Kibogozhatatlan a kert ősze Van ami marad van ami örökre elmegy van ami csak a télre van ami a földbe ami magába ami más határba ami cselekszik amivel csak történik egy s más s van olyan is aki az általános sejtelmetlenségben minderről tud is Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik befutni a négy fal közé hagyni ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról
Bús szívem szomorog, Ezerfelé tántorog, Szegény fejem nyomorog, Sok gondolatban forog. Mert ezer baj, meg három, Akármerre eljárom, Akár jobbra gondolom, Akár balra fontolom; Jó végemet, Életemet, Soha nem várom.
Ilyen dorgálást, barátom, Tőled már sokszor hallék, Hogy magam miért bocsátom Úgy el, bár vidor valék? Mért vagyok most olyan gyáva, Aki másszor, mint egy páva Voltam a felőltözött Víg gavallérok között?
Azt is hányod a szememre, Hogy most bús, komor vagyok, És hogy már ifjú létemre Mindenemmel felhagyok, Én, ki másszor a lyánykákat És egész kompániákat Kedveltetni jól tudám. - Úgy van: Lillát bírtam ám.
Most pedig már bús kedvébe Szívem csak szomorkodik, Őltözöm csak neglizsébe, Két orcám halványodik; Nem kedvellek társaságot, Sem leányt, sem cifraságot. - Úgy van: Lillát fájlalom. - - Óh te, eltűnt angyalom!
Parnassz vadon hegyénél, Kasztál folyása mellett, Vagy Tempe puszta vőlgyén, Múzsákat, óh barátom, Hiába fogsz keresni. - A régi durva múzsák És a paraszt Apolló Lakhattak oly vidéket.
De ma már nagyobb örömmel Múlatnak ők Tokajban, Az észhozó Tokajban; S nektárral élnek ottan.
Amott, hol a nyájas patak Köveccsin játszadoz, Laurám a zőld fűzfák alatt A vőlgybe szunnyadoz, Én addig e kopár kövön Panaszlok, jajgatok S a déli nagy hévség alatt Miatta bágyadok. Én kértem úntalan Szívét; de hasztalan. Te jőjj most, gyenge szellet! S lengvén hajfürtje mellett, Súgd néki ezt, hogy Thyrsise Végsőt lehellett.
Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz 
