Hogy szalad az idő...........
Pont 4 hete már, pedig mintha csak 2 hete lett volna!
Épp "mostanában" kezdődött el az esti koncert :o))))))
Álljon itt 2 beszámoló!
Progresszív rock, csak lazán! – Solaris koncertkritika
2013-09-30 | Kategória: Zene | Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor
Az instrumentális progresszív rockot játszó Solaris hét év után tartott újra koncertet szeptember hetedikén a Művészetek Palotájában. Az eredetileg egynek szervezett koncertből végül kettő lett, mert volt rá igény. A másodikat elhallgatva ez teljesen érthető: a zenekar ugyanis stílusához képest megdöbbentően lazára vette a figurát. Ez lett a legnagyobb érdemük.
A progresszív rock eredetileg valami fura kis híd volt a hetvenes-nyolcvanas években a könnyű-, és a komolyzene között. Az ezt követő időszakban azonban rétegzenévé vált: ez a bizonyos híd egyre jobban kezdett leszakadni a könnyűzenéről, és lett belőle valami, aminek az egyik fele komoly, a másik fele meg lóg a semmiben. Érthetőbben szólva: elkezdte túl komolyan venni saját magát, így vált egy rövid korszak szép emlékévé, és az abban élők nosztalgiájává illetve sznobizmusává. Majdnem minden értelemben leszakadt arról, ami könnyű. A műfaj történetének valahol a második felében akadt egy megdöbbentően szép és nagy szelet a Solarisnak: adott egy sci-fi rajongókból álló instrumentális progresszív rockzenekar a nyolcvanas évek Magyarországán, és létezik hivatalosan hat évig. Az ő vadhajtásaikból alakul a későbbiekben a jóval populárisabb Első Emelet, illetve a Napoleon Boulevard. Az talán már ennyiből is látszik, hogy a műfaj minden komolysága ellenére a Solaris tagjai nem zárkóztak el a könnyebb megoldásoktól sem, és hiába művelték ezt látszólag más formációkban, azért az anyazenekarnak is bőven kijutott belőle.
A zenekar létezése alatt egyetlen nagylemeznyi anyagot sikerült megjelentetni, ez a Marsbéli krónikák, amelynek a kiadói jogait felvásárolta a japán King Records. 1995-ben egy váratlan telefonhívás zökkentette ki a zenekar tagjait mindennapi életükből: a – hivatalosan már nem létező – Solarist Los Angelesbe hívták koncertezni. Így kezdődött el a zenekar második sikerszériája, ez azonban már sokkal inkább külföldre korlátozódott. Itthon közben egyre erősebben kezdett kialakulni a Solaris-kultusz, amelynek az egyik mozgatórugója az, hogy a Solaris egy progresszív instrumentális rockzenekar – ez ugye már önmagában is milyen jól hangzik? A másik pedig az, hogy olyan magyarok, akik a maguk kategóriájában világhírűek külföldön – jól jön az ilyesmi a népléleknek. Arról, hogy a Solarist könnyen is lehetne hallgatni, szó sem esett. Jómagam 1992-ben születtem, tehát pár évvel a kultusz kialakulása előtt, és ezekben az években leginkább csak édesapámtól hallhattam a zenekarról, aki tősgyökeres Solaris-rajongóként a zenekar hangzását – nem szakavatott füllel, de – a komolyzenével állítja párhuzamba. Amikor a zenekar hosszú idők után végre ismét Magyarországon játszott 2006-ban, a MÜPA nagytermében, szintén inkább egy lerombolhatatlan, erős, komoly kultzenekar érzését keltette, mint jókedvből játszadozó zenészek társaságát.
Ez azonban csak az életmű egyik fele. A másik fele archív kiadványokból áll. Ezek egy része évekkel később kiadott rádiófelvétel (Solaris 1990), a maradék pedig a legkülönbözőbb minőségű koncertfelvételekből összemixelt anyag (Solaris archív 1-2, és az azóta is megjelenésre váró 3). Ezekből az archív felvételekből – na meg az ezekhez fűzött visszaemlékező szövegekből – derül ki igazán, hogy a vérkomoly kompozíciók mögött rengeteg játék, humorérzék, és vicces történet lapul. A legvirtuózabb Solaris-számok abban az időszakban születtek, amikor a zenekar még jórészt kis klubokban és építőtáborokban játszott (az instrumentális zenei humor mintapéldányaként ajánlom a Magyar tánc című szerzeményt).
A 2013. szeptember 7-i dupla koncert halhatatlan érdeme, hogy mind a zenészeket, mind a közönséget ebbe az időszakba repítette vissza. Ehhez adott volt a MÜPA nagyterménél jóval kisebb és barátibb Fesztivál Színház, illetve azok a sztorizgatások a tagok részéről, amik egy-egy szám között elhangzottak. Már az első pillanatban, amikor Erdész Róbert billentyűs felblattyogott a színpadra, kezében egy kockás pokrócba csavart kisebb szintetizátorral, lehetett tudni, hogy ez a Solaris nem az isteni kultuszmagaslatokba emelt Solaris lesz. Sokkal inkább egy olyan örömzenekar, ami akár a próbaterembe is engedhette volna a közönségét. A pokrócba csavart hangszeren egyébként cirill betűkkel volt olvasható a Solaris felirat, mindez pedig megadta a múltidézés alaphangulatát: vissza a nyolcvanas évekbe, és ezt – feltételezem, akaratlanul – még a színpad hátteréből világító lámpák is erősítették, amiknek időnkénti kékes fénye a klasszikus kék metrót juttatta eszembe.
Noha a korai korszak eredeti felállása már nem tudott megjelenni a színpadon (az alapító gitáros Cziglán István 1998-ban, az alapító dobos, Tóth Vilmos pedig idén augusztusban távozott az élők sorából), az őket pótló, a zenekar későbbi korszakaiban szerepet vállaló Bogdán Csaba és Gömör László a maximumot nyújtották. Kronológiailag a korszak mindkét basszusgitárosa jelen volt a színpadon: az első felállásban játszó Seres Attila után Kisszabó Gábor csapott a húrok közé, a beszélgetés alatt pedig kiderült róla, hogy éppen a földön fetrengve basszusgitározott egy osztályteremben, amikor a zenekar örökös menedzsere, Tereh István először találkozott vele. A Solaris-univerzum legfontosabb eleme a változás, így több – azóta lemezre került – Solaris-művet meghallgathattunk a lemezre kerülés előtti állapotában, sőt, két olyan kompozíciót is eljátszottak a fiúk, amit valószínűleg a nyolcvanas évekbeli megszületése óta soha: azÚjjászületés című ős-Solaris-számot, illetve az eredetileg első nagylemeznek szánt NOAB első felét. Minden Solaris-koncert elengedhetetlen poénforrása, az E-moll concerto ismét elhangzott. Ennek körítéseként a tagok lemennek a színpadról, majd egyenként felszólítva visszajönnek, hogy az amúgy fuvolista Kollár Attila levezénylésével eljátsszák az egyébként abszolút rock hangzású számot. Finom, elegáns fricska azoknak, akik túl komolyan veszik a Solarist. Ortodox progresszív rock-rajongók talán haragudnának azért a pár tévesztésért, ami a koncert közepe táján lezajlott, mert Erdész jól érezhetően félrenyúlt egy szintiszólamnál, ugyanakkor talált annyira gyorsan magára, hogy a szám gyakorlatilag minden feltűnés nélkül folytatódhasson. Ott volt a hiba, de mintha ott se lett volna: így lehet körültekintően téveszteni.
A körültekintés mellett pedig a fiúk még jól is érezték magukat. Ha a Solaris nem egy olyan zenekar lenne, ami a maga műfajában világhírű, és ez a műfaj történetesen nem a magát nagyon komolyan vevő progresszív rock lenne, akkor ezt nem lenne fontos kiemelni. De ezeknek a magyar fiúknak szerencsére tényleg kijutott a jókedvből és a bőségből. Pont úgy álltak a színpadon, ahogy harminc éve állhattak valamelyik kis pesti klubban. A progresszív rockot ilyen lazasággal művelni pedig amellett, hogy vagány dolog, sokkal szerethetőbb is, mint elérhetetlen Istenként állni a színpadon. Most ez a vagányság a Solaris legfontosabb érdeme.
* * *
Solaris a Műpában: végtelenül emberi és vérprofi előadás
zene.hu GL [2013.09.25.]
Hét év nagy idő, akár el is lehet felejteni valakit, de nem a Solarist. Ugyanis ennek a zenének az eredetisége és igényessége egyszerűen megunhatatlan. Talán 4-5 évvel ezelőtt egy közönségtalálkozón elhangzott, hogy nem lesz több koncert, ezért is hatott meglepetésként a visszatérés a MÜPA-ba.
A szolíd díszleteket nézegetve biztosra vettem, hogy a zenén lesz a hangsúly, de nem tudtam megfejteni, mit keres a színpad szélén két kis asztalka három székkel. Majd bejött Erdész Robi egyedül egy pokrócba csavart szovjet Szoljarisz szintivel és elkezdett mesélni. Azon kaptam magam, hogy szinte szóról-szóra ismerem a történetet, de mégis izgalmas volt és csak fokozta a várakozást. Később Kollár Attila és Seres Attila folytatta a visszaemlékezést, bemutatva a legelső harmóniatöredékeket, hogyan is indult az egész a semmiből. Bevallom, szinte már tűkön ültem, amikor végre felhangzott maga a Solaris, a bemutatkozó számuk. És itt rögtön álljunk meg egy pillanatra.
1980 februárban, lelkes amatőrnek mondható fiatalok elkezdenek zenélni, szemben az akkori trendekkel, stílussal és nagyjából mindennel, majd pár nap alatt összedobják a Solarist. Nyilván tökéletesedett és teljesedett valamennyit a későbbi lemezfelvételre, ahogy igazából azóta ismerjük és belénk ivódott, de mint entrée – elsőrangú! Szabályos ötletbörze, mint a legtöbb számuk, tele felfedezésre váró motívummal és amiért a legnagyobb elismerés illeti: abszolút időtálló. Ahogy az egész Solaris együttes.
Az Újjászületés és az Ellenpont következett, egyre kevesebb bevezető szöveggel, majd az Édenre már Kisszabó Gábor vette át a basszust sajátos, alkotó játékával. Ezután Bogdán Csaba zongorán mutatta be a Mickey Mouse témáját, amit együtt is eljátszották, rendkívül ötletesen.
Kollár Attila briliáns fuvolajátéka különösen szépen érvényesült a Ha felszáll a köd kompozícióban. Rendkívül érett és pontos a játéka. Nincs sok értelme hasonlítgatni sem a tagokat, sem az együttest ismert külföldi példákhoz, de ez a produkció a világon bárhol megállná a helyét! Minden hang a helyén van, egyszerűen csodáltam azt az összeszokottságot, ami esetükben ugyan fából vaskarika, de mégis hihetetlenül kellemes élményt jelentett a fülnek. Nem tudom mennyit készültek erre a napra, de azt lelkiismeretes alapossággal tették.
A koncert eddig sem volt unalmas, de a Legyőzhetetlen végképp magával ragadott. Gömör Lacit még itt sem vitte el a hév, pedig micsoda kihívás ez a tempó egy dobosnak, mégis pont jó volt, se több, se kevesebb a kelleténél. A látvány egyébként szinte abban merült ki, hogy a dobfelszerelést nagyon szépen világították meg minden oldalról, a színpad ékköve volt. A színpadképet teljesen érthetően a zenének rendelték alá, szükségtelen lett volna bármilyen hókusz-pókusz. A koncert lendülete itt érte el azt, amit vártam, amiért jöttem. Pokolba a szép szavakkal, ezt hallgatni kell!
Az Ózt virtuóz módon szólózták körbe, talán Erdész Robit lehet kiemelni, de azt hiszem éppen ez a lényeg, a Solaris egy tökéletesen egységes zenekar, itt senki nem fontosabb a másiknál. Mindenki tele van ötletekkel és magabiztos hangszeres tudással, de az egész számít. Soha nem magukat ünnepelték, hanem mindig a zenét. Az egymás iránti végtelen tisztelet és szeretet, ahogy figyelnek egymásra, jól érződött végig. Kisszabón akkor is látszott a zenei alázat, amikor nem játszott, mozdulatlan áhítattal olvadt bele abba a csodába, amit a Solaris igényes zenéje jelent.
Cziglán Istvánra a Personal Gravity vetítésével emlékeztek meg, tényleg ott volt velünk. Mint mindig. Jól illeszkedett ezután egy basszusgitár-fuvola átirat (Duó), majd a NOAB sejtelmes témái, amiben Robi tanári módon járta be az összes hangszerét. A Marrakech különösen jól sikerült, majd egy újabb nagyágyú, az Apokalipszis következett. Néhány számot igazán jól eltalált fináléval fejeztek be, örömzenélés volt ez már a javából.
A Magyar tánc szebbnél szebb dallamai ismét felidézték a gyökereket és a műfaji korlátok teljes hiányát. Az alap program A viking visszatérrel fejeződött be. Fantasztikus ritmusváltások és alaposan kidolgozott szólók jellemezték az egész koncertet, a Solaris kezdeti időszakát mutatták be, elemi erővel. A dalok időtlensége lenyűgöző. Jól esik az egekbe dícsérni valamit, ha tényleg jó.
A ráadások az E-moll concertoval kezdődtek, Kollár Attila karmesterkedésével. A finom humorról még menet közben Tereh Pisti (az egyik első magyar zenei manager) is gondoskodott, kellemes, rövid beszélgetésekkel, közel hozva a hátteret. A közönségnek ennyi persze nem volt elég, de a repertoár is véges lehetett, ezért jött még egy Solaris, majd az Apokalipszis, mindnyájunk gyönyörűségére.
A MÜPA kényelmes lépcsőin hazafelé indulva két gondolatra tisztult le bennem a koncert élménye: végtelenül emberi és vérprofi előadást hallottunk. Akik szeretik a progrock zenét, azoknak ez a koncert egy non plus ultra varázslat volt.
Hét év nagy idő, sejtszinten minden kicserélődik bennünk. Senkinek nem lenne jó, ha újra ennyit kellene várni a viszontlátásig, szerencsére erre egy ígéret-féle is elhangzott. Jövőre veletek ugyanitt – és irány a Mars!
