Ahhoz képest, hogy talán mi ketten temettük és fikáztuk legjobban a megadeth-et a fórumon úgy tűnik, nekünk sokkal jobban bejön az új album, mint az eddig tényleg hősiesen küzdő várvédőnek, 4umosnak:))))
Most hallgatom a lemezt először rendesen odaküldve, hifin, éljen a hangerő. A hangzás nem annyira tetszik, de a zene egészen. Tartom, hogy a két üresjárat számon kívül meg(a)szerettem az anyagot.
Menzát én sem értem. Talán egy kicsit hangosan üti a bőröket, meg tompára állítja, de amúgy nagyon jó dobos, van múltja, és mégse veszik fel neves zenekarokba.
Ez marha jó, amit írsz, ezzel kapcsolatban nekem meg a fordítottja igaz: a Bodies dallama ütött ki igazán az Endgame-en, már a kiütés előnyös értelmében, ráadásul a szólója olyan, mintha Marty nyomná. A How The Story Ends-et pedig az újkori Megadeth Nr. 1. slágerének tituláltam, ezt Faffnak jeleztem is. Egyszerű, de kétkomponensű ragasztóként ragad meg a fülemben. Szerintem köztünk lehet vagy tíz év, más korszakban nevelődtünk.
Érdekes, hogy mi a fenének kellett ennyire kapkodniuk az anyag összerakásával? Biztos közrejátszott a sok turné meg Big4...stb. Az tény, hogy az Endgame ehhez képest jóval összeszedettebb volt, de annak is voltak bizony gyenge pontjai (bite the hand, bodies, how the story ends). A megadeth-albumokkal kapcsolatban teljesen egyetértünk abban, hogy jópár hallgatás kellett a megszeretésükhöz, ezek alól nálam is kivétel a CTE, valamint a Risk. Töltelékszámként én is a "guns, drugs & money" (tipikusan elmés cím a nagy semmiről szóló művekhez) valamint a "fast lane". Még azt is elnézem, hogy kapott egy ráncfelvarrást a "new world order" és a "black swan", bár a "millenium of the blind"-ot kár volt újra előkapni, mert a korábbinak sem volt sok értelme. De ettől függetlenül valóban hozták az elvárt (minimum) szintet, érdekes vadságot sugároz magából egy ilyen kivénhedt banda. Nagyon jó lenne, ha legközelebb valami CTE, vagy Cryptic-féleséggel állnának elő (de jó lesz Risk is).
Más: Láttam 1-2 videót Menzáról. Szerencsétlen srác tényleg úgy néz ki, mint egy zombie. A kommentelők kivétel nélkül könyörögnek neki (másnak úgyse lehet), hogy szedje össze magát és menjen vissza a megadeth-be, mert ott a helye. Nagyon letörhette, hogy kétszer is kirúgták onnan. Van egy olyan érzésem, hogy Mustaine is amiatt rúgta ki másodszor, mert rájött, hogy nyomja a cuccot. Azt viszont sehogy sem értem, hogy egy ilyen tehetséges srác miért nem tudott nevesebb zenekarokban elhelyezkedni ilyen múlttal.
Érdekes, én is azt érzem valahol, hogy ez a lemez majd a következőnek fog nagyon jót tenni, és az lesz megint egy elég erősnek mondható lemez. Remélhetőleg ott Ellefson súlya is fog nyomni a latban, mert itt az is elképzelhető, hogy ő már nagyon a végén érkezett, és igazából sok köze nem volt a dalszerzés kreatív fázisához, azok már megvoltak Mustaine-nek, most csak gyorsan a 2 hónap alatt megpróbáltak az ötletekből együtt valami albumot faragni.
A "Whose life"-al kapcsolatban totál hasonlóan érzek veled. Az elején én is nagyon "butának" tartottam azzal a keménykedő beindulásával, aztán a refrén, meg az utána jövők nagyon megfogtak. Sőt, azzal is egyetértek, h a Guns, Drugs & Money és a Fast Lane harmat gyenge, töltelék dalok. (kb. mint az UA-n az Amerikhastan) A többi viszonylag hallgatható, azaz valami dallamot, jó ritmust fel lehet bennük fedezni viszonylag hamar. Ennek ellenére továbbra sem érzem egységesnek a lemezt, már csak amiatt sem, hogy az összes dal nem ugyanabban az időszakban készült.
Igen, azt nagyon jól hallod, nekem is feltűnt, hogy a Sudden Death után a Public Enemy No. 1 hangzása mennyivel erőteljesebb, hangosabb. Mondjuk ezért lehet a hangmérnököt kéne jól fenékbe rúgni...
Válogatáslemez volt is, "Anthology" néven, az UA megjelenése után 2008-ban. Mint tudjuk az UA majdnem fél évet csúszott az eredetileg tervezett megjelenéshez képest, ami mögött egyes információk szerint azt állt, hogy a Roadrunner nem találta elég ütőképesnek, ezért visszadobta Mustaine-nek, hogy dolgozzon még rajta. Aztán a viszony úgy tudom közvetlenül az Endgame megjelenése után mérgesedett el igazán, amikor a kiadó jobban promótálta az akkor megjelenő Nickelback albumot, mint az övékét. Mustaine az akkor még létező Megadeth Rádiójában egy ideig használta is azt a szlogent, hogy "egy állomás, ahol garantáltan nem fogsz hallani Nickelback-et". :) Sőt, még arra is emlékszem, hogy az akkori világturnén úgy próbált lendíteni Mustaine az amerikai eladásokon, hogy minden Megadeth koncert után egy dedikáló fülke volt felállítva a "merchandise" pult mellett, ahol ő személyesen dedikálta azokat a lemezeket, amiket ott, a helyszínen vettek meg.
Nem tudom, én milyen pszichológia alapján működöm, de nekem majdnem mindig azok a legrosszabb számok, amiket legelőször bemutatnak. (Mert ez általában fordítva van másoknál - ugye ahogy a reklám is munkálkodik a tudatalattiban.) És ez meg is marad. Például a Death Magneticet a második legjobb Metallica albumnak tartom, de az egyetlen gyenge szám továbbra is a megjelenés előtt kiadott klipes dal, aminek alapján már előre utáltam a cuccot, aztán kaptam kultúra utalványt, és így mégis megvettem, és óriásit csalódtam kellemesen. Most meg itt ez a Public Enemy, hát nagyon gyenge, de az album eléggé szépen meg van csinálva, főleg mert rövid dalokkal operálnak. És direkt használok többes számot, ez már - sokak véleményével ellentétben - nem csak Dave munkája szerintem. Van hangulata és koncepciója az albumnak, méghozzá az, hogy kicsit visszamenjen az időben, és ez nem csak enek, hanem a következő lemeznek is jót fog tenni. Ja, azt hozzátenném, hogy én egyetlen másodpercet sem hallottam az album megvétele előtt a már máshol megjelent dalokból, úgyhogy teljesen új volt minden. Szerintem egy dolgot csináltak nagyon rosszul, ami pedig sok zenekarnak elég jól megy: az utolsó dal kiválasztása. Annak mindig kiemelkedőnek kell lennie, mint ahogy a Dream Theater és még sokan teszik. Itt a 13 teljesen egyértelműen a legrosszabb, kifejezetten rossz szám, amit jobb lett volna lehagyni. Ennyit a cd-ről... a koncert repertoárról nem tudok mit mondani, érthetetlen számomra is, amit csinálnak, illetve rosszul fogalmaztam, hisz a repertoár sokkal nagyobb, mint amivel a közönséget "szórakoztatják" már egy ideje.
Na, akkor én jövök. Most hallgatom a lemezt kb. hetedjére. Ebből az első két alkalom úgy volt, hogy ment a lejátszóban, közben matattam a fényképeimet, dolgozgattam. A zene meg olyan lapos volt, hogy ihaj. Csalódás. Ezt nem is győztem ismerőseimnek hangoztatni. Mondom, a Whose Life-on meg egynesen felháborodtam, hogy ekkora szart hogy képes dalként eladni a csapat. Első dallam, amire felkaptam a fejem, az a Black Swan volt, na, itt az első megjegyezhető momentum, király riff a refrén alatt, klassz gitárjáték, klassz dallam. Onnantól a lemez rendben is van, bár semmi extra. Na aztán mentem egy alkalommal az autópályán, oda tudtam figyelni a zenére, és beütött. Nem teljesen, de azon kaptam magam, hogy a Whose Life-ot dúdolom, a Public Enemy No. 1-t dúdolom, a 13-t dúdolom, és megint meg akarom hallgatni a lemezt. Előbújtak a szólók, a finom kis futamok a riffekben, a csakis Dave-re jellemző ritmusdallamok. Beraktam minap az Endgame-et, és azt mondhatom, hogy bizonyos részek konzekvensen jönnek onnan, más dallamok meg a Cryptic keményebb vonaláról akár. Nincs probléma. Amiket hiányolok, azok a Trust, Symphony, Train Of Consequences jellegű hiperslágerek, mert hát azért, na.
A lemez mélypontjai a Fast Lane és a Guns, Drugs, And Money. Ha nem is ugrom őket át, nem szeretem őket. Hasonlók, mint a Black Curtains, totál töltelékek.
Az összecsapottsággal kapcsolatban én is hasonlóan látom a dolgot. Egy rendes lemezt valóban nem úgy állítanak össze, hogy újrahasznosítsanak dalokat. Ráadásul a hangzáson is észrevehető, hogy a Sudden Death után mennyire fényesebb a Public Enemy No. 1. A többi nekem új, korábban nem hallottam ezeket a most újracitált számokat, de tetszenek. A roadrunneres ügyről én nem tudok, de simán elképzelhető, hogy ez van a háttérben, ilyenkor szokás válogatáslemezt is kiadni.
Gondoltam írok én is valami véleményt Th1rt3en-ről. Szóval, amennyire vártam ezt az új lemezt, és bizakodtam, hogy Ellefson-al sikerül valami igazán fogósat alkotni, annyira idegennek érzem még egy hét hallgatás után is. Bár, hozzáteszem, hogy talán a CTE album volt az, ami már első hallgatásra megfogott rendesen, /ekkor ismerkedtem meg a zenekarral/ a többinél mindnél kellett idő mire "beérett". Ez alól enyhe kivétel az UA lemez. Szóval, azért még nincs veszve minden! Ettől függetlenül jelenleg azt érzem, hogy ilyen szintű dalokat bármikor, már rutinból rak össze Mustaine, semmit nem erőltetve meg magán. Öszintén szólva összecsapottnak érzem az új albumot. De végülis egy 50-es éveiben járó dolgozó ember is hasonlóan cselekszik a munkahelyén, megél a rutinjából, de úgy igazából már megerőltetőt nem nagyon akar csinálni, arra ott a fiatalabb generáció, ő már megtette a saját dolgát a maga idejében. (Kivételek erősítik a szabályt, természetesen!) Új lemez meg kell, hogy legyen valalmi apropója az újabb világkörüli hakninak, aztán az már egy másik dolog, hogy úgyis a jól bevált, régi dalok vannak terítéken estéről estére. Számomra az albumcím választás kicsit megerőszakoltnak, belemagyarázósnak tűnik (13-án született Mustaine, 13 évesen kezdett el gitározni, ez a 13-ik nagylemez megjelenésük. Még jó, hogy nem a 13-ik kerületben lakik! :D) egy olyan zenekarnál, amelyik korábban szinte ötletesebbnél, ötletesebb albumcímekkel jött elő. Aztán lehet azért is csapták össze /igen, összesen 2 hónapnyi idő volt mindenre saját elmondásuk szerint is!/ ezt a lemezt, (4 dal már eleve megvolt hozzá korábbról) mert már szabadulni akartak minél előbb a kiadótól, akikkel 4 lemezes szerződést kötöttek korábban, és állítólag nem felhőtlenül végződött a kapcsolatuk. Remélem idővel megszeretem majd az új anyagot, és megváltozik róla a véleményem! Adok még neki esélyt, de ez szigorúan a múltra való tekintettel van így, amúgy már rég a felejtés homoályában lenne az egész.
Ami felhőtlenül tetszik az albumról: Public Enemy Nr. 1
Hogy lehet egy jó számot elrontani, arra legjobb példa az albumról: Black Swan (fölöslegesnek érzem, hogy agyon szólózták az UA verzióhoz képest!)
Érdekes ez a Whose Life (Is It Anyways?) nevű szám. Elsőre gyűlöltem a bunkó nyitóriffje és a szar dobolás miatt. Aztán megérkezik az átkötés és a refrén, szépen elsodor, most meg már teljesen bejön. Csak tud valamit az öreg.
Trust In My Darkest Hour Wake Up Dead Hangar 18 Angry Again A Tout Le Monde Whose Life (Is It Anyways?) She-Wolf Dawn Patrol Head Crusher Public Enemy No. 1 Sweating Bullets Symphony Of Destruction Peace Sells Holy Wars
Ez egy hajszálnyival érdekesebben tűnik, bár nem hosszabb.
Hát, nem jött meg a kedvem egy újabb 'deth koncerthez. Ki a f*szt érdekel 200-adszorra a Trust, Wake Up Dead, In My Darkest Hour, Peace Sells, Sweating Bullets? Mondhatni dögunalom és vérszegény a repertoár. Tényleg rengeteg jó számuk lenne. Kez olyan érzésem lenni, mintha szándékosan untatnák a közönséget.
elég átlagosnak mondható, főleg úgy, h az argentínok az egyik legkedvesebb közönsége. nem értem miért nem mer(nek) hozzányúlni a repertoárhoz. annyi jó daluk van még ezeken az agyonjátszott dalokon kívül...
Trust In My Darkest Hour Hangar 18 Wake Up Dead She-Wolf A Tout Le Monde Whose Life (Is It Anyways?) Public Enemy No. 1 Head Crusher Sweating Bullets Symphony Of Destruction Peace Sells Holy Wars
Nem erőltették meg magukat megint...Talán a 60 percet kiteszi..
Azt is megértem:))) Én is szívesen hallanék már egy Countdown, de akár Risk stílusú albumot is. Most egy kicsit visszavehetne a vehemenciából a mester. Így 50 fölött már óvatosabban kéne mozogni.
Alkalom hiányában én még csak ~kb az 5. számig jutottam a meghallgatás terén, de valahogy így egyben (s nem külön, hetente egy-egy szám bedobva az éterbe c. módszerrel) sokkal összeálltabbnak tűnik már az anyag. Hallgatás közben nekem is pontosan az villant be, hogy ezen még bizony mennyit csiszolt volna Menza és Marty, hiába is verte volna a seggét százszor is a földhöz mérgében Mustaine. Helyeneként van egy két olyan furcsa 'csavar', amit maximum koncerten lenne érdemes belecsempészni a zeneszámba az éberségi próba kedvéért, nem pedig a kőbe vésett studióanyagban örökíteni meg az utókor számára.
Na hát érdekes dolog történt: bementem a Cd pincébe, hátha találok valami jó dolgot, de a végén semmit se találtam, és mivel az új Mega nem volt drága, mégis megvettem, pedig egyáltalán nem terveztem. És 4 hallgatás után összevetettem a véleményem a kritikákkal. Szerencsére az előzetes belehallgatásaimkor nem tetszettek a dalok, és itt sem lelkesedtetek valami nagyon, viszont a kritikák eléggé dicsérők lettek. És én is kellemesen csalódtam. Voltaképp azt gondolom, hogy nagyon kevesen képesek klasszikust alkotni manapság olyanok, akik már régebben letettek egyet (vagy többet) az asztalra. A Megától sokat várnánk el, de nem éreztek rá az új - avagy változó - kor ízére, ami a Nirvana befutásakor elindult. Akkor kezdett bele sok együttes a kísérletezésbe, mert fogalmuk nem volt, mit csináljanak. Ebből többen kihoztak csúcsalkotásokat is: Low, Divine Intervention. De sokan, akik még pár évig ki is tartottak esetleg, végül a földbe álltak, és a mai napig nem találtak vissza (nem abba a korba, hanem) a saját útjukra. A Metallica a Death Magnetickel megcsinálta azt, amit sokan nem képesek, és egy szuper albumot hoztak ki (szar hangzással). A Slayer Lombardoval egy j út felé ment, ami nagyon bejött nekik, újszerú, érdekes, brutális, Slayer (szar hangzással). Aztán a Mega az Endgammel hangzásilag elérte azt, ami szerintem ma az alap, én egyáltalán nem várom el, hogy retróskodjanak ilyen téren. A hangzás legyen modern! A XXI. században vagyunk, könyörgöm!!! És az új Mega egyfajta újabb útkeresés szerintem. Benne van a sok ötlettelenség, de egy-két jó dolog is. És valójában nem feltétlenül kell sok új ötlet, csak jól kell összerakni a dolgokat. (Az se sikerült maradéktalanul.) A fílinge az, ami jó ennek az új albumnak. Ami pedig rossz, az egyértelműen a ritmusok. (Nem a dobot kell itt érteni, hanem inkább a gitár-dob összjáték ötlettelenségét.) Ami kiemelkedően tetszik, az a szólógitáros, aki annyira megtéveszt, hogy néha azt hiszem, Marty játszik, pedig neki nagyon egyéni a játéka. Nem semmi!!! A pergő nagyszerű - mint dobos is mondom, meg mint aki állandóan kritizálom a pergő hangzást, ami a Countdownon a legrosszabb - az eredetin. A hangzás nem rossz, attól még, hogy kissé nyers, inkább azon akadtam ki először, hogy az ének mennyivel hangosabb a többinél, de aztán azt is megszoktam. Amúgy általános keverési hiba. Arról pedig, hogy a dobos megtáltosodott volna - mert igen, itt Fafara kritikájához is szólok hozzá -, az a véleményem, hogy ugyanolyan dobgép, mint eddig, csak a zene mássága miatt érezni valami pluszt benne. De az én szememben egy azonnal kirúgandó ember maradt. Menza mennyivel színesebben oldotta volna meg a problémát - mert ez már rég az. Még gyorsan a végére ragasztom azt, hogy szerintem melyik az az általam ismert 2 együttes, akik ugyanúgy le tudtak rakni a közelmúltban egy-egy klasszikust, mint a 90-es években. Ugyanazzal a tűzzel, haladva a korral, a rajongókra se szarva, magukhoz is hűek maradva. (Lehet, hogy a titok az, hogy ki kell hagyni másfél évtizedet:)) Ajánlom a stílus szeretőinek a meghallgatásukat: Atheist - Jupiter, Cynic - Traced In Air.
A Big4 és az ütősként értékelt felállás kapcsán nem hinném, hogy szó lenne itt bármilyen uccsó albumról egyelőre. Az elmúlt 3 albumból viszont egy nagyon erős válogatás albumot lenne érdemes összerakniuk.
Szerintem nem értetted a mondanivalót. Nem számítástechnikai vonatkozásban kell értelmezni, hanem esztétikailag. Egyébként meg én sem szeretem a mostani trendet, de attól még ez a trend, de ha mindenképpen el akarod kerülni, hallgass Hammerfallt, ők szembementek vele.
Kösz, de ezzel akkor sem értek egyet. A KB-okat nem befolyásolja, hogy milyenre keverik. A CD 1440 kbps, akármivel töltik meg. Az mp3 meg annyi, amennyire beállítják CBR vagy VBR tömörítést. Egyedül az album időhosszától függ. A legkisebb lejátszóban is van már 2GB tárhely, a jobbakban ennek durván többszöröse, főleg, hogy olcsó egy 8GB-os memóriakártya.
A kis fos lejátszókon minden szarul fog szólni. A rendes keverés, meg ez a túlhangosított borzalom is. A rendes hangcuccal rendelkezőkkel meg jól kibasznak. Ilyen hangmérnököket lőném agyonfelé halomra. Szép dolog a divat és a trend, de ha zenész lennék, nem engedném, hogy összebasszák a munkámat. Nem audiofilség kérdése. Egy zene legyen időtálló. A gagyi, egynyári trendslágerek meg úgyis lemennek a klotyón és ha később előkerülnek, az akkori hangzásbeli trendek miatt körbe fogják röhögni.
Az viszont mégis igaz, hogy így kevesebb KB helyet foglal. Az új album eddig 132MB-ot foglalt a HDD-n és a telóm 16GB-os memóriákártyáján is, most viszont 0-át fog, mert törlöm a picsába. Egyfajta gazdaságosság, ha úgy nézzük.
A kbyte-ok azért számítanak, mert az idióta trend az, hogy a keverést szándékosan a tömörített formátumhoz igazítják, hogy az mp3 jól szóljon iPodon és egyéb lejátszókon is, amik azért még nem TB-osak. Ezért nincsen túl sok dinamika, minden hangos, minden agyon van kompresszálva. Elég meghallgatnod egy pergőt, fos az egész. Loudness war a nemzetközi neve a jelenségnek.
