Megszűnt a murvás útszakasz a Kakanj - Biljesevo (Zenica) autópályaépítés mentén! De utáltam! Itthon elindul az ember szép tiszta autóval, hiszen a nyaralás alatt nehéz autómosót találni, aztán út közben olyan poros lett, hogy nem lehetett megállapítani a színét. De végre vége ennek.
A jelenleg aktuális és módosított terv szerint 2012 május 31-ig kell befejezni ezt a szakaszt (kb. 9,5 km), tehát jövő nyáron már majd' 50 km szakasz lesz készen.
Az autópálya-alagútépítés is folytatódik Zenica felé (korábban az építő Szlovén cég töntrement, és újra kellett pályáztatni). Az alagút 2014 februárban lesz kész.
Mi a Visoko-Szarajevó-Mostar-Kravica vízesés útvonalat jártuk be a több mint 3000 km-es, 7 országot érintő balkáni túránk során. Az első fő cél a piramisok voltak, majdnem egy teljes napot eltöltöttünk itt. Mivel megígértem az idegenvezetőnknek, hogy egy kis reklámot csinálok neki, ezért leírom az elérhetőségeit:
Haris Delibaić, 00 387 62 730 299, visoko.bosnia kukac gmail.com
50 euróért megmutatott 4 helyszínt, ezek közül az alagút-labirintusban egy német család is csatlakozott hozzánk, úgyhogy főleg németül beszélt, de angolul is nagyon jól tud, ill. néhány szakkifejezést magyarul is remekül mond. :)
Egyszer lehet, hogy írok részletesebb beszámolót is, akár képekkel is, ha lesz kedvem... :)
Sejtettem hogy hosszú ideig tart egy ilyen sorozat felrakása, én ugyan nem értek ehhez, de nagyon jó ez a módszer ahogy csinálod. Majdnem tökéletesen visszaadja a látottakat. Hagyományos fototechnikával nem vólna ilyen hatásos biztos.Más. A híd. Most, hogy nagyban megindúlt a választási kampány, erről már beszéltünk is itt, fogunk mi még itt hallani dolgokról, győzzük kapkodni a fejünket. A jövőt illetően, minket turistákat azért erősen érint ez a dolog, hiszen ezeknek a dolgoknak elszenvedő alanyai vagyunk és még leszünk is egy darabig.
Éppen ezért ragadtam ki ezt az egy mondatot. Így van ahogy írod. Sokáig fogunk mi még sorban állni a határon és ez a szkepticizmus kezd egyre jobban terjedni.
A horvátok sem nagyon hisznek a csatlakozásban (már legalábbis azok közül, akik szeretnék. A többség tudvalevőleg nem akarja az EU-t)
Azért szomorú lennék, ha megint mindenhol határok lennének. Persze jobb lenne, ha mi lennénk egy ilyen integráció központja (mint anno az osztrák-magyar monarchiában). A legnagyobb baj, hogy ebben az EU-ban periféria vagyunk.
Vissza a panorámákhoz: most is dolgozik a gép. A panoráma összrakása is sok óráig tart, de aztán a gép még dolgozik fajta kb. 4-5 órát. Aztán kijön az eredmény: és nem jó. Akkor megint dolgozok rajta egy kicsit és újabb 4-5 óra gépidő. És ezt néhányszor.
Tök jó. Folytasd tovább, biztos sok munkád van vele. Más. Egy szomszédos topikon, téma ujra a Peljesaci híd, ujra átolvastam és különösen az utolsó mondat ragadta meg a figyelmemet, ami gyors forditásban így szól. Ime:"Kérdés, hogy az Europai Unio miként fog reagálni az építés folytatásához, mert ezidáig is értelmetlennek minősitették, tartva magukat ahhoz a véleményhez, hogy a határátkelőknél nem lesznek dugók, annál is inkább, mert a közeljövőben eltünnek a határok Bosznia Hercegovina belépésével az EU közösségébe." Na erre varrjunk gombot.
Mi nem figyelünk a környezetre, nem vesszük észre a körülöttünk lévő és rejtőzködő szépségeket, mert annyi szennyet ( nem a koszra gondolok) siikerül összeszedni médiából, és a írhatom, hogy az utcáról, hogy már ki sem látunk belőle.
A sajnálat inkább arra vonatkozott amit The Rible írt, a gyerektelenség, és itt válaszolnék neki is.
Tudom, hogy egy ilyen közösségben nagyobb az összetartóerő, mint pl. nálunk. De a saját családunk szeretete és odafigyelése, nem ugyanaz mint egy közösségé.
És itt jött a főnököm és helyretett, a nagy magyar valóságban, hogy itt is van ahol a közösség (értsd:szomszéd, védőnő, lelkigondozó stb) sokkal többet törődik az idősekkel, mint a saját családja!
Ha komoly emberek lennénk, akkor most bakancsot húznánk. Akkor ez csak a kiindulópont lenne és nem a végpont. De erre a kirándulásra csak ennyit terveztem, a néhány hónapos kicsivel most csak megnézzük milyen errefelé. Majd legközelebb. Jövünk mi még ide, ebbe biztos vagyok. De mégis, menjünk el tovább egy kicsit? Ott azon az ösvényen, csak azon a sziklán túl! Valahol arra lehet a Peruca vízesés is! Legyőzöm magamban a vágyat, pedig nagy a kísértés. Az utazási iroda, akiken keresztül lefoglaltam a faházat figyelmeztettek is, hogy kísérő nélkül ne nagyon tervezzünk túrákat. No nem annyira az aknák miatt, hanem mert előző héten is hegyimentőknek kellett lehozni az eltévett turistákat. Legközelebb, lehet, hogy ezzel az irodával jövünk, valóban megérhet 40-60 Eurót egy jó túra.
Nagyobbik fiam alig bír magával, futkos a meredek domboldalon, úgy kell elkapni, hogy nehogy a legrövidebb utat válassza lefelé. Átsétálunk még megnézni az itteni bogumil sírköveket. Érdekes, hogy a mostani muszlim temető is közvetlenül a középkori nekropolisz mellé (talán rá is) került. Ezek a XI-XIII. század között készült bogumil sírkövek (stecak-ok) és nekropoliszok a bizánci birodalom területén mindenhol megtalálhatóak, Kis-ázsiától Észak-dalmáciáig. Csak Boszniában közel 70 000 ilyen sírkövet tartanak nyilván. Érdekes látni térképen, hogy a magyar felségterülethez tartozott Észak-Bosznia az egyetlen terület (Ráma), ahol ezek a Nekropoliszok hiányoznak. Nem csoda, hiszen a Katolikus Egyház eretneknek tartotta és üldözte a Bogumilokat.
Lassan elbúcsuzonk a falutól és visszafele vesszük az irányt. A falu határában még megállunk egy kiépített forrásnál. Visszanézünk. A falu megbújik a nagy hegyek között. Innen a parányi házak csoportja olyan mint egy birkanyáj. Meredek domboldalon szénát gyűjtenek. Szorgalmasan, kitartóan. Muszáj igyekezniük, hiszen itt már szeptember végén beköszönt a tél, megjön az első hó. Amíg a férfiak a szénát gyűjtik fejkendős asszonyok a fűben ülnek és a nyájukat vigyázzák. Valahonnan két gyerek kerül elő, vidáman beszélgetve mennek a falu felé. Vajon honnan jöhettek? Ahol állunk egy piciny forrás csörgedez a hegy felől. Nehéz elképzelni, hogy a víz innen a Rakitnicába, majd az a Neretván keresztül az Adriába kerül.
A visszaút sokkal rövidebbnek tűnik. Útközben még találkozunk egy csoport férfival. Quadokkal jönnek szembe, de kitérnek előlünk. A kitaposott út csak egy autónak elég széles. Mellénk érve nagyon megbámulnak bennünket. Biztos találgatják, hogy mi a fenét keresünk itt. A quadosok között is van 10 év körüli fiú. Gondolom nem kell itt attól tartania, hogy a rendőr igazoltatja, a jogosítványt kérje.
Időben visszaérünk a völgybe, még csak késő délután van, messze még a vacsora, ezért úgy döntök, hogy megnézzük még azt a Rakitnica kanyont is közelebbről. Bár arra is figyelmeztettek, hogy csak egy bejárata és egy kijárata van. De úgy látszik megint nem bírok magammal. Először megállunk az út mellett, valahol alattunk van a Rakitnica patak a szakadékban. Köveket dobálunk a szakadékba, és - igen, csobban.Találok is egy csapást mely levisz az egyik patak partjára, amelyik a Rakitnicába ömlik. Fentről még látszott, hogy a patak partján kitaposott ösvény megy a Rakitnica irányába. Micsoda meglepetés! Itt van a lányok autója is. Őket is megpillantjuk, éppen jönnek visszafelé. Milyen az ösvény? Végig lehet rajta menni? Persze, nem gond. Aztán elbizonytalanodnak. Hát, gyerekekkel nem biztos.
Ugyan! Nem lehet az gond. Fel a kengurut, bele a picit és már viszem is. A nagyobbak meg jönnek ahogy tudnak. Az első feladat: átkelés a patakon köveken ugrálva, mert az ösvény a túlparton folytatódik. Punica teljes extázisban van, hogy a gyerekek beleesnek a vízbe. Ha beleesnek, akkor vizesek lesznek. Válaszolom. De nem esnek bele, nagyon ügyesek. Még a négy éves is. Ez olyan mint a filmeken - ujjonganak. Egyáltalán nem kell nekik segíteni. Ellenben anyóssal. Neki sikerül összetörnie magát. A vízbe azért nem esik bele. Azért nincs tragédia. Úgy száz méter múlva elérjük a Rakitnicát. Függőleges sziklafalak közül bukkan elő, itt még nem gyorsfolyású, helyenként tónak tetszik. E felett a szikla felett dobáltam a köveket ide le. Remélem most nem jut eszébe senkinek köveket dobálni, nem tudnánk hová futni. Megint átugrálunk a patakon, a gázlón, megint nem esik bele senki, de anyós nagyon izgul. A csapás megy tovább, de anyós úgy dönt, hogy marad, megvár bennünket. A csapás egyre magasabbra kapaszkodik, itt már a Rakitnica is zúgva folyik valahol alattunk. Nem látjuk már ugyanis. A csapás egyre keskenyebb, bozóton, aztán már erdőn megy keresztül. Egyre gyanúsabb, hogy ez nem egy turista út, sőt nem is emberek taposták ki. Már párom is feladja, a gyerekekkel hátramarad, de én még meg akarom nézni a nagy kanyont. tovább egyensúlyozok a csapáson mellemen a picivel. Már közeledek a szemközti hegyhez, ahova befordul majd a patak. Hát ez bizony csak egy birkacsapás. Az erdőben, bozótban csak derékmagasságig van nyílás, csak addig van kitaposva. Ez nyugtalanító. Emlékeim szerint fent a hegyen nincsenek aknák, de a völgyben valahol vannak. A birka meg csak 20 kilós nem feltétlenül robban fel alatta, az, hogy itt birkacsapás van, nem garancia arra, hogy itt ne lehetne akna. Mégiscsak kelleni fog legközelebb az a túravezető. Feladom én is, visszafordulok. Visszaérve kiderül, hogy a lányok még a sziklák közül előbukkanó Rakitnicáig sem mentek el. Elköszönünk tőlük, nem hiszem, hogy látni fogjuk még őket. Ők ma este itt alszanak.
Most már éhesek vagyunk. Kiváncsi midenki, hogy mit kapunk vacsorára. Illúzióink nincsenek, hiszen eddig Nazif csak böjti ételt rakott elénk. Szerencsére most nem így van. Sült csirke krumplival. Kiváncsi vagyok, hogy a gyerekeim mit szólnak, ha elmondom, hogy ez az egyik csirke, amit reggel kergettek. Meglepő, de mintha még tetszene is nekik. Jóízűen falatoznak, mintha ők vadászták volna, mintha közük lenne az elejtéséhez. Azt gondoltam sajnálni fogják, és szoktatni akartam őket a gondolathoz, hogy az ember azért tartja őket, hogy megegye. Érdekesek a gyerekek, ez is igazolja, hogy nem szabad kivetíteni rájuk a saját előítéleteinket.
Este van, sötét. Beszélgetünk még egy kicsit Naziffal, de már mindannyian ágyba vágyunk. Kivéve a gyerekeket. Ők fel vannak dobva, a faházban is még csak mesélnének és mesélnének. Sok izgalmas dolog történt velük. A kertben a lányok autója hiányzik. Nem gitároznak. Nem itt gitároznak. A müezzin éneke most is elvarászol.
....hej, bárcsak én is köztetek lehetnék. Erről volt szó. Én nem vagyok a "parketta" bajnoka, leginkább a forgó báránysűltek és csevapok hekatombájába merűlnék el. Vólna mit kóstolgatni. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a hely szellemén, még így is látszik, hogy egy egyszerű falúsi búcsúban milyen önfeledten járják a kólot és vigad a nép.
Azért nem olyan tragikus a helyzet ott. Vannak gyerekek, mi is találkoztunk velük, bár iskola nem tudom, hogy hol lehet legközelebb. Télen egyébként nem laknak ott, lehúzódnak az egyik faluba. Ezért félnomádok csak.
Az biztos, hogy sokkal közelebb élnek a természethez és nem olyan műanyag a világuk, mint a miénk. Én inkább irigylem őket. Persze, ha valakinek nincs gyereke, az nem jó. Nagyon nem jó. Ott sem, és itt sem. Annyival nekik talén még egyszerűbb, hogy a muszlim közösség azért gondoskodik az elesettekről.
A nénivel a találkozás keserédes volt, de jó volt. Azzal a kis vásárlással talán mi is segítettünk neki. Érdeklődéssel és nem előítélettel, elutasítással közelítettünk és ő ezt szerintem érezte. Szívesen töltenék ott több időt is, hogy láthassam a hétköznapjaikat.
Ha utazok - és viszonylag sokat utazok - igyekszem mindig elvegyülni, megismerni a helyieket, kicsit magam is helyivé válni arra az időre. Így olyan élményekben van részem, ami egyébként ritkán adatik meg. Bár nincsenek anyagi gondjaim, mégis ha tehetem hátizsákos turistaként járom a világot, hostelekben alszunk stb. Gyerekekkel ez mostanság nehezebb persze.
Sokat tudnék mesélni, de itt most csak Bosznia a téma.
