A BARÁTOM ELLENÁLLÓ.
A Kohászok sugárútján sétálunk. Egyre jobban alkonyodik. A társam csörtet előre, mint egy csatamén, én meg alig bírom követni hatalmas, kimért lépteit, pedig már félig-meddig futok. Megkérni arra, hogy váltson tempót és menjen lassabban – teljesen reménytelen: amikor a gondolatai valami téma körül forognak nem lát, nem hall. A gondolatai pedig állandóan valahol, össze-vissza kószálnak.
- Hitler? Ugyan már! – kiáltja, erőteljesen gesztikulálva, és a fémkeretes szemüveg ismét lecsúszik az orra végére. – Ugye tanultátok történelemből? A Diktátor – egy kalandor és szélhámos volt. Hogy tudott egy ilyen nagyszerű eszmét elprofanizálni! Viszont azok, akik mögötte álltak – azok igen, azok valóban nagy, hatalmas tudással bíró emberek voltak!
A kanyarból rálátunk egy kicsiny, szűk utcácskára, amit kis boltok és kávézók cégérei tarkítanak. Valahol itt rejtőzködik a ,,Palacsintázó” – egy csodálatos hangulatú és diák-zsebhez mérten nem is olyan drága hely. Éhes vagyok, de, sajnos, nekem nincs pénzem, a barátomtól meg fölösleges kérni.
- Mellesleg, - mondja a társam egy idegenvezető hangnemében, - ezen az utcán építettek egyszer a ,,Patkányok” egy barikádot.
Emlékszem erre a történetre. A ,,Patkányok” – fiatal művészek bandája – elzárták az utcát deszkákkal, rozsdás csövekkel és mindenféle kacattal, amit a főváros szeméttel teli udvaraiban szedtek össze. Az egész eseményt filmfelvevőre vették. Körülbelül egy órával később kiérkezett a rendőrség és megkérdezték, hogy tulajdonképpen mi folyik itt? Válaszul a fiatalok meséltek az ,,Ellenállási Mozgalomról” és felolvasták a művészet nép számára érthetővé-tételéről szóló szórólapjukat. A rohamrendőrök megértették, hogy itt valami művészeti előadásról van szó, jót szórakoztak, de megkérték, hogy a barikádot takarítsák el, de azonnal. Most már a ,,Patkányok” a leghíresebb és legdivatosabb művészeti irányzat: a filmfelvételt minden egyes ellen-kulturális és underground szórakozóhelyen vetítik, miközben állandóan emlegetik a szerencsétlen rendőröket, amikor pár szót lehet váltani a rezsim általi üldöztetésről.
- El sem tudod képzelni, - mondja közben a társam, - mennyire idegesítenek ezek a különböző színű jobbos-balos ,,hazafiak”, a saját matyóhímzéses ,,nemzeti öntudatukkal”! Ideje lenne már végre megérteni: nincs, nem létezik nemzet! Ez egy fikció. Csak a harcosok léteznek, Észak büszke és könyörtelen faja… A nemzetünk pedig – szánalomra méltó kis emberkék, az ezer éves rabszolgaság népe, amit már a bölcsőben megrontottak a papok és az idegenek istene!
A barátom arca felélénkül, még a léptein is lassított, hogy nehogy elveszítsek, kihagyjak valamit az eszmefuttatásából.
- Például tudtál arról, - kérdi tőlem konspiratív félhangon, - hogy a Bibliában a buziságot is hirdetik?
- Hol?! – válaszolok elkerekedett szemekkel.
- Miért, szerinted honnan ered a ,,szodómia” kifejezés? Mellesleg Szodoma – bibliai város!
Amíg én csendesen ledöbbenek és logikát próbálok találni ebben a hermeniftikában, a társam átadja magát a kedvenc témáját képező álmodozásnak.
- Nem baj, amikor mi majd hatalomra kerülünk, - mondja, és közben a szemei elfátyolosodnak, - mindezeket a perverzeket agyonlőjük! Nyilvánosan. A Szabadság Terén. Vagy… figyelj, nem lenne jobb, ha karóba húznánk őket? Nagyon konceptuális egy performance sikeredne belőle… he-he-he…
A Nagy Vezér palotájának tornyai, amik vészjóslóan az ég felé szöktek, a gondolatainak egészen más irányt kölcsönöztek.
- A Nagy Vezért pedig a Népek Palotájának falán fogjuk felakasztani! – jelenti be örömtelien, megajándékozva engem egy foghíjas mosollyal. (A fogát a nem is olyan távoli, munkás negyedek bandáiban töltött ifjúsága során ütötték ki neki, az egyik kerület kontra kerület összecsapás során, de nem volt fogtechnikusnál, ugyanis kispolgári szokásnak tartotta.) – Képzeld csak el, hogyan fog majd térden csúszni és életéért könyörögni az a rohadék? He-he, szanaszét fogja fosni magát!
Álmodozó, réveteg tekintetét a Népek Palotájára emeli – és hírtelen grimaszt vág, majd kiköp a lába elé.
- Azok a rohadt gnosztikus szimbólumok! Látni sem bírom őket! Megéljük e még valaha azt az időt, amikor a tornyokon ismét sasok fognak tündökölni?
- Te ráadásul még királypárti is vagy? – kérdeztem unott hangon.
- Hogy jön ide a monarchia? A Sasok – szimbólumok. A Birodalom hajdan volt nagyságának és hatalmának szimbólumai…
Eszembe jutott ,,a rabszolgák ezeréves népe”, de úgy döntöttem, hogy inkább hallgatok.
- Ha te kerülnél hatalomra, akkor mit raknál a tornyokra és a zászlóinkra?
- Ugyan azokat a gnosztikus szimbólumokat, - válaszoltam, - csak megfordítanám őket.
Pár másodpercig némán bámul engem, összehúzva szemöldökét, ráncolva a homlokát: hirtelen arca kisimul, és hangosan felkacag.
- Fasza! Nem rossz! – mondja végül. – Igen, tudom, téged érdekel a metafizika…
Engem nem csak ,,érdekel a metafizika”, te köcsög! De ezt neki fölösleges lenne elmagyarázni.
- Értsd már meg végre, - folytatja lángoló szemekkel, - mindez csak gyerekjáték! Tipikus külhoni szarság, amit az unatkozó nyárspolgároknak találtak ki az élelmes emberek. A meztelen racionalizmus és csak semmi szakralitás. A Thelema – az igen!
- Haver, magyarázd már el nekem, légy oly szíves, - mondom mérgesen, - hogyan lehet egyszerre szeretni Crowleyt és Nietschét?
Erre a társam egy jóformán érthetetlen tirádába kezd, amelyben gyakran ismétlődnek az olyan szavak, mint a ,,kontextus” és a ,,diskurzus”.
- …És végeredményben, - fejezi be végre mondandóját, - milyen jelentőséggel bírnak egyáltalán ezek a kicsiny nézeteltérések, ha a lényeges dolgokban egyformák – mindketten extrémek!
- Az extrémek – ezek azok, akik gördeszkán meg biciklin repesztenek az akadálypályán? – kérdem nagy közönnyel.
Néhány másodpercig birka tekintettel bámul engem, utána ismét nevetés robban ki belőle. A viccemet hihetetlenül pontosnak találja.
Kiérünk a Sétálóutcára. Minden egyes elárusító standnál, ami tele van köztársasági szimbolikával, megáll, és nézegeti a zászlókat, kitűzőket, amin ott feszít az Első Nagy Vezér kissé hunyorító, merev arcképe. Megtapogatja őket, nézi a minőséget, mérgelődik és csettintget a nyelvével. Szeretne venni egy ilyen lobogót, hogy utána otthon felrakhassa a falra, de sajnálja rá a pénzt.
Az Első Nagy Vezért a barátom gyűlöli, másképp, mint buzinak vagy senkiházi idegennek nem is illeti. A mauzóleuma pedig furcsa nekro-szadista hajlamokat ébreszt benne. Viszont a köztársasági lobogó az Első Nagy Vezér képével – vagány dolog. Teljes mértékben megfelel az ellenállás szellemének.
- Haver, én éhes vagyok, - panaszolom neki. – Nem megyünk be a ,,Gyorsétkezdébe”?
Na, ezt nem kellett volna mondanom. A társam szemei megüvegesedtek, az álla elkezdett remegni, mint egy haszidnak, akit egy szelet füstölt szalonnával kínálnak meg. Az ajkairól rövid, köpködő, nyomda festéket nem tűrő szavak pattognak, amelyekből kiderül, hogy ő még a halálos ítélet terhe alatt sem közelíti meg a ,,Gyorsétkezdét”, és engem sem enged oda.
- Haver, - mondom türelmesen, - ha nálunk lennének nem túl drága és ízléses nemzeti kajáldák, így vakuljak meg, ha nem oda járnék. De mit tehetnék, hogyha a főváros Első Polgártársa által felállított ,,Éttermekben” szájalnak az eladók, megpróbálnak átcseszni a pénzzel, és a májas palacsintának olyan az íze, mintha zsírpapírból lenne? A ,,Gyorsétkezdében” a koszt ha nem is egészséges, de legalább finom!
- Úgy gondolkozol és érvelsz, mint egy aljanép! – mondja dühösen a társam. – Éppen az ilyen beszéd miatt van az, hogy a népünk még mindig térden áll!
Személy szerint én nem térdeplem senki előtt és nem is nagyon emlékszem, hogy mikor tettem ilyet utoljára – talán csak akkor, amikor a könyves szekrény alsó polcáról kell valamit elővenni. De vele fölösleges és értelmetlen vitatkozni. Hiszen ő mindenkinél minden jobban tud. A végén a metrónál egy üzletben veszek egy húsos-táskát, elkezdem gyorsan befalni az ízetlen tésztát, miközben a ragadós ketchup végigfut az ujjaimon. A barátom közben rosszalón néz engem. A húsos-táska szintén nem nemzeti eledel, de mégsem egy ,,Gyorsétkezdéből” való külhoni kaja.
Tovább folytatjuk utunkat. A társamat még mindig felidegesíti a gyors-étkezdős eset: a gondolatai agresszív színezetet öltenek. Nézegetve a járókelőket hangosan méltatlankodik, hogy mindezek az emberek miért nem szedik föl a macskakövet, és nem kezdik el betörni az éttermek és gyors-étkezdék kirakatait? Miért nincs felgyújtva még mindig az ,,Igazság” szerkesztőségének épülete? Miért van életben még mindig X.Y. (itt egy számomra ismeretlen nevet mond), aki a Külhonban megjelenő cikkeiben és rádióműsoraiban büntetlenül becsmérli a mi nagy nemzetünket? Miért van az – végül is, - hogy a fővárosunkban végrehajtott terrorista akciók ötlete valami Külhoni nemzeti kissebségi ,,feketeseggűeknek” jutott eszébe – hiszen ezzel, ha jobban belegondolunk, fel lehet lázítani az egész népet?!
Bekanyarodunk egy üres, csendes utcába. A szél az arcunkba csap; a sötétszürke égen nehéz felhők robognak, amiket az alászálló nap utolsó sugarai változtatnak vérvörössé. Nagyon szép látvány.
- Hozzászoktunk a türelemhez és a belenyugváshoz, - mondja izgatottan a barátom. – Mi megszoktuk, hogy megbocsátunk. Pedig ez egyáltalán nem jellemző fajunkra! A megbocsátás, belenyugvás, nőies lágyság – az idegenek és perverzek erényei; az igazi harcosnak alattomosnak, kegyetlennek és könyörtelennek kell lennie. Semmit sem szabad megbocsátani, még a legkisebb sértést sem, és bosszút kell állni – ravaszul, könyörtelenül, hetedik felmenőig is kiírtva írmagját az ellenségnek… Mond már meg nekem, milyen más nép, a miénk kivételével, fogja tűrni, hogy a pofájába hazudnak és csőcseléknek nevezik?
- Egyik sem fogja tűrni, - mondom, és körbenézek.
Sem előttünk, sem mögöttünk nincs senki: a város szinte kihalt. A szél már nem egyszerűen fúj – csapkodja az arcunkat, lever lábunkról, ezért kénytelenek vagyunk megbújni egy kapualj árkádja alatt. A társam gyorsan és idegesen rágyújt.
- Ilyesmit nem szabad megbocsátani! – mondja, és kardcsapás szerűen lendít a kezével; szemüvege ismét az orra hegyére csúszik. – Nekünk veszélyesekké kell válnunk, félniük kell tőlünk – a remegésig, fogfájdalmig rettegniük! Nekünk, ha úgy tetszik, az Erő Oldalára kell állnunk! Had nevezzen minket gyáván a haldokló humanista világ bűnözőknek, őrülteknek, megszállottaknak, terroristáknak: hiszen mi tudjuk, hogy ennek mi is a neve valójában!.. Igazam van, mit gondolsz?
- Teljes mértékben igazad van, - válaszolom, és kiveszem a zsebemből azt, ami egész idő alatt fájdalmasan verdeste a combomat, zavart a gyors járásban, és már rendkívül untatott. Viszont belenézve a barátom arcába látom, hogy érdemes volt várni.
Az első másodpercben csodálkozva bámul rám, utána az arcát elönti a széles vigyor, de, el sem érve a száj foghíjas részét, megdermed, majd lassan lefagy az arcáról. A száj kissé megnyílik, a szemek kitágulnak és egy pontra fókuszálnak. Most egy ijedt kismalacra hasonlít – ugyan olyan kis rózsaszín pofikája és meredező konnekt-orra van annak is.
- Te… izé… mi ez?! – kérdi, furcsa módon suttogva. – Te… miért? Te megőrültél!
Válaszként jóízűen elmosolyodom. Azt mondják, hogy jól áll nekem ha mosolygok.
- Miért, szerinted nem hasonlítok egy igazi harcosra? – kérdem. – Alattomos vagyok, kegyetlen és könyörtelen. Ölök egy ferde pillantásért és egy rossz szóért. Az, aki ,,rabszolgának” meri nevezni a nemzetemet – nem él sokáig. Tetszik neked a megvalósult álmod, ellenálló?
- Hibbant vagy…- suttogja. – Esze-ment…
Valójában ez egy nagyon veszélyes húzás részemről. Hiszen ő jóval erősebb nálam: semmibe se kerülne neki az arcomba pöckölni a cigaretta decket, majd kiverni a kezemből a pisztolyt.
De a barátom meg sem próbál ellenállni.
- Figyelj, - mondja, megpróbálva lassan a kijárat felé mozdulni, - én még csak nem is gondoltam volna arra, hogy te így… na, szóval, hogy te mindent ennyire szó szerint értelmezel…
- Ha kiejted azt a szót, hogy ,,kontextus” – azonnal meghalsz, - mondom neki mézes hangon. – És jobb lesz, ha nem mozdulsz – hiszen én hibbant vagyok, ráadásul az ujjam az elsütő billentyűn van, véletlenül még megijedek és meghúzom.
- Bocsáss meg, kérlek, - mondja hadarva, - nem volt igazam, kész vagyok visszavonni minden egyes szavamat, a rabszolgákról, az aljanépről, meg minden…
- De ha nem is mondod ki azt a szót, hogy ,,kontextus”, akkor is meghalsz, - vonom le a következtetést.
Csendesen rám bámul, szörnyen kigúvadt szemekkel a homályosan csillogó szemüveglencsék mögött. Utána elkezd ordítani. Sokáig üvölt és groteszk módon, egy hangon, szélesen kitátva száját. A szél felkapja a hangját és tovaszáll vele.
- Mindenképpen meg fogsz halni, - mondom neki, amint befogta a száját. – Úgy ötven év múlva. Az olyan mocskok mint te, sokáig és boldogan élnek. Kár, hogy nem hoztam az útra egy felvevőgépet. Ez a performance sokkal ütősebb lett volna, mint a ,,Patkányok” barikádja.
A barátom kezd lassan lecsúszni a fal mentén a földre. A sötétben nem látom, de érzem, hogyan tágul a nadrágján a nedves folt. A levegőben érdes szag keveredik – az ellenállás illata.
Z.I.; 1996. |
