Azt mondtam el, hogy fiatalkoromban szexuális abúzus áldozata lettem, és hogy ennek következtében egy olyan fordulat állt be az életemben, ami a pszichológusok szerint nagyon ritkán történik meg. Az abúzus előtt a fiúkhoz vonzódtam, de a trauma óta csak lányok voltak az életemben.
Húszéves titkot teregettem ki ötszáz ember előtt.
A szüleim, akik szintén nem tudtak a titokról, először azt mondták, hogy nagyon szeretnek, majd megkérdezték, hogy miért nem beszéltem eddig erről, miért nem mondtam el nekik. De erre csak egy többlépcsős választ tudtam adni.
Amikor abuzáltak, akkor nem fogtam fel, hogy mi történik. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy gondolkodni tudjak rajta. Sokszor megpróbáltam felidézni az eseményeket, de csak a körülményekre emlékszem tisztán. Hogy két idősebb srác tette, hogy egy sátorban történt, hogy szúr a sátorban a huzat nélküli szivacs, és hogy nem nyúlnak hozzám, de üvöltenek velem, és az üvöltött parancsoknak megfelelően magamnak kell elkövetnem magamon az erőszakot. Hogy pontosan mit, azt ma sem tudom felidézni.
Azóta mindig kiráz a hideg, ha szivacshoz érek, és nem tudom megfogni az őszibarackot, mert a szőre pontosan olyan, mint a szivacs. Esztert, a csajomat szoktam megkérni, hogy hámozza meg nekem. Mosogatásnál erőt veszek magamon.
Miután néhány évvel később felfogtam, hogy mi történt velem, szégyellni kezdtem magam, és közben meggyűlöltem a férfiakat és a melegeket is. Akkor már egy katolikus fiúgimnáziumba jártam, mindennapos volt a buzizás, és jó kapcsolatom alakult ki az egyik szerzetessel, aki pap és tanár is volt egyben. Meggyóntam neki a történetem, megbíztam benne, a lelki atyámnak gondoltam, aki azzal férkőzött a bizalmamba, hogy elmesélte, neki is volt már dolga férfiakkal. Tisztán emlékszem az egyik mondatára:
„Szoptam én már kamionost fuvarért”
De arra sosem gondoltam, hogy a bizalmammal egyszer majd megpróbál visszaélni. Egy alkalommal, amikor a szobájában beszélgettünk, közölte, hogy neki most jól esne egy zuhany, majd hozzátette, hogy én is lezuhanyozhatnék, és utána megmasszírozhatnám a hátát. Én erre megijedtem, és kimentem a szobából. Többé nem beszélgettünk, de a szóbeli érettségi reggelén váratlanul megjelent, hozott nekem egy kávét, azzal ébresztett, miközben a szobatársaim még aludtak. Azóta naponta nyolc-tíz kávét iszom.
Tehát először nem fogtam fel, mi történt velem, majd amikor felfogtam, akkor szégyellni kezdtem magam, és amikor végre valakinek elmondtam, akkor az visszaélt a bizalmammal. Ennyi talán arra is elég lett volna, hogy még húsz év után se meséljem el senkinek, sőt soha.
De aztán öt évvel ezelőtt megismertem Esztert, aki sokáig nem értette, hogy mi a bajom a szivaccsal és az őszibarackkal. Először neki is csak azt mondtam el, hogy melegként kezdtem az életemet, ami még így is egy magzatpózban ölelkező, átbőgött éjszakát eredményezett. A szexuális abúzus elmondásához pszichológus segítségére volt szükségem.
Ahhoz pedig, hogy mindez se a szüleim, se mások előtt ne maradjon titokban, szintén egy öt évvel ezelőtti találkozás segített hozzá. Akkor kezdtem el slammelni, és úgy tűnik, hogy az a befogadó és szeretetteljes közeg, ami ezt a műfajt körülveszi, újra megteremtette bennem a bizalmat. És ma már nem csak valakiben bízom, hanem a világban. Abban, hogy ha szeretetteljes közösségek jönnek létre, akkor a közösséggel közösen fel lehet dolgozni a traumákat.
Mert lehet, hogy ez a század az egyén, az ego százada, de én húsz évig voltam egyedül, és nem kívánom senkinek.
Ehhez hasonló, igaz, egymás számára sokszor ismeretlenek közötti közösségiség jött létre akkor, amikor a Weinstein-botrány miatt Alyssa Milano a Facebookon meghirdette a #metoo-kampányt. Ez a közösségiség segített hozzá több millió áldozatot ahhoz, hogy előlépjen a csöndből, és elmondja, mi történt vele.
Két dologról még nem beszéltem. Az egyik az, hogy ezt a világméretű felszabadulást – igen, bármennyire is fájdalmas, ez egy rohadtul szabad érzés – a nőknek köszönhetjük. Azoknak a nőknek, akik voltak olyan erősek, hogy ki mertek állni a nyilvánosság elé, és felvállalták, hogy áldozatok. Ha macsó lennék, azt mondanám, helyettünk, férfiak helyett viselkedtek igazi férfiként. Szembenéztek azokkal a beszari, szarházi és visszataszító férfiakkal, akik elkövették ezeket a bűnöket, és most természetesen az áldozatokat hibáztatják.
https://zoom.hu/2017/10/19/metoo-ferfikent-en-is-husz-evig-voltam-egyedul-vele
