Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Elestek korábban, sőt esetenként máig halálos komolyan vett ellenérvek, így a rovásírásról hangoztatottak. Sokáig erős bizonyítékul szolgált a székelyek török eredete mellett az, hogy Árpád honfoglalói - értsd: a magyarok! - nem ismerték a rovásírást, a székelyek viszont igen. Az érvelés logikája valahogy úgy szólt, hogy a rovásírásról több mint biztos, hogy türk eredetű. Következésképpen a székelyek is türkök / törökök voltak egykoron, azért ismerték. Valóban ismerték. Sőt Kézai még azt is tudta, hogy ez másféle rovásírás lehetett, mint amit Árpád népe használt. Ennek egy változata az, hogy "a székelyek saját külön írással - rovásírással - rendelkeztek". Annak a tudatában, hogy a szarvasi tűtartó rovásírását - és a nagyszentmiklósi ábécét - milyen szoros kapcsolatok fűzik a székely rovásíráshoz, ez a tétel már nem áll.
A kérdésben kiemelkedően fontos, hogy az 1980-ban ismert magyar (azaz székely) rovásírás e és o (illetve a) hangokra vonatkozó jeleit a glagolitából a bolgároktól, illetve a török nyelvből hiányzó két különleges magyar hang, az f és a h jelét a görög ábécéből valóban a Fekete-tenger vidékén vették-e át a székely rovásírásba. Király Péter ugyanis rámutatott, hogy " ... a glagolita írásnak a keleti szlávok közötti elterjedésére nincsenek megbízható adatok. Valószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy e két betűjel vagy a glagolita írást használó bolgároktól [tehát a Balkánról] került át vagy belső fejlődés eredményeképp alakult ki." Hiszen a Metód halála (885. április 6.) után Moráviából a horvátokhoz menekülő ún. morva misszió elterjesztette a horvátoknál a glagolita írásmódot. A glagolita jelek tehát akár az alföldi bolgár-szlávoktól és a hozzájuk társult 9-10. századi blakoktól, akár a korai horvátoktól könnyen átkerülhettek a 8-9. századi, honfoglalás előtti ősmagyar nyelvűekhez, közöttük a később székelyeknek nevezett csoportokhoz. Rengeteg korai szláv kölcsönszavunkkal együtt. Közvetlen székely-keresztény bolgár kapcsolatot lát ebben a kérdésben H. Tóth Imre, ami értelemszerűen honfoglalás előtti, a Kárpát-medencében zajló érintkezésekre utal. Hiszen Kárpát-medencei székelyek vagy még korábbi mezőségiek gyerekei aligha utaztak bolgár földekre "bolgár szóra".
Az önálló belső rovásírás-kialakulás lehetőségét természetesen kizárva, egyértelmű a következtetés: az átvevő székelyek nem lehettek kizárólag olyan székelyek, akik a honfoglalás után csak a Kárpát-medence nyugati és délnyugati peremein éltek, hiszen ott nehezen tehettek volna szert bármiféle bolgár (keleti délszláv nyelvi és egyéb) kapcsolatokra. Másrészt egy ilyen esetben számos korai germanizmusnak is kellene jelentkeznie nyelvükben, de ilyenekről nem tudunk.81 Nem lehettek törökök sem, hiszen ismerték az f hangot.
Így tehát azok a székelyek voltak, akik mint a késő avar kori ősmagyar nyelvű lakosság része voltak kapcsolatban a 7-9. században a balkáni szlávsággal. A leglényegesebb következtetés azonban így szól: miért kellett volna egy Györffy, Makkai, Németh és mások szerint állítólag eredetileg török nyelvnek (a székelyek nyelvének) olyan hangok (f és h) jelét pótlólag átvenni a görögből, amely hangok különleges magyar hangok, és a törökben hiányoztak? Mit akartak volna a török anyanyelvű székelyek ezekkel a jelekkel jelölni, ha akkor állítólag még török nyelvükből maguk a hangok hiányoztak? Ha a 9. és 10. században a törökben hiányzó hangok jeleit vették át a székelyek saját hangjaik jelölésére, akkor, a székelyek nyelve az átvétel idejében nem lehetett török nyelv. És korábban sem! Éppen ezért történt meg az, hogy ezeket a jeleket nem a rovásírás okkal eredendően kapcsolatban lévő török nyelvű rendszerekből örökölték, hanem a görögből kellett bolgár közvetítéssel pótlásként kölcsönözniük.
Tökéletesen hason1ó a helyzet az e és az o magánhangzók glagolitából származó jelével a székely rovásírásban. Ezeket valamilyen török ábécéből átvenni nem lehetett, sem örökölni, " ... mert hiszen a köktörök ábéczében sem az e-re, sem az o-ra nem volt külön jel." Melich érvére - tehát e két székely jel glagolitából való átvétele elleni válaszul - született meg a jól ismert Kniezsa-féle 895-ös "törvény": e két betűjel nem lehet glagolita, mivel " ... nincs olyan történelmi kapcsolat, amely a székely átvételt akár csak távolról is velünk megértetné". Ha azonban feltesszük, hogy a székelyek elődei már 896-ot megelőzően is a Kárpát-medence különböző térségeinek lakói voltak, akkor a glagolita-írást ismerő bolgároktól vagy akár nyugati, sőt dunántúli és kárpáti szlávoktól való helyi átvételekre bőségesen volt lehetőségük és idejük történelmi kapcsolatra. Korai szlávból történt szókölcsönzéseink elemzése bőséggel tartalmaz hason1ó erejű érveket Kniezsa felfogása és 896-hoz makacsul ragaszkodó keltezési alapelve ellen.
Az már régen érezhető volt, hogy a székely rovásírás értelmezésének fura logikai rendszere valahol hamis. De leletek és adatok híján nem lehetett vizsgálni. Az első léket az ütötte e szép elmélet török hajóján, hogy 1983. április 27-én Szarvason, egy régi téglagyár közelében a késő avar kori 67. sírból előkerült a szegény asszony csontból készült, már említett, 6 centi hosszú tűtartó tokocskája, mind a négy oldalán rovásfelirattal. Az 59 szótagból állószöveget összesen 19 jellel karcolták be. Ezek közül 15 azonos a nagyszentmiklósi kincs 13 rovásfeliratának jeleivel. Kiderült, hogy a székely rovásírás eredetét nemcsak messzi keleti türk népek írásából lehet bonyolult utakon származtatni, hanem a Kárpát-medence saját, késő avar kori örökségéből is. Ami persze végső soron ugyanazokra a keleti türk előzményekre megy vissza. Nem mindegy azonban, hogy nem frissen érkezett ide a Kárpát-medencébe kabarokkal, besenyőkkel, kunokkal, magával Árpád népével és isten tudja még kikkel, hanem 896 előtt már két-három-négy évszázadig itt használták és tovább alakították. Lehet, hogy tényleg az attilai hunok óta.
aki a paleolitikumi ugor nyelközösség létét cáfolandó előadja:
"A paleolitikumban ... a vándorló, kis vadászközösségek még nem alkothattak állandó, azonos nyelven beszélő etnikai közösségeket, ilyenek csak akkor jöhettek létre, amikor egy-egy területen viszonylag nagyszámú, állandóan megtelepült lakosság élt, amelynek egyes közösségei közt folyamatos nyelvi és kulturális kommunikáció alakult ki. Ez az időszak e területeken, legkorábban a mezolitikum korszaka volt."
Erre Fodornak "természetesen" nincs semmi bizonyítéka, míg az ellenkezőjére (tehát arra, hogy azonos nyelven beszélő közösségek nagy területeken élhettek már a paleolitikumban is) akad néhány.
Itt van a Jóma ligatúra, amelyet eurázsiai és amerikai példákból is ismerünk s 30-12 ezer évesek lehetnek, s az ugor-magyar nyelvre lehet következtetni belőlük.
Aztán itt vannak a magyar-indián nyelvi (szókészleti) párhuzamok is, amelyek hasonló korúak lehetnek.
Ezek figyelembe vételét azzal utasítják el, hogy a finnugor (uráli) körön kívüli példák figyelembe vétele eleve tudománytalan, hiszen - mint tudjuk(?!) - ilyen nyelvi közösség nem jöhetett létre a paleolitikumban.
"Talán azt feltételezik (némi joggal, persze), hogy a lineáris írásokat rótták is egykor. Ez a szóhasználat természetesen nem helyes, mert pl. a tatárlaki tábla kétségtelenül nem rovásírás ...Ha arra gondolnak, hogy azért rovásírás, mert a székely rovásírás elődjéről van szó, akkor sem helyes a szóhasználat, mert a két írás akkor is külön írás, ha valóban van közöttük kapcsolat. Ugyanis a fél világ írását kapcsolat fűzi a székely rovásíráshoz ...S szükség van a különböző írások egyedi azonosítását lehetővé tevő külön íráselnevezésekre. Nem lehet minden második írást rovásírásanak nevezni."
Néhány szellemileg csökkent képességű honfitársunk a lineáris írásokat nevezi rovásírásnak. Így jár el a képzett kutatók egy része is (hadd ne mondjak példát).
Talán azt feltételezik (némi joggal, persze), hogy a lineáris írásokat rótták is egykor. Ez a szóhasználat természetesen nem helyes, mert pl. a tatárlaki tábla kétségtelenül nem rovásírás s csak zavart okoz, ha így emlegetik.
Ha arra gondolnak, hogy azért rovásírás, mert a székely rovásírás elődjéről van szó, akkor sem helyes a szóhasználat, mert a két írás akkor is külön írás, ha valóban van közöttük kapcsolat. Ugyanis a fél világ írását kapcsolat fűzi a székely rovásíráshoz (mert minden mindennel összefügg). S szükség van a különböző írások egyedi azonosítását lehetővé tevő külön íráselnevezésekre. Nem lehet minden második írást rovásírásanak nevezni.
Ha jól emlékszem, Friedrich Klári rovásírásnak szokta nevezni a tatárlaki írást. A cikkíró meg volt annyira hozzá nem értő, hogy átvette a butaságot Klárikától. Aki egyébként nagyon kedves és rokonszenves nő, csak nem fogalmaz pontosan.
Fogalmam sincs, milyen párthus feliratokról lehet szó, de talán a Berkesi félékről. Amit nehéz komolyan venni.
"Friedrich Klára a 6500 éves újkőkori tatárlakai agyagkorongot tartja a magyar rovásírás első hiteles emlékének, de rovásírásos jeleket ismer fel a párthus feliratokon..."
1. A tatárlaki képjeleket hogy lehet rovásírásnak minősíteni? Ez most Friedrich vagy a cikkírók hibája?
2. Milyen parthus feliratokról van szó? Csak nem a Berkesi Gyula nevű tag bohóckodásai jönnek már megint elő?
"a rovásírás egy sor tudós kutató és mûkedvelõ írásszakértõ szenvedélye, akik nagyon is tudományos alapon szeretnek bíbelõdni ezzel az õsi örökséggel. Mert az.
Ahhoz, hogy megértsük, ki és mire használja fel a rovásírás hagyományát, nem árt, ha pontosan tisztában vagyunk az eredetével. A jelenleg élõ legtekintélyesebb rovásszakértõ, Forrai Sándor Küskarácsontól Sülvester estig címû könyvében még a (horribile dictu) mezopotámiai sumer képírást, az írástörténet legõsibb elemét is rokoníthatónak tartja a rovásírással. Hiszen természetes, hogy a minél könnyebben karcolható-véshetõ alakzatok váltak legkorábban írássá. A sumer képírás, majd a durván másfél ezer évvel késõbb kialakuló babilóniai ékírás tekinthetõ általában az írás õsének. A székely rovásírás eredetének eddig érvényes hipotéziseit kérdésünkre Erdélyi István régész-történész, az Eleink címû folyóirat szerkesztõje foglalta össze. Az egyik, székelyeredet-párti hipotézis szerint a székelyeket a 11. században telepítették Erdélybe a Dunántúlról, tehát a székely írás még a Dunántúlon alakult volna ki. Egy másik elmélet szerint a honfoglalás elõtti magyar törzsek importálták a rovásírást: az Erdélyi István által feltárt 7. századi avar emlékek tanúskodnak arról, hogy eleink a honfoglalás idején - és az azt megelõzõ évszázadokban - türk jelekkel kevert nyelven róttak.
Mindebbõl a honfoglaló magyar törzseknek vagy legalábbis azok nagy részének türk eredetére lehet következtetni. Noha az ezzel kapcsolatos tudományos álláspontok finoman szólva is eltérõk, mint arra cikksorozatunk elsõ részében utaltunk, ez az elképzelés korántsem zárja ki a finnugor nyelvészeti örökséget. Az a tény, hogy néhány õsi rovásírásemlék ótörök nyelven íródott, akár közvetett bizonyíték is lehet. A László Gyula-féle "kettõs honfoglalás" elmélet egyébként Vámbéry Ármin 19. századi orientalista és kortársa, Nagy Géza akadémikus elképzeléseire vezethetõ vissza: szerintük Árpád magyarjai törökül beszéltek. Erdélyi István úgy véli, már a kettõs honfoglalás sem megfelelõ kifejezés: volt ugyan, ha igaz, egy honfog-lalás i. sz. 670 körül, de ennek semmi köze a késõbbi, 895-ös bevonuláshoz."
Feliratok
"Az évezredes emlékekbõl jelrendszerük és megfeleltetéseik azonosítása alapján merõben eltérõ következtetésekre jutnak a kutatók. Általában türk nyelvû, de nehezen megfejthetõ értelmû olvasatok készültek a nagyszentmiklósi aranyedények felirataiból, amelyek eredete a 6-7. századra tehetõ. Vannak olyan, magyarul olvasható székely rovásírásos emlékeink, amelyeknek az összes kutató hitelt ad: ezek a honfoglalás utáni középkorban keletkeztek. Ilyen a bolognai rovásírásos emlék a 13-14. század fordulójáról. A rovásbotot Luigi Ferdinando Marsigli gróf találta Erdélyben, a Habsburg-had-járatok idején, 1690 körül. A bot, mely a bolognai egyetemi könyvtárban található, a középkori állandó ünnepeket (például névünnepeket) tartalmazza. A 15. századból több emlék maradt fent, köztük a nikolsburgi ábécé 1483-ból.
Hosszú Gábor írásszakértõ fontosnak tartja, hogy a középkori székelyek nem a latin betûs írás helyett, hanem annak kiegészítéseképpen, mintegy alternatívaként használták a rovásírást. Persze mindenki úgy írt, ahogy tudott; mégis, a reneszánsz kor idején az írástudók mintegy titkosírásként használták. Ezt a képet némileg árnyalja könyvében Forrai Sándor, aki szerint "a magyar nyelvet latin betûs írással jegyezni csak nagy torzítás árán vagy egyáltalán nem volt lehetséges". A magyar fonetikus helyesírást csak a 18-19. század fordulóján alkotta meg a nyelvújító mozgalom.
A 15. századtól kezdve tehát a rovásírás mûvelése egyfajta írástudói mûkedvelésnek tekinthetõ. Ennek talán legismertebb emléke Telegdi János úgynevezett Rudimentája, amely 1598-ban keletkezett. Ez a korabeli tankönyv részletesen ismerteti "a hunok régi nyelvének elemeit" (ahogy akkoriban hitték), latin betûs megfeleltetéssel, a ligatúra (betûösszevonás) szabályaival, a magánhangzó-használat szisztémájával.
A rovásírás kutatása kimeríti az ördögi kör fogalmát: eredete csak részlegesen feltárt, ezért gyanakvással fogadják, és nem oktatják az egyetemeken, hovatovább feltárása egyéb akadályokba is ütközik. Vékony Gábor, a nemrég elhunyt régész-történész-nyelvész azon kevesek közé tartozott, aki akadémiai szinten kutatta az írásemlékeken keresztül a magyar nép õstörténetét; az általunk megkérdezettek õt nevezik meg a rovásírás legnagyobb és legelszántabb szakértõjeként. A székely írás története címû könyve, mely 2004. november végén jelenik meg a Nap Kiadónál, a terület gyakorlatilag elsõ teljes monográfiája - lenne, ha a szerzõnek lett volna ideje befejezni és kiegészíteni. A könyv elõszavában maga is megjegyzi, hogy "A székely írással való foglalkozás már a 16. században is fejcsóválásra adott okot tudóskörökben, ahogy egyébként ez ma is így van." Vékony tanulmányait csak a 90-es évektõl kezdve jelentették meg tudományos szaklapokban, sõt, egy egyiptomi héber íráson talált rovásfelirat megfejtését is csak egy helyi egyiptológiai periodika közölte. Erdélyi István szerint akadémiai körökben "autodidaktának" tartották Vékonyt, de, mint hozzátette, nehéz nem annak lenni egy ilyen kevéssé dokumentált területen. Már csak az írástörténet mint tudományág interdiszciplináris kihívásai miatt is: ez nemcsak alapos régészeti, történeti és nyelvészeti ismereteket igényel, hanem néhány élõ és holt nyelv ismeretét is. Vékony Gábor könyvét óriási érdeklõdéssel várja a szakmai közvélemény, újabb szövegolvasatai minden bizonnyal nem kis csetepaté forrásai lesznek. Többek között új hipotézist állít fel a nagyszentmiklósi kincs feliratainak értelmezésére: e szerint a feliratok elõbb török, majd magyar, azután szláv nyelven keletkeztek 850 és 950 között. Erdélyi István egyetért Vékony állításával, aki a nagyszentmiklósi ábécét a késõ ókori arámi írásra vezeti vissza, amely Mongólián és Belsõ-Ázsián keresztül - lévén általában kereskedelmi funkciója - jutott el Kelet-Európába, különbözõ, például török beütésekkel.
Ingovány
A rovásírás 20. századi megújítói közül sokan megkísérelték összekapcsolni a magyar ábécé hiteles hagyományát különbözõ délibábos eredetmítoszokkal. Az írás modernizációjáért vitathatatlanul nagyon sokat tevõ Magyar Adorján például mindenféle ázsiai származáselméletet elutasított, és a rovásírást Európa legõsibb ábécéjének tartotta, mely a magyarság Kárpát-medencei eredetének cáfolhatatlan bizonyítéka. Az Olaszországban élõ kutató messzemenõ következtetéseket vont le abból, hogy Szicília õslakóinak neve (sicul) nagyon hasonlít a székely szóra. Szerinte a dunántúli székelyek egy kis csoportja költözött át Itáliába még a római kor elõtt. A magyarságot õseurópai kultúrnépnek tartó tézis tulajdonképpen békésen megfért a finn és észt rokonsággal: északi testvéreink hozzánk hasonlóan a kereszténységnek legtovább ellenálló, az évezredes hagyományokat megõrzõ néptöredékek lehetnének.
A rovásírást kisajátító mai csoportok mitológiái kevésbé rokonszenvesek: az ábécé terjesztéséért talán legtöbbet tevõ Szakács Gábor - Friedrich Klára házaspár 2003-ban, Attila születésének 1600. évfordulójára megjelent könyvének elõszava felszólít az õsmagyar Boldogasszony-valláshoz való visszatérésre, alattomos erõket emleget, akik szántszándékkal elzárják az õsi kultúra tiszta forrását a gyerekek elõl, és némi EU-ellenes retorikát is megcsillogtat. Nem hiányozhat egy gyors oldalvágás az "internetes zavarkeltõk" felé, akik félrevezetik az embereket, és nem átallnak balról jobbra írni, valamint a 13. századra datálják az elsõ hiteles emlékeket.
Ilyen bevezetõ után nem csoda, hogy a szerzõk a Kárpát-medencei szkíta-hun-avar-magyar folyamatosság hívõi, s dühösen tagadják a finnugor eredetet és a honfoglalást; Szent Istvánt az õsi, rovásírásos kultúrát kiirtó, erõszakos nyugatosítónak tartják, akivel szemben Koppány képviseli az igazi magyarságot. Friedrich Klára a 6500 éves újkõkori tatárlakai agyagkorongot tartja a magyar rovásírás elsõ hiteles emlékének, de rovásírásos jeleket ismer fel a párthus feliratokon, a közép-ázsiai szkíta ötvösmunkákon, a hun övcsatokon és az avar csontfaragványokon is.
Mindez egyáltalán nem mellékes annak a fényében, hogy a ma kapható legnépszerûbb rovásírástankönyv Friedrich Klára munkája. Szakáccsal együtt 2000 óta minden évben megszervezi gyerekeknek szóló országos rovásírásversenyét, amelyen több mint száz magyarországi és határon túli általános és középiskolás diák vesz részt. Erdélyben és a Felvidéken elõdöntõket is szerveznek, hogy a legjobbakat küldhessék ki a magas presztízsû rendezvényre. A Szakácsék által alapított Marosz (Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetsége) a tanárok körében népszerûsíti az ügyet, mivel a rovásírás nem került be a Nemzeti alaptantervbe, így csak akkor szerepelhet a közoktatásban, ha elég lelkes pedagógust sikerül meggyõzni verseny-elõkészítõ szakkörök indításáról. A szervezet örökös elnökének az agg Forrai Sándort kérték fel, de a tiszteletbeli tagok között találjuk Makovecz Imrét és Bencsik Andrást is.
A radikális jobbos szubkultúrával való összefonódást elõsegíti, hogy Szakács maga is a Magyar Demokrata munkatársa, aki 1999-ben antiszemita felhangoktól sem mentes, Komoróczy professzort gyalázó interjút jelentetett meg a Buenos Aires-i sumerológus Badiny Jós Ferenccel. A Marosz tagjai a 2001-es frankfurti könyvvásáron különbözõ "hazafias" és sumerista könyvekkel képviseltették magukat. A székely rovásírás terjesztésének és népszerûsítésének alapvetõen rokonszenves ügye így könnyen átcsúszhat egy olyan csoport kezébe, mely képtelen a hiteles történelmi hagyományt és megõrzendõ kulturális értéket elválasztani az agresszív monomániáktól. Ahogy egy általunk megkérdezett szakértõ fogalmaz: "Az írástörténet egzakt tudomány, melynek a módszereit tiszteletben kell tartani. A megalapozatlan eredetteóriák talán még a tudatlanságból fakadó elõítéleteknél is veszélyesebbek, mivel aki nem ért egyet velük, arra könnyen rásütik a nemzetietlenség bélyegét."
Eörsi Sarolta
Zsuppán András
Pont, vesszõcske
Kis túlzással azt mondhatnánk, ahány szakértõ, annyi ábécé - a rovásírásnak tucatnyi különbözõ változatát dolgozták ki a 20. században. A legnépszerûbb közülük a Magyar Adorján-féle az 1930-as évekbõl, illetve annak átdolgozott, harmadik változata. Magyar Adorján a régi írásjelek grafikai egységesítése mellett igyekezett a rovásírást alkalmassá tenni bármilyen modern magyar szöveg lejegyzésére. A korszerûsítés új jelek megalkotásával járt, mivel a hosszú magánhangzókat a régiek nem jelezték, ezen felül az általa használt "o" és "m" betû is eltér a hagyományos változattól.
Forrai Sándor szintén létrehozta saját ábécéjét, amit hosszú élete folyamán többször is megváltoztatott. A Friedrich Klára - Szakács Gábor házaspár ennek az irányzatnak a híve, és Libisch Gyõzõ is Forrai rendszerét vette alapul a saját ábécéje kidolgozásakor. Az "magyar Kultúra Baráti Társasága (melynek tankönyve 1998-ban jelent meg) is a Libisch által korrigált változatot propagálja.
Bár a sok különbözõ rovásírás-variácó gondot okozhat a kiolvasás során, a különbözõ ábécék legfeljebb négy-öt betûben térnek el egymástól, így végsõ soron az egyik elsajátítása után a többivel is könnyen boldogulunk. Súlyosabb háborúság folyik a balról jobbra írás kérdésében: a többség ezt modern kreációnak tartja, és ragaszkodik a hiteles hagyományhoz, de vannak, akik azt állítják, hogy ez az alternatíva a múltban is létezett, így szabadon dönthetünk, hogy melyiket szeretnénk használni. Az általunk megkérdezett szakértõk közül HosszúGábor volt ezen a véleményen, elsõsorban a 15. századi, ún. konstantinápolyi feliratra hivatkozva, Libisch viszont úgy véli, ez az emlék egyszeri kivételt jelent, s nem elég ok arra, hogy eltekintsünk az általános szabálytól. Ráadásul balról jobbra írva a sorvégi betûket szerencsétlen módon tükrözni kell, ami teljesen idegen a rovásírás szellemiségétõl: a jobbról balra haladás szép, folyamatos írásképet eredményez, és ez a megoldás következik a botok négy oldalára való vésés technikájából is.
A történelmi rovásírásban gyakran kimaradnak a magánhangzók, legalábbis ha a kihagyás nem zavarja meg a szöveg értelmét. A Péter név például hagyományosan "Petr"-ként írható le: a hosszú magánhangzót jeleznünk kell, mivel "é" hangról van szó (ennek természetesen nincs külön jele), a második "e" viszont gond nélkül elhagyható. Ez alól csak a szóvégi ragok kivételek, a "feje" szónál például nem hagyhatjuk el a birtokjelet. Az olvasást nehezíti, hogy egyáltalán nincsenek nagybetûk, a szorosan összeírt szavakat pontok választják el, és szívesen használtak összevonásokat, például a "go", "le", "lo" szótagok esetében. Hosszabb szövegeknél természetesen könnyen kitalálható az eredeti értelem, de ha csak néhány betûrõl van szó, vagy az emlék erõsen károsodott, a megfejtés nagyon bizonytalanná válik - érdemes erre gondolni, amikor valaki regéket olvas ki egy kora Árpád-kori kövön felfedezett három karcolásból."
Összefoglalva az elhangzottakat: egyetértünk abban, hogy a magyar Szent Korona könyéken, térden, vállon lévő kacskaringói genetikus kapcsolatban vannak a szkíta, hun stb. hasonló kacskaringókkal.
Te ezt a kapcsolatot a divattal magyaráztad én meg a vallással, de megegyezhetünk egy ősvallási divatban is.
Igen, van magyarázata. Különösen ha a könnyen kopó részekre kerünek az ilyen betoldások, mint például a váll, könyök, térd! Vagy éppen a formát tekintve egy másfajta viseletet, például vértezetet, vagy annak egy hangsúlyos elemét utánozzák. Azonkívül a vállak és a térd az emberi test olyan hangsúlyos pontjai, amelyek magukra vonzzák a figyelmet. Jól írod, nem véletlen kerületek ide a rangjelzések.
Csakhogy ilyen csigabiga rangjelzést nem ismerünk, ráadásul a rangjelzések értelme, hogy különféle rangok viselőit különítsék el. A vállon viselt csigabigát is tartalmazó rangjelzések ilyen rendszererét meg pláne nem ismerjük.
Tehát marad az, hogy egy divatos mintáról van szó.
A teremtéssel kapcsolatos eurázsiai mitológiák szerint az első ember testéből lett a Föld. Csontjaiból a hegyek, szőrzetéből az erdők stb.
A kacskaringók azért szerepelnek a kiugró testtájakon, mert ott csontok vannak, amelyekből hegyek lettek. A hegy és a kacskaringó rajza pedig egyótt Jóma (az első ember) nevét adják.
Szkata aranydísz Panfilov nyomán. Nyilván ugyanolyan, mint amilyet a hunok varrtak a nadrágjukra, csak egy kicsit korábbi. Azaz nem a szaszanidáktól tanulták el a hunok, mert az akkor már régen divatban volt a sztyeppén.
Atilla elithadseregének egyik tagja. Ukrán régészeti rekonstrukció. A térdén aranyszalagból kivágott és a ruhára varrt kacskaringó, azaz a "j" (jó) rovásjel megfelelője. Csomor Lajos könyvéből.
Keleti ezüsttál kacskaringóval díszített oroszlánnal, a permi kormányzóságból (Kudessejevo).
A keleti ezüstöket a szabírok szállították az obi-ugorok lakta területek felé a prémekért cserébe.
Mivel mi voltunk a szabírok s ennek a permi oroszlánnak a jogarunkon van a mása, különböző következtetéseket lehet erre építeni a jogar készítését illetően is.
A jogar kristálygömbjének oroszlánjai közül az egyik.
Feltűnő jellegzetessége a hátsó combján lévő kacskaringó.
Állítólag egyiptomi készítésű, egykor ott készítettek hasonló szép és nagy hegyikristály tárgyakat.
A kacskaringó azonban nagyon messzire vezet, Egyiptomtól északkeletre. Mint tudjuk, a kacskaringó a "j" (jó) rovásjel változata, az Isten jelzője, sőt esetenként neve is (Jó, Jahve stb.). Kínában is ismert szó és ősvallási fogalom (a ljo ma is "vízfolyás" jelentésű).
Szkata aranydísz Panfilov nyomán. Nyilván ugyanolyan, mint amilyet a hunok varrtak a nadrágjukra, csak egy kicsit korábbi. Azaz nem a szaszanidáktól tanulták el a hunok, mert az akkor már régen divatban volt a sztyeppén.
Az arany "j" (jó) közelről a hun lovas térdéről. 
Atilla elithadseregének egyik tagja. Ukrán régészeti rekonstrukció. A térdén aranyszalagból kivágott és a ruhára varrt kacskaringó, azaz a "j" (jó) rovásjel megfelelője. Csomor Lajos könyvéből.
A magyar Szent Korona keresztpántjának pantokrátorképe.
Varahran vállán ismét csak egy kacskaringót találunk.
Egy keleti ezüsttál Marschak könyvéből Varahran vadászatával.
Keleti ezüsttál kacskaringóval díszített oroszlánnal, a permi kormányzóságból (Kudessejevo). 
Észak-kínai nomádok farkasa a Yin-Csou korból.
Lurisztáni szarvas Hoppál nyomán.
Szkíta szarvas, a farán kacskaringóval.
A jogar kristálygömbjének oroszlánjai közül az egyik.