Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
A "csak", amit írtál elég nagy akadályt sejtet. Elvileg feltehetnénk ugyan, hogy egy jelsorral állunk szemben (jelek sorával, amit összefűztek egy láncszerű vonaldísszé), de ezt nem lehet bizonyítani. A hit pedig kevés a tudományban. Ha lenne valami más is, amivel az állításodat alá tudod támasztani, akkor lehetne vele alaposabban foglalkozni, így azonban csak egy viccnek tekinthető.
A Szent Koronáról bemutatott "j" betűt ezzel szemben pl. alátámasztja az, hogy a keresztpántok a négy szent folyót szimbolizálják s ezért rajtuk jogos a "jó" (folyó) szójel előfordulása. Azaz ismert maga a jel; a jelhez köthető mitológiai háttér; és az előfordulási környezet is. Ezeken túl párhuzamok sorát is fel tudjuk mutatni.
Mindezek szerves egységet (önmagát bizonyító logikus rendszert) alkotnak és garantálják a magyarázat hitelét. Ez a rendszer természetesen ezer szállal kötődik más rendszerekhez is.
Szkíta jel, amit feltehetően ruhára varrtak; esetleg bőr, vagy fatárgyra szegeztek. Ha önmagában állna, akkor is el kellene gondolkozni rajta, hogy miért volt olyan fontos ez a kacskaringó alakú jel, hogy aranyból kivágták és kitűzték magukra?
Ez a szarvas a farán viseli ugyanezt a jelet. S a szarvasról a mítoszokból tudjuk, hogy az üldözőit egy gázlón (azaz vízen) át csalja egy boldogabb új hazába, ahol aztán a feleségükké válik (vö: ünő, Enéh, anya!). Ez a vízhez kötődő hiedelem Krum bolgár kán és Atilla számára is ismerős volt a források szerint.
A szarvas kb 12 000 éve volt a legfontosabb jelképek egyike. Azaz a magyar nyelv szavai idomulhattak a mítoszhoz, vagy még inkább: a mítosz szülhette a szavainkat és a jeleinket is.
"Az etruszk nyelv teljes és pontos ismeretének legnagyobb akadálya abban van, hogy az eredeti szövegek csekély számúak, rövidek, tartalmuk pedig egyoldalú. Néhány kivételes eset leszámításával a rendelkezésünkre álló anyag kizárólag rövid, egyhangú temetkezési, vagy áldozati feliratokból áll, amelyek nem tartalmaznak többet, mint néhány gyakran ismétlődő formulát és a szókészlet az etruszk vallásos élet bizonyos korlátozott vonatkozására szorítkozik. Az etruszk irodalom nyomtalan eltűnése miatt nem tudjuk értékelni a nyelv legelevenebb részét, amely tárháza volna azoknak a kifejezéseknek, amelyek a családra, a társadalmi és gazdasági életre, elvont fogalmakra és a közvetlen beszéd felépítésére vonatkoznának. Be kell tehát vallanunk, hogy még akkor is, ha rendelkezésünkre állna a "technikai" eszköz arra, hogy a birtokunkban lévő szövegeket szóról-szóra lefordítsuk, még mimig csak sötétben tapogatóznánk a szókészlet és a nyelv morphológiai és szintétikai szerkezetének sok vonatkozásában."
A fenti idézet a hivatalos nyelvészet álláspontja és teljes egészében fedi a valóságot. A leginkább késői korból származó használati tárgyakon és sírkamrák falán található rövid feliratokat is általában a görög feliratok tartalmának átvetítésével kísérelték megfejteni és semmiféle biztosíték nincs arra, hogy az alkalmazott formulák megközelítőleg is fedik az etruszk szöveg tartalmát.
Csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel és fogadták általánosan el azt az "alapvető tényt, hogy Itáliában léteztek (ősi) nyelvek, amelyekre az indo-európai nyelvek ráerőszakolták magukat...Ezeknek a korai nyelveknek teljesen különböző felépítésük volt és részleges rokonságban álltak egyéb európai és mediterráni nyelvi alapréteggel. "Trombetti több ilyen nyelvi alapréteget kimutatott és megnevezett, mint a "baszk- kaukázusi", amit "hispán- kaukázusi" néven is emlegetnek, és az "égei-ázsiai", amelyek bennünket közelebbről érdekelnek. Szakemberek megegyeznek abban is, hogy Szardíniában a római hódítás előtt egy olyan nyelvet beszéltek, amely határozottan rokonságban állt a Pyrenneusokban élő baszkok nyelvével. "A rokonság felismerhető a mindkét helyen megtalálható" helységnevekben, amely még ma is észlelhető a szardíniai földrajzi nevek különös természetében"
"Az "égei- ázsiai" kifejezés gyakorlatilag megjelöli az egész adat-készletet, amely az itáliai félsziget nyelvi alaprétegére jellemző, valamint néhány olyan nyelvet, amely a történelmi időkben is fennmaradt (mint az etruszk), az elő-ázsiai nyelvek és az Égei- térség hellén előtti alaprétegének viszonylatában. Ez a rokonság pontos alakot is ölthet, mint Ribezzo teóriájában: egy ősi "tyrrheni" egységben fennálló rokonságban, amely figyelembe veszi mind az égei, mind pedig az itáliai területek elemeinek nagyon régi visszatükröződését; vagy értelmezhető, mint a Duna-Balkán térségből mindkét területre behatoló, történelem előtti nyelvhullám, mint Kretschmer feltételezi, ahol a "pelazg" vagy "réti-tyrrheni" elnevezést kapta; vagy pedig abban a feltevésben, amely az etruszkok bevándorlását Elő-Ázsiából feltételezi."
Ha az etruszkok eredetével foglalkozó fejezetünkre visszagondolunk, megállapíthatjuk, hogy ezek a feltevések nincsenek ellentétben az ott elmondottakkal, sőt - annak hátterében egymással - sem. Ellentmondás csak akkor van, ha külön-külön állítjuk őket egymással szembe.
Természetesen annak érdekében, hogy a különféle feltevéseket összhangba lehessen hozni, szükséges néhány múltszázadbeli megállapítást és megkövesedett előítéletet félretenni az útból. Elsősorban a "nyelvcsaládok" elméletét - a "tizenkilencedik század tudományosságának győzelmét" - kell új megvilágításba helyezni.
A múlt század nyelvészei, bizonyos nyelvi és nyelvszerkezeti hasonlóság alapján kimondták ítéletüket, hogy egyes modernkori népek között valamikor szoros kapcsolat állt fenn, valamikor, valahol egy közös nyelvet beszéltek, s valamikor valahol közös őshazában laktak. Hogy mikor és hol, azt sohasem sikerült megállapítani, sem megerősítő adatot találni rá. Ennek ellenére, pusztán feltevés alapján, felosztották a különböző népeket nyelvcsaládokra, amelyek egyike az indo-európai nyelvcsalád, s ebbe sorolták be Itália különböző népeit is.
Bár "...az analógia nem volt érvényes, mert a germán nép, amelyik elterjedt Európában és a Mediterrán-világban, csak a régi rómaizált területek peremére nyomta rá nyelvének bélyegét", ennek ellenére ezekből a feltételezésekből nőtt ki a történetírás előtti Itália "italit" - inváziós elmélete az európai kontinensről, s az a másik, szintén tarthatatlan, elképzelés, hogy "egy új nyelv megjelenése csakis azt jelentheti, hogy új nép érkezett" és meghódította az ott talált népet, amelynek átadta saját nyelvét. A történelem ennek éppen az ellenkezőjét tanúsítja mindenfelé, így Itáliában is. Igaz ugyan, hogy a római terjeszkedés nyomán a Római Birodalom hivatalos nyelve a latin lett, ez azonban nem jelenti azt, hogy a meghódított országok nyelve latinná vált volna; latinra váltó nyelvcseréről pedig egyáltalán nem tudunk. A meghódított területek őslakosságának nyelvével történt ugyan kisebb-nagyobb fokú keveredés, sőt az úgynevezett "latin nyelvcsaládban" ma már újnak nevezhető nyelvek is születtek, a latin és az ősi nyelv azonban kölcsönösen keveredett. Az ősnyelv átformálta a latint, a latin pedig "ellatinosította" az ősnyelvet. Az olasz, a spanyol, a francia és portugál nem régi keletű, újkori "latin" nyelvek, amelyek az ősnyelvnek a latinnal történő különböző fokú keveredéséből állottak elő.
Ma már nehéz volna megállapítani, hogy például a latin szókészlet hány százaléka valóban latin eredetű. Mint láttuk, a latin nyelv kialakulását és fennmaradását annak a véletlenségnek köszönheti, hogy az Alba- domb környékén és Latium néhány más részén az odaérkező népesség egy tömbben telepedett meg, s ezért nem etruszkosodott el. Róma, amelynek saját nyelve nem volt, ismét csak véletlenségből lett latin nyelvű, azért, mert a latinok közvetlen szomszédságában éltek és a távolabb lakó etruszkokkal - annak ellenére, hogy Róma eredetileg etruszk város volt - a keveredés lehetősége sokkal kisebb volt. Ennek ellenére is, ha az Itáliában túlsúlyban élő etruszk lakosságot nem irtották volna ki, lehetséges, hogy a Római Birodalom hivatalos nyelve nem latin, hanem etruszk lett volna.
Ha az etruszk nyelvet teljes egészében ismernénk, valószínűleg nem volna nehéz annak a bizonyítása sem, hogy ami a latinban - és a latinon keresztül az "indo-európai" nyelvekben közös az etruszkkal, azt a latin vette át az etruszkból és nem fordítva. A köztudatba hibásan átment feltételezésért azok felelősek, akik - saját nemzetük iránti elfogultságból - minden áron az indo-európai civilizációs tevékenységről és érdemekről kívánták meggyőzni a világot, s ennek érdekében minden kulturális és civilizációs vívmányt az indo-európaiak javára írtak, holott fordítva volt. Itáliában az etruszkok voltak azok, akik adtak és az indo-európaiak voltak a "kölcsönzők". Biztosak lehetünk abban, hogy a római Júnót nem az etruszkok változtatták Unira, hanem a rómaiak Júnója lett az etruszk Uniból. A töredékesen ránk maradt etruszk nyelvemlékekből is számos és meggyőző bizonyító anyagot állíthatunk össze, mielőtt azonban e nyelvemlékek tárgyalására rátérnénk, szükséges röviden szólni az etruszk írás és irodalom problémájáról is.
Mint emlékezhetünk, vannak etruszkológusok, akik egyszerűen kétségbe vonják az etruszk irodalom létezését, azzal a látszólag lehengerlő érvvel, hogy ha volt is, nyomtalanul eltűnt, s amit nem lehet bizonyítani, az szerintük és törvényeik szerint - nem volt Ez természetesen helytelen álláspont, mert magától értetődő, hogy ha valami volt, az akkor is volt, ha nem maradt nyoma, s a bizonyíték hiánya nem bizonyíték a tagadás számára. Ha nem maradt volna említés az etruszk birodalomról, akkor - esetleg - lehetne vitázni a kérdés fölött, ám az etruszk kultúra magas fokának ismeretében akkor is szabad volna feltételezésekbe bocsátkozni.
Pedig maradt elég. Dionysius, Polybius, Lucretius, Varró és a többi ókori szerző műveiben számtalan utalást találunk az etruszk nemzeti irodalomra, mind vallási, mind történelmi, drámai, költői, sőt tanítói vonatkozásokban. Varró Divina Antiquitas című művében például - feldolgozta az Augusztus császár előtti Itália múltját földrajzi, történelmi és embertani szempontokból, s azt is megírta, hogy 490 művének adatgyűjtésénél etruszk szövegeket használt, amelyek a tudományok és művészetek minden ágát felölelték. Varró műveit még életében majdnem teljes egészükben elpusztították, a maradék a későbbi korok pusztításának esett áldozatul. Azonban a Divina Antiquitas még 1320-ban megvolt, Petrarcha maga is látta ifjú korában, de amikor később - érett ésszel - kutatott az értékes ereklye után, már nem találta meg.
Különösen sok utalást találunk görög és római szövegekben az etruszkok vallási irodalmára. Az etruszk "disciplin" részletes törvényeket és utasításokat tartalmazott az Isten és az ember viszonyának szabályozására, vallásos szertartásokra, "jóslásokra" és az isteni akarat kifürkészésének módozataira. Szent könyveiket isteni sugallatra írottaknak hitték és nagy tiszteletben tartották. E könyvek ősi kinyilatkoztatásai visszamentek a világ teremtéséig, az emberiség ősvallásáig, s az etruszk nemzet utolsó évszázadaiban ismert szent könyvek gyűjteménye ősi elemeket is tartalmazott."
A legősibb könyvek Tages - az etruszk nemzeti géniusz - tanításait tartalmazták, amelyeket a rómaiak teljes egészükben átvettek a "libra haurispicini" és "libri acherontici" néven ismert fordításukban, míg Vegoia vagy Begoe) tanításai a "libri fulfurales"-nek felelnek meg. A római vallás alapját képező könyvek latin fordításai szintén az etruszk és egyéb "pogány" népek ősi írásainak sorsára jutottak: a későbbi vallási türelmetlenség áldozatává váltak.
"...az etruszk szellemiség sok vonatkozása sötétnek tűnik, ha a görög-római gondolkodásmód mértékével értékeljük, azonban világossá válnak, amint más felfogású vallási rendszerek szempontjából nézzük őket." A görög-római szemlélet, amely az egyént állítja vallási rendszerének középpontjába és az isteni igazságot is saját, változó érdekeihez igyekszik idomítani, nem tudta - és ma sem tudja - megérteni az emberiség ősvallásában bennfoglalt szemléletet, amely az etruszkoknál is fennmaradt, s amelyben az égi, tehát hibátlan, mindenre és mindenkire vonatkozó, isteni igazság földi érvényesítésére törekszik. E vallási rendszernek nem lehet szentebb hivatása és célja, minthogy lemintázza és - legalábbis megközelítő módon - megvalósítsa a valóságos, vagy képzelt égit, a fentit, a magasabbrendűséget magát. Ez az ősi népeknél - sumiroknál, egyiptomiaknál, magyaroknál, etruszkoknál - közös hit hozta létre azt a vallási irányzatot, hogy sírjaikat ellássák különféle háztartási eszközökkel és dísztárgyakkal, amelyeknek varázserőt tulajdonítottak, s hogy halottaikat körül vegyék ruhával, fegyverekkel, ékszerekkel, ellássák enni- innivalóval. Ugyancsak ebből az ősi hitből származik a "szent-háromság" gondolata is, amelyre bizonyíték a fent említett ősi népek templomainak hármas beosztása, mint Itáliában a Jupiter- Juno- Minerva tiszteletére emelt templom Rómában.
Az emberiség ősvallásának az etruszkoknál fennmaradt létezését bizonyítja Tusán istennő tisztelete, aki a termékenység istennőjéből vált az elő-ázsiaiak beözönlése után a szerelem istennőjévé. Tusán azonos az emberiség fennmaradási küzdelmeiből ismert "termékenységi " ősistennővel, a sumir "Boldogasszonnyal " és a magyar ősvallásnak a katolikus vallásba átment Boldog Asszonyával, akinek tiszteletére ma is mintegy évi tizennégy ünnepet szentel a magyar.
Az etruszk évkönyvek és történelmi tárgyú okiratok létezését igazolja Varró Tusca Historiae című - szintén megsemmisített - műve, amelyről Censorinus tesz említést. Akik pedig kételkednek abban, hogy az etruszk népnek világi irodalma is volt, azok tanulmányozzák át a sírkamrák falfestményeit, ahol számos jelenet ábrázol férfiakat, nőket, gyermekeket, akik tekercset, vagy táblát tartanak maguk előtt, mégpedig olyan környezetben, ami nem éppen vallásos jellegű. Ahol pedig van tánc és zene, sőt színjáték is, ott nem hiányozhat a költészet sem.
A táblák és tekercsek természetesen - viszonylag - nem régi keletűek, maga a betű-írás sok évszázaddal korábbi. Az ABC feltalálását általában a föníciaiaknak tulajdonítják, ez azonban pusztán feltevés, mert semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy pontosan hol és mikor keletkezett. A feltevés alapja az, hogy a betűírás megjelenése idején a föníciaiak voltak a legmozgékonyabb kereskedők a Mediterrán térségben és amerre üzleti kapcsolataik voltak, mindenütt terjesztették és bevezették az ABC-írást. A tradíció úgy tartja tovább, hogy a görögök a föníciaiaktól vették át, s Itáliába a cumaei görög kolónia vezette be. Több adat azonban arra vall, hogy azoknak a nyelvészeknek van igaza, akik ezt nem fogadják el, hanem a talált nyomokon haladva egy "proto-görög" ABC létezéséről beszélnek Itáliában.
Mint emlékezhetünk, az Égei térségbe érkező sumíriai menekültek régi hazájukban már ismerték az ékírást, azonban az - égei szigeteken nem található, vagy igen kevés - agyag és nád hiányában a tévesen görög eredetűnek ismert "lineáris" írást szerkesztették meg, amint a szükség megkívánta. Ebből fejlődhetett ki ugyancsak a bővülő kereskedelem követelményeinek nyomására - a még egyszerűbb betűírás, amit a föníciaiak hamarosan szétvittek a Földközi tenger vizét minden irányban átszelő hajóikon. Ha ez így van, akkor a föníciaiak nem feltalálói, csak terjesztői az ABC- nek, - s ami még fontosabb az etruszkok közvetlenül is átvehették a valódi feltalálóktól, akikkel szoros kapcsolatban álltak, nem csak a görögök, de a föníciaiak kikapcsolásával is.
A betűírás kezdetén, Etruria kivételével, Itália viszonylag kezdetleges fokon állt, tehát azokon a vidékeken, ahol iszap és nád bőségben volt, mint a Pó vidékén - írásra vajmi kevés szükség mutatkozott, a köves Etruriában viszont az égei szigetekhez hasonló viszonyok uralkodtak, s a "papirus" is még jó néhány századot váratott magára. Az írásra legalkalmasabb anyag tehát a bőr, a vászon és az olcsó fa lett. A korhadó anyag használata azután megmagyarázza, hogy miért tűntek el nyomtalanul az írásos emlékek azokon a területeken, ahol minden valószínűség szerint feltalálták. Az etruszk írásjelek szögének a függőlegest, főleg azonban a vízszintest kerülő formája viszont elárulja, hogy elsősorban a fát használták írásra, csakúgy, mint a székely- magyar rovásírás esetében is.
Ezek után rátérhetünk magának az etruszk írásos emlékanyagnak kiértékelésére. Mint tudjuk, ezek legtöbbnyire néhány szavas, vagy soros feljegyzések, s csak alig-alig akad hosszabb szöveg, azok is egy nyelvűek. A nemrégiben előkerült híres három pyrgi aranylemez egyike ugyan pun (karthágói) nyelven készült, ez sem segít sokat azonban, mert szövege nem fedi pontosan az etruszk táblák szövegét, s megfejtése is csak hozzávetőlegesen sikerült. Helytálló tehát a hivatalos nyelvészet korábban idézett megállapítása, hogy az etruszk nyelvet megfejteni, rekonstruálni, - élő nyelvvé felújítani, beszélni - nem lehet. Ugyanez áll az akkád-előtti sumir nyelvre vonatkozóan is, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb anyag áll belőle rendelkezésünkre. Kihalt ősi nyelveket csak úgy lehetett "megfejteni", ha valamilyen belőle kifejlődött, vagy közeli rokonságban álló ismert nyelv is rendelkezésre állt.
Ilyen élő nyelvrokont az etruszkológia kezdetétől fogva állandóan kerestek, s a rokonítás műveletét gyakorlatilag minden nyelvvel elvégezték. Mint minden más nyelv esetében is, az első hozzászólók magától értetődőnek vették, hogy a héberből származik, amelyik "minden más nyelv szülőanyja", tekintve, hogy az emberi faj Ádámtól és Évától származott, s az ő nyelvük megint csak "magától értetődően" - héber volt. A középkor óta nem csak ez a felfogás dőlt meg, hanem a későbbi "indo-európai" elmélet is, s ma már minden komolyabb szakember az etruszk nyelvet a ragozó (agglutináló) nyelvek közé sorolja. Ezeken belül, számtalan kísérletezés után, egyedül a magyarral való rokonság hozott eredményt, azonban a Magyar Tudományos Akadémia makacsul kitartó finn-ugorista beállítottsága miatt a kérdés megoldásával "hivatalosan" foglalkozni nem lehetett.
Mint az "indo-európai nyelvcsaláddal" kapcsolatosan láthattuk, e múltszázadbeli osztályozás nem állja meg a helyét, s csak szokásból emlegetik még főleg nem szakkörökben. Mindez vonatkozik a "finn-ugor nyelvcsalád" esetére is, mégis a Magyar Tudományos Akadémia azzal érvel, hogy a magyarság finn-ugor származása miatt - s "feltételezett őshazája északi fekvése" miatt - az etruszkokkal kapcsolatban sem fizikailag, sem kulturálisan nem állhatott, ezért minden ilyen irányú kutatás csak zsákutcába vezethet, s - nem éppen a legtudományosabb módszerekkel - hivatásos tudósainak az ez irányú kutatást megtiltja, aki pedig mégis, magán úton, foglalkozna vele, azt - "ex catedra"- elítéli, sőt kigúnyolja.
E tanulmánynak nem célja az etruszk nyelvészettel foglalkozni, sem az etruszk szövegek megfejtésével terhelni az olvasót. Annak a bemutatására azonban, hogy az etruszk és a magyar nyelv a rövid és egyhangú felirat maradványok csekély szövegeire szorítkozva is milyen közeli és kézenfekvő hasonlóságot árulnak el -nem csak szókészletében, hanem nyelvi felépítésében és szókészletében is - néhány példát érdemes bemutatni és kiértékelni.
SUBULO volt Rómában annak a zenésznek a neve, aki sípon (furulyán) játszott. A latin nyelv ezt a szót az etruszkból vette át, ("kölcsönözte"). Az etruszkoknál általában a híres- és állítólag lydiai eredetű - kettős-síp játékosának neve volt. A szókezdő S-betű kiejtése a latinban, amelyik nem ismer S-hangot, SZ, míg az etruszkban és magyarban S.
SUB etruszk és magyar jelentése: síp, furulya, fúvós hangszer. Nyelvtanilag főnév. Latin jelentése "al-", a SIP-pal semmiféle vonatkozásba nem hozható. Nyelvtanilag: preposotio.
SUB két- és- félezer év alatt, a szabályos nyelv-fejlődés klasszikus példájaként SIP- ra változott.
SUB+ UL (SIP+ OL) etruszk és magyar jelentése: sípol. Nyelvtanilag a SIPOLNI ige ragozott alakja az egyes-szám harmadik személyben. Latin jelentése nincs.
Az igeképző UL két- és félezer év alatt OL- ra változott, azonban a változási folyamat még befejezetlen, mert Magyarország több vidékén a nép még mindig UL- képzőt használ. (SIPUL)
SUB+ UL+ O (SIP+ OL+ O) etruszk és magyar jelentése: sípoló, sípot fújó, fúvós hangszeren játszó. Nyelvtanilag: a SIP főnévből az UL igeképző segítségével igévé alakított SIPUL igének az O főnévképző segítségével főnévvé alakított alakja. (Ezt értse meg valaki, aki nem magyar!)
A fenti szóelemzés nem csak azt igazolja, hogy az etruszk és magyar nyelv közös szavakat használt, hanem ami még fontosabb - azt is, hogy a két nyelv nyelvtanilag, nyelvszerkezeti szempontból is azonos. Ennek jelentőségét akkor fogjuk fel igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a szavak kiejtése sokkal könnyebben változik, mint a nyelv szerkezete.
Azt is megállapíthatjuk, hogy - a nyelvfejlődési szabályok betartásával - a magyar nyelv két- három ezer évvel ezelőtt, az Itália és a Dunamedence közötti távolságnak megfelelő nyelvjárási különbözőség leszámításával, úgy hangzott, mint az etruszk; megfordítva pedig, ha az etruszk nyelv nem halt volna ki, ma igen hasonlóan hangzana, mint a "nyelvújítás" előtti magyar nyelv.
Annak bizonyítására, hogy itt nem véletlen egyezésről van szó, vegyük hasonló elemzés alá a hosszabb pyrgi aranylemez alulról számított tizenharmadik sorában található MEGOVTA szót.
Az etruszk szövegeket általában alulról felfelé és jobbról-balra írták, s a pyrgi aranylemezek is így készültek. Az elemzés megkönnyítésére fordítsuk meg az irányt.
Az etruszk betűknek latin betűkre történő átírásánál szükséges néhány észrevételt és magyarázatot előrebocsátani.
a./ az igekötők és ragok mind az etruszkban, mind pedig a régi magyar írásban az igéktől és főnevektől külön választva szerepeltek. Ezért MEG OVTA és nem MEGOVTA.
b./ A ( függ. nyíl) jel nem egészen felel meg a magyar G-hangnak, hanem a G és K közötti átmenet inkább. A nyelvészek X- el jelölik és KH-nak ejtik. Az etruszk nem tesz különbséget a G és GY között sem, s ez valamikor a magyarral is így volt, amíg csak a G-és GY-hang szét nem vált és határozott alakot nem öltött, valószínűleg az írás egységesítésére irányuló törekvés nyomására.
c./ Az etruszk V- betűt nem a magyar V hanggal ejtették, hanem a magyar U- és V-betű között. Az angol W kiejtése áll legközelebb hozzá. Az OV összetételű kettős hangzót hosszú Ó- nak kell ejteni, ahogy ma is Magyarországon a palócok (és az angliai angolok) ejtik. Hasonló kiejtést használtak az ősmagyarok is és még ma is használatban van a magyar nyelvben az ÓNI szó az Óvni szóval teljes egyenértékben.
MEG OVTA etruszk és magyar jelentése: megóvta, megvédte, megoltalmazta. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múltidejének egyes szám harmadik személye.
MEG- etruszkban és magyarban folyamatos cselekményt jelölő igekötő.
MEG+OV etruszkban és magyarban: megóv, megvéd, megoltalmaz. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige jelen idejű általános módja.
MEG+OV+T etruszkban és magyarban: megóvott, megvédett, megoltalmazott. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múlt idejű, egyes szám harmadik személyű (általános) alakja.
MEG+OV+T+A etruszkban és magyarban: megóvta, megvédte, megoltalmazta. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múlt idejű általános alakja az A vonatkozó névmás kiegészítésével, amely a mondat ALANY-ára, vagy TÁRGY- ára utal.(ŐT, AZT)
Valószínűleg igen érdekes eredménnyel járna az etruszk - és általában az itáliai - ősnépek és városnevek tanulmányozása. A székely és a seculi- siculi népnév azonosságára már kitértünk. Nem lehetetlen azonban, hogy kapcsolatot találnánk a Iapygi néven ismert nép - amelyik a tradíció szerint a siculikat "valahonnan" Szicíliába kényszerítette - és a Iasi, vagy jász nép között is. Az pedig szinte bizonyos, hogy Itália adriai oldalán élő Picenek a besenyőkkel azonosak. A görögök ugyanis a besenyőket pecheneg, vagy picenek néven emlegetik, ami a besenyő többesszáma.
Tarquinia etruszk alakjában TARCHNAL volt, amely az ősmagyar történelemben kovács mesterséget jelöl, ( TARJÁN, TARCHAN)) később azonban mint személy- és helységnév is használatba ment. Tarquinia tehát- minden bizonnyal - megfelel a magyar TÁRICÁNY és abból keletkezett helységneveknek, a Tarquinius személynév pedig a TARCHOS magyar személynévnek.
A két nyelv szerkezeti azonossága és az etruszk szövegekben szinte hemzsegő magyar hangzású szavak sokasága ellenére az etruszk felírások értelmét - legjobb esetben is - csak hozzávetőlegesen tudjuk megérteni. Ez - a már felsorolt okokon kívül is - természetes, hiszen évezredek folyamán a nyelv állandóan változik, új és más kifejezéseket és szavakat használ ugyanannak a fogalomnak jelölésére. Ugyanezért földrajzi elnevezéseink hegyeink, tavaink, folyóink nevének- értelmét sem ismerjük, mert lassan feledésbe mentek, pedig a névadók valamikor mindennapi életükben is használták őket. Viszont nem sokra mennénk azzal sem, ha mint már említettük valamilyen váratlan "technika" útján egyszerre pontosan meg tudnánk fejteni az összes rendelkezésre álló szöveget. Ez nem változtatna semmit sem az etruszk nép történetén, sem tanulmányunk lényegén. Amennyi ismerettel rendelkezünk az etruszk nyelvről, az elég ahhoz, hogy alátámassza mindazt, amit a mai emberiség és az etruszk nép eredetéről a tanulmány elején megállapítottunk.
Mysterious Mongolia Volume 59 Number 1, January/February 2006
By Eric A. Powell
Seeking clues to ancient nomadic life at the edge of the Arctic
Bronze Age nomads erected hundreds of megaliths in northern Mongolia, many featuring a mysterious motif that seems to depict flying deer transforming into birds. (Thomas L. Kelly)
When Genghis Khan set out to unify the Mongolian tribes in the thirteenth century, the man whose ruthless ambition would bind most of Eurasia into the greatest empire in history began with the tribes of an obscure northern valley, the Darkhat. Today lying near the border with Siberian Russia, the Darkhat Valley marks the boundary between the vast central Asian steppe and the forested Siberian taiga. From the earliest times, this region has been a crossroads, a place where the worlds of Central Asia and the Arctic met. The result is a landscape littered with dramatic archaeological monuments, especially huge rock burial mounds known as khirigsuurs and upright stones carved with mysterious symbols.
It's likely that Bronze Age nomads erected these graceful and mysterious megaliths throughout the northern regions of Mongolia and southern Siberia around 1000 B.C., though some scholars think they may be the work of later, Iron Age peoples who appeared by 700 B.C. Known as deer stones for their carved depictions of flying deer, the monuments rival Europe's megaliths in their intricate designs and careful craftsmanship. Just why they were created and what role they played in ancient nomadic cultures are two of the many puzzles in Mongolian archaeology.
Since the early 1990s, scholars from all over the world have gravitated to Mongolia. Turkish archaeologists come to learn more about the ancient Turks, who are believed to have originated here around A.D. 500. French and German expeditions are excavating medieval sites. And since 2001, a multidisciplinary team from the Smithsonian, coordinated by archaeologist William Fitzhugh, has worked here in the largely overlooked Darkhat Valley of the Hovskol Aimag, or administrative region. Fitzhugh is drawn to this remote region of Mongolia because it is at the very southern edge of the Arctic world, which as the director of the Smithsonian's Arctic Studies Program he knows quite well.
The Tsaatan summer camp at Mendebulug offers plenty of lichen, fodder for large reindeer herds. (Thomas L. Kelly) [LARGER IMAGE]
The world's southernmost reindeer herders, a nomadic people known as the Tsaatan, still raise hundreds of reindeer in the tundra of the Hovksol's mountains. (Tsaat means "deer" in Mongolian, which most Tsaatan speak, though some elders still speak Tuvan, a branch of the Turkic language family that is also spoken by their ethnic cousins across the Russian border.) The average Mongolian learns to ride a horse before age 10, but here in the mountains, Tsaatan children all of three years old are as comfortable on the backs of reindeer as an American child might be on a tricycle.
In an effort to understand this slice of the Arctic world, Fitzhugh has put together a large team of specialists, including Bruno Frolich, a Smithsonian archaeologist and physical anthropologist with a particular interest in khirigsuurs, and Paula De Priest, a Smithsonian ethnobotanist. A specialist in lichens, De Priest has spent several summers with the Tsaatan studying their traditional botanical knowledge, especially as it relates to reindeer herding. The Tsaatan's way of life may be dying out thanks both to rapid modernization and global warming, which threatens the lichens the reindeer depend on. A team of Smithsonian conservators headed by Harriet "Rae" Beaubien is studying ways of preserving the region's deer stones, and this summer used a 3-D laser scanning system to make extraordinarily detailed records of the monuments.
Dubbed the Deer Stone Project, the expedition's goals are ambitious. Fitzhugh hopes to find evidence of cultural links to a circumpolar artistic tradition that could stretch from Mongolia all the way to the Pacific Northwest. "Most people think about Mongolia in terms of East-West connections," says Philip Kohl, an archaeologist at Wesleyan University who has worked on Bronze Age nomadic cultures in Central Asia. "Bill brings a whole different perspective by looking at northern connections. He's also working within a broad anthropological tradition, looking at archaeology in the context of ethnography, for instance." As early as the 1950s, American anthropologists have theorized that Mongolian Bronze Age art influenced Eskimo death masks and ivory ornaments with shamanistic and animal motifs. Fitzhugh's work in Mongolia is aimed in part at looking at these possible links.
Egyébként valóban a kőkor óta szerepelnek az általam bemutatott jelképek a legkülönfélébb tájak emlékein. Mert az ősvallás szimbólumai nagy területeken voltak ismertek.
S ebből a kőkori jelképkincsből alakult ki a székely rovásírás. Ennek köszönhető, hogy a székely jeleknek olyan sok más írásban és vallási, népi jelkészletben vannak párhuzamai.
A motívum teljesen általános a neolitikumtól kezdve, az antik görög-római világban is gyakran feltűnik.
De hátha ezt a párhuzamot nem ismeritek, pedig lehet, hogy ez már a hun írás...:) Ez az aranycikáda Sáromberke mellett került elő, a mai Románia területén. A kengyelén van a motívum. 5. század első fele
S ha valaki abba kívánna belekötni, hogy a kacskaringó nem is folyót jelöl, annak okulásul íme a mártonhelyi Szent Kristóf-freskó, ahol Szent Kristóf egy folyón gázol át, vállán a szent gyermekkel.
Ha már a Szent Korona szóba került, íme egy filigrán a Szent Korona (négy szent folyót idéző) keresztpántjáról.
A keresztpánt filigránjai kivétel nélkül a székely "j" (jó "folyó") rovásjel megfelelői.
"Fontos körülmény, hogy a királyi fejdíszek közül csak a Szent Koronán, a concques-i avarhun szobor koronáján, horezmi pénzek uralkodóábrázolásain és a türk Kül-tegin márvány szobrának fejdíszén (Bakay/ 1997/214, 244) tehát hun, időlegesen hunná vált, vagy hun-utód népek alkotásain találhatók tajtékzó hullámot ábrázoló kacskaringók. Atilla elithadseregének katonái is aranyszalagból alakított kacskaringókat viseltek a nadrágjukon (l. Csomor/1996/629!). Ezzel nyilván ama gázló vízére utaltak, amelyen a csodaszarvast követve keltek át, s amely új hazát alapító sebezhetetlen hősökké avatta őket." (Varga Géza: A magyarság jelképei)
Fejdelmi regalia. Fibulánk formai alapja a 4. sz-tól általános késő római hagymagombos típus. Jellegzetes római munka, igazi ötvöstechnikai bravúr. Minden valószínűség szerint a a konstantinápolyi császári ötvösműhely készítménye, amely a fibula alaptípusát tekintve 330 után bármelyik évtizedben eljuthatott új tulajdonosaihoz. Rekesz- és cellatechnikája a (szilágysomlyói) barbár ötvösség mintaképévé vált, utolérhetetlen mintaképévé.
szarmata: "A polichróm stílus nem hun találmány, csak a korszak divatirányzatát jelzi..."
Tiszteletes úr: Csak a kezdetei keleten voltak s a hunok európai megjelenésével párhuzamosan jelenik meg nyugaton. Ebből is az következik, hogy a hunoknak volt valami köze a stílusváltáshoz. Rémlik is, mintha Bóna írt volna valamit arról, hogy akkortájt a hunok diktálták a divatot Európában.
S aztán ott vannak a jelek. A római, vagy bizánci tárgyakon hiába kutatok székely rovásjelekkel rokon jelekre (az egyetlen jm ligatúrán kívül - de annak is lehet magyarázata) nem találok semmit. Miközben a hun ékszerekről szinte az egész székely ábécét ki lehet mutatni.
S ott van az indiai almandingránát, amit ezeken a polichróm ékszereken rendszeresen használnak. Ezt a kusánok és heftaliták hozták Indiából.
Balra a székely jelek, jobbra a hun jelek (ezek többsége hun ékszerről való).
Ez itt nem a behaviorizmus helye. Ha te valamiről (a bemutatott szkíta jelképek írástörténeti jelentőségéről) nem tudsz, az attól még létezhet.
A két helyen is fellelt szkíta jelkép értelmét (és székely rovásjelekkel való magyarázatát) alább előadtam. S ha neked erre nincs értékelhető válaszod (sőt kijelented, hogy téged a tudományos igényű bizonyítása, vagy cáfolata nem érdekel) akkor a hiba a te készülékedben van.
2002. január 16-án INDIA tudományos és technológiai minisztere közzétette a KAMBAJ-öböl elsüllyedt városából származó leletek kormeghatározásának első eredményeit. Az eredmények szerint a leletek 9500 évesek, vagyis a Kr.e. 7500 környéki időkből valók, így cc. 5000 évvel régebbiek, mint bármely, eddig régészek által felfedezett város.
Ez a szőnyegtechnikai ismertetés egy másik szőnyegről ez esetben teljesen off.
S jellemző, hogy a délre mutató jeleket nem a szkíták déli származásával (rokoni stb. kapcsolataival magyarázza az általad idézett szerző), hanem importtal. Mindkettő lehetséges, de az egyik kétség nélkül elfogadtatik, míg a másik meg sem említtetik. Ez így nem korrekt és a legkevésbbé sem tudományos. Pedig történeti forrás van arról, hogy a szkíták mindenki másnál korábban, sokáig bírták ezeket a déli területeket (most nem tudom pontosan idézni).
Azaz hiába nagyon érdekes, ha semmit sem mond a tiszalöki bögre és a paziriki (nemez)szőnyeg mintájának rokonságáról, amelyről beszélgettünk.
Szkíta jel, amit feltehetően ruhára varrtak; esetleg bőr, vagy fatárgyra szegeztek. Ha önmagában állna, akkor is el kellene gondolkozni rajta, hogy miért volt olyan fontos ez a kacskaringó alakú jel, hogy aranyból kivágták és kitűzték magukra?
Ez a szarvas a farán viseli ugyanezt a jelet. S a szarvasról a mítoszokból tudjuk, hogy az üldözőit egy gázlón (azaz vízen) át csalja egy boldogabb új hazába, ahol aztán a feleségükké válik (vö: ünő, Enéh, anya!). Ez a vízhez kötődő hiedelem Krum bolgár kán és Atilla számára is ismerős volt a források szerint.
Ez pedig Kájoni "j" betűje. Azért szögletes, mert a kacskaringót nem lehet könnyen róni s a jel a technológia hatására megváltozott. 
S ha valaki abba kívánna belekötni, hogy a kacskaringó nem is folyót jelöl, annak okulásul íme a mártonhelyi Szent Kristóf-freskó, ahol Szent Kristóf egy folyón gázol át, vállán a szent gyermekkel. 
Balra a székely jelek, jobbra a hun jelek (ezek többsége hun ékszerről való).