Döbbenetesen jó lett, olyan érzése van az embernek, mintha ott lenne!!! Nekem előhozta az emlékeket, bár nem kellett mélyről előkeríteni !!! :-))))))))))))
Sejtem, hogy mire célóztál Kusturica "fejlődésével" kapcsolatban. Kedvenc rendezőm-gondolom nem csak nekem- de ha végignézzük pályafutását napjainkig, nem éppen dicső, főként a bosnyákok szemszögéből nézve. Én nem értem sok tehetséges neves művészember miért rontja le imázsát az átkozott politika miatt. üdv.
István! Megnéztem a képeidet. Mint írtam is, meglepően beszédesek. Öregem, le a kalappal. Hogy csak néhányat említsek. Látszólagosan semmitmondó, de a barlanglakásokból látható az a bizonyos kredenc. Hogy miért pont ez? Aki látott már ilyent az talán meg tudná mondani, hogy erre mi ugrik be neki. Vagy a másik. Ott sétál az a bizonyos pár...mellettük a gólya. Nem hiszem hogy erre nem jut eszébe, mondjuk a gyermekáldás képe. Aztán ott van müszaki szempontból nézve az a bizonyos traktorkiállítás. Tök retro, de nagyon beszédes. A magunk korabelinek rögtön beugranak az ötvenes évek. Avagy. Nézem a lecsós sorozatot...beindúlnak a pavlovi reflexek és a csevapnál már megyek is a konyhába vacsorázni. Hát ezt akartam mondani és érzékeltetni képeid hatásáról. Engem megfogtak. Gratulálok. üdv Neked.
Egy kis adalék a visszatekintéshez, igaz, az egész ex-yu térségről szól a két író utazós filmje, több nézőpontot felvillantva.
Miljenko Jergović talán ismertebb itthon, pl. a Szarajevói marlboro című novelláskötetével.Ő volt az, aki már az 1990 május 15-i Danas-beli cikkében megjósolta Kusturica "fejlődését".
Mamár igen korszerű fényképezőgépek vannak.Mégsem tud mindenki kiemelkedő képeket csinálni.A kép szerintem először a fejben születik meg.Meglátni,elkapni a pillanatot ehez kell érzék.A ráérzés és belelátás az ami jó fényképésszé teszi az embert.
Amatőr vagyok, nem ebből élek. A Budapesti Turisztikai Hiv.-nak dolgoztam pár évig amatőrként. Turisztikai honlapokon, Budapest Guide-okban jelentem meg. Most mutattak egy Alice Cooper interjut, ami mögött az én képeim peregtek, egy külföldi adón. (nincs tv-m)
Hát igen, sok magát profinak hirdető évtizedek óta fotozó dolgozónak vannak kínkeservesen nézhető képei, és sok amatőr dolgozik nagyon szépen.
Amellett nem szabad azt hinni bármilyen kellemes képeket csinál valaki, ha egy adott feladattal megbizzák, az biztosan jó lesz.
Egy múzeumban dolgozom nem fotósként, ahol nagytudásu fotósok vannak akik a szakma minden részletét ismerik, tárgyfotósok.
A közmüvelődési osztály ha valami kiállitásmegnyitó, vagy egyéb emberes dolog - mindig engem kér meg, hogy csináljam meg.
Én tudom, hogy a kollégák sokkal jobbak, tanultabbak, de az én képeim ebben a műfajban tényleg jobbak.
Ha az ember tudja hol a helye ebben máris könnyebb dolga van. Amatőr vagyok, vadászszenvedéllyel. Rendkivül ritkán nézem vissza a régebbi képeim, az elkészítés folyamata sokkal izgalmasabb. Az utazáshoz szerencse kell, fotózásilag is, de ha elém kerül valami, nem hagyom ki. Elefánt a Kálvin téren... A feleségem tudna mesélni, hiszen már előre látni sokszor mi történik majd, kiszámítható az emberek reakciója. És akkor ott kell lennem.
Én a fejemben megszülető ötleteket szeretem, és ha eljutok a megvalósításig az egy örömforrás. Sokszor kellenek ehhez tárgyi feltételek, modell.
A kutyatulajdonos akit leszólítottam, máig sem érti, miképp világít át a nap a kutya foltjain.
A műkörmös is nézett kerek szemekkel amikor elmondtam mit szeretnék....
A toleranciánk, a végtelen türelmünk, az empátiánk hátulütőinek eredményeit a mai napig "élvezzük", elég, ha az elmúlt száz év történelmére tekintünk vissza, de mégsem lehetünk mások, ilyenek vagyunk. Ha, nem lennénk ilyenek, akkor nem lennénk magyarok.
Az idézett tanulmány (aminek előtalálásáért köszönet illet téged) jelentősen rácáfol elnagyolt vélelmemre, erősen súlyozva az egyedi ember által anno esetlegesen megélhető traumá(ka)t.
Így van The Rible, legyek én az egyik kettős identitásu egyén, aki azt állítja, hogy idehaza ezen a téren semmi hátrány nem éri az embert ezért. Aki ennek ellenkezőjét állítja az vagy hazudik, vagy őrűlt fanatikus szüklátókörü buta ember. Vólt idő amikor ezzel nem volt tanácsos dicsekedni, de hála az égnek ezek az évek letüntek, mint a tavalyi hó. Engem például nagyon zavart, amikor idén nyaralásom során házigazdámék lekicsinylően beszéltek a Bosnyákokról. Valamiért nem szeretik őket. Kerűltem a témát, mert kezdett már kényelmetlen lenni és ez, mint irod is, a felfokozott nemzettudatnak köszönhető. Vólt is a nyáron ebből diplomáciai bonyodalom köztük.
Már korábban is nézegettem a képeidet és mondhatom, le a kalappal. Nemcsak a fórumokon, hanem másutt is találkoztam velük. Nem tudom, hogy hivatásosan vagy amatőr módon csinálod, de egyszerüen lenyügöző, amint meglátod a témát és képre viszed. szinte beszélnek a fotóid. Ha jól értem -ugyan jártál Boszniában- csak Sarajevoban nem? Ha nem , ne hagyd ki. Én fogadni mernék, hogy fotós szemmel Te meglátod azt is amit én netán távcsővel sem. Élj a lehetőséggel. Én ugyan ismerem a várost és a dolgok mélyébe akkor kerűltem amikor egy odavalósi család révén bevittek az erdőbe. Láttam azt is , amit az utikönyvek és egyebek nem írnak le. És még mindig mennyi minden van hátra amit meg szeretnék ismerni. Most már csak én is tavaszra teszem a leutazást, de akkor alaposan.
Én majdnem 60 vagyok, talán kicsit tót áll. francia is, a fene tudja.
Van görög kollégám hasonló korú, aki itt született idemenekült szülőktől és az unokái is beszélnek görögül az itteni környezetben.
A nevelőapám sváb volt, noha itt született, 12 éves koráig nem tdott magyarul, később sem tökéletesen.
Én is tapasztaltam pár dolgot.
Sajna abban az időben nőttem fel mikor az emberek sokat hallgattak bizonyos dolgokról. A sváb nagyszülők is kulákok voltak tehát megnyomorított lelkileg tönkretett emberek.(lettek)
A horvátok is biztosan szivesen hallgatnak néhány dologról, nem lehet másképp.
Most láttam a No man's land-et, ezeket az eseméyeket nem lehet egy sör mellett elmesélni, mint vadászélményt, vagy ha igen akkor baj van.
Látod, ez a gond. Amíg élnek, nem figyelünk. Utána meg kutathatunk. Pedig elmondják ők. De nem figyelünk. Én többek között ezért is írom le a velünk történt dolgokat. Nem azért, hogy az interneten szórakoztassak másokat. Azért, mert hátha fennmarad. Hátha még néhány generáció után is lesz valaki, akit érdekel, mi történt velünk.
Felmenőim között néhány generációnként mindig volt valaki, aki vette a fáradságot, és leírta amit tudott a családról. Ezek a feljegyzések megvannak, ezért tudom mind apai, mind anyai ágon kik voltak a felmenőim az 1700 évek elejéig.
A nemzetiségi kérdés kényes, ezért nem nagyon akar senki beszélni róla. Valahol mindannyian önigazolást keresünk. A magyar a magyart, a bunyevác a bunyevác igazságot keresi. A kulcs csak a respekt. Ha respektáljuk egymást, akkor minden rendben lesz.
Azt gondolom, hogy ha valami jó bennünk magyarokban, az az, hogy mi úgy gondoljuk, mindenki az, aminek mondja magát. Nem akar a hatalom, vagy a társadalom valakit románnak, szlováknak, bunyevácnak vagy magyarnak kinevezni.
Gondolom meg tudtok erősíteni, hogy senkit nem ér hátrány itthon, kiközösítés amiatt mert pl. kettős identitással rendelkezik. Nincs szlovák vagy bunyevác probléma (csak cigányprobléma van, de az inkább kultúrális). Sajnos a környező országokban ezt nem lehet elmondani. Még Horvátországban is igen nehéz manapság más nemzetiségűnek lenni, olyan felfokozott a nemzeti öntudat. Legalábbis úgy tűnik.
Magyarországon ez volt a jellemző a történelem során is. A környező országokban felhánytorgatott nemzeti ellentétek leginkább társadalmi ellentétek voltak a nemesség és a jobbágyság között, nem volt közük a jobbágyság nemzetiségének.
Ennek a toleránságnak viszont komoly hátulütői vannak. Látom, hogy ha vegyesházasságokban az apa magyar, akkor az utód nem magyar anyanyelvű lesz, mert hát az anya nem magyar. Ha az anya magyar, akkor az utód nem magyar anyanyelvű lesz, mert hát a férfi határozza meg az identitást, ő a domináns. Ez nem csak a környező országokra igaz, hanem Ausztráliától kezdve Némterországig mindenhol. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy szinte minden környező nép dominánsabb, agresszívebben öntudatos nálunk. Ez persze változik és változhat is. Jugoszláv időkben másképp volt.
Én egy nagyon kiváncsi ember vagyok. Kiváncsi vagyok önmagamra, a múltamra, nemzetem múltjára és a környező nemzetek jelenére is és múltjára is. Nem az érdekel, hogy ki mit akar propagálni magáról, ki mit szeretne láttatni, hanem az, ami tényleg lehetett és ami tényleg van. Ezért elmegyek egy eldugott bosnyák faluba is, hogy egy ismeretlen nénivel kávézgassak és kézzel lábbal megtudjam, amit lehet.
A világnak egy olyan kivétélesen változatos és izgalmas pontján élünk, ami hihetetlen felfedezéseket és kalandokat tartogat néhány órányi távolságban. Ezt nem kihasználni bűn.
Ebben meg nem az a fontos, hogy ki kinek a génjeit örökli, hanem kit tekint családjának. Ilyen szempontból a szalmakazlas történeteknek nincs jelentőségük.
Persze, hogy nincs jelentősége ebből a szempontból. De ha tudományosan kutatunk akkor van. (lenne)
Már az én Anyám sem tudott pontos adatokat mondani nekem a nagyszüleiről.
A feleségem tudna mesélni, hiszen már előre látni sokszor mi történik majd, kiszámítható az emberek reakciója. És akkor ott kell lennem.
