Szájtátva, kicsit könnyes szemmel olvastam végig a beszámolódat! Le a kalappal, nagyon szépséges helyeken jártatok (az Anyósos szó nagyon tetszik, ha beszólnék egy ilyesmit, nem kellenen többet szóbaállni az Anyósommal:))))
Tényleg elképesztő milyen helyeken élnek, békében és szeretetben emberek.
Felmerült bennem, ahogy olvastam, hogy mekkora probléma az én problémám (nem kicsi)?
Ahol nincs utód (gyerek, unoka, dédunoka), ki is fogja Őket eltartani, ápolni, szeretgetni?
Ki viszi tovább a hagyományaikat, a nevüket?
Talán ilyenkor kicsi erőt kapok, hogy bizony gyerekem van, aki mindezeket majd továbbadja az ő gyerekeinek és így tovább.
Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a bevásárló központokban ne tudjunk venni valamit, miközben embereknek a puszta fennmaradás is gondot okoz!
Bocs, ha így kora reggel komorra sikeredett, de tényleg szépeket írtál és emberségeseket!!
Nagyrészt önellátók lehetnek, de azért van kapcsolatuk a külvilággal. Quadokkal közlekednek.
A harmadik napon mentünk Durmitorba, majd leírom azt is.
Ahogy írtam, az út meglepően jó volt. Nemrégen mehettek végig rajta valami útgyaluval. Egész sima volt. Személyautóval is simán járható. Itt inkább a távolság miatt lehet fárasztó egy személyautóval. A terepjáró nagy kerekei miatt nem zötyög annyira, no meg a légrugó is sokat segít. Azért volt legalább egy óra, mire odaértünk Lukomirba.
Ez pont így természetes és életszerű, ezért egészen más mint egy útikönyv. Írjad, várjuk, olvassuk! Egyébként ezeknek a falvaknak a lakói teljesen önellátók?
Off montenegrói utazásaid is vannak (pl. Durmitor Nemzeti Park)?
Sajnos nekünk nincs terepjárónk viszont a képeket, beszámolót látva nem nagyon elképzelhető, hogy szgk-vel (Corolla) ezek az utak járhatók.
Igen terepjárónk van. Szívesen írom le, már csak saját magunknak is. Ezek az emlékek elvesznének különben. Persze tudom, hogy másoknak nem igen érdekes, hogy a lányom talál-e tojást a tyúkólban, de számomra a történek így kerek, annak minden pici mozzanatával.
Ki a fene érti ezt az egészet, nincs pénz, de nagyratörő tervek vannak rogyásig. Ha végig követed az V.c koridor teljes szakaszát csak Sarajevotól a Horvát határig, amint elhúz Jablanica közelében Mostar mellett, csak ez a rész is hajmeresztő. Hát még a kőltségek!
Azzal a szerencsétlen Banja Luka - Gradiska szakasszal is már mit szerencsétlenkednek. Nem tudom, hogy honnan lenne pénzük a Dobojra. Milyen gazdag is ez az ország. Megengedheti magának, hogy párhuzamos autópályákat építsen.
A szerbek megmondták, nekik a V/C folyosó nem prioritás.
Inkább építsenek egy 2x2 sávos utat a Peljesacon végig, hogy az a 75 km Ston-Orebic utat fél óra alatt meg lehessen tenni. Tényleg mi a fenének elcseszni azt az iszonytató mennyiségű pénzt a hídra (persze, tudom, hogy miért, de most inkább hagyjuk).
Talán nem tudjátok, de a híd kb. 25 m magasan vezetne a víz felett. A víz mélység is kb. 20-25 m. Ez még nem is lenne sok. Viszont a hordalékos, üledékes tengerfenék 70 m mély (lásd Neretva), amelyik nem tudná megtartani a pilléreket. Ezért több mint 100 m magas pilléreket kellene építeni, illetve belesüllyeszteni az aljzatba. Iszonyat pénz! Vannak jó rajzaim róla.
Én is naponta nyomonkövetem az autópályaépítést. Nem nagyon örültem, hogy erre megy majd az autópálya, mert Kravicából az lesz mint a Krka.
Mai hír az is, hogy szept. 4-én elkezdődött az A5 autópálya folytatásának építése a bosnyák határig (Svilaj) horvát oldalon. A Száva hidat fele-fele részben építi majd a horvát és a bosnyák fél. Bosnyák oldalon meg Odzakig fog épülni a határtól, ugyanis ott van egy kis föderatív földdarab. A többi körülötte mind Srpska. Ez a szakasz is előkészítés alatt van.
No meg sok minden más is folyik, pl. elkezdték az alagútépítést is Zenicánál, de most nem tudok erről többet írni.
Lehet, hogy beletrafáltál a lényegbe, mert nekem is gyanus vólt, hogy mi a francnak ez a nagy parkoló- mondjuk nem jelentéktelen -de viszonylag nem éppen forgalmas Kravicának? A másik téma, meg a Peljesaci híd körűl kering, mivelhogy most kampány tárgya és elképesztő ötletelés megy az építése és ellenzői között. A jelenlegi kormánypárt építeni akarja, a nyugati bankok ellenzik, mert nem kifizetődő és nem is akarnak rá pénzt adni. Aztán okosok kitalálták, hogy növeljék meg a kompok számát Ploce és Trpanj között, az pótólja majd a hídat, csak kérdés, ki fogja majd fizetni azt a nem kevés kompdijat. A másik, viadukt szeli át Neumnál az országot, nem kell megállni, nem lesz határ, tranzit kivánják megoldani.
Remélem úgy is lesz, talán nem véletlenül csinálták meg azt a megaparkolót a vodopad Kravicánál, két sorompóval, és jegyárusító bódékkal, szerintem már arra készülnek, hogy az általad említett autópálya forgalmát megcsapolják egy kis vízeséskirándulásra, és méltó jegyárakat vetnek be!!!
Egy kis adalék az autópályaépítés ügyében. Ma írták alá a szerződést, hogy Hercegovina is kap autópályát, kb 4 km hosszan. Ez azt a célt szolgálja, hogy kezdetben összekösse Horvátországot Hercegovina felkapottabb vidékével, mint Medjugorje, Mostar stb. Tiz hónap alatt kellene elkészűlnie. Korábban olvastam ennek a koridornak ezt a rövid részét Ljubuski közelében hozzák át oly módon, hogy a Kravica vízeséshez közel hozzák át.Megnyugtatták a közvéleményt, hogy a természet szépségét azért óvni fogják és a Kravicának ezzel nem ártanak. Úgy legyen.
Azt, hogy a személyi elég, már megválaszolták. Az meg mindegy, hogy űrhajóval mész, vagy gyalog. Ha van meghatalmazás a gyerekre, akkor átlépheti a a határt, ha nincs, nem. Egyszerű.
Hát a külügy telefonosától, ne várj csodát, mert a legnagyobb ökörséget éppen onnan kapod. Ajánlom figyeld a fórumot, itt sokan jártak már hasonló cipőben és talán kapsz is rá megfelelő választ.
hát nkem mindeg:D ugyis csak személyi van, s a szülöi beleegyezés milyen? valami konzl vagy ilyesmi kell? a külügy telfonosa hát azt mondta, nézzem meg az euvonalon.. hát ott az van, h személyit nm ajánlják,de ilyet nem hiszek el:D
köszi szépen.. s szerintetek focicsapat busszal, amit iskola szervez azzal tudok menni engedély nélköl?:S utlvés is amiatt nincs, mrt egyik szülöm külföldön van, s igy nincs meg az aláirás.. de köszi nagyon:)
A kiskorú csak akkor mehet személyivel külföldre, ha a szüleivel megy, ha nem akkor úgy tudom, hogy mindkét szülőtől engedély kell, ha az egyikkel, akkor attól aszülőtől kell engedély, aki nem megy velük!!!
Bábeltornyának itt még nem válaszóltunk. Mivelhogy én ezer éve mindig útlevéllel járok, de viszem a személyit is, azt mondom mehetsz nyugodtan személyivel is. Arra vigyázz, nehogy lejárjon, min 1000 kuna a bünti +100kuna ügyintézés.
Élvezettel olvastam a beszámolódat, meg az előzőt is. Megcsodáltam a panoráma képeidet. Engem nem zavart az, hogy először jobb gombot írtál - szerencsére nőből vagyok és természetesen ha jobb gomb, akkor automatikusan a balt nyomtam:) Nagyon ügyes vagy ezekkel a képekkel, sokkal látványosabb, érzékelhetőbb mint a hagyományos. Félelmetes utakon jártatok. Milyen autóval, terepjáró? Magam részéről köszönöm, hogy leírod ide az élményeiteket és várom a folytatást. Üdv
Úgy látszik szerencsém van. Gyerekeim bírják a strapát, feleségem bírja a strapát, punica is bírja a strapát.
Anyósom egyébként fél a magasban. Kérdeztem tőle utólag, hogy nem volt gond? Eszembe se jutott, válaszolta. Ott tényleg nem jut ilyesmi az ember eszébe.
Lefelé menet Tarcin után Ivan Sedlonál, megálltunk és bámultuk a Bjelasnica égbe szökő csúcsait. Mondom az asszonynak, hogy The Rible ott boklászik a csúcsokon túl.....meg vólt rökönyödve. Ennek kapcsán kérdem, hogy a "mama"-punica, hogy bírta a kiképzést fent a hegyekben? Gondolom a látványtól még megijedni sem vólt ideje? Bátor elszánt anyósod lehet, hogy vállalta az utat. üdv.
Az itthoni felkészülés során nem sikerült az interneten megfelelő térképet találnom, amelyik egyértelműen jelölte volna a Lukomirba vezető utat. Találtam ugyan több térképet is, de ezek között nagy volt az ellentmondás, valahogy nem ugyanazt az utat mutatták. A Google Földön kellett ezért kibogarásznom a kitaposott köves utakat. Ezek meg milyenek szoktak lenni? Elágaznak erre, meg arra. Ha egy mélyedésben összegyűlik a víz, sár lesz, akkor az emberek választanak egy másik utat, és ott tapossák ki a nyomvonalat. Így egy olyan útháló keletkezik, mint a pókháló. A műholdképek alapján el is kezdtem kirajzolni, hogy melyik lesz majd a legjobb Lukomorba vezető út, hol, melyik elágazásnál merre kell fordulni, de amikor kiválasztottam már a szállást Umoljaniban, akkor meggondoltam magam. Majd csak útbaigazítanak a helyiek.
Végül nem is a helyiek, hanem a spanyol-olasz lányok mutattak egy fénymásolt térképet, amelyet a sabici turisztikai hivatalban kaptak. Hát akkor majd elmegyünk mi is oda és kérünk egyet.
Lányom kakaskukorékolásra ébredt. Mire kikászálódunk az ágyból, már megint kint van az udvaron és a baromfit hajtja. Azok meg már jobbnak látják, ha átmennek az udvarból a léckerítésen túlra, a bozótosba. A kakas onnan méltatlankodik. A faházból kilépve finom meleg fogad bennünket, pedig még csak alig múlt nyolc óra. Már nyoma sincs az éjjeli télnek. Valami ilyesmire vágytam, ezt kerestem. Álmosan nézek körbe, a reggeli éles napfényben gyönyörűek, sejtelmesek a színek és az árnyékok. A hegyek méltósággal ölelik körül a falut. A kristálytiszta levegőben a hegycsúcsok közelinek tűnnek. A mellettünk levő hegyoldalban birkanyáj kolompol, valahonnan tehénbőgés hallatszik.
A reggelit kilencre beszéltük meg. A konoba teraszán terítettek meg nekünk. Frissensült lángosszerű puffancsokat kapunk friss tejföllel, lekvárral és.., no igen Nutellával. Sajnos a civilizáció itt is jelen van. Menta tea jár hozzá.
Reggeli után irány Lukomir. Ahogy gurulunk le a völgybe, nem győzök fotózni és filmezni. Nem remélem, hogy akár csak a látvány töredékét is vissza tudja majd adni a felvétel. Megállok a lukomiri Nekropolisznál is. Nagyjából 20-30 sírkő - tecak - van szétszórva a domboldalon. Nincsenek túl jó állapotban, a reliefek alig láthatóak rajtuk.
Sabiciba érve nem találjuk a turisztikai irodát. Több kört is megyek a kicsinyke faluban, de semmi. Embert se találok, akitől megkérdezhetném. Az egyik többemeletes ház tetején dolgoznak, de őket nem zavarom. Bemegyek inkább egy orvosi rendelőbe, a váróteremben senki, az egyik nyitott ajtó mögött egy férfi unatkozik. Sabiciban? Nincs itt semmilyen turisztikai iroda. Bejlasnicán van. Hát a lányok jól összekevertek valamit.
Hát oda nem megyünk vissza, az legalább fél óra autóval. Most mi legyen? Otthon nem rajzoltam le az utat Lukomirba, Naziftól nem kérdeztem meg, itt meg nincs a beígért turisztikai iroda.
Belevágjunk? Belevágjunk egy öt hónapos gyerekkel az ismeretlen hegyi utakba?
Belevágunk. Még előző este láttam egy Lukomir táblát Sabicitól nem messze. Megpróbálom onnan megközelíteni. Az út alig szélesebb az autómnál, olyan hajtűkanyarokkal és emelkedési szöggel, hogy azt nézem, mikor fog az egyik hátsó kerekem levegőbe kerülni. De legalább aszfaltozott. Az utolsó település Rasenovici, aztán vége az aszfaltnak, köves úton kapaszkodunk tovább. Feljebb és feljebb, egyre feljebb. Az út mentén legelők, még egy-egy krumpliágyás, aztán a civilizációt végleg magunk mögött hagyjuk. A kopár hegy belsejében vagyunk, körülöttünk évmilliók által legömbölyített hegycsúcsok. Ha nem tudnám, hogy több mint 1500 m magasan vagyunk, lehetnénk valahol a bakonyi fensíkon is. Fák itt sem nagyon vannak. Jön az első útelágazás. Lerajzolom. Innen jöttünk, az egyik sziklán valami jel. Rögzítem azt is.
Most már ha visszanézünk sem látjuk a dús füvű réteket, dombokat. Csak a kopár hegyek körülöttünk. Az út köves, de nincsenek mély vízmosások és nagy szintkülönbségek sem. Az utat mintha frissen simították volna el. Azt hiszem így is van, ezt az utat nem olyan régen javították. Néhány tehén a hatalmas sziklák között keresi a füvet. Fél óráig nincs sok változás. Itt-ott egy birkanyáj. Hatalmas farkasölő kutyák vigyázzák. Embert nem látunk. Valahol itt lehet a juhász is, de a sziklarengetegben elveszik ő is. Aztán megpillantunk néhány autót az út szélén. Egy kiépített, kővel kirakott forrásnál álnak. Úgy tűnik, hogy valami zarándokhely lehet. Mosolyogva intünk egymásnak. Több útelágazás és rajzolás után, megpillantunk egy útjelző táblát. Vrdolje erre, cuhovici arra és... Lukomir emerre. Na jól van, nem tévedtünk el. Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam.
A civilizáció nyomai ismét megjelennek. Kőből rakott telekhatárok, közöttük veteményes itt is, ott is. Egyre sűrűbben. Karámban tehéncsorda, újabb forrás, rajta emléktábla, hogy ki mikor építette adományként. Megpillantjuk a falut. Olyan mint a képeken. Az út mellett tábla hirdeti, hogy 1495 m magasan vagyunk. A házak olyanok mint Umoljaniban. Kicsi kőházak, bádog tetővel. Birkatrágya mindenütt. A ház falának halmozva. Végigcsorgunk a házak között, aztán vége az útnak. És a világnak is. Az autó hintázva áll meg, előttünk egy fakérítés, és mögötte szakadék. A Rakitnica kanyon. Még így az autóból kinézve is borsózik a hátunk. A talajt nem látjuk magunk előtt, csak a szemközti hegyeket.
Alig szállunk ki, már egy lukomiri fejkendős asszonyság kávéra invitál bennünket. Persze tudom, hogy csak gyapjúholmit akar eladni, de szívesen, kiváncsian vesszük a meghívást. Kicsinyke házhoz vezet bennünket. Jé, ez olyan mint a mesebeli manók háza! Von lányom párhuzamot a mesevilág és ezen létezhetetlen hely között. Valóban, csak a gyerekeimnek nem kell egészen mélyen lehajolni, hogy beléphessünk a házba. Cipőt vegyük le! Figyelmeztet házigazdánk. Kint minden birkatrágya, belül viszont patyolat tisztaság. A házikó vastag szőnnyeggel kibélelt mint egy fészek. Egy kicsiny előtérből két ajtó nyílik. Mi talán a nappaliba lépünk be. A másik lehet az alvókamra. A nappali nagyjából 2x3 m. Még ülve is elérem a fagerendákat. A bútorzat egy rozoga ágyból, egy alacsony, viaszosvászonnal leterített asztalból, egy székből, és két tűzhelyből áll.
A kávéhoz a víz rövid időn belül lobog. Bosnyák kávét kapunk. Fületlen csészébe cukrot tesz, majd a felforrt kávé habját meri rá kiskanállal. Nem vagyok kávészakértő, nem tudom, hogy ez most így finom-e. Iható, az biztos. Annak azért örülök, hogy felforralta. Közben próbálunk "beszélgetni" is. Szláv nyelvismereteimet összeszedve és mutogatással. Elmondjuk honnan jöttünk, de őt inkább a családi viszonyok érdeklik. Anyósomra bökve elmagyarázzuk, hogy feleségem édesanyja. Áh, Punica! Punica! Új szót tanultam. Anyósomat az út hátralévő részében ezzel ugratjuk.
Házigazdánk (a nevét sajnos nem tudom) elpanaszolja, hogy nincs gyerek és nincs nyugdíj sem. Hát akkor most térünk rá az üzletre, következtetek. Így is van. Előkerülnek az általa készített natúr gyapjúból kötött zoknik, pulóverek, sapkák. Nyár közepe van, de gondolni kell a télre, ugyebár. Zoknikat veszünk, de ezek olyanok, hogy szerintem cipő sem kell majd. Ezekkel nyugodtan taposhatom a havat. Így zokniban. Fényképezni szeretnék, megkérdezem szabad-e. Figyelmeztet, hogy őt ne, kimegy a szobából. Még az utcán idejövet sikerült lekapnom hátulról.
Elbúcsúzunk. Tesz még egy kísérletet további holmik ránktukmálására. Nem erőszakosan, nem kellemetlenül. Megértem. Azt hiszem nekem és gyerekeimnek is tanulságos volt ez a kis vendégeskedés. Gyakran fogunk még erről beszélni.
Nincs most már hátra más, mint körülnézni. Szájtátva. Megmásszük az egyik dombot. Tulajdonképpen hegycsúcsot. A kilátás lélegzetelállító. Leírhatatlan. Egy lankás dombon állunk, mégis alattunk van egy ezer méteres szakadék. A gyerkőcöket is féltem, mert nem érzékelik a veszélyt. Ha valamelyikük itt lefelé megindulna... Rossz belegondolni is. Fényképezünk és fényképezünk. Innen is, onnan is. Olyan, mintha a világ tetején állna az ember. Most ennyi a világ, amit látunk. És mi itt vagyunk a tetején.
