Mert a 8.-ként játszott "I Love You More Than You´ll Ever Know" Al Kooper szerzemény és eredetileg a Blood Sweat & Tears első lemezén jelent meg, majd Alvin Lee is feldolgozta az egyik korai Ten Years After albumon. A 11.-ként játszott Walking By Myself című nótát gyakran aposztrofálják "You Know I Love You"-ként is a refrénje miatt. De ez eredetileg Lane vagyis Jimmy Rogers szerzemény. Játszotta a Canned Heat a "Living The Blues" dupla albumon és vendégként John Mayall zongorázott.
Hitvitákba ne menjünk bele. :) Felállni (10 masodpercre) akkor illett volna, amikor annyit mondott: Stand up if you want more... Erre gondolom az öreged is képes, de ha nem, rajta kívül volt pár jó kondiban levő fiatalabb generáció is, akiknek elvileg az (alapfokú) angol tudásával sem kellett volna gondnak lenni. Persze lehet azon is duzzogni, hogy miért nem tanult meg ő magyarul, de szerintem mindannyiunknak jobb, hogy az energiait a gitarozasba olte. :)
Én ott voltam Alsóörsön is tavaly, nagyon hasonló műsort nyomott ott is, még Brian Downey-val. Korrekt buli volt mindkettő, nem tudnám megmondani, melyik volt jobb. talán ez egy kicsit jobban szólt, bár kezdetben nem volt minden rendben a hangzással.
Egy apró kiigazítás: Phil Lynott (RIP) nem gitáros, hanem basszusgitáros/énekes volt. A Thin Lizzy-ben játszottak együtt, ill. Gary Out In The Fields nótájában is vendégszerepelt.
Nem jöttek volna vissza, pont annyit játszottak, amennyi a setlistre írva volt, láttam kukkerrel a basszgitáros listáját, pont annyi volt, amennyi. A Lonert nem is tudom hogy játssza-e manapság még, az kevésbé blues azért.
Viszont a koncert után beszélgettem az angol fővilágosítóval kicsit, és kérdeztem tőle, hogy ez a Gary normális vagy komplett őrült, erre csak röhögött, és azt mondta, hogy "hát, ő Gary..., ki kell ismerni. Furcsa alak." Meg kérdem, hogy "és miért tűnik mindig mérgesnek?" Erre ő: "Hát, vannak neki jobb meg rosszabb napjai. Én öt éve dolgozok neki, talán engem már megismer..."
Szóval tényleg nem tiszta a pali, de hát valószínűleg ezért zseniális :))
Az én apám valószínűleg nagyobb rockrajongó, mint te, kedves Saughassy. A gond csak az tudod, hogy ő napi tizenórákat áll egy helyben, szóval hidd el, ő is torka szakadtából üvöltött, csak éppen 56 éves létedre te sem biztos, hogy azért fogsz leülni, mert unod. Ennyi.
Rendben volt a koncert, bár kissé zavart, hogy sokszor "rátekeredett" a gitár nyakára és nem tudta abbahagyni, másrészt se egy billentyű szóló, se egy dob szóló - valahol öncélúnak érzetem. De aki gitáristen az az...
A set list - emlékeim szerint: 1. Pretty Woman, 2. (na, ez nincs meg... :-( ), 3. Down The Line, 4. Since I Met You Baby, 5. Have You Heard, 6. All Your Love (furcsa volt kissé számora két olyan szám egymás után, amit Mayall is játszott - ráadásul Eric Claptonnal, de lehetett ebben egyfajta tisztelgés is), 7. Mojo Boogie, 8. I Love You More Than You´ll Ever Know, 9. Too Tired (no, ennek elején és végén volt egy kis felegetés a billentyűssel), 10. Still Got The Blues, 11. Walking By Myself, (első levonulás), 12. Blues Is Allright (hát igen kínosan éreztem magam a publikum "Hey, hey" reakciójára a "blues is allright" helyett!), (második levonulás), 13. Parisienne Walkways.
13 nóta - elvégre 13-án volt a koncert és bár péntek volt, mégsem éreztem szerencsétlennek magam!
Nem hiszem, hogy tobbszor visszajottek volna, egyreszt a road sem keszitett oda masik gitart, masreszt mar nem kapcsoltak le a fenyeket. De azert tobb kitartas tenyleg nem artott volna a kozonseg reszerol. :)
Nem tudja valaki véletlenül, hogy a The lonert játszották-e a többi koncertjükön? Mert a koncert végén nekem úgy tűnt, hogy még vissza lehetett volna tapsolni őket, csak mindenki megindult kifelé. Talán akkor jött volna...
Gary Moore sajnálatosan kevéssé ismert és sztárolt kis hazánkban. Érdemtelenül, hiszen nagyon sokat letett a műfaj asztalára. (A Parisienne Walkway-t valószínűleg minden zenekedvelő ismeri, de kevesen tudják, hogy GM szerzeménye...) Olyan bandákban játszott, mint a ColosseumII, Skid Row, Thin Lizzy, olyan dobosok püföltéka bőröket mögötte, mint Ian Paice, Ginger Baker, olyan bőgősei voltak, mint Jack Bruce, Greg Lake, olyan gitárosokkal játszott, mint Phil Lynott, B.B.King... A nagy gitárkirályok második generációjának figyelemreméltó képviselője.
Másodszor látogatott kis hazánkba. Először a Harley Davidson fesztiválon lépett fel, szabadtérem zuhogó esőben. Ezúttal a Syma-csarnokban volt a koncert. Nem néztem utána a neten a műsornak, mert féltem egy picit: cimborám szerint a nedves alsóörsi bulin túltengett a blues, az ottani közönségnek nemigen jött be. Most turnéja egyik utolsó állomása volt fővárosunk.
Helyszín: Syma csarnok. Autóval elég nehezen volt megközelíthető, kellett menni egy jó nagy kört, hogy messze találjunk egy parkolót. Először azt hittem, hogy a közeli sporthelyszíneken van valami rendezvény, de a végén úgy tűnt, hogy a koncertre volt nagy az érdeklődés. Telt házasnak mondanám, bár a küzdőtérre azért még befért volna egy piroshetes busznyi ember. A csarnokban most voltam először. Érdekes kialakítású, nem spotcsarnok, inkább rendezvényekre való. U alakú a nézőtér, bővíthető mozgó tribünökkel, mik a küzdőtérig leérnek. Érdekes módon az U egyik szára előtt volt a színpad, így inkább L alakú lett a lelátó. (Valószínűleg így könnyebben szeparálható volt a backstage, de az is lehet, hogy az üres oldalon, a koncert teljes ideje alatt üzemelő büfé csak így volt hozzáférhető...) A közönség soraiban minden korosztály képviselte magát, de inkább az idősebb generáció volt többségben.
Az előzenekar Jamie Winchester és bandája volt. Elfogadható bemelegítő műsort adtak, szép tapsot kaptak. Nekem a Beatles Helter Skelter-ének feldolgozása jelentett meglepetést.
Hosszas szerelés után jött a Mester. A színpad bal oldalát foglalta el mikrofonállványa, három kontroll-ládája és két Marshal-ja. Középen kis emelvényen a fekete dobcucc, mellette hátul a basszer helye, rendezői jobb elöl egy Hammond. Minden cécó nélkül bejött a négy zenész, két szó köszöntés után egyből a Pretty Woman. Mit mondjak, nagyot szólt. Meglepően jó volt a hangzás, pedig eléggé oldalt ültem. Visszahngot sem hallottam a nagy teremben. A második számnál megnyugodtam, nem kizárólag bluesműsor jön. Sorra konferálta GM a számokat, a közönség sajnos nem ismerte a címeket, mert a reakció igen visszafogott volt. Majd' minden számot más-más gitárral játszott emberünk, nem irigyeltem a technikusát. Jött aztán persze blues is, volt vagy 10 perces a szóló. Azon filóztam, ebből vajon mennyi az improvizáció. Gary láthatólag jól érezte magát, átéléssel nyomta a számára rutin témákat. Nem tünt úgy, hogy egy haknisorozat végén odalök egy laza bulit a népnek. A közönséget először a Mojo Boogie alkalmával énekeltette meg, közepes sikerrel. Sorra jöttek a régebbi nagy sikerek és a frissebb anyagok. Az angyal először a Still Got The Blues alatt szállt le, majd a Walkin' By Myself idejére ottmaradt: a közönség szépen válaszolta Garynek a kellő időben, hogy "I love you". Ez volt a főműsor zárószáma is, többen elindultak az utolsó metró felé. Sajnos az angyal is velük ment, mert a ráadásban előadott The Blues Is Allright refrénje már meghaladta a közönség angol- és énektudását: Gary hey-hey felszólítására nem a refrént, hanem hej-hejt válaszoltak. Mindenesetre egészen jól kezelte Gary a fiaskót, de amikor hiába szólította fel a közönséget lábdobogásra, a hátul ülőket meg felállásra, inkább hagyta az egészet. A második ráadás természetesen a Parisienne Walkway volt, énekkel. A műsor alatt többször előfordult, hogy Moore képtelen volt abbahagyni egy számot, a végtelenségig szólózott lezárásképp. A PW végén is ezt tette, szerintem elrontva a hangulatot. Egy kicsit kevesebb több lett volna. Igaz ez egyébként az egész előadásra. Gary Moore nemcsak főszereplő volt, hanem ő volt A Szereplő. Zenésztársait még egy bemutatásra sem méltatta. Nem kaptak még egy négytaktusnyi szólót sem, pedig a műfaj ezt nemcsak megengedné, hanem egyenesen megkövetelné. Őszes öregfiúkból álló csapata azért hibátlanul tette a dolgát, kísérte GM-et tisztességgel, de semmi több.
Összegzésképp: jó volt végre élőben látni az egyik Gitárkirályt. Nem bántam meg, hogy elmentem, bár azt azért nem mondanám, hogy életem legjobb koncertje volt. Jó hangzás, jó műsor, kitűnő zenészek, mi kell még?
Hát ez eléggé hűbbazdmegre sikeredett, nagyon nem bántam meg. :) A közönség java része viszont mondjon le, a T. ülőhelyeket elfoglalók annyit képtelenek voltak megérteni, hogy "stand up if u want more"... vagy csak tényleg unták már? Nagyon gáz volt :( Mi azért elöl rekedtre üvöltöttük magunkat. :)
Írhattak volna Andersent is. Elvégre ha valakinek gyerekkorában sok mesét olvastak...
