél, Kiszely István és társai nem tekinthetők tudományos vitapartnereknek, mivel témafelvetésük és tárgyalási módjuk nem szakszerű! Ugyanakkor az átfogó és tudományos alapossággal megírt Árpádok országa c könyvem teljes mellőzésével, heti újságok kis cikkeiben szereplő sajtóhibákkal ékelődik. De minket ez a megbélyegző és kirekesztő bánásmód nem rettent meg. Sőt, csekély számunk ellenére sem vesszük át a hangadó hivatalosok érvek nélküli, mocskolódó stílusát, hanem a nagy kultúrpolitikus Klebelsberg gróf útmutatását követjük, aki 1920-ban azt mondta: „ne keressünk mi valami csodaszert, ne keressünk mi valami egészen újszerű, szokatlan módszert ahhoz, hogy lábra tudjunk állni, hanem dolgozzunk, dolgozzunk becsületesen, dolgozzunk szakszerűen minden téren." De azt is tudjuk, hogy önerőnk nem elégséges. A magyar értelmiség, a magyar középosztály, a magyar gondolkodók támogatása és megnyerése nélkül nem járhatunk sikerrel. Ameddig nem tudjuk megteremteni azokat a nemzeti műhelyeket, ahol a kisiskolások, a gimnazisták, a főiskolások új és becsületes tartalmú tankönyvei elkészülhetnek, ameddig nem születnek nemzeti tőkés-mecénások, akik biztosítják a kutató expedíciók költségeit, ameddig nem veszik meg a nemzeti történeti iskola tagjainak a könyveit, addig a marxista történelmi materializmus neveltjeinek finnugrista rabláncán maradunk. Múltunkért évszázados harc folyik s nem egyenlő feltételek mellett küzdenek meg egymással a szembenálló táborok. A velünk szembeniek is nagyon jól tudják, hogy a tét nagy! Akié a múlt, azé a jövő. Aki elveszti a múltját, olyanná válik, mint az emlékezetét vesztett gyógyíthatatlan beteg. Magatehetetlenként bármit megtehetnek vele. S akkor félévszázad múlva nem lesz Magyarország. Ilyen hatalmas a tét! Ismét Klebelsberget idézem: „A történész nemzetének nevelője, moralistája, így közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe." Ha sikerül bennünket hiteltelenné tenni a nagyközönség szemében, ha sikerül bennünket összemosni a képzetlen és valóban mindenfélét állító szerzőkkel, akkor nem lesz új, igaz magyar történelem! Ha László Gyulát, Mészáros Gyulát, Balázs Gézát, Marácz Lászlót, Bakay Kornélt egy csoportba zárják a legvadabb amatőrökkel, amint teszi ezt az alantas módszerekkel dolgozó, történelmileg képzetlen, etikátlan Rédei nyelvész, akkor mindannyiunknak tudnia kell: ki kicsoda és mit ér? S persze nem szabad bedőlni a Götz Lászlót, Padányi Viktort, Csöke Sándort, Kemény Ferencet, Harangozó Imrét, Kiss Dénest gyalázó tirádáknak sem. Rédei Károly például úgy ostorozza és gúnyolja a sumerológusokat és a sumerológiával bibe-lődőket, hogy közben a könyvében beismeri, hogy ő egyáltalán nem ért a sumerológiához, hanem egy Mihaela Weszeli nevű egyént bízott meg bizonyos szavak és jellemzők kikeresésével és ellenőrzésével. S ez az egyén engem vad sumeristának bélyegez. S ez az egyén akadémikus. Csoda-e, ha a Magyar Tudományos Akadémiának jelenlegi régész tagjait: Bálint Csanádot és Szabó Miklós a magyar művelt közönség alig vagy egyáltalán nem ismeri? S csoda-e, ha László Gyula nem lehetet tagja a Magyar Tudományos Akadémiának? De viseljük sorsunk, ahogy meg van írva.
Végezetül tekintsük át mégegyszer, hol tartunk ma? Meddig jutottunk a magyarság múltjának felderítésében? Mi az, amit a régészet, az új vagy újonnan értékelt írott források s az embertani vizsgálatok alapján tudunk? S mi az, ami biztosan hamis állítás és téves következtetés? Legutoljára: kikből áll ma még az egykori László-iskola? A magyar nyelvű népesség kialakulásának helye és ideje, a finnugor dogmák alapján ma már nem valószínűsíthető. Számolnunk kell egy őskőkori (paleolit) magyar ősnyelvvel részben a Kárpát-medencében, részben Közép-Ázsia és a Kaukázus térségében. A szkíta-hún korszak a Kr.sz. előtti IX. századtól kezdődik s egy ezredéven át tart. E magas kultúra önállóan jött létre, nem az antik görög vagy kínai hatás leképezésével. S ezen világ része volt az avar és a magyar kultúra is, amint ezt László professzor úr is tanította. A szkíta szellemi örökség (szarvas népe-csodaszarvas!), a szkíta divat, a hun művészet és ízlés töretlenül tovább élt a türk, avar és a magyar népeknél. Az írott források nem alaptalanul azonosították a hunt az avarral és a magyarral. Hun hagyományunk eredeti és ősi. A X. századi Waltharius eposz egymagában megcáfolja, hogy a hun hagyományt a németektől vettük volna át a XII-Xlll. században. A hun-magyar azonosság ősi örökségünk és nem Kézai Simon kitalálása. S még kevésbé a Nibelung-ének átköltése. Atilla a mi örökségünk, mert semmi nyoma sincs annak, hogy a világon bárki is magáénak vallotta volna a hunokat és egyáltalán érdeklődött volna e téma iránt. Nemzeti krónikáink hitelét az újabb kutatások megerősítik, sőt remélhető új írott források felbukkanása is. A legújabb genetikai (DNS) vizsgálatok egészen új irányokat szabnak, és nem erősítik meg a kihirdetett őstörténeti dogmákat. Ma már számos bizonyítékkal rendelkezünk ahhoz, hogy véglegesen elvessük, hogy elődeink föld bevájt putrikban laktak volna és a primitív dadogó sámánizmus jelentette volna számukra a vallást László Gyula régészprofesszor már ott fenn lakik a csillagok honában, de a hívők számára mind örökre őrlélek (Makovecz Imre) marad, akinek bizonyos adatai elévülhettek, elévülhetnek, ám azon hitvallása, hogy a magyar választott nép, amelynek szent a múltja, könyveiben örökérvényű kinyilatkoztatás marad. Sokan mondogatják, hogy a helyes útról, amelyen számos kutatót éppen ő indított el, a mester a 70-es években letért s elindult az ő saját kis ösvényén, amely a tudománytalan álomvilágba vezet. Ne higgyék, hogy - e földi világból már ugyancsak eltávozott - Bóna Istvánnak igaza lenne! Hit nélkül sem Isten, sem Haza, sem nemzet nincs. Az eucharistiát sem lehet bizonyítani, mégis kétezer év óta a legszilárdabb tartópillérünk. A László-iskola fundamentum, mélyen fekvő alap lett, amelyre építkeznünk lehet. A mai napon jogi személlyé vált László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület megkezdheti az építkezést s ha mindannyian akarjuk és vállaljuk, létrejöhet az első igazi magyar őstörténeti intézet. „Akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökké, miként a csillagok!"
(Elhangzott 2003. december 9-én Budapesten, a MOM Művelődési Központban)
Attól függ, mit tekintesz piktografikusnak. Valóban van egy lehetséges meghatározás, ami szerint piktográfiának azt tekintjük, ami nem jelöl hangot, tehát nem fonetikus. Ezt valóban tanítják, s ennyiben ezt valóban tekintheted tudományos álláspontnak is akár. Azonban ez nem "a Tudomány" álláspontja, mert annak nincs egyedül üdvözítő, végleges, ellenmondást nem tűrő álláspontja. Lehet mellé megjegyzéseket tenni.
A tanított, de bizonyítatlan, primitív séma szerint kezdetben volt a piktográfia s abból alakult ki idővel a fonetikus írás. Ez a séma valóban jól felépített, mert íróasztalszagú (azaz logikusan megszerkesztett elképzelés).
Ennek az elvnek valóban az felel meg, hogy a piktográfiát minden nyelven el lehet olvasni, ilyen pl. a közlekedési táblák rendszere. De mi most nem ezekről beszélgetünk, hanem a valódi írás kialakulásáról.
A valóságban azonban alig vannak példák a tisztán piktografikus írásra. Ahol ilyet fel lehet mutatni (pl. az észak-amerikai indiánok bölénybőrre írt krónikái), ott elszigetelt, a világ íráskultúrájára hatást lényegében nem gyakorló jelenségről van szó.
Ez arra utal, hogy az elv, amit képviselsz, nem igaz, vagy nem úgy igaz.
Valóban vannak képszerű jelek, de ezek egy része hangot jelöl és semmi bizonyíték nincs arra, hogy ez ne így lett volna a kezdetektől.
Nyilván nem olvastad még Maurice Pope írását (The Origins of Writing in the Near East, Antiquity, 1966, XL). Ő itt zseniális felismerést fogalmaz meg. Azt állítja, hogy az írásrendszerek fent vázolt elv szerinti kialakulására sehol sincs bizonyíték, az egyelőre ismeretlen kezdetekben feltehetően sokkal korszerűbb írást használt az emberiség, mint azt gondolnánk. Az egyiptomi, sumer stb. irnokok csak bonyolították ezeket az írásrendszereket a történelem során.
Neked igen nagy szerencséd van, hogy a Pope által megsejtett kőkori írásról nekünk köszönhetően megtudsz valami közelebbit.
"Vajon a magyar őstörténetkutatás tudományában CSAKIS és EGYEDÜLI módon lehet valamiképpen magasabb ismeretre szert tenni: kizárólag RÓNA-TAS, BÁLINT CSANÁD, SIMON , RÉDEI, HONTI elfogadásán és az összes finnugristán keresztül ?
Mert ŐK EZT ÁLLÍTJÁK, tehát az ő kezükben van a LOGIKA és minden egyéb összismeret kulcsa, és elvitathatatlan már a KIMONDATOTT IGAZSÁG tőlük ? (Ha így van, sajnos tényleg nincs semmi változás a hozzáállás formájában Hunfalvy óta...)"
************</P>
A kérdés jogos, mert a finnugrászok érzékelhető törekvése, hogy a döntést, sőt a tudomány képviseletét egyedül maguknak tartsák fenn; hogy a tudománytalan, hamis módszerre épült és a magyargyűlöletüket illusztráló rögeszméiket változatlanul ráerőszakolhassák a változó világra.
Talán mondanom sem kell, mennyire tudományellenesek ezek a konzerváló törekvések. A világ állandóan változik. S ha egy érvrendszer ezt nem követi (nem képes érdemi válaszokat adni a kihívásokra), akkor a saját sírját ássa meg vele.
A szégyenletes magyarországi viszonyok egy ideig élehetőséget adnak még az utóvédharcokra. De sokáig nem fog mögéjük állni a kultúrpolitika, mert a választásokon számonkérhetik rajtuk is, hogy kire és mire is költik a közpénzt. S nem veszíthetnek a választásokon, mert az annyira óhajtott szabadrablásuk biztosítása érdekében néha engedményeket kell tenniük.
S a finnugrászokat fogják a tömeg elé vetni engedmény gyanánt.
"A piktografikus jelek vagy jelölnek hangot, vagy nem jelelölnek."
A tudomány álláspontja veled ellentétben az, hogy a piktográfiát bármely nyelven lehet olvasni.
Olyan pedig nincs, hogy a képi írásjel hangot nem jelöl, mert akkor nem piktográfiáról, hanem pl. csak szimpla esztétikai élményt nyújtó barlangfestményről van szó.
"Az őstörténettudomány egyik segédtudományának, a humán genetikának egy kivételesen nagy nemzetközi munkaközössége, megkülönböztetetten mértékadó publikációs fórumon, forradalmian új eredményekkel állt elő és ezeket korrekt módszerekkel bizonyítani is tudja: Így pl. a magyarok ősei negyvenezer esztendővel ezelőtt települtek Európába. Utódaik - kontinensünk népei között és populáció szinten - még ma is határozott genetikai önazonossággal rendelkeznek. Egybehangzó ez az észak-európai nyelvészek megállapításaival, miszerint Európa keleti térségében már a jégkorszakban is hatalmas uráli nyelvterület létezett. Az európai népek kollektív őstörténetének kutatása, rokonságuk felderítése ma a nyugati tudományos műhelyekben új, jórészt genetikai alapokon bontakozik ki. Mindezzel ellentétes magyar eredetelméletek kitervelői, különösen a mindenfajta ősi magyar eredeztetéssel ab ovo ellenszenvezők, csakúgy, mint a "magyar keveréknép" elmélet kiagyalói most nagy bajban vannak (ezeknek meg Simonnak ég a háza - Ucalegon! - nem a szomszédé!). A genetikusokat a pokolba kívánják."
(részlet Szabó István Mihály Magyar Tudományban megjelent írásából)
A finnugrista-liberális őstörténeti koncepciónak egyszer s mindenkorra vége. Amit eddig is tudtunk (hogy az áltudományos hunfalvizmus nem több egy nemzetellenes hazugságnál), azt most a genetika bebizonyítja.
Minden egyéb (a jelen vitában elhangzó harmatgyenge, ám komoly tudományos apparátus felvonultatását imitáló tábor és "ellenérv"-rendszere) csak jelentéktelen utórezgés, salak és hamu, amely a lényeget nem érintheti.
Azaz ennek a vitának nincs igazi tétje, mert a tudományos kérdést a világ genetikai laboratóriumaiban eldöntik, függetlenül az idehaza folyó vita (látszat)eredményétől és kimenetelétől. A hazai bejelentés dicsősége Szabó István Mihály akadémikusé, a véle hadakozók pedig most azt bizonyítják be magukról, hogy vert, ám becstelen célért, becstelen eszközökkel orvul támadó hadaknak mutatják-e magukat, vagy a világ változását, a tudomány fejlődését elfogadni képes tudósoknak. Be kell vallanunk, nincs sok reményünk a vita némelyik ortodox finnugrista résztvevőjét illetően.
Az viszont, hogy Szabó István Mihály cikke egyáltalán megjelenhetett, a jó irányba tett lépésnek minősíthető, köszönet érte a Magyar Tudomány szerkesztőségének.
A finnugrista nyelvészek érzékelhető törekvése volt, hogy a társtudományok legfontosabb tanúvallomását ne vegyék figyelembe. Nem kell erre példát mondanom, mert nyilvánvaló, hogy a finnugrista őstörténeti koncepció nem egyezik sem a genetika (antropológia), sem a régészet, sem az írástörténet, sem a néprajz stb. adataival.
Az idők változása azonban nem kedvez a finnugristáknak, mert egyre több tudományról derül ki, hogy őstörténeti vonatkozásai vannak. Ilyen például a mikrobiológia (amiről e vitában szó esik), de ilyen pl. a matematika, a rendszerszervezés, a genetika és társai.
Az őstörténet alapvetően társadalomtudomány volt eddig és az is marad még egy darabig. A végső szót azonban nem a nyelvészet, hanem a társtudományok, köztük egyre inkább a műszaki tudományok fogják kimondani, amikor pl. a genetikusok lépésről lépésre azonosítják az egymást követő őshazák hálózatát a csontleletek alapján (a régészek munkája ehhez nélkülözhetetlen, de megváltozik); vagy amikor a fémeszközök elemzésével a fémmegmunkálási eljárások fejlődési vonala és elterjedtsége, a fémek származási helye (bányák, ötvözőanyagok, kereskedelmi útvonalak stb.) tisztázható.
Mindenki törekszik arra, hogy az általa birtokolt, vagy bitorolt (tudomány)területet s annak gazdasági erőforrásait kisajátítsa. Ennek érdekében egyesek képesek olyan áltudományos blöfföket is bevetni, mint "az őstörténetkutatás társadalomtudomány". Ennek az érvnek tudományos értéke nincs, nyilvánvalóan pozíció féltésről (azaz politikai, gazdasági érvről) van szó.
Érthető a finnugrászok nyugtalansága és az írásaikból sütő idegesség, mert ketyeg az óra. Egy idő után meg fogják kérdezni arra illetékesek, hogy miért a hazugok és a gondolkodásra képtelenek ülnek bizonyos székekben.
Magyar őstörténettudomány: Kritikai ambíciók szaktudományi alapismeretek nélkül
Válasz Simon Zsoltnak is
3.) A történeti nyelvészet mint társadalomtudomány
Egy, a közelmúltban az Akadémián lezajlott őstörténeti-régészeti vitaülésen e tudományterületek jelen helyzetével foglalkozó egyik reprezentatív előadó kategórikusan szögezte le: "az őstörténetkutatás társadalomtudomány". Kénytelen voltam ezt a helyszínen korrigálni. Azt a komplex, sokoldalúan természettudományos módszerekre alapuló leletanyag-feldolgozást, amikor (vonatkozó mindennemű írott információ teljes, vagy közel teljes hiányában) az előtárt évezredes maradványokon fizikai antropológiai, genetikai, szerves-, szervetlen és geokémiai, korróziós mikrobiológiai, paleopatológiai, biokémiai fossziliákat azonosító szerves analitikai, fizikai kormeghatározó, őskörnyezettani stb. eljárásokat kell szinkrón alkalmazni, nehéz lenne társadalomtudománynak minősíteni. Még akkor sem, ha a nyert adatok döntően természettudományos kiértékeléséhez esetenként a társadalomtudományi szemlélet párhuzamos szükségességét is el kell ismernünk. Valójában mit is lehetne bármely leletanyagon csupán társadalomtudományi megközelítéssel és módszerekkel megvizsgálni? Még e kérdés felvetése is abszurdnak tűnhet. Ennek ellenére a fenti gondolatmenetet az e területen dolgozó és Simonhoz hasonlóan elmélyült természetteudományos alap- vagy speciálképzéssel nem rendelkezők között többen is személyük ellen irányuló támadásnak vélik. Márpedig, az őstörténetkutatás legtöbb segédtudománya felől érkező megközelítésnek szükségszerűen kettős, egymást feltételező természet- és több-kevesebb társadalomtudományi vetülete van. E megállapítás alól még a történeti nyelvtudomány sem kivétel. Egyoldalú nézeteinek elszánt védelmében Simon azt állítja, hogy a "történeti nyelvészetet ..... nehéz lenne kiiktatni a társadalomtudományok köréből". A valóságban azonban mindennél nehezebb lenne azt kizárólagosan, de még akárcsak "főleg" is társadalomtudománynak minősíteni. A történeti nyelvtudomány a nyelvek hosszúlejáratú, évezredeken át elhúzódó evolúcióját tanulmányozza. Ez a fejlődési út, már első megközelítésben is, elválaszthatatlannak minősíthető a magát verbális úton mindjobban megértetni szándékozó emberben, a nyelvkészség alapjául szolgáló és utódgenerációkon át megszakítatlan folyamatossággal kiépülő új, sajátos biokémiai anyagcsereutaktól, ezek lokalizációját biztosító biológiai struktúrák szerveződésétől és tartós genetikai stabilizálódásától.
Vitathatatlan, hogy a nyelvek evolúciójában az agy beszédközpontja fejlettségének, más agyi funkcionális területekkel kialakított koordináltságának, továbbá a hangképző szervek anatómiájának, élettanának és biofizikájának, csakúgy mint az utóbbiaknak a környezet fizikokémiai változásaival szembeni adaptációs potenciáljának is meghatározó szerepe van. Éppen e specializált anyagcsereélettani szakismereteket igénylő, sokoldalú kutatási terület fejlesztéséhez alapították a Semmelweis Egyetemen már színvonalasan működő "Medicina et Linguistica" folyóiratot. A hazai szakirodalmat sem ismerő Simon, úgyis, mint az ELTE BTK Elméleti Nyelvészeti Szakcsoportjának még érettnek aligha nevezhető régészből hasonló szintű nyelvésszé formálódás útjára sodródott tagja, végső soron a nyelvtudománnyal kapcsolatban is a fentebb idézett akadémiai ülés előadójának az őstörténetkutatás egészéről kifejtett véleményével analóg álláspontra helyezkedett: A történeti nyelvészet társadalomtudomány (még elméleti vonatkozásában is)!
A vita teljes anyaga megtalálható a http://www.matud.iif.hu/05dec.html honlapon. A továbbiakban a vita elemzésére, az egyes állítások értékelésére szorítkozhatunk.
Indián rovat, Roger vilco megjegyzése, amelyért itt mondunk hálás köszönetet.
A térkép nem attól jó, hogy genetikusok falán van kifüggesztve; hanem azért függesztették a falra, mert már eleve jó volt (mert kitűnő genetikusok készítették s ezt a tényt a hazaiak is elismerték pl. a falra függesztéssel).
Igen, ez valóban ellentmondás. Nehéz megérteni, hogy ha a hideg oszlatta szét a társaságot, akkor miért a még hidegebb tájakra vándoroltak el? Mindenesetre tény, hogy ez történt, csupán a magyarázatot kell megtalálnunk.
Nos, a hasonló kérdések nagyon értékesek, mert ezek megoldása segít hozzá bennünket az előrelépéshez. Köszönöm a kérdést!
Amennyire én tudom, azért vándoroltak északra, mert a vadásztársadalmak zsákmányállatai is északon voltak megtalálhatók. Ezek nyilván mammut és szarvascsordákat jelentenek. Változhatott a népek megélhetési formája valami (a hideg?) miatt s ezért lett célszerűbb északra költözni (másik szarvasfajtára vadásztak attól kezdve?).
Talán van valaki, aki többet tud erről és megosztja velünk a tudását.
Megtisztelnél vele, ha a vitát minél teljesebb terjedelmében tennéd át az origóra s megjelölnéd a rovatot is, ahol zajlik.
A hozzászólást köszönöm! Nyilvánvaló, hogy ez a szélsőséges finnugrista társaság semmilyen más tudományterületre nem figyel, még ez a jogi alkalmazás sem hatja meg, holott apasági perekben akár ők, vagy az ismerőseik is érintettek lehetnek.
Répcelak (ser/Vas Népe) - Feltehetően őskori település maradványaira bukkantak a kivitelezők a Hunyadi utcai önkormányzati házhelyek közművesítésekor. A régészeti feltárás nemcsak az infrastruktúra kialakítását hátráltatja, hanem pluszköltséget is jelent.
Tizennégy új építési telket alakíttat ki az önkormányzat a város déli részén, a Hunyadi utcában. A rendezési terv alapján vásárolta meg a helyhatóság a területet magántulajdonosoktól, aztán belterületbe vonták, elkészíttették a telekmegosztást, s a közművek terveit is. A gázvezeték építésével kezdődött nemrég a kivitelezés, ám egyelőre itt abba is maradt. A földmunkák során ugyanis olyan cserépdarabok kerültek elő, amelyek alapján a szakemberek feltételezik, hogy valamely őskori település maradványait rejti a talaj. Több kőkorszaki lelet, réz- és bronzkori nyom utal arra, hogy az időszámításunk előtti ötödik évezredben is éltek itt emberek.
Pontosabb adatokat akkor lehet majd tudni, ha a Savaria Múzeum munkatársai feltárják a Vas megyében ritkaságnak számító kőkori régészeti lelőhelyet - tudtuk meg Fiegler Andrástól, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal regionális irodájának vezetőjétől. A helyszínen addig persze nem lehet folytatni a közmű-építést, noha az ivóvíz- és a szennyvízhálózat kivitelezésére kiírt pályázat győztesét is kiválasztották már a város-atyák.
Dr. Németh Kálmán polgármester szerint a legutóbbi testületi ülésen a képviselők szerették volna meghatározni a parcellák árát is, mivel van igény az építési telkek megvásárlására. Egyelőre azonban stagnál a házhely-projekt, hiszen az még kérdéses, mibe kerül a feltárás, s kit is terhelnek annak költségei. A polgármester úgy tudja, vannak olyan pályázati lehetőségek, amelyeket - a múzeummal közösen - kihasználva esetleg pénzügyi forráshoz juthatnának. Ez irányban próbálnak előbbre lépni most.
Kiegészítésül szeretném csak hozzátenni, hogy az a genetikai kimutatás, amiről itt SIMONnak is válaszol Szabó I. Mihály , a BŰNÜLDÖZÉSI és TÖRVÉNYSZÉKI eljárosokban immár potom 20 éve TUDOMÁNYOS ALAPOKON igazolt tevékenység, a BÍRÓSÁG bizonyítékként elfogadja.
Továbbá, -- amit jelen válaszában Szabó I. Mihály nem érint ,-- SIMONnak a MUNDUS kiadóra tett lekezelő megjegyzése, miszerint (szabadon idézem) "nem illethetné meg nevében szerepeltetni az EGYETEMI kitételt..." . No ugyan miért nem, ha alapítói és tulajdonosa között 4 egyetem, és több magánszemély szerepel ??
( Engedelmeddel ez olyan jó, hogy át kell dobnom az origóra is, utólagos engedelmeddel...)
Szabó István Mihály: Magyar őstörténettudomány: kritikai ambíciók szaktudományi alapismeretek nélkül
válasz Simon Zsoltnak is
Az őstörténettudomány (és tőle elválaszthatatlanul a régészet) sokrétű feladatkörének és céljainak megfelelően már a huszadik század derekán kialakította jellemző profilját, mely lényegében a társadalomtudományok szemléletének és a természettudományok vizsgáló módszerei alkalmazásának elválaszthatatlan ötvöződéséből formálódott. Ez a tény e komplex tudományterület képviselőitő1 igencsak sokoldalú és sokrétű felkészülést igényel. Vannak azonban, akik úgy érzik, hogy e szigorú feltételeknek nem mindenben felelnek meg. Azok számára, akik csak szűk szakmai profilú munkaközösségekben, vagy még ilyenekben sem dolgoznak, e követelmény - az együttműködési lehetőségek híján - esetenként csaknem teljesíthetetlen lehet, ezért elvitatása egyszerűbb megoldásnak tűnik. Mások a mindentudást szimulálják. Végül a merészek, kemény kritikával csapnak le mindenre, amit nem értenek. Így szándékoznak maguk körül biztonságosan ellenvélemény-mentes mintegy átjárhatatlanul lepusztított és szellemében megmérgezett "gyepű" -t teremteni.
Napjainkra azonban minden megváltozott. Az őstörténettudomány egyik segédtudományának, a humán genetikának egy kivételesen nagy nemzetközi munkaközössége, megkülönböztetetten mértékadó publikációs fórumon, forradalmian új eredményekkel állt elő és ezeket korrekt módszerekkel bizonyítani is tudja: Így pl. a magyarok ősei negyvenezer esztendővel ezelőtt települtek Európába. Utódaik - kontinensünk népei között és populáció szinten - még ma is határozott genetikai önazonossággal rendelkeznek. Egybehangzó ez az észak-európai nyelvészek megállapításaival, miszerint Európa keleti térségében már a jégkorszakban is hatalmas uráli nyelvterület létezett. Az európai népek kollektív őstörténetének kutatása, rokonságuk felderítése ma a nyugati tudományos műhelyekben új, jórészt genetikai alapokon bontakozik ki. Mindezzel ellentétes magyar eredetelméletek kitervelői, különösen a mindenfajta ősi magyar eredeztetéssel ab ovo ellenszenvezők, csakúgy, mint a "magyar keveréknép" elmélet kiagyalói most nagy bajban vannak (ezeknek meg Simonnak ég a háza - Ucalegon! - nem a szomszédé!). A genetikusokat a pokolba kívánják. Az északi nyelvészekre és a velük közös platformon dolgozó magyar kollegáikra kígyót-békát kiáltanak. Mindent bírálnak, minden irányba csapkodnak. Nézeteik túléléséért és egzisztenciájukért még a magyar nemzeti értékeket és érdekeket is hajlandók feladni. Válogatott módszerekkel (még a gyenge szakismerettel rendelkező tanítványaik agresszivitását és arroganciáját is segítségül híva) támadják mindazokat, akik az új ismeretekre mernek alapozni. De lássuk mindezt közelebbrő1.
1.) A magvar őstörténetkutatás alapvető feladata:
Eleink régmúlt történetének, biológiai leszármazásának és kultúrája fejlődésének felderítése. Az eredményeknek a tudomány mindennemű illetékes szakterülete mai állása szerinti valósághű bemutatása, bármilyen szándékos, a szubjektív megítélésből származó szépítés, rontás ill. torzítás kizárásával.
2.) Mikrobiológia és őstörténetkutatás
Simon, (l) feltehetően mestere sugallatára öszszerovott, archaikus felfogású "vitairat" -át a Magyar Tudomány probléma nélkül méltatta közlésre, amire viszont a benne ugyancsak célbavett Mundus Kiadó, igényessége folytán, bizonyosan nem lett volna hajlandó. Iratában elsőnek hozzám, mint mikrobiológushoz (mint szerinte illetéktelenhez) provokatívan intézett, primitív megállapítását találhatjuk: a mikrobiológia nem tartozik az történetkutatáshoz szükséges diszciplinák közé! E nagyfokú dilettantizmust tükröző tévedés cáfolata valójában szükségtelen. Mégis, lássunk egyetlen példát: a Pleisztocén/ Holocén átmeneti korszakból származó fosszilis csont-és szerves maradványokból jelenleg számos, az emberiség történetének kutatásában érdekelt mikrobiológiai laboratóriumban kísérelik meg azoknak a virális vagy bakteriális kórokozóknak a kitenyésztését, melyek felelősek lehettek a korabeli európai nagyemlős populációknak a földtörténeti időskálán is nagyon gyorsnak ítélhető és esetenként fajok végleges kihalását is eredményező, járványszerű pusztulását. A kórokozók sikeres visszaizolálásával, identifikálásával és az anyagcsere-típusaikra jellemző patogenitás il. patogeográfia ismeretében ugyanis jobban megérthetnénk e korszak természeti-társadalmi eseményeinek sajátos dinamikáját. Ma a zsákmányállatoknak a jégkorszak végén lezajlott tömeges pusztulására vezetjük vissza kontinensünk vadásztársadalmainak felbomlását, az ezt követő hatalmas mérvű intra- és interkontinentális népmozgások megindulását, továbbá a lakosságnak radikális életmódváltoztatáshoz vezető kényszerét (áttérés növénytermesztésre és haszonállattartásra).
Simon önelégült stílusának élesen ellentmondó, feltűnő szakismereti hiányosságait ebben az esetben megérthetjük, ha tekintetbe vesszük a hazai régészképzésnek az utóbbi években - Szabó Miklós akadémikus úttörő kezdeményezésére - a természettudományok felé is nagy lépést tett tanulmányi programját, mely azért minden modernizációja ellenére, a mikrobiológiát és módszereit még nem minősítette tananyaggá. Így az ifjú régészgeneráció tagjai aligha tudják majd az ásatási leletek fém-, textil, bőr stb. állagában idővel mikrobiológiai korróziós hatásokra végbement változásokat a követelményeknek megfelelő módon értékelni. Hasonlóan nem lesz fogalmuk arról, hogy létezik a paleopatológia tudománya és ennek már kidolgozták módszertanát is arra, hogy az egykori humán-, állat- és növénypopulációknak az emberi társadalom történetére is döntően kiható egészségi állapotát feltárhassák. Másrészt ismeretes, hogy a talajok mindenkori termékenysége mindig is elsődleges meghatározó tényezője volt az emberi társadalmak gazdasági-kulturális állapotának és fejlődésének. A paleopedológia a fosszilis talajok jelen fizikokémiai állapotából, ásványtani szerveskémiai analízisek alapján, részleteiben deríti fel azt az egykori biokémiai-mikrobiológiai talajdinamikát, amelye talajok valamikori termékenységi szintjét határozhatta meg. Ezzel a történészek számára döntő fontosságú információkkal szolgá1hat.
A történészek és - a modernizált képzés ellenére - a régészek között is mindig lesznek, akiknek a kizárólagosan társadalomtudományokhoz sulykolt agyához, Simonéhoz hasonlóan, az őstörténetkutatás számos nélkülözhetetlen természettudományos aspektusa sohasem jut el. Inkább a hiányos alapismeretekkel is jól fejleszthető kritikai érzékük (de nem a kritikára alkalmasságuk!) tökéletesítésére törekednek. Mindazonáltal többségük mégiscsak tud majd - bizonyosan sokkal többet is - a mikrobiológia tárgyköre felő1 és nem reked meg a Simon-i általános iskolai szinten.
1 Simon, Zs.: Iam proximus ardet Ucalegon. Szabó István Mihály: A magyar nép eredete. Az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténete. Magyar Tudomány, 2005/ 9. 1152-1157.
A szovjet hadsereg kivonulását követô „tudománypolitikai” helyzetben az akadémikus irányzat törekvései két irányba mutatnak. Egyrészt megkísérlik beplántálni a köztudatba a székely írás sémi eredetét (ugyanúgy bármiféle bizonyítás nélkül, mint azt száz éven keresztül a türk eredetteóriával tették). Másrészt a székely rovásírás jelentôségének alábecsülésével megpróbálják az egész kérdést elhanyagolhatónak beállítani.
E törekvések két gyöngyszeme Róna-Tas András munkájából csillan felénk. Ezt írja a honfoglalókról: „Nem zárhatjuk ki, hogy a honfoglaló magyarság között voltak olyanok, akik valamelyik írást ismerték, nyugati hadjárataik során már a latin írással is megismerkedhetett egyikük-másikuk. Elképzelhetô, hogy voltak írástudó foglyaik, vagy szolgáik. De az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás.” (1996/289) „A magyar ôsgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az elsô írásos lejegyzés elôtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerűen adták elô a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor elôadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhetô, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérô elemekkel színezett formája.” (1996/ 321) A szerzô bizonyára ismeri az írás fogalmát és azzal is tisztában lehet, hogy a rovásírás „írás”-nak, a rovásbot és a rovásjegyekkel írt könyv pedig „írásos lejegyzés”-nek számít. Ha ennek ellenére ismételten megkülönbözteti egymástól az írást és a rovásírást, akkor azt nem tudományos, hanem tudományon kívüli okok miatt teheti. Erre gondolhatunk abból az általa elismert ténybôl, hogy korábbi munkájából „ideológiai szorítások” miatt hiányzott az „elvi alapvetés” (1996/9).
