Szia! A munkakeresés valóban olyan gyötrelmekkel jár, hogy először fel kell kelni az ágyból, aztán ha (neadjisten) ez sikeres, akkor attól kezdve minden reggel. Tudom, hogy mocskos és cinikus ez így, de vagy magad kelsz fel, vagy az lesz amit a dr. Csernus szokott mondani ... Tudod, 6 milliárdan vagyunk a földön! (amúgy szívesen beszélek veled erről - itt)
Böngészgetve a neten találtam ezt a fórumot és találtam itt több olyan leírást ami rám illik pontosan. Nem nagyon beszéltem még a gondjaimról senkinek, szinte azt hittem hogy én vagyok egyedül de úgy látszik nagyon sokan mások vannak hasonló helyzetben mint én. Rá kellett jönnöm hogy depressziós vagyok ami tudom hogy esetemben még nem a legsúlyosabb eset, de sajnos már nagyon régóta tart, több mint egy éve és egyedül nem tudok kilábalni belőle.
Ez ráadásul azzal is párosul hogy internet-függővé váltam(talán épp azért hogy elmeneküljek a valóság elől) és ez is nagyon megváltoztatta a személyiségemet, elhanyagolom a mindennapi kötelezettségeimet, ismerőseimet, rokonaimat semmi nem érdekel, csak akkor érzem jól magam miközben a gép előtt ülök mert így kicsit talán elfelejtem a mindennapjaim ürességét és hogy a másnap is teljesen reménytelen. De ez sem igaz hogy jól érzem magam a gép előtt ülve mert tudom hogy nem vezet sehova. Egyre gyakrabban érzem úgy hogy semmire sem vagyok jó ezen a világon, amikor látom a korombelieket (24 éves vagyok) hogy milyen életvidámak, életerősek én pedig folyton folyvást sajnálom magam és tehetetlen, képtelen vagyok tenni bármit is hogy jobb legyen. Gyakran érzem azt hogy valamilyen úton-módon mindenki megtalálja a helyét az életben csak én vagyok egyedül aki képtelen bármire is. Pedig úgy érzem hogy ha kapnék egy kis segítséget az élettől (pl lenne munkám, nem teljesen egyedül lennék) akkor lassacskán helyrebillennék. De a munkakeresés és új helyen való új élet kezdés is nagy nehézségnek tűnik hisz sokszor még felkelni is nehéz. Talán egy párkapcsolat segíthetne, ahol a másik fél megérti ezt a helyzetemet és támogat, nem tudom... Ha valaki úgy gondolja hogy írna pár sort akkor azt szívesen venném. Emailcímem: ron21 @ freemail.hu de msnen is vagyok. Zsolt
Ha a régi nickemen olvasol megismerhestz. :) Nem állítom, hogy büszke vagyok rá, de az igazán én vagyok. Ezen a néven azért sokkal visszafogottabb vagyok. Tudod egy halálra ítélt marha őszinte tud lenni.
Ez érdekes, mert a korábbi nicked sem egy beszédes nekem - persze ehhez el kellene olvasnom az összes írásodat. Az enyém meg olyan, hogy még a lakcímem is megtudható belőle perceken belül. Amikor elkezdtem írni vele, akkor saját magamnak volt fontos, hogy "hiteles legyek", és azt hittem ez egy eszköze lehet. Aztán amikor néha zavart a majdnem ident-status, azzal nyugtattam magam, hogy tízmillió ember között egy konkrét név vagy cím is olyan mint a semmi ... egészen addig, amíg az ország másik szegletén összefutottam egy emberrel, aki azt mondta: "ahá, emlékszem rád az XY topikból". Ha valaki mindent vagy sokat tud rólam, olyan kicsit mint egy családtag, még ha én magam alig is tudok őróla valamit. Majd olvasok tőled is jónéhányat, hogy ismerjelek :-)
Persze, olvastak. Most is valszeg. Bár már nem mindig. De már ez sem érdekel. Egyébként azért tettem meg, mert túlságosan kitárulkoztam, és nagyon könnyű volt utánam olvasni.
Szia! Csak érdeklődőként kérdezem, hogy a családod hogyan fejtett ki nyomást rád, a nickneved megváltoztatására. Netán olvassák a topikot? ... És miért tetted meg?
Szia! Üdv a klubban! Én nyítottam a topikot, de aztán családi nyomásra nevet változtattam. Persze vicces, hisz éppen a családom tart egy nagynullának. :( Na mindegy! Tökéletesen megértelek! Én is most csalódtam egy hatalmasat! Pedig én is hosszú-hosszú depis időszak után kezdtem lábadozni. Már majdnem elhittem, hogy nem tartozom ide. De csak játszott velem. :( Tanácsot adni nem tudok! Az nekem is jól jönne! Bár azt hiszem már rohadtul késő. :(
Új vagyok, és szeretném ha befogadnátok! Sajnos sok problémával küszködök lelki téren. 29 éves vagyok és úgy érzem nincs kiút! Most egy barátságom szakadt meg, amiről kiderült hogy nem is volt igazi, az egész érdek és kihasználás volt. Csak egy évig tartott, de nekem nincs sok barátom és hamar kötődni kezdtem hozzá, és emiatt nagyon fáj! Szerelmi téren is sok csalódásom volt, már rég nem hiszek a szerelemben! A barátságban hiszek és ezért a barátsággal szerettem volna pótolni a szerelem hiányát is! De most ott tartok hogy senkiben nem bizhatok meg! Szeretnék igazi barátokat találni akik megértenek és nem érzéketlenek, sajnos a most megszakadt barátságom egy ilyen emberke volt! Érzéketlen, önző és egoista, ezt ő mondta saját magáról és igaz is volt, csak én sokáig azt hittem a barátjával nem ilyen. Tévedtem!
most úgy érzem egyedül vagyok és egyre depisebb leszek! Tudtok nekem valami tanácsot adni?
Nem akarom újra feltalálni a spanyolviaszt, de ha ez a "magunk köré falat építős" téma érdekel téged és még nem láttad, akkor mindenképpen nézd meg a Pink Floyd - The Wall (Pink Floyd - A Fal) című filmjét. Ebben a témában ez alapmű és szvsz kiválóan bemutatja, hogy az ember szépen tégláról téglára, hogy építi fel a saját falát maga köré egészen addig amíg már teljesen elveszti a kapcsolatát a külvilággal.
Biztos vagyok benne, hogy a helyi vidótékákban megvan.Kötelező darab.
Itt van egy kis infó a filmről: http://www.imdb.com/title/tt0084503/
Az én falam nem áll valami stabilan. Elég 1 kedves gesztus, pár jó szó, és omlik lefele. Aztán persze jön a koppanás, hogy ezek mögött nincs igazi érdeklődés, figyelem.
...az egész életünk a szeretet utáni sóvárgásról szól. S amikor nem kapjuk meg akkor kiépítünk magunkban 1 védőfalat, ami abból áll, hogy nem is akarom hogy szeressenek. Jól elvagyok magammal. És szerinte most errefele halad a világ.
Ez nagyon igaz. Néha, el lehet gondolkodni, hány védőfalat is építettünk ki eddig. Ha csak egy is van, az is stabilan áll. Furcsa ez. Még furcsább, hogy ki beszél és ki nem beszél erről.
Sajnos nem tudom, nekem sem megy igazán. Én is hajlamos vagyok minden rosszul elsült dologért magamat vádolni. Nők lapját olvasol? Müller P. írt benne a szeretetről. Szerinte az egész életünk a szeretet utáni sóvárgásról szól. S amikor nem kapjuk meg akkor kiépítünk magunkban 1 védőfalat, ami abból áll, hogy nem is akarom hogy szeressenek. Jól elvagyok magammal. És szerinte most errefele halad a világ.
Nekem is folyamatosan az jut az eszembe, hogy az önállósodás segíthet (ti. költözés), de nem a körülményekkel van a gond - ahogy egyik kedves topiktárs is rámutatott és én is tuom a szívem mélyén - hanem bennem, a világfelfogásomban. (Ezt saját tapasztalatommal is megerősíthetem, hiszen azt hittem minden rendbe lesz, miután jópár évvel ezelőtt elköltöztünk az apámtól). Túl sokat várok az emberektől, hiszek a mesékben, miszerint jó tett helyében jót várj...
A külső pedig valóban semmit sem számít, ha nincs mögötte az a megfogalmazhatatlan plus, ami úgy tűnik az interneten is keresztülhalad!:)
Hú, ezt már én is sokszor kérdeztem magamtól. Miért nem érdeklem az embereket? Pl itt a fórumon is ritkán adódik hogy az én beírásomra reagálasok érkeznének. Tehát nem a kinézeten, gesztusokon múlik.
Neked is nehéz lehetett 1 ilyen bátty árnyékában felnőni. Nem tudnál esetleg önállósodni.
Nálam mindez egyébként ki is jött pánikbetegség, depresszió formájában.
Nem értem mit csinálok rosszul... és ettől szenvedek!
A problémám az, hogy anyám egy csodaországban nevelt, apám meg sose volt apa, egy önző senki volt, akinél (ő mondta) albérletben laktunk. Ennek ellenére anyám hatására jónak hittem az embereket. Útológ visszagondolva a változást az hozta, hogy bátyám - aki sose volt könnyű eset, de mindig segítőkész volt - megváltozott, link lett, nem dolgozott, anyám fizette az adósságait. Ehhez annyira hozzászokott, hogy még dicsekszik is vele, hogy neki ez az élet, hogy anyám eltartja, egész nap otthon van, nem átall anyámtól kunyerálni (amit meg is kap - nem kis pénzekről van szó), ha pénzre van szüksége, simán megteszi, hogy pl. kicseréli a processzort a számítógépembe. Kölcsönadja a cuccaimat a barátainak (mert - és ezt nem bírom feldolgozni - hozzá ragaszkodnak az emberek, bárkit elküld a francba, az visszajön hozzá!!!) Anyám teljesen naív, bátyám egy szóval leveszi a lábáról. Ez az oka ill. az, hogy nem hagyta, hogy apám kikészítsen, hogy már a jelenlétével idegesít.
Szóval nagy káosz van bennem, amit téteznek a munkahelyi megaláztatások és igazságtalanságok. Most akkor jó vagy rossz a világ?
Egy-egy kifakadás után próbálok pozitívan hozzáállni az emberekhez, nagyon szívesen segítek bárkinek, de mindig azt kell látnom, hogy ha nekem van szükségem segítségre, egyedül maradtam. Emberekkel találkozom úgy, hogy gyakorlatilag csak hallgatom az ő problémájukat vagy örömüket. Vissza se kérdeznek, hogy na, veled mi a helyzet. Vagy ha igen és kezdem mondani a dolgokat, akkor látom rajtuk, hogy nem érdekli őket.
ijesztő még elgondolni is a helyzetet, ahogyan a gyerekeid összefognak, és kirugdosnak a lakásból, és közben azt kiabálják, tünjél el innen anyu, nem kellesz te senkinek.
...
jó lenne nem elfelejteni azt a képességet, hogy az ember reálisan fel tudja mérni a helyzetét, és helyére tudja tenni a dolgokat... úgy érzem, nálad ez nem működik. (bocs az okoskodásért, kikívánkozik; régebben én is írtam a topikba, más nicken).
amíg egyetlen embernek is szüksége van rád, semmi értelme ebben az önsajnáló téveszmében elveszni. okosabb ember vagy te annál, mint hogy ezzel ne legyél tisztában...
Egyszerű kérdésnek látszik : hogy vagy?
Gondolom rémesen. Az agusztus számomra mindig 1 lidércnyomás, elképzelem milyen lehet ott ahol 3 gyereket indítassz suliba.
Az anyagiakra gondolva is borzasztó, de a felelősség is hogy mit kell venni, és mit felejtek el.Valami mindig elmarad, tornaruha, úszócucc, v énekfüzet... Még sosem sikerült úgy évet kezdeni hogy hiány ne legyen.Még ha szépen mondja is a tanár akkor is rémes érzés, mikor az egész szülői értekezlet résztvevői előtt felsorolnak hogy még nem adtunk be papírtörülközőt.
Van valami módszered, vagy csak megérzés és tapasztalat útján készülsz az évkezdésre?
Ezek szerin Zsú is iskolás lesz ? Gondolom estin.
Milyen szakközép?
Én nagyon szeretem a fiam, sőt imádom, de többet nem bírnék energiával. A lányok sokkal nyugisabbak, egyszerübbek. Nincs bonyolultabb, egy férfi léleknél.
A két pici tényleg fárasztó, és rossz érzés is, hogy bence szegény milyen sokat sír. Tanácstalan vagyok, az enyémek nem ilyenek voltak. Szörnyű, hogy nem tehetek semmit.
A suli egy hosszú történet. Hatosztályos gimibe járt. 8.-ig majdnem kitünő tanuló volt. Fejébe vette, hogy átmegy egy másik, túl menő, gimibe, mert én is oda jártam, meg matek tagozat volt.
Ott elvették a kedvét még az élettől is, nemhogy a tanulástól. Visszament 10.-ben a régi gimibe.
AZok viszont nem jó szemmel nézték. Igyekeztek kiszúrni vele. A betegségei (ájulások, migrén, asztma) miatt túl sokat hiányzott, vizsgázni meg nem engedték. A magántanulói kérelmét pedig elutasították.
Mindegy, tegnap volt jelentkezni egy szakközépbe, újra 10.-be, remélem most sikerül.
Ja, meg tavaly közbejött a baba. Egy tündéri kis baleset. :-)))
Tehát ő jó tanuló volt, csak szerencsétlenül jött össze. A második lány, sose volt jó tanuló, ő egy pokoli rossz tanítónő "áldozata". Olyan sebeket kapott elsőben, hogy sosem heverte ki. Iskoláról iskolára járt. Mostanra megtalálta a helyét, ő is 10.-be megy. Kb 3,2 volt az átlaga.
AZtán a két kisebb már Frainet iskolába jár, velük nincs is baj. A lány most megy 8.-ba, mindig kítűnő, a fiú az 5.-es lesz, neki 1 hármasa volt, meg 3 négyese. Fiútól egész jó, de tőle nem a maximum. :-(((
Ők ketten mentek az iskolával nyári táborba, Zánkára. Nem volt rossz, de elég drága.
Szia!
Szia Mesó!
Tudod irigyellek a lányok miatt! Nekem csak fiúk vannak, és ők elég zárkózottak, nemigen avatnak be a magánéletükbe. persze lehet ez fársztó is pláne így nyáron, amikor mind egyszerre nyüzsög, és 2 picike is bonyolítja a helyzetedet.
Gondolom, most Zsú szerepe átértékelődik, hiszen neki saját felelősségteljes feladata van!Az például érdekelne, hogy egy ilyen okos tanulni szerető anya mellett hogy lehet, hogy ő még az érettségiig sem jutott el?Rajta múlott? Vagy kevesebb törődést kapott? Ahogy írtad máshol a kisebbek csupa kitűnő tanuló! Vagy nem jól emlékszem?
Ádám a múlt héten kerékpáros táborban volt. Napi 50-60 km-t kerekeztek, nagyon élvezte! Tomival mi van? Persze tudom az ilyesmi anyagi ügy is , az én fiam sem tehette volna, ha a mamija be nem fizeti.
A Zsú megpróbált főnök lenni, ez egy ideig ment is neki, most vele nincsenek a többiek túl jóban.
Egyébként egymástközt is megy a suskus, de azért úgy érzem végül mindent elmondanak nekem is.
Ha gondjuk van, mindig hozzám jönnek. Hál'Istennek.
Nekem nincs bajom a kritikával. Azt nem bírom, ha valamit megmagyarázok, érvekkel alátámasztok, a másik pedig csak szajkózza a saját véleményét, de nem reagál az érveimre, nem magyarázza meg az ö álláspontját, csak támad.
Erre sok példa volt itt a neten.
Én magamat is elszámoltatom, másnak is szívesen elszámolok. Nagyon megrágom általában minden döntésemet, ezért van, hogy "mindent meg tudok magyarázni". :-)))
Sz*r dolog ha senki nincs akivel megbeszélheted a problémáidat. Azt hiszem az amcsik erre a célra tartanak pszihiátert, errefelé szerencsére inkább a barátok, kedvesed,a szüleid, rokonaid azok akikkel megbeszélheted a gondjaid. Vagy legrosszabb esetben itt a net. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...
Úgy egyébként mi a gáz veled ?
Honnan tudod hogy százszor jobb életkörülményeik vannak?Visszaemlékszel mit kérdeztél tőlük utoljára, és mikor?
Nem kell megírnod, elég ha gondolatban felidézed.
Ebben a topicban nics konkrét téma, olyanok beszélgetnek itt akik úgy érzik, hogy nem kellenek senkinek. Milyen topicban válaszolnál arra, hogy mi érdekel?
És akit semmi nem érdekel, hogy tud más bajával törődni?
