Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyű tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? - az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!
A varázslónak a valóság, a mindnyájunk ismerte világ csupán leírás, ami az elménkben létezik, és gyermekkorunktól kezdve ezt veri belénk a világ, azért vesszük komolyan. A belépés a világba az, amikor a gyerek képes lesz valamennyi odavágó érzékelés értelmezésére, ami megfelel a leírásnak, és ezzel érvényesíti azt. (MA MÁR A GYERMEK KI SEM LÉP INNEN!)
A megértés ugyanakkor csak nagyon kis szelete a dolgoknak.
A varázslók nem a megértés pontjából cselekszenek.
Összesen nyolc pont adatott az embernek, de ebből hatot többnyire nem használnak az emberek.
Az embernek sosem szabad felfednie mások előtt a varázslók nevét vagy hollétét, mert a varázslással kapcsolatban elkövetett bármiféle könnyelműség azonnali, értelmetlen halálhoz vezethet.
A varázsló tettei nem vehetők tréfaszámba, mert a tudós ember minden lépésénél az életével játszik.
Egyetlen módon lehet felülkerekedni a varázslók világának pusztító hatásán, ha NEVETÜNK rajta.
A varázsló képes bármit elhagyni az életéből, ha úgy érzi, már nincs rá többé szüksége, még a múltját is. A múltadat állandóan meg kell újítanod azzal, hogy minden tettedet elmeséled a szüleidnek, rokonaidnak, barátaidnak. Ha viszont nincs múltad, nincs szükség magyarázatra. Senki sem haragszik a cselekedeteid miatt, senki sem csalódik benned, senki sem köt gúzsba a gondolataival.
Az ismeretlenség szabaddá tesz.
Ha elködösíted magad, eltűnsz mások elöl, nem tudnak a gondolataikkal megszorítani, mert nem vagy a számukra valódi. Amint megismernek mások, a szokásos tulajdonságaidat várják el tőled.
Ha valakinek nincs múltja, semmit sem lehet hazugságnak venni, amit mond. Ha kitálalod magad másoknak, nem marad semmi izgalmas a számukra benned, ezért kezdesz el később hazudni, hogy a cselekedeteid üdék és újak lehessenek.
Éppen ezért csak annyit mutass az embereknek magadból, amennyit akarsz és sohase mondd el nekik, hogy jutottál oda.
Ha biztosnak és valóságosnak veszel mindent, halálra unod magad.
Ha semmi sem biztos, mert nincs múltad, éber vagy és mindig ugrásra készen állsz.
A mindent tudás tehát unalmas.
Ha túlságosan elérhető vagy valaki számára (akit szeretsz), akkor el fog hagyni, mert rádún. Aki elérhetetlen, az finoman érinti a világot.
Nem használja ki, nem facsarja ki a dolgokat, embereket, míg össze nem fonnyadnak, különösen nem azokat, akiket szeret.
Szándékosan elkerüli önmaga és mások kimerítését.
A varázsló uralt szeszélye az, hogy helyesen ragaszkodik, még ha tudja is, hogy amit tesz, reménytelen, mégis úgy csinál, mintha nem tudná.
Amikor a világ titkait próbálod megmagyarázni, az ismerőséget keresed benne.
Mi csak azért vagyunk most itt, ebben a világban, amit valóságnak nevezünk, mert mindketten ismerjük.
A jólét olyan cél, amelyet szándékosan keresnünk kell.
A dolog nyitja az, hogy mit hangsúlyozunk. Vagy nyomorulttá tesszük magunkat vagy erőssé. Ugyanannyi munkába kerül mindkettő.
Mindannyian ostoba teremtmények vagyunk, amikor csatlakozunk a varázslat világához, és nincs semmilyen biztosíték rá, hogy meg fogunk változni. Van, aki a legutolsó pillanatig ostoba marad. A hétköznapi ember szemszögéből nézve akkor buksz el, ha nem sikerül megértened a benyomásaid (tudathasadásos leszel).
A varázsló szemszögéből viszont akkor leszel nyakig pácban, ha megérted.
A tudás útjára nem jókedvéből lép az ember, hanem valami rákényszeríti, s ezen az úton valamivel mindig harcban áll, valamit mindig kerül, valamire mindig készül. Ez a valami mindig megmagyarázhatatlan, hatalmasabb és erőteljesebb a harcosnál. Mert a világ telis-tele van rémületes dolgokkal. A varázsló felhasználja az erőket, bár a varázslás akadályozza, kényelmetlenné és veszélyessé teszi az életét.
A varázsló épp ezért csak a harcoslét erejéből kovácsolhat magának jobb életet.
Amikor a varázsló a naguállal foglalkozik, irányítást kell adnia, azaz felfedni a harcosnak a misztériumot, akinek a tudást hatalommá kell tennie azzal, hogy azt teszi, amit megmutattak neki.
A döntésednek, hogy összefogsz a varázslás világának erőivel, el kell égetnie minden kételyt és tétovaságot, s megadnia neked a merszet, hogy magadnak követeld mindezt, mint a saját világodat. A jó, erővel telített varázslót már nem tudja megérinteni a világ.
A varázslást megtanulni egyenlő az energia megőrzésével, amit születésünkkor kapunk, véges mennyiségben.
Ezt az energiát használjuk a nem köznapi érzékeléshez.
A köznapi emberek azért nem tudnak varázsolni, mert minden energiájukat leköti a köznapi világ érzékelése.
NINCS SZÜKSÉGÜNK ARRA, HOGY BÁRKI VARÁZSLÁSRA TANÍTSON, MERT NINCS MIT TANULNUNK!
Viszont kell egy tanító, aki meggyőz bennünket arról, hogy felbecsülhetetlen erő rejlik pusztán karnyújtásnyira tőlünk.
(csupán ehhez kell a tanító, hogy tudatára ébresszen, minden benned van, csak emlékezz!)
Az erővel semmit nem kell kezdeni, az önmagától hasznosítani fogja a rendelkezésünkre álló, mégis elérhetetlen energiamezőket.
EZ A VARÁZSLÁS!
(nem erre számítottál, ugye? )
A világegyetemben létező minden egyes dolog kapcsolatban áll a szántszándékkal.
A varázslók szerint az egyetlen módja annak, hogy véglegesítsd a tudást, amivel gyarapodtál az, ha megállod, hogy visszatekints és újra végiggondold a lépéseidet. A varázslók bármilyen sorozat első eseményét tervnek vagy térképnek veszik, ami megmutatja, mivé alakul a következőkben.
A varázslás az embert a szántszándékkal összekötő kapocs megtisztításának folyamata a mindennapi élet megszokott dolgainak tompító hatásától.
A varázslók vezetője a NAGUÁL, egy kivételes energiával rendelkező férfi vagy nő, egy józan, kitartó és rendíthetetlen tanító, akinek a fényteste négy részből állónak látszik. Ő a közvetítő, aki megadja a minimális esélyt a szántszándék eléréséhez.
A varázslásnak 21 absztrakt magja van, olyan történetek a leszármazási ág naguáljairól, amik a szántszándék tanulmányozásához adnak viszonyítási pontokat a múltat vizsgáló varázsló számára. Mind a 21 magot számtalan történet fejti ki, példázatszerűen.
Az absztrakt magok az események teljes láncának tervrajzát megadják.
A varázsló számára az minősül absztraktnak, aminek nincsen megfelelője az emberi dolgok világában.
Miután a szellem különböző jeleken keresztül kinyilvánítja hajlandóságát, a naguál mindent megtesz, hogy beteljesítse a szellem akaratát.
A szellemmel való kapcsolat újraélesztéséhez a varázslónak hajthatatlan szántszándékra van szüksége, egy kérlelhetetlen és kemény célra, amit a naguál táplál.
Ezért a varázslók világában nem látják szívesen az önkénteseket, mivel nekik már megvan a saját céljuk, és ez különösen megnehezíti számukra az egyéniségük feladását, a változásokat. (NEM AZ EGOT KELL FELADNI, HA NEM A KÜLÖNÁLLÁS TÉNYÉT)
A varázslók világában soha, semmiben nem lehetsz biztos.
A rosszindulatú, gonosz dolgokat az emberek személyes előnyök érdekében cselekszik meg!
A varázsló tetteinek ellenben van egy rejtett célja, aminek semmi köze sincs a személyes előnyökhöz, mert a szellemért teszik. Ezért a feddhetetlen varázsló nem haragszik a másikra és nem ábrándul ki belőle.
A SZELLEM mindig titokban, lopva száll alá és KINYILATKOZTATJA MAGÁT a varázslónak.
Minden, amit gondolunk és mondunk, a gyűtőpontunk helyzetétől függ. Az öntükrözés láncai lebéklyózzák az embert, megóvnak az ismeretlen támadásaival szemben és egyben útjában állnak a szabadságnak.
A varázslásban nincsenek eljárások, módszerek és lépések. Csakis a gyűjtőpont elmozdulása számít, ez egy ÖNMAGÁTÓL bekövetkező hatás.
Az öntükrözésünk, az elménk világa roppant laza szövésű és pusztán a dolgok mélyén meghúzódó rendszert alkotó néhány alapvető elképzelés tartja össze azt. Amikor ezek az ideák megbuknak, a rendszer megszűnik működni.
Ilyen alapvető elképzelés például a folytonosság.
Ha egy varázsló hidat épít a köznapi emberekhez, hogy csatlakozzon hozzájuk, elbukik és akár bele is halhat ebbe.
Az emberek viszont építhetnek hidat a varázslókhoz.
A varázslók az "és mégis..." érzésének szürkületében élnek.
A régi idők varázslói gyakorlatiasak voltak, de nem bölcsek, a modern varázslók józanok és megváltoztatják a varázslás irányát, ha szükségszerűnek tartják. A mai kor varázslói az absztraktot, a szabadságot keresik, nem érdeklődnek a konkrét eredmények iránt, számukra nincsenek társadalmi tisztségek, mint a múlt varázslói számára.
A régi varázslók 4000 évig uralkodtak a földön, 3000 éve semmivé váltak, és ekkor újracsoportosultak a varázslók. (IRÁNYVÁLTÁS TÖRTÉNT.)
A régi varázslók a szövetségeseiktől eltanulták, lemásolták a csodás tetteket, anélkül, hogy az alantas alaptermészetükön bármit is változtattak volna.
A régi varázslók az összetartó képességükkel érzékelésileg és fizikailag azzá tudtak válni, amit a gyűjtőpontjuk adott helyzete diktált. Pl. átváltoztak jaguárrá, madárrá, rovarrá, stb.
A régi varázslók máig léteznek a hagymaszerű univerzum egy másik rétegében, másik héjában.
A varázslásban minden a gyűjtőpont manipulálásán múlik.
A mai napig fennmaradt az a gondolat, hogy a lelkünket eladjuk az ördögnek cserébe a halhatatlanságért.
Ez a régi varázslók és a szervetlen lények közti kapcsolatból származik.
(PERSZE VALÓJÁBAN ŐK SEM HALHATATLANOK, EZÉRT NEM IS ADHATNAK HALHATATLANSÁGOT NEKÜNK, CSAK NAGYON HOSSZÚ ÉLETET, SOKKAL HOSSZABBAT, MINT AMIT A SZERVES TESTBEN TÖLTENI SZOKTUNK.)
A modern kor varázslói az önfegyelem segítségével manővereznek a gyűjtőponttal, míg a régi varázslók számára a gyűjtőpont eltolása mások leigázásának következménye volt, sötét eljárások segítségével. (MA FEKETE MÁGIÁNAK HÍVNÁNK E MÓDSZEREKET.)
A régi varázslók vizualizáltak maguknak egy teljesen valóságos birodalmat, ahol létezhettek.
Egész populációk, népcsoportok tűntek már el régen a földről úgy, hogy vizualizálták, aztán újraalkották álmodásban ugyanazt a látványt és beléptek oda.
(ERRE MONDJUK, HOGY ÁLOMVILÁGBAN ÉLSZ. A HALÁL UTÁN A LÉLEK EGY ILYEN VIZUALIZÁLT SZELLEMI VILÁGBA KERÜL, AMI MENNYORSZÁG NÉVEN KÖZISMERT.)
A szervetlen lények az ősi varázslókat olyan erővel ruházták fel, amitől azok közvetítők lettek a mi világunk és az övék közt, melyet az emberek alvilágnak hívnak.
(EZ A SÁMÁNOK FELADATA, DE HELYESEBB VOLNA ALVILÁG HELYETT INKÁBB MÁS VILÁGOKRÓL BESZÉLNI.)
A halállal dacoló úgy tudott több ezer év után megszökni a szervetlen lényektől, hogy átváltoztatta magát nővé, mert rájött, hogy a női alaptermészet elpusztíthatatlan, alkalmazkodóképes, tagjai érzéketlenek a csapdákra, cselekre, nem tarthatók fogságban.
Minden varázslónak mindent a saját tapasztalatával kell bizonytania!
Gyakran előfordult, hogy A VARÁZSLÓ nem tudott beszélni, csak összefüggően gondolkodni. A beszédre való készségünk rendkívül törékeny és a némasági rohamok megszokottak azoknál a varázslóknál, akik a normál érzékelés határain túlra merészkednek.
Az "ÉN" az egyik legerősebb védelmi vonala a racionalitás és ez nemcsak a legkitartóbb védelmi vonal, amikor a varázslás cselekedeteiről és magyarázatairól van szó, hanem a legfenyegetőbb is.
A varázslók virtuozitása, legnagyobb kihívása az, hogy tudják, mire van szükségük és csak azt veszik el a szervetlen lények birodalmából.
A varázslás lépései:
1. A bennünk létező energia felszabadítása a harcos út kikezdhetetlen követése által.
2. Az energiatest felépítése ezzel az energiával az álmodás révén. (TESTENKÍVÜLI ÉLMÉNY GYAKORLÁSA.)
3. A tudomás használata a környezet elemeként annak érdekében, hogy az energiatestünkkel és teljes fizikalitásunkkal más világokba lépjünk be.
Ezt lehet spontán és szándékosan csinálni. (TELEPORTÁCIÓ, A SÁMÁN ÉGI VILÁGOKBA VALÓ UTAZÁSA.)
A rejtélyek nyelvén a gyöngy az Istennel való közösséget jelenti. A koszorú az Istenhez való felemeltetés jelképe, a gyöngy pedig az Istennel való kapcsolaté, az isteni világossággal való állandó érintkezésé. Ez a tökéletesség szeretetlélegzete, melyet tudatosan lehet tapasztalni és megválaszolni a szívszentélyben, ahol ez az isteni lélegzet mint az élet pránája behatol rendszerünkbe, és közli magát a lelkünkkel.
A gyöngy a hétszeres lélekminőséget jelképezi, mely az igazi kereszténynek birtoka lesz. Ezért mondja a Jelenések könyve az új Jeruzsálemről: „A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy: minden egyes kapu egy-egy gyöngy”.
Az élet koszorújáról mondottak a lélek tizenkét gyöngyére is érvényesek. Az a tanuló, akinek megvannak, az elajándékozhat belőlük, anélkül, hogy birtoka csökkenne. Krisztusban megkezdheti a szív megújítását.
Kívánja ezt a szent gyöngysort? A segítők egész serege áll készen, hogy az Ön nyaka köré fonja, ahogyan az Énekek éneke mondja. Mindenki számára van egy ilyen gyöngysor. A világosság kegyelme a végtelenségig és örökké osztható.
Először azonban tökéletesen meg kell tisztítania a szív templomát minden földhözkötött és spekuláló érzéstől és vágyakozástól, mert a gyöngyöket nem ajándékozzák a disznóknak. Az elveszett fiúnak, aki a disznók moslékát ette, fel kellett kelnie és el kellett határoznia, hogy „felkelvén elmegyek az én atyámhoz”!
Tudod én "idegen földön "élek, de pl. tegnap is volt egy olyan szituáció számomra amelyből kiderült, hogy milyen a magyar összetartozás ? - más nemzetiségű emberektől sokkal több segítséget kap sokszor az ember mint a saját honfitársaitól :-(
Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen. Összetartásban rejlik csak erő. Más ember földjén nincs számodra hely. Félvilágot is befuthatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel! Te bús magyar, kit száműzött hazád, s idegen zsarnok lakja otthonod: bús sorsodért ne vádold nemzeted, kit úgy tűnik, Isten is elhagyott. A látszat csal. Isten ma is a régi. Te hagytad őt el, te s a többiek, s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá, s a múlt hibáit le nem törlitek: magyar földön nem lesz új Magyarország, Gaz és szemét nem terem nemzetet! S a gyűlöletet nem mossa le semmi, csak az összetartó igaz szeretet!
"Mármost Wells felismerése telitalálat. Felismerése a kései találkozásokról, ami barátok között talán még életképes lehet, de a szerelemben már csak időlegesen, és szülő meg a gyermeke között teljesen reménytelen. Az indiai bölcseletnek az a meggyőződése, hogy a karma csak felülről lefelé hat, vagyis az ősöktől az utódok felé. Visszafelé nem. Tehát egy szülő vagy idősebb rokon sorsa meghatározó lehet az utód életében, de ő nem képes befolyásolni az elődök sorsát, pl. rendbe hozni a szülők házasságát stb. Egyébként a múltakhoz való ragaszkodás mélyebb lelki gyökerei a halálfélelemben keresendők. Vannak emberek, akik nehezen viselik el a jelen múlttá válását, nehezen fejeznek be valamit, és ha mégis rákerül a sor – pl. leérettségiznek, diplomát kapnak –, inkább rezignáltak lesznek, mintsem boldogok. Viszont imádnak a dolgok kezdetén lenni, mindig valami új foglalkoztatja őket, újat keresnek – munkában, szerelemben egyaránt. Fontos helyzetekben tehát ajánlatos gondolni az elkésett kapcsolatok lehetőségére. Időskorban csecsemő apjának lenni: milyen kedves helyzet, sőt dicsőségként is megélhető. Vagy egy fiatal feleség. Azonban ami érett korban mellőzhető életkori különbségnek tűnik, az évtized múlva már súlyos keresztté alakulhat, amit már csak becsületből is cipelni kell. Pl. egy negyvenöt éves nő és egy hatvanéves férfi szerelmében nem számít az a tizenöt esztendő. De tíz-tizenöt év múltán? Ötvenöt éves nő és hetvenéves férfi? Vagy még később? Amikor a szerető egyre inkább kénytelen ápolóvá válni? És az eltérő szexuális igények? Az elfáradás és az életritmus különbségei? A gyerek szempontjából pedig, a többiekével összehasonlítva, nagypapás, nagymamás szülők. Ezt a gyerek nagy, de titkolnivaló szégyennek élheti meg. És jogosan, mert az éltes szülő, minden igyekezete ellenére, már nem lesz olyan partner a gyerek számára, mint az életkorban hozzáillő. Igen, ilyenkor az öregedés, a betegség, a halál perspektívája már beleszól az életbe. Baj ez? Igen, lehet, hogy nagy baj. De harcolni vele nem érdemes. Biztos a vereség, a legjobb sebészetek, kozmetikai eljárások, divatok ellenére is. Nem szabad, hogy szánalmas, vén figurává alakuljál, aki reménytelenül kiáltozik a távozó fiatalság után.
Kosztolányi bölcsessége ennyit enged meg az öregségről szólva:
"A boldogság az élet egy-egy mozzanatához kötődik, például az első szerelemhez, a mézeshetekhez, vagy ahhoz, hogy gyermekünk születik. Az életünk minden egyes fázisának megvannak a maga törvényei, és mindegyikre egy bizonyos fajta boldogság jellemző. ...
A boldogságot sokrétű dolognak tartom. Nem valamiféle eufória, hanem inkább az az érzés, hogy "jól igazodom a fázisaim menetrendjéhez, és ott vagyok, ahol lennem kell; gyermekszerű gyermek vagyok, ifjúszerű ifjú vagyok, férfiszerű férfi vagyok, apaszerű apa vagyok, anyaszerű anya vagyok, sikeres vagyok a hivatásomban stb." ... "
"Az extázisban nincs humor, a csókban, ha szenvedélyes, nincs már mosoly, és a valódi gyönyörben nincs nevetés. Az igazi szerelem és a valódi szeretkezés: misztérium. Beavatás. Nem lehet elviccelni. A bőrünkre megy a játék, s egy másodperce átéljük az én-kialvás ájuláshoz hasonló élményét."
Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?
Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.
Hisztéria. Veszedelmes betegség, kötelezően kellene gyógyítani. Csak nők kaphatják meg, és csak férfiak halnak bele.
A szerelem egyenlet két ismeretlennel.
Szerelem és szeretet. A jó tulajdonságokat szeretjük - a rossz tulajdonságokba szerelmesek vagyunk.
A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál - akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe -, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél - néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.
A legszebb ajándék nem a drága ékszer. Nem a vagyon, pompa, csillogó papírba csomagolva, kis dobozban lapulva. Nem a fény, a ragyogás. Nem a szó, melyet hamisan ejt ki a száj. Nem az ígéret, egy szebb jövőről gazdagon. Nem a pompás új ruha, a legmenőbb cipő, táska, tengerparti nyaralás. Egy ölelés, melyben ott van a számítás. A legszebb ajándék, sajnos néha nagyon keresett. Nem lehet megvásárolni, nem lehet kérni, ha nem megy. Mert a legszebb ajándék a szeretet. (Ismeretlen)
Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.
"NAGY FENÉK – EGÉSZSÉGES FENÉK! A KUTATÓK SZERINT A NAGY FENEKŰ NŐK OKOSABBAK ÉS EGÉSZSÉGESEBBEK
Az oxfordi egyetemen nemrégiben készült tanulmány szerint a nagyobb hátsóval rendelkező nőknek kevesebb esélyük van krónikus betegségek kifejlődésére és okosabbak, mint a kis vagy közepes méretű fenékkel rendelkezők.
A tanulmány kimutatta azt is, hogy a nagyobb fenék alacsonyabb koleszterinszintet eredményez a hormonok miatt, melyek hozzájárulnak a cukrok gyorsabb lebontásához.
Továbbá arra a következtetésre jutottak, hogy ezeknek a nőknek a cukorbetegségre és a szívbetegségekre is kisebb az esélyük, mint a másik csoportnak. Ez az előny pedig az ő szervezetükben nagy mennyiségben megtalálható Omega-3 zsírsavaknak köszönhető. A jobb agyműködés is ezen zsírsavaknak tudható be. A tanulmány vezetője, Konstantinos Manolopoulos szerint a nagyobb fenék egyenlő az alacsonyabb koleszterin- és alacsonyabb vércukorszinttel."
1. Amikor a Földről a tau Ceti második bolygójára küldött második űrhajó, az Anteusz - valószínűleg soha ki nem deríthető okok miatt - egész legénységével együtt felrobbant, eltemettem az agyagtáblákat, amelyeket a Gámán - gyermekei így nevezik ezt a földet - töltött több mint három évtized alatt azért írtam, hogy ha nem érem meg az újabb földi űrhajó érkezését (mert én az elsővel, a Vikinggel kerültem erre a bolygóra), tájékoztassam az utánam jövőket. Megértem; így a táblák értelmüket vesztették, hiszen élőszóval mondhattam el mindent, azután társaim elpusztultak, és én eltemettem a táblákat: ne emlékeztessenek látható jelenlétükkel arra, hogy már soha többé nem lehet kapcsolatom egykori földi testvéreimmel. Én, Gregor Man, egykori űrhajós-geológus most már halálomig a déli part leghatalmasabb városának, Avanának égből jött, Isteni Ura vagyok, én parancsolok a déli part minden városának - ha jól emlékszem, valami ilyesmit írtam az egyik utolsó eltemetett táblára -, a Palotában pedig Enit az Úrnő, kinek népe egyszer majd lerombolja mindazt, amit én teremtettem. Mert tudom, tudom, elindulnak majd arról a távoli kontinensről a vöröshajúak, Enit testvérei... tehát eltemethettem azokat a táblákat, és velük Gregor Mant. Ezt gondoltam akkor, megfeledkezve arról, amit egyszer már, úgy rémlik, leírtam: hogy a sors az utolsó percünkig tartogathat meglepetést. Ez meg is történt, és most nem az a gondom, hogy azokat a régi táblákat ne találja meg senki - mert ha megtalálja, akkor mi történhet? -, hanem az, hogy ezeket az újakat, amelyeket soha nem akartam elkezdeni írni, úgy rejtsem el, hogy egyszer, igenis, elolvassák azok, akik számára információt jelenthetnek. Persze azt hiszem, ez elég naiv nagyképűség, az információ értéktelen - mert felhasználhatatlan. De ez a legvégső tanulság, és nem lehet egy történetet a legvégén kezdeni. Akkor hát hol kezdjem? Majdnem harminc évig éltem egy városban Lubaltuval, a történetírás papjával, aki Habamu - a főistenség - minden népének történetét megszámlálhatatlanul sok agyagtáblára rovatta. Ez volt életének egyetlen, szent, önként vállalt feladata, és bár a barátomnak nevezhettem és sok órán át hallgattam csendes, suttogásba fulladó hangját, mert már nagyon öreg volt, és fárasztotta a beszéd, mégsem tanultam meg tőle a történetírás tudományát, művészetét. Így hát sokáig töprengtem, amíg keserű - és talán nem is helyes - felismerésre jutottam: az öröm, a boldogság pillanatai elillannak, aranyló, ragyogó köddé olvadnak. Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket. Ezután már nem volt nehéz megtalálnom azt a pontját életemnek, ahol hátralévő éveim minden keserűsége és szenvedése elkezdődött, bár természetesen akkor még nem tudhattam, hogy ez az a pont. Annyira nem, hogy ma már nem tudom megmondani, Erua, a tavasz és a szerelem istennője évszakának hányadik napján üzent értem Szumurri, hogy hajózzak a Fekete Forrás öblébe. Mind az üzenet tartalma, mind átadásának formája különös volt, az pedig egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy hogyan került Szumurri és hat hajója a Fekete Forrás öblébe, Avanától keletre. Hiszen húszegynéhány nappal korábban nyugatra indult Girdinbe, az elhunyt király, Eziza utódjához, Ezi-girhez, mert Ezi-gir - nem találok rá jobb szót - pimaszabb lett az elviselhetőnél. És ahogyan leírtam a szót, pimaszabb, rögtön el is szégyellem magam. Gregor Man, nagyon-nagyon messze kerültél a földi gondolkodástól, erkölcstől! Ezi-gir az egész déli part egyetlen független - és el kell ismerni - tehetséges királya. A többi városban Avana Tanácsának céltudatos és eszközeiben csak a látszatra ügyelő mester......
Emberek barátja vagyok. Közöttük élek és szívem kézről-kézre jár.
Ismerek gyermekeket, akik bácsinak szólítanak, ismerek ifjakat, akikkel elborozgatok, világra szóló terveket szövögetvén. Ismerek leányokat, akik vidáman kacagnak tréfáimon és búcsúzáskor megszorítják kezemet. Ismerek kacér és komoly asszonyokat, akik ölelésem forróságára várnak, vagy elsírják nekem szomorúságukat. Ismerek kemény férfiakat, akiknek kérges a jobbtenyerük, ismerek bölcseket, akik tanácsokkal látnak el. Ismerek kötögető nagymamákat, akikhez kávézni járok s meghatódom szerelmi emlékeiktől, ismerek aggastyánokat, akik megsimogatnak s ifjúságukra gondolván, szeretnek engem.
Ó, barátaim, milyen öröm az nekem, ha találkozom bármelyikükkel is a porzó napsütésben, kopogó esőben, vagy zúzmarás utcai fák alatt: szemükben látom az értelem fényét, a felismerés gyors villanását, örömük minden jelét!
Közöttük élek s nevem együtt él fogalmaik közt a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!
Százéves az anyósom. Díszoklevél, emlékkönyv, virágok, méltó öntudat. Nem szabad abbahagyni, másra szorulni, azt mondja. Kenyeret süt. Nem áll meg.
Bennem lesz-e halálvágy, s hogy már elég volt? Fáradtan? Fájdalmak közt?
Hogy fogom érezni magam? Egészséges leszek-e úgy-ahogy? Megsüketülök? Az egészségem összefügg majd azzal, amit most alig-középkorúként, magabízóan hiszek: hogy én mindent megtettem, jó levegő, nemdohány, sport, és hogy ettől jobb életem lesz húsz év múlva? Vagy beüt a mennykő, a tervezhetetlen, megelőzhetetlen? Hogy viselem majd azt? Kiszolgáltatott leszek?
Csontritkulok? Töpörödök? Hízok? Hány kiló leszek? Meddig tartom álomsúlyom (amelyet még nem értem el)? Milyen a kockás has öregen? Szúr?
Meddig festem a hajam? Lesz tyúkszemem? Hogyan hullanak majd fogaim? Mikor veszek utoljára tűsarkút?
Mivel töltöm a napjaimat? Aktív leszek? Emberek közé megyek? Vidám leszek, vagy szemlélődő, netán depressziós? Művelődöm, társasutazom, termékbemutatókra járok, a teleshop áldozata leszek, teadélutánt alapítok, hagyományőrzök, kuratóriumi tag leszek? Írni fogok? Egyre jobb leszek? Síelek, mint az osztrák nyugdíjasok? Lakásba szorulok?
Megmenekült a nyugdíjpénztáram. A magán. Örülök nagyon.
Támogatom majd az enyéimet? Vagy ők engem? Ők már csak fizetősre járnak egyetemre. Őnekik nem lesz ingyen semmilyen műtét talán.
Lőrinc feltaláló lesz, és atomgazdag? Jönnek majd, menjek majd? Egy országban fogunk élni? El tudok menni hozzájuk bringával, ha akarják? Milyen bringám lesz?
Akarják-e? Én is játszmázom majd? Én is mártírt játszom? Rátelepszem a gyerekeimre? Jóindulatom tanács, korholás, bírálat lesz? Elegem lesz belőlük, hogy nem értik? Amikor kicsi voltál, aranyos voltál? A pénzem kell, a tanácsom nem?
Hálásak lesznek? Elfogadnak majd ennek, aki lenni tudok? Vagy rádöbbennek, mit tettem velük? Érthető lesz-e mindaz, ami nekem most nehéz, onnan?
Látni fogom, hogy gondolják, de nem mondják? Elmondják talán? Bajuk lesz? Sokszor akartak szólni, de nem tették? Mama, te mindig ilyen voltál — bók lesz ez, vagy hangos sóhaj?
Mert én olyan leszek, az tuti. És röhögök. Velük.
Mama, te majd ESPRIT meg MEXX cuccokat tukmálsz, ugyanúgy.
Mondta a fiam.
Amikor kérdeztem: ugye, ha felnősz, eljössz velem kettesben majd valami picsadrága velneszbe? Biliárdozunk? Telezabáljuk magunkat reggelire gránátalmával? Ígéretet tett.
Én is leszólom majd az új idők jelenségeit, és anekdotázom, hogy bezzeg amikor, akkor volt még becsület és mi kavicsokkal játszottunk a porban? Én is értetlen leszek? Én is azt mondom majd fejcsóválva: mennek ezek, mint a meszesek? Én is meg leszek döbbenve, hogy a fiatalok LÓGNAK, ISZNAK, VESZÉLYESEN ÉLNEK, SNOWBOARDOZNAK?
Ha a gyerekem szerelmekbe bonyolódik egyre-másra, ha iszik, ha drogozik, ha abortusza lesz, hogy viselem? És ha nem találja a helyét? Nem lesz munkája? Kétévente pályát módosít? És ha megkönnyebbülten autót vesz, és letol, hogy milyen aszketikus kín volt velem az élet? És ha nem akar gyereket? És ha meleg? És ha katona lesz? Lelkész? Testnevelő? Jobbikos jelölt?
Tudni fogom, mindenkinek mit kellene tennie? Mondom is neki? Nyomasztom, célozgatok, másokkal taglalom legszemélyesebb ügyeit? Össze akarom hozni majd azzal a helyes kislánnyal?
Én is pengeszájú szerelemtelen leszek, aki nem is emlékszik már a csúszós mámorra? Én is azt fogom érezni, hogy kimaradt az életemből valami alapvető, és ami az életem volt, az favágás, munka, helytállás? Én is azt heroizálom, igazolom majd fogyatkozó érvekkel, azt a keveset? Én is a gyerekeknek hagyom meg a dinnyeszeletem javát (hóóóógyisne), én is azt mondom, ha vizet töltenek: elég fél pohár? És hogy kár belém?
Én sem hagyom, hogy a fiatalok jól érezzék magukat? Én is leverem rajtuk az életemet? Én is kényszernagymama leszek, rám alapítják menyem, lányom munkába állását? Én is úgy érzem, igazodnom kell, rám szorulnak, de nem becsülnek?
Én is kék ujjakkal szorongatom a kontrollt?
Vagy én leszarom az unokákat, kínlódjanak csak, és hathetente beállítok egy ötös csomag áruházi rajzfilmfigurás bodyszettel? (MEXX.)
Örülök-e az unokámnak? Lesz-e? Hátamra kötöm, mint a gyerekeimet? Engednek majd biciklizni vele? Lesz-e türelmem? Több, mint most? Túlóvom-e? Idegesít-e majd menyem, vejem? (Lehet, hogy lányom révén lesz menyem?)
Befőzök majd? Kiskertem lesz? Politúros asztal, tévé tetején váza? Barátnőkkel trécselek? Előfizetem a Nők lapját? Rejtvényújságot? Vagy a Guardiant? Vagy a VOGUE-ot? Milyen hóbortjaim lesznek? Hintaszék, macska, pasziánsz, negyvenéves fiúkák, imakönyv…?
Külön program lesz, hogy végigtelefonálom esküvő-, terhesség- és halálhírrel a rokonokat? Családi programokon végigsorolok mindenkit, mintha érdekesek volnának? Sütök-főzök, egyetek? Vagy csak heverünk egy diófa alatt, és makadámiát rágunk? Fogok még csúnyán beszélni? Rászólok-e a gyerekre érte?
Megérintenek majd a gyerekeim? Milyen érzés lesz az a nagy testük? Babaszaguk marad-e? Mosnak rendesen fogat majd, ha már nem őrködöm ezen?
Érdekelnek majd az emberek? A sorsuk, a lényük, a dolgaik? Tudok majd figyelni, beszélgetni?
Öregúrral járok majd akrobatikus nosztalgiarock’n’roll klubba?
Én nem bírom a hideg lábú, boldogtalanságba roskadt, égboltot lehazudó, pipacsokat, spontaneitást tagadó, moralizáló középkorú nőket. Nem akarok rájuk hasonlítani húsz év múlva sem, és főleg nem akarom leszólni és kipletykálni a szerelmes fiatalokat. Farmergatyás, gömbölyű seggű, ragyogó szemű nő akarok lenni a biciklin, aki francia nyelvvizsgára teker, szerelmes esemest kap a félistenétől, és akinek egyszerre essen ki a mályvaszínű Lancôme rúzs és a Borbély Szilárd-kötet a táskájából, és álljon akkor ott a félisten és nézzen és szeressen, és késsem le és menjünk el kávézni inkább. Szerelemtelen lelkű emberek pengeszájjal figyelik és jobban tudják, mi méltatlan és minek kéne lennie…?
Tudjátok ti, mi az a szerelem? Az igazi?
Tudjátok, mi az öröm, a vágy, a robbanó gyönyör ígérete a bőröd alatt? Hogy neki akarod elmesélni, mit álmodtál, csakis, és hogy őt érdekli?
Jártatok már a világ partján? Miként a tengernek van partja, úgy van a világnak határa: tenger égbolt zúdul a partra. Innét indulnak a szelek, innét a kelő reggelek, és ide tér meg éjszakára a fűzfa árnya, nyírfa árnya.
Olyan az ég itt, mint a tenger. Hol tiszta kék és mozdulatlan, mint óriás kerek tükörben fénylik benne a kora hajnal; hol meg szelektől viharos, villámló felhőkkel habos haragja a földekre árad, porba döntve a földi tájat.
Élt itt valaha egy leány, elhagyatva a világ partján; akár a kelő nap, oly árva, akár a hunyó nap, oly halvány. Világ határán egymaga élt itt egy leány valaha, szomorú, szép és halavány magányos csillag, egy leány.
Maga volt, hogy a nap felfénylett, és éjszaka, hogy szállt a hold, szobácskájában egyedül, álmában is csak maga volt. Hideg esőben át a réten árván futott, árván a szélben, s mert nem volt senki élő társa, örökös csönd volt házatája.
Asztalkáján a gyertyaláng, az ablakán az éj maga, vele búsult a tányérkája, kése, kanala, pohara; s hogy vele együtt árva volt a kenyér, mibe harapott: mintha csak könnyeket törölne, mikor a morzsákat törölte...
Járt erre aztán egy madár, idejött a világ partjára, és megpillantotta a lányt, meglátta és szépnek találta. Háza előtt, az alkonyatban, kint ült a leány mozdulatlan, szótlan a világ peremén, magányos háza küszöbén.
Levél se rezdült, ág se rebbent, a tükörsíma alkonyat, mint elhagyatott aranytócsa terűlt a síma ég alatt; minden kis porszem és füszál, darabka rög, parány bogár, az egész világ hallgatott. Nézte a lemenő napot.
"Zöld levelekből, lágy mohából, puha füvekből fészket raktam, kibéleltem könnyű szelekkel, körülvettem kéklő magassal! Gyönyörű árvám, föl a magasba!" - hívta a lánykát, hogy vele lakna, hívta az árvát a madár. Szép volt, nagyon szép a leány.
Szép volt a lány és szomorú, s a nyári égbolt, ha lehet, a levelek az ágakon, rög és bogár még csöndesebb, még csendesebb, hogy válaszolt, válasza olyan árva volt, oly árva volt szava a lánynak: "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
S azontúl minden alkonyattal megjött és hívta a madár: "Gyere velem, föl a magasba, siess, siess, telik a nyár! Elmúlnak napok és egek, megjönnek a vizes szelek; elfogy aranya a világnak!"
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Siess, siess, közeledik már eső és szél, fagy és hideg, magad leszel, ha itt a tél, s ha szólanál is, nincs kinek! Akkorra én már messze szállok, fehér hó lepi a világot, befagynak mind a tengerek, világ végén a reggelek.
Akkorra én már messze járok, sötét szobád bezárhatod. Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, meggyújtod, aztán elfújod. Téli széllel, havas setéttel üzennél már, küldenél értem. Elsápaszt majd, tudom, a bánat."
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Ma messze jártam, messze szálltam, porfelhőben sor szekeret, láttam vidám falusi népet ünnepi vásárra menet; tükrös huszárt, festett pojácát, ezerszínű szalagból sárkányt, bőgő dudát, hatalmas táncot, akácfa lombjaiból sátort;
ha elmondhatnám, se hihetnéd, sikongató lányokat párban, tenger zsivajban lacikonyhát - el se hinnéd, mi mindent láttam! Mi mindent láttam! Közeledben sorra mégis mindet felejtem, mind a zajos, zöldlombos sátrat."
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Fényes, magas toronyra leltem, egekig emelt a torony! Tengernyi földeket beláttam, túlláttam a világokon; csúcsáról el se képzeled, erdőket láttam, réteket. Hihettél volna óriásnak!..."
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Ma láttam árnyékom a porban, maroknyi volt és reszketett, csak annyi volt a hideg porban, csak annyi, szinte elveszett! Csak annyi volt, kicsiny faág, ha karcolja az út porát: csak annyi volt félénk nyomom. Nem mozdult léptemre a por.
Csak a szívem vert hevesen, csak a szívem szomoruan, az vert, csupán az lüktetett, csak a szívem vert súlyosan. Tengernyi porban vézna folt, árnyékom olyan néma volt - oly árva, mint a kis füszálnak..."
"... Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Csupasz a föld, hideg az égbolt, a föld halott, az ég halott. Nagy csendesség szállt a világra, hosszú éjek és rövid nappalok Fáradtak a falevelek, hullanak a falevelek, sötéten vándorol a szél, közel van, itt van már a tél!
A madarak is messze szálltak, üres az erdő, fekete, zörög az erdő, el kell mennem, elmegyek én is messzire! Didergő szélvészek, fagyok elűznek engem is örökre, elűznek tőled mindörökre: mennem kell, nem maradhatok! Mennem kell, nem maradhatok!"
Betette háza ajtaját, maga maradt a lány a házban, maga maradt, s hogy elaludt, árván aludt az éjszakában. Hallott távoli hangokat álmában, akkor felriadt, felébredt és ajtót nyitott. Künn hó és csönd és csillagok.
"Puha füvekből fészket raktam, lebontottam puha kis fészkem, lerontottam puha kis házam, puha házamat elcseréltem! Immáron minden csillagával egész égbolt én fészkem, házam!" - szólott szava az ég alól. De a madár nem volt sehol.
Hangját szép nyári alkonyatban halljuk mi is a kert alatt; hívja a lányt, hívja az árvát, hívja a csöpp madárkahang. És hallja fű, hallgatja fa, s mintha gyönyörűt hallana: hogy "élt egyszer egy szép leány, világ végén egy árva lány". 0 komment, kategória:Pilinszky János
