Sziasztok!
Igy küzdjetek ma!
EGY NAP AZ ÉLETBŐL
Falember voltam, és a meccs a végefelé járt. Izzadság, takony és nyál csorgott az arcomról, ahogy lenéztem, hogy lássam a remegő kezemet, amit még valamikor az első negyedben zúztak össze. Valószínűleg valami komoly sérülés lesz. A térdem sajgott, a hátam annyira fájt, hogy alig tudtam felegyenesedni. Megrándult a lábam, marhára égetett. Csak homályosan láttam a homlokomon lévő seb miatt, amit a legutolsó ütközésnél kaptam egy 2 méteres 160 kilós alkesztől, aki 4.8 alatt futja a 40 yardot, 150 kilót nyom fekve, figyelemreméltó priusza van és rendszeresen veri a barátnőjét. Az anyámat szidta, de a szavait nem nagyon értettem. Az egyetlen feladat, amit kapott: „Kerülj a labdához és gázolj át mindenkin, aki az utadba áll!”
Pont ez történt 2 play-el korábban, mikor felálltam a következőre még mindig szédülten egy kisebb agyrázkódástól. De ez „A futball”, semmi, ami előtt „kisebb” van nem számít. A rendes világban valószínűleg pihennék egy hetet vagy kettőt, kapnám a pénzt a biztosítótól. De itt, az én világomban fel kellett színom magam a következő play-re. Szédültem, nem találtam az egyensúlyom, alig hallottam a play-t, nem nagyon láttam, és a 80 ezer ordító szurkolótól az irányítót se értettem. Mielőtt feleszméltem volna, az emberem sack-elte az irányítót, levette a sisakját és lebuzizott, miközben vigyorogva táncolt.
Az edzőnk időt kért, odafutottunk az oldalvonalhoz, ahol a csapattársak ordítottak: „Gyerünk! Szedjük össze magunkat”. A szurkolók fújoltak, mer ők nem azért vezettek 3 órát szombaton, hogy elrontsam az örömüket holmi fejfájás miatt. Épphogy le tudtam menni a pályáról, mert még mindig szédültem, és már jött is a lelkesítő beszéd attól a texasi paraszttól, aki edzőnek vallotta magát: „Mi a fasz volt ez? A segged tartsd lent, a kezedet fent, és a szart is verd ki belőle. Nem halottad? River volt! 50-est játszottak, gyenge oldali blitz-cel. Nem tudod, hogy ilyenkor jobbra kell menned te köcsög?! Ígéretet tettél a csapatnak! Hol van a büszkeséged fiam? Az többiek számítanak rád! RÁD! Hogy mered magad sportolónak nevezni mikor így elmennek melletted milliók szeme láttára? Uramisten, az apád mit gondolhat most? Legyél ott fejben is! Ha nem akarsz játszani, van 3 másik, aki szívesen beáll helyetted! Inkább hívok valakit a lelátóról, mielőtt még egyszer megcsinálod ezt a balfaszságot! Inkább küldeném a húgomat a pályára, aki belead mindent, minthogy nézzen, amint fáradtan szarakodsz mert nem vagy képes megerőltetni magadat. Na takarodj és tedd a dolgod!”
Visszamentem a huddle-be, ahol már mondták is a playt: „Larry bal, 90, XY kifelé másodikra! MÁSODIKRA! ok?... BREAK”
Beálltam a helyemre és átfutott az agyamon: 90...90… mi is a 90? 7 lépéses passz. Sok idő kell neki. A picsába, a kezem rohadtul fáj! Larry bal. Ok, a tight end az én oldalamon van, akkor 7es technikával, szélesen! MIKE jobbra, nincs senki rajtam, enyém SAM, kicsit balra. Könnyű lesz. Bazz, az az alkesz felállt velem szembe... Segítségem nincs, a mellettem lévő guard 2-esre megy, a centeren nincs senki, ő meg húzni fog. Jobb lesz két pontosból indulni, ez a fasz kurva gyors.
KÉSZ, LE, FEKETE 280, FEKETE 280, HUT!HUT!!!
Megindult. Faszán elkaptam. Belűről rip-pel próbálkozott. Befordítottam a csípőmet, megfogtam jobb kézzel és úgy a földhöz basztam, hogy elájult. Felnéztem, MIKE jött egy késleltetett blitz-cel és a centert összezavarták egy 2es blokkal. Köztem és MIKE közt állt, köztem és az irányító közt, aki épp kereste a szabad receivert, köztem és a győzelem közt!!! Előrevetődtem, elkaszáltam a térdét a szétzúzott kezemmel. Talán eltört. Nem valami szép, de elég lesz neki. A labdát eldobták és...
TOUCHDOWN!!!
A győzelem után nyakig véresen, sárosan, izzadtan ültem, olyan szagom volt, mint egy szeméttelepnek. 2 jegestömlő mindkét vállamon, egy a nyakamon, egy a kezemen, ami még mindig lüktetett. Kellett keresnem valaki, akit leszedte rólam a felszerelést, mert mozdulni sem bírtam. Miközben segíett, folyamatosan ordította, hogy mekkora meccs volt, meg hogy én vagyok az ász. Megkérdezte megyek e bulizni a többiekkel, de csak egy „nem tudom”-ra futotta. A zuhany jól esett, de a vízcseppek szúrtak és égettek a sebek miatt. Sampont használtam szappan helyett, mert azt könnyebb letörölni. Meccs után a legegyszerűbb dolgokat is nehéz megcsinálni. Épp most adtam ki 100%-ot. Az emberek általában nem mennek ilyen messzire.
Felöltöztem, elköszöntem a többiektől, átverekedtem magam a csajok, villanó vakuk, szülők és részeg diákok tömegén, hallgattam, ahogy súgdolóznak hogy milyen hegyomlás vagyok, és hogy megtaláltak a sportújságban. Bárcsak a családom is ott lett volna. De ők már úton voltak hazafelé. Igazából nem akartam senkit se látni csak más falembereket. Csak ők tudják, hogy min mentem keresztül. Egy kölyök hozzám rohant, autogrammért. Persze megálltam, én is voltam gyerek. Emlékeztem, hogy én is hogy felnéztem a focistákra. Mosolyogtam az izgatottságán, kacsintottam a szüleire, aki megköszönte az aláírást, és reméltem, hogy jó irányba befolyásoltam a fiatal életét.
A szállásra visszaérve felhívtam a testvéreimet. Elmondták, hogy mekkora király voltam és hogy az összes régi barátom azt mondta, hogy még mindig én vagyok a legjobb. Az anyám velem büszkélkedett otthon, az apám elmondta hogy mennyire szeret, én is neki. Elmondtam hogy mennyire hiányzik, és bárcsak mindenki együtt lehetne, mint a gimiben. Elmondta milyen büszke, hogy ilyen fia van, én meg könnybe lábadt szemekkel , hogy decemberben találkozunk.
A következő, amire emlékeztem, hogy az egész hátralávő estét a másik családommal töltöttem. A többi falemberrel. Úgy ettünk, úgy ittunk, ahogy csak a falemberek tudnak, valami lepusztult nonstop helyen, olyan dolgokon nevetgéltünk, amin csak a fal tud nevetni. Ahogy ott ültem, minden olyan volt, mint egy lassított felvétel. Azon gondolkodtam, hogy mennyire nagyszerűek ezek a srácok, és hogy mennyire – szó szerint – szeretem őket, és soha nem felejtem el az ilyen pillanatokat. Visszamentem a szállásra, és kiütött a fáradság.
De elégedett voltam.
Elégedett, mert tudtam, hogy olyant csinálhatok, amit csak nagyon kevesen! Különleges embert kíván, hogy kimenjen valaki a pályára, és ütközzön másokkal. Még különlegesebbet, hogy meglegyen a szellemi és fizikai kombinációja egy falembernek. Egy nemes óriásnak.
Hogy nagyobb és erősebb legyen, mint bárki más. Hogy szerény legyen, és ne kelljen az összes dicsőség. Hogy elég őrült legyen végig a kegyetlen edzéseken, hogy fizikailag felül tudjon kerekedni másokon. Eszes legyen, hogy bevágja a playbook-ot, és soha, de soha ne hibázzon. A falemberek nem a dicsőségért, pénzért vagy nőért játszanak. Ők a játék szeretetéért teszik. Minden falember utálja az edzését, mert az a legkeményebb. De a meccs az kábítószer. Ez tartja bennük a lelket egyfolytában. A falemberek azzal a tudattal játszanak, hogy mindenki rájuk számít, ha győzni kell. Az egyetlen amit akarnak, az a tisztelet a csapattársaktól, az ellenfelektől és a családtól. Azért a puszta élvezetért játszanak, amit akkor éreznek, mikor beleadtak mindent, és összehozták a győzelmet, amikor már mindenki csak bennük bízott! A győzelemért játszanak!
A játék lényegéért játszanak!
Ryan Jordan
Egykori támadó falember
|
