“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
Erre az esetre vonatkozott az a kérdésem, hogy ha két családban a feleségek pontosan ugyanazt az otthoni munkát végzik el, de az egyik férj havi 100 ezret keres, míg a másik havi 10 milliót, akkor is ugyanaz jár-e a feleségeknek válás esetén?
Miért semmiznék ki? Fele-fele. Ilyen esetekben így számítanám, hisz az elején ebben állapodtak meg (vagyis mindkettő azt teszi bele a közösbe, amivel hozzá tud járulni- ő a pénzét adja, a feleség a munkáját).
Ha ez nem tetszik, akkor ne várja el otthon a házvezetést, akkor dolgozzon mindkét fél, és aszerint részesüljenek váláskor is a közösből.
mesélj, kérlek, mi köze a géneknek ahhoz, hogy a honfoglaló magyarok különféle uralkodók, hercegek, stb. zsoldosaként feldúlták és kifosztották fél Ájrópát?
A nárcisztikus nem hülye. Az ő hajtóereje saját maga kielégítése rettentő hiányérzetére. Ehhez anyag kell. Neki nincs anyaga, amivel önmagát táplálni tudja, se anyaga, amivel másokat táplálhatna. Egyetlen útja van az életbenmaradásának: találni egy bőségforrást. Vagyis valakit aki adni tud, és akinek van mit adnia. Így aztán nagyon szerető, önmagát a végsőkig átadó, önzetlen partnereket szeret választani, velük érzi jól magát, mert ezek a partnerek a világ legtermészetesebb módján adakoznak önmagukból és hosszú idő telik el, mire észbekapnak, hogy vissza bizony nem jön semmi sem. A nárcisztikus nem tölt egyetlen percet se olyannal, aki nem ad neki valamilyen üzemanyagot, és csak addig van ott, amíg van mit leszívnia energiailag. A gondok ott érkeznek, amikor az áldozat legyengül annyira, hogy nem tud adni, és kapnia kéne valamit ahhoz, hogy lábra álljon újra. Nos, ilyenkor, a nárcisztikus lepattan. Eltűnik valahogy. Ez a csenddel verés vagy ignorancia szakasz. Amikor le van az áldozat szarva. A nárcisztikus más forrás után néz. Akkor az áldozat új erőre kap, összeszedi magát, még egyszer töltekezik, önmagából, és amikor már jobban van, a nárcisztikus megjelenik újra. És újra kér. De olyan kedvesen, olyan szépen néz, hogy az adakozó elolvad, és újra ad, mert neki az a létezés legtermészetesebb módja. És amikor elfogy újra és ennek hangot ad, akkor a nárcisztikus már nemcsak passzív, hanem aktív agresszióval felel: micsoda egy követelőző, hálátlan vagy. És ez így megy, éveken át: fent és lent. Ez a működés szarrá teszi a legstabilabb szerelmi érzést is. Adsz, elveszi, elfogysz, elmegy vagy elhagyod, újratöltöd magad, visszajön, könyörög, ígér, elhiszed, reménykedsz, adod, veszi, kiürülsz, kérsz, bántani kezd, menekülsz, utánadmegy, nem enged, hiszed, fordulsz, satöbbi, végkimerülésig. A legutolsó menekülési kísérletednél már durva agresszió: fenyeget, üldöz, zsarol, rágalmaz. Te az övé vagy és nem mehetsz el sosem, mert te az örök újratöltekező energiaforrás vagy, és őt nemcsak a szerelmed, hanem a dühöd, a kínod, a fájdalmad is izgatja: mert ez is mind érte van, ő okozta. Egyet nem bír: a közönyt, mert eszébe jut az a közönyös szeretetmintázata, ami a sérülése maga, és addig provokál, amíg valami hasonlóan agresszív választ ki nem csal belőled, mint ami ő maga. Azt akarja, hogy reagálj, hogy odacsapj az asztalra és üvölts, hogy hagyjon már békén, és menjen már el onnan, különben “megölöd”. És amikor megkapta, amikor megkapja a magadból való totális kifordulást, akkor nyugszik meg csak, mert mondhatja: agresszor vagy, ő maga áldozat és teátrálisan felzokoghat. Ez csak a manipuláció része, és te ránézel magadra: tényleg egy állat vagyok, mondod magadban, és bűntudatod támad. A bűntudat a kötőanyag, ez tart fogva. Ez tart a szolgálatban. Elmész netán terápiára, mert rosszul vagy. Akkor jön a külső rálátás önmagadra: nárcisztikus abúzus áldozata vagy, kedvesem. A felismerés sokkol: minden másképp van, mint gondoltad. Hosszú belső munka, míg az agyad az érzelmeidet is áthatja. Megundorodsz végképp, önértéked nyered vissza, és elhúzol. Amikor már nem tud provokálni, visszafordítani, elérni, hogy sajnáld és bűntudatod legyen, felelősséget vállalj érte és meg akard menteni, amikor elér a közöny, amit ő alkalmaz, de nem bír elviselni, akkor fogja csak B-tervét előkapni a pincéből, és A-tervvé tenni. Szegény B azt hiszi előlépett, nyert, övé a világ. Akkor kezdi az ő vérét szívni. De ez már másik sztori. Neked rehabilitáció kell, és megtanulni: adni csodálatos. De ha nem viszonozzák, ha nem tanulsz meg az igényeidnek hangot adni, nemet mondani, adományt elfogadni kölcsönösségben, és az összes többi, akkor kifosztott maradsz, mert újra meg újra hagyni fogod magad kifosztani. Mert arra tanítottak, hogy szolgáld az urad/úrnődet, és ez az az eset, amikor a szocializáció gyilkos méreg.
