Nem. Mérnök vagyok, és jóval több, mint hetven éves. Fél évszázadnál több idő tapasztalata áll mögöttem, a mai napig fennálló, szövevényes és igen széles kapcsolati háló alapján. Nekem egy liberális se dumálhat és hazudozhat.
A színház szerepjátszás, ebben az életformában a részvevők személyisége csorbul, átalakul, a képzelet és a valóság egymásba csúszik. A magánéletek nagyon, túlzottan nyitottak, aztán van egy megfelelési kényszer is, ahol a vélemények is visszahatnak.
Amúgy a színház épp olyan hely, mint más, nincs ott rendkívüli, pl. szexuális szélsőség. Csak az emberek mások.
Volt ez a Kiss László úszóedző, biztos emlékszel rá. Az ő áldozatai is sportolók voltak. Nem mindenki rendelkezik olyan szuperképességekkel, mint te :)
Olvass el pár történetet nőkről, akiket megalázott az orvos, a főnök, stb. Ezek általában fiatal lányok, szinte gyerekek megfelelési kényszerrel
A szinte gyerekeknek nincsen még főnökük.
Akik már dolgoznak azok többsége sem fiatal lány, hanem nő - akik von-zu-hause-aus remélhetőleg hoznak annyi erkölcsi értéket, hogy a jobb állás/fizetés/szerep miatt nem fekszenek le a főnökkel/rendezővel/producerrel.
Akik most kinyitották a szájukat, azok mind a szerepért feküdtek arra a díványra és a többségük meg is kapta a szerepet.
De ha dolgoztál már munkahelyen, akkor tudod, hogy nem csak nőknek nehéz a főnöknek megfelelni - a jó beosztásért, fizetésért a férfiaknak is bratyizni/inni/teniszezni/foci meccsre járni kell a főnökkel.
A fiatal nőket készítse fel a családjuk. Ötvenvalahány évvel ezelőtt nekem is voltak atrocitásaim, de szerencsére sportolóként tudtam az ellenszerét. Volt olyan, hogy tökönrúgtam a delikvenst, vagy megverettem a villamos utasaival. :)
Ezzel akarjátok, édes femik, átvenni a közbeszéd feletti irányítást. Az a kampány, hogy most ezresével jönnek elő majd hajdani disznó férfiak disznó tettei.
Mocskos szakma, mocskos szereplőkkel, ha zaklató, ha zaklatott. MINDENKI, mindenhol tudja, mi ezekben a körökben az előmenetel feltétele. MINDIG igy volt, mióta világ a világ. Már Jusztiniánusz felesége, Theodóra is ribanc volt másodállásban színésznőként, milelőtt császárné lett. Lásd még Latinovics:Ködszurkáló. A színésznők ezer ágy veteránjai.
Aki erre adja a fejét, TUDJA, hogy szakmai ártalom. Akinek ez nem tetszik, elmegy fonónőnek vagy akadémikusnak.
Gyakran a leghülyébben a leghangosabbak is, pláne az interneten! Nem olyan rossz a helyzet Magyarországon, a legtöbben a környezetükben az áldozatok mellé állnak. Minden esetre a megosztó retorika szerintem csak ront a helyzeten.
Óvatosan kell az ilyen kampányokkal bánni, a magyar társadalom meglehetősen más, mint a nyugatim de főleg az angolszász rész. Nem lepődnék meg, hogy ellenkező eredmény lesz.
Olvass el pár történetet nőkről, akiket megalázott az orvos, a főnök, stb. Ezek általában fiatal lányok, szinte gyerekek megfelelési kényszerrel. Nem olyan dörzsöltek még, hogy lepofozzanak valakit.
Van azonban egy kis bökkenő. Mégpedig magukkal az áldozatokkal, akiket Weinstein, a hírek szerint, szexuálisan jól megragadozott. Úgy szól a történet, hogy áldozatait szállodákba csalta és ott – célozván későbbi karrierjük lehetőségeire – szexuális szolgáltatásokat követelt tőlük. Majd megtörtént ami megtörtént. Mármost, ha valaki pénzért, vagy bármely más későbbi előnyökért efféle tevékenységet végez, azt normális esetekben kurválkodásnak szokták nevezni.
Az illetőket ugyanis nem megerőszakolták, hanem ajánlottak nekik a szolgáltatásért valamit cserébe.
Én elhiszem, hogy az ifjú művésznőknek, megpillantva ruhátlanul ezt a kövér, szőrös zsidót (előre is elnézést a szerkesztőmtől, mert egyrészt e leírás rá is igaz, másrészt a Facebook őt fogja letiltani miatta), nem volt különösebb kedve a dologhoz, no de úgy gondolták akkor, hogy a szent művészet érdekében eme apró nehézséget el kell viselni. Amúgy az érintett művésznők a későbbiekben is főleg a Weinsteinnel megosztott bájaik fotografáltatásával hívták fel magukra a nagyérdemű közönség figyelmét.
Mert hát vissza is utasíthatták volna.
Miért mentek el egyáltalán egy szállodába Weinsteinel? Még ha – egyáltalán nem életszerű – naivitással azt is gondolták, hogy teoretikus filmesztétikai problémák megvitatásához van szükség a szállodai légyottra, akkor is gyanút foghattak volna, mikor kiderül, hogy erre az illető szállodai lakosztályában, tanúk nélkül fog sor kerülni. Még akkor is, egy felháborodott „Nem!” kíséretében, lekeverhettek volna egy istenes pofont neki és az ajtót maguk után jól becsapva, távoznak. Esetleg még szólnak a barátjuknak is, aki néhány orrba veréssel nyomatékosítja a dolgot.
Csakhogy, ugye, akkor oda a reménybeli pompa és csillogás, vörös szőnyeg, világhír, Oscar-díj, egyebek. Érdekes módon az események körül habzó műfelháborodott, média-nyáltengerben senkinek nem jutott ez eszébe.
Vannak szakmák, melyek feltehetően egykorúak az emberiséggel. Ezek közé tartozik a kurválkodás is. Nem véletlenül hívják a legősibb mesterségnek.
Valószínűleg már az ősemberek között is előfordult, hogy egy szép, cupákos mamut-steak okán sor került erre-arra. Nem is volt ezzel különösebb probléma sokáig. Mostanában azonban változóban van a világ. A haladás felismerte, hogy az egyén nem felelős semmiért, minden rossz az „igazságtalan” társadalomnak köszönhető. Nem úgy van az, hogy valaki úgy dönt, sokkal könnyebben és több pénzt lehet keresni háton fekve, mint a Tesco-pénztárban görnyedve, vagy az iskolában magolva – nem. Az a fránya társadalom fülön fogja és belekényszeríti különböző ágyakba. Ő tehát áldozat. Ha őt kérdezzük, akkor mindenképpen.
Tudom, tudom, ebben az iparágban ténylegesen vannak áldozatok is, akiket erőszakkal kényszerítenek prostitúcióra, és akik szabadulnának, de nem tudnak. Őket természetesen megilleti a törvény védelme és a mi együttérzésünk is. Meggyőződésem azonban, hogy ez esetben nem erről volt/van szó. A résztvevők pontosan tudták, hogy mit csinálnak és miért. Bármikor kiléphettek volna a szituációból, ha morális érzéküket bántja a dolog.
Csakhogy akkor nem bántotta annyira.
Most persze – érthetően – élvezettel átkozzák Weinsteint, hiszen ezért egyrészt beszélnek róluk, ami minden hollywoodi sztár vágyainak netovábbja, másrészt bosszút állhatnak ezen a gusztustalan fráteren a gyomorforgató légyottért. Bónuszként pedig megfürödhetnek az áldozatoknak járó együttérzésben, remélve, hogy ez majd jobb nézettségi mutatókban testesül meg.
Boldogult úrfi koromban dolgoztam én színházban és viszonylag jól ismerem az ottani miliőt. A dolog lényegét Thália egyik sokat látott papnője a következőképpen foglalta össze: „Ha szerepet akarsz, nem azt kell mondani a rendezőnek, hogy így a művészet, meg úgy a művészet. Azt kell mondani: rendező úr, maga egy szép ember.” Ő csak tudta.
Ez így van, ehhez viszont szükséges a megfelelő kommunikáció. Ha valaki ilyen lekezelően beszél ártatlanul meghurcolt emberekről annak üzenete nem fog sok emberhez eljutni - arról nem is beszélve hogy neki is rendet kellene tennie a fejében.
Azon sajnos soha nem lehet változtatni, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények jó részét nagyon nehéz bizonyítani, utólag pedig általában lehetetlen.
Ha meg tudna változni az emberek gondolkodása, akkor még időben elmondanák, és nagyobb eséllyel lehetne bizonyítani. És akkor fog megváltozni az emberek gondolkodása, ha beszélnek róla, kibeszélik.
"de ki védi meg szegény, hamisan vádolt férfiakat?" - micsoda empátiát mutat az ártatlanul meghurcolt férfiakkal szemben...
"akik statisztikák szerint kb. egy százalékot tesznek ki." - erős kételyeim vannak a statisztikával kapcsolatban, de 1% még mindig pont 1%-kal több az elvárhatónál
"Amiatt miért nem szokás olyan vehemensen aggódni, hogy ki védi meg a hallgatásba kényszerített áldozatokat?" - a túlnyomó többség, az emberek általában a bántalmazott mellett állnak. Azon sajnos soha nem lehet változtatni, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények jó részét nagyon nehéz bizonyítani, utólag pedig általában lehetetlen.
Hamis vád - érdekes módon az első kérdés, az aggodalom első tárgya, ami felmerül, ha az Isztambuli Egyezményről vagy, mint most, a szexuális zaklatásról megnyikkanok, az az, hogy "de ki védi meg szegény, hamisan vádolt férfiakat?" - akik statisztikák szerint kb. egy százalékot tesznek ki. Amiatt miért nem szokás olyan vehemensen aggódni, hogy ki védi meg a hallgatásba kényszerített áldozatokat? Akik szorongásban élik az életüket, majd ha meg is szabadulnak valahogy az elkövetőtől, cipelik a történtek következményeit egy életen át?
