Döntő kérdés: milyen alapon állítja Almási professzor, Esterházy Péter egy… par excellence gój motorozófemina-hülyegyerekről, hogy „művelt, originális, unikális jelenség”?
Ezt a Fazikasék kedvéért írtam így, ilyen furcsa eufemizmussal. Fazikasék nagyon nem szeretik a szexizmusomat. Na most időközben kiderült: Babarczy Eszter „gyakran idejár” európaiságot tanulni, ám még azt sem képes elsajátítani szellemileg, amit már („itt”) közel tucatszor leírtam: ha nem kívánja mindegyre lebuktatni magát, legalább a fikanickjein szokjon le a fórumrovat és a lakóhely infantilis azonosításáról. Gőzöm nincs, mit tanulhat tőlem e lelkes növendék (illetve van róla gőzöm: semmit!), mindegy, a lényeg: ha ő nem hajlandó terminológiát váltani, megteszem én, méghozzá babarczyeszter szíves közreműködésével.
szép, hogy címet adsz az alkotásaidnak, de helyénvaló ez itt? Mintha nem eszmét cserélni, hanem kinyilatkoztatni szeretnél…
… az általad használt érvekkel (hm... vajon használható ez a szó itt?) még sosem támadott meg engem senki, kivéve a hivatkozott politikatudós listán elengedett szitkát (kb: ki-ez-a-hülye-picsa-és-hogy-mer itt-visszabeszélni?). Eleddig ismeretlen élményben részesítettél azzal, hogy a nőségemet és a kifogásolhatóságomat összehoztad…
Legyünk precízek, legyünk hűek Babarczy könyvének szelleméhez: én a „folyékony nőiséget” (178. o.) tettem szóvá, méghozzá anélkül, hogy bármit is „kifogásoltam” volna. Szerintem Babarczy Eszter nem tartozik a kifogásolandó tényezők körébe, mint ahogyan azt sem kifogásoljuk, hogy büdöske van a kertben. Mert, vagy kigyomláljuk (ha nem teszik), vagy hagyjuk – illatozzékszáz virág!
A kérdés persze marad. Marad akkor is, ha mondjuk a „hivatkozott politikatudós” jóval tudományosabb szóhasználatával élek: milyen alapon állítja Almási professzor, Esterházy Péter egy… par excellence gój motorozó „hülye-picsáról”, hogy „művelt, originális, unikális jelenség”?
Mi volna, ha még hozzá is szólna ahhoz, amit olvas?!
Nem egyszer, nem kétszer jeleztem: elbűvölő személyiségemre vonatkozóan éppúgy nincs értelme a dörgölőzésnek, minként a gyalázkodásnak, a fenyegetőzésnek sincs – mind lepereg rólam. Aki nékem számít, azt személyesen ismerem. Vagyis nincsenek kényszereim: akit nem ismerek személyesen, azt azért nem ismerem, mert nem akarom ismerni. Már persze amennyire magamat ismerem. Személyesen.
Nem hiszi. De rosszul (nem) hiszi. Illetve annyiban jól (nem) hiszi, hogy valóban nem vitatkozni „jövök ide”. Merthogy semmiért sem „jövök ide”. Tudniillik Babarczy Eszter az, aki „idejön”, „beugrik”, „elmegy”, „távozik”, „elhagyja a topikot” (véglegesen) stb., magyarán: úgy tekint a fórumra, mint valami lakóhelyre. Ezért nevezi magát „topiklakónak”. Na most, a helyzet a következő: ha valaki a HVG-be ír, az nem HVG-lakó. Nota bene odaír és nem „odamegy”, „odajön” stb.
Tehát akkor igaz az idézett állítás, ha így hangsúlyozzuk: „nem vitatkozni akarsz”. Mert valóban, nem föltétlenül vitázni, nem csak vitázni akarok, és különösen nem akkor, ha a polémia a „topiklakók” egymás „hsz”-eire „klikkelt” halandzsázásaival azonos. Viszont nem igaz Babarczy állítása, ha így hangsúlyozzuk: „nem akarsz vitatkozni”, merthogy miért ne akarnék?! Szívesen vitázom. Ha van mivel, ha van kivel.
Az én kritikai attitűdöm a baloldali liberális gondolkodáson belüli kritika volt, és most is az. Ilyen nüanszokhoz persze a jobbos kollégáknak nincs türelme, és végül is ezt nem is kifogásolom.
Ez számomra nem vitaalap. Mert (1) nem érdekel, hogy Babarczy Eszter mit tart az ő „kritikai attitűdjének” és mit nem; (2) nem érdekel, hogy Babarczy attitűdje a „baloldali”, vagy a „jobboldali” „gondolkodáson belüli kritika”-e még most is, vagy csak volt, de már nem az; (3) nem érdekel, hogy valamely „originális” liba szerint a gondolkodás fölosztható-e „oldalakra”, létezik-e „baloldali [vs. jobboldali] liberális [vs. antiliberális] gondolkodás” vagy sem; (4) nem érdekel, hogy az „originális” liba „jobbos kollégáinak” van-e türelmük, s ha igen, mekkora türelmük van a liba „nüanszaihoz” (különösen, ha még az alany sincs egyeztetve az állítmánnyal esterházylag, magaskulturálisan), illetve (5) nem érdekel, hogy a liba kifogásolja-e a disznók „türelmetlenségét” vagy nem kifogásolja, és ez már csak azért sem érdekel, mert, ha máshonnan nem, a HVG-ből biztosan tudható: sok disznó libát győz. Kritikailag meggyőz. Vesd össze Esterházynál: „Megértő ez a nő... Meg akarja érteni”. Meg. Morvai Krisztnát is, Vona Gábort is.
Kivel? Miről? Egy libával arról, hogy akkor most Morvai Krisztina hozza-e a „szebb jövőt” Magyarországnak, vagy Usztyics Mátyás? Erről?
Reflektálhatok rá, ám mindez nem „érdemi vita”, hanem az ilyesmi egy vitaliba fülsértő gágogása, illetve (részemről) óhatatlan megmagyarázása annak, hogy én nem „jöttem ide”. Ennyi. Ismétlem: ez minden, csak nem vita. Ami persze nem azt jelenti, hogy a fórum ne lehetne vitafórum is. Vitatkozhatunk. De csakis érdemben!
Az érdemi kérdéssor így hangzott: (1) mi bizonyítja, hogy Richard Rorty „óriási ostobaságot” beszél, (2) mi bizonyítja, hogy az „óriási ostobaságban” van azért „egy szemernyi igazság”, (3) mi bizonyítja, hogy Flaubert, Dosztojevszkij regényei „nem mozdítják elő az emberiség fejlődését”, (4) mi bizonyítja, hogy ha nevezett írók regényei „nem mozdítják elő az emberiség fejlődését”, akkor azért nem mozdítják elő, mert nevezett írók közül az egyik mizantróp, a másik bűnelkövető?
Ezek a kérdések „jöttek ide”. Lehet rájuk válaszolni. Nem vitatkozni – válaszolni. Válaszolhat „topiklakó”, nem „topiklakó”, teljesen mindegy, engem a szöveg érdekel.
Márpedig az „állatorvosi” szöveg tényszerűen van jelen Babarczy könyvében. Azt állítja a szerző, hogy Rorty „nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését. Mint az iróniából nyilván látszik, én ezt az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság. De érdekesebb ennél, hogy Rorty milyen hagyományhoz nyúl vissza…” (108-109. oldal).
Mint korábban kiderült, Rorty explicite Marxhoz, implicite (pontosabban: látensen) József Attilához „nyúl vissza”, míg Babarczy Eszter még a korábbi megállapításánál is „érdekesebb” megállapítással kecsegteti az olvasót, jól megkecsegteti, majd cca. másfél oldalon keresztül halandzsázik a semmiről, például ilyen mondatokat szerkeszt szakmányba: „Hogy a viktoriánus úri műveltség eme változatát milyen óriási távolság választja el a Rorty-féle lapos pragmatizmustól, azt Lionel Trilling (szintén Arnold-szimpatizáns) igen szépen megmutatta a The Liberal Imagination egyik esszéjében” (110).
És akkor most következzék az a mindennél „érdekesebb” kijelentés, amelytől már az én megkérgesedett lelkem is fölvérzett Babarczy könyvének olvasása közben! Tudniillik a szerző, aki egyazon szellemi lélegzettel köpködi Rortyt, Flaubert-t, Dosztojevszkijt, Celine-t és Genet-t (kutyulva a regényt az íróval mint magánemberrel), szűk másfél oldallal alább, vagyis ugyanazon könyv ugyanazon fejezetének rezüméjeként ezt írja: „noha az irodalom nyilvános beszéd, nem keverhető össze a politikai megnyilvánulásokkal, s így aztán semmiféle helyes nézet vagy morális érték sem kérhető számon rajta” (111).
És közben nem sül le a libabőr a szerző manifeszt seggéről! Rortyn „számon kéri” Celine „helytelen” „politikai megnyilvánulásait”, privát antiszemitizmusát stb., majd néhány sorral alább újfent okítja, „leiskolázza” Rortyt, de már saját korábbi (egyébként önmagában is hülye) állításának totális tagadásával. Az „originális” liba annyira originális, hogy még egy szimpla közhelyigazságot is képes az abszolút értelmetlenségig alágágogni.
Eörsi szerint a morálisan elfajzott alkotás nem lehet igazi műalkotás: „a Sztálinhoz írt versem eleve rossz, mert egy Sztálinról, egy Hitlerről – morális okok miatt – nem írhatunk jó költeményt”. Mire ezt válaszoltam: ha Hitlerről lehetett apologetikus, egyszersmind műalkotás értékű filmet alkotni (Az akarat diadala), sőt Sztálinról is (Rettegett Iván), akkor miért épp verset ne lehetne írni róluk?”. Eörsi vakarta a kobakját, nem válaszolt (nem tudott), ám látszott a szemén, hogy nem győztem meg. Ami persze nem baj, én ugyanis be tudom bizonyítani, hogy a műalkotásnak a morálhoz nincs köze („jóról és rosszról nem gondolkozom”, „jenseit von Gut und Böse”, „az értelemig és tovább” stb.), miközben Babarczy még a szarva között sem találja a tőgyét, vagyishogy egy ócska banalitást is képes elrontani, például: „így aztán [az „irodalmon”] semmiféle helyes nézet vagy morális érték sem kérhető számon”.
Számon kérhető! Leni Riefensthal filmje „A műalkotás”? Nyilvánvalóan az, miközben – morális okból – nem „szobatiszta”. József Attila ominózus verse „A műalkotás”? Az, miközben – politikai okból – nem terjesztendő (még az „összes” versei között sem szerepel, csak a revansisták idézgetik). Márpedig a kvázi tiltás gyakorlatilag azonos a „morális számonkéréssel”.
Vagyishogy a liba valóban originális. Orangeniális. Amely kifejezés azt jelenti, hogy vastag a narancsbőr az originális esszéista geniális valagán. (És ha ez így megy tovább, a végén magam is dobok egy hátast magamtól szóművészetileg!)
Döntő kérdés (tekinthetjük vitakérdésnek is): milyen alapon állítja Almási professzor, Esterházy Péter egy szimplán gágogi esszéistáról, egy virtuálisan, ám par excellence gój motorozó femina-hülyegyerekről, hogy „művelt, originális, unikális jelenség”?
Nagyon akkurátusan úgy lehet fogalmaznunk, hogy az abszolút igazság léte vagy nemléte tekintetében nem adatott meg az embernek az, hogy érvényes állításokat tegyen. Az abszolút igazság azonos magával a dologgal, a maga teljes valóságában és minden vonatkozásával és összefüggésével, hatásával és előzményével, és egyáltalán mindennel, ami kifejezhető és ami nem fejezhető ki a mi töredékes és részleges terminológiánkkal és szemléleti modelljeinkkel. Mivel mi csak hatásokat látunk, a saját szemléleti modelljeink homályos tükre által és rész szerint valóan, nem pedig a dolgokat a maguk tökéletes egészében, ezért nem tudhatjuk, hogy van-e és milyen az "abszolút igazság".
Természetesen az sem abszolút igazság, hogy Szittya Attila Bendegúz a Gázgyár utca 4 alatt született 1899 január hetedikén, vagy kit is emleget folyton a zagyva troll, hanem egy csomó előfeltevés és nyelvi közemegegyezés és bizalmi alapon elfogadogtt másodlagos információ és egyáltalán nem szükségszerű világmodell alapján megfogalmazott tényállítás, amelyet az adott vonatkoztatási rendszerben nagy közelítéssel nagyon valószínűnek fogadhatunk el. Popper mondja, amitől persze marhaság is lehetne, de nem az, és éppen Heller Ágnes nagyonis értő interpretációjában olvasható magyarul az a tétel, hogy "maga az észlelés (percepció) is állásfoglalás"... előzetes feltevések és előzetes modellek és nyelvi meg egyéb közvetítések nélkül nem létezik percepció sem.
Egy ilyen szimpla tényállítás abszolút igazságának vélelmét olyan kategorikus típusú álllítások "abszolút igazság" voltának az alátámasztására felhasználni, mint amilyen Marx blikkfangos publicisztikai blöffje a világ megváltoztatásáról (már elemeztem itt is, miért marhaság, a két funkció szembeállítása meg a következtetés is, mert a megzápult nímand ezt is pertraktálta már, ugyanilyen értelmetlenül, évekkel ezelőtt), vagy a József Attila, szegény, elméletnek fogalomzavaros, hitvallásnak viszont valóban láttató szövegéről, az nem lehet más, mint zagyva trollság.
Babarczy Eszter szerint Richard Rorty „melldöngető bűnbánattal értékeli át a kultúrhistóriát”. Mire megkérdeztem: ezt pedig mi a bűnbánattal bizonyítja a szerző?
A válasz: síri csönd.
Noha Babarczynak (erre is) van biankóválasza, azt mondta nemrég: aki intellektuálisan is kíváncsi rá, nézze meg a seggét. Világos.
Világos a lónak a faszát!
Babarczynak ez nem "biankóválasza" volt, hanem konkrét válasza arra, hogy ebbe a topikba valaki Pixy vélt, vagy valós képeit tette be.
És ő, mint "ident nick" tette be ide válaszul a saját seggét, hogy azt nézegesse az, aki a nem ident Pixy képét betette.
Ki nem nyalhatja, mert az a sunyi képbetevőnek lenne nagyobb élvezet...
"Biankóválasz" ez akkor volna, ha Babarczy ezt minimum egynél több esetben használta volna válaszként, de ez nem történt meg, tehát a "biankóválasz" kitétel részedről tévedés is lehetne, de mivel te soha nem tévedsz, ezért ez tehát konkrét hazugság volt.
Nem tudom, említettem-e már: nékem Babarczy seggére momentán nincs nagy szükségem, tömörebben fogalmazva: nem kell!
Ha nincs szükséged, akkor vajon mi sarkall arra a tökéletesen értelmetlen tevékenységre, hogy a legtöbb hozzászólásodhoz belinkeld?
(Tudod, linkelni azt úgy kell, ahogy te egy ideig csináltad, majd állításod szerint egyszeriben elfelejtetted, majd a fiadtól megkérdezve ismét megtanultad. Azóta legalább emlékszel rá...)
Valahogy azt kell gondolnom, hogy mégiscsak érdekel téged az a segg.
Fórumozni viszont muszáj, így hát fórumozunk
És ezt meg ki mondta?
József Attila értekezett erről?
Mert ha nem, akkor biztos nem is igaz.
Neked egyébként tökéletesen értelmetlen fórumoznod.
Minek?
Nejed úgyis megmondja, hogy minden sorod maga a tökély, még a leghülyébbek is, pozitív visszacsatolás megvan, a negatív meg úgysem érdekel, nyugodtan írhatnál az asztalfióknak, mindenki jobban járna.
„egyet kell értenünk Marxszal”? Miért kell? Mert muszáj?
Nem.
Ha viszont megcáfolni nem tudjuk, és más teóriánk sincs a tárgyalt problémáról, akkor egyelőre egyet kell értenünk vele.
Ebből azonban nem következik, hogy
Mindegy, a lényeg, hogy Marx állítása (mert abszolút igazság) lebilincselő
Tudniillik Marx, vagy bárki állítása nem azért lehet lebilincselő, mert abszolut igazság lenne.
Abszolut igazság ugyanis nem létezik és légy erős, József Attila, általad sokadszor beidézett, egyébként teljesen zavaros eszmefutattása sem abszolut igazság, legfeljebb csak te tartod annak.
Ez arra emlékeztet engem, hogy majd 100 éve fizikusok komolyan azt gondolták, hogy a fizika rövidesen küldetése végére ér, leírja ugyanis a világot teljes valójában és be is lehet szüntetni.
A tudomány ugyanis nem más, mint az igazság keresése és ebben az esetben teljesen mindegy, hogy a tudomány éppen a fizika, vagy a filozófia.
A tudomány minden pillanatban szükségképpen helytelen válaszokat ad a kérdésekre, de olyan válaszokat, amik az adott kor tudományos apparátusának megfelelnek és nem inkoherensek, tehát nem kell egy koboldot bevezetni az egyenletekbe, aki a rossz helyre eső almát a helyes helyre teszi át észrevétlen.
Ha valaki azt mondja, hogy megoldott minden problémát, vagy egy probléma minden megoldását megadta, arra gyanakodva kell tekintenünk és ha megkérdezed, hogy ki az a mi, akkor azt kell mondanom, mert muszáj, hogy mi, a godolkodó emberek.
Így aztán aki akár Marx, akár József Attila valamely tézisét abszolut igazságként fogadja el, az biztosan nem tartozik a gondolkodó emberek körébe, legfeljebb hívőnek tekinthető.
És hogy a Rézfaszú Bagolyban hisz, vagy abban, hogy József Attila, mintegy TSZ-melléküzemágként már a filozófia tudományában is megalkotott mindent, amit csak megalkotni érdemes, az tök mindegy.
A hívő ember véleménye mindenképpen indifferens lesz a tudomány szempontjából.
Babarczy Eszter szerint Richard Rorty „melldöngető bűnbánattal értékeli át a kultúrhistóriát”. Mire megkérdeztem: ezt pedig mi a bűnbánattal bizonyítja a szerző?
A válasz: síri csönd.
Noha Babarczynak (erre is) van biankóválasza, azt mondta nemrég: aki intellektuálisan is kíváncsi rá, nézze meg a seggét. Világos. Mármint nem a segge, hanem a gyöngesége, pipogyasága.
Richard Rorty Marx alaptézisét abszolút igazságként ismeri el. Igaz, nem mondja ki expressis verbis, mert Rorty is (valami okból) ama hipokrita, taknyos-liberálisan szerénykedő (ki merem jelenteni: álszerény) modorban fogalmaz, miközben, mint ahogy mindenki, lebuktatja ezt az idióta szóhasználatot: „egyet kell értenünk Marxszal” (forrás: Rorty magyarra fordított kézirata), ami pedig azt jelenti, hogy Marxnak abszolút mértékben van igaza, csak hát ezt így nem nagyon komilfó kimondani manapság. Különösen liberáliséknál nem. Sem Marxszal, sem mással kapcsolatban. Nem tényekről, nem igazságokról beszélnek (miközben fecsegnek a nagybetűs Igazságról orrba-szájba), hanem ők ugyebár „véleményt” nyilvánítanak, s a „véleménnyel” vagy egyetértenek, vagy nem, de mindig csak liberálisan! Mindig „meghagyva a lehetőségét, hogy a más véleményen lévőknek, a másként gondolkodóknak is meglehessen a maguk igazsága”. Hátszőr-fölállító borzalom. Nem tudok bizonyítani (mert kevés vagyok hozzá!), így hát „liberálisan” meghagyom a „lehetőséget”: másnak is „lehessen” igaza. Jó, de akkor vajon mi a Babarczy seggéért fogalmaz a „liberális” imperatívuszban: „egyet kell értenünk Marxszal”? Miért kell? Mert muszáj? Értem, de miért muszáj? Ugye-ugye… Előbb-utóbb úgy is ki kell mondani: azért muszáj, azért „kell” egyetérteni Marxszal (miután persze a sztálinista Hellerék, Vajdáék, Almásiék hatalma megszűnt), mert a logika, az értelem, az igazság bilincse legalább oly vaskemény (ha nem acélosabb), mint amilyen az ÁVH-közeli Hellerék által használt valóságos börtönbilincs volt annakidején. Hellerék persze csak uszítottak, ők nem az Ávónál dolgoztak, ők ténylegesen nem vertek bilincsbe senkit. Ismerjük el! Már ez is nagy dolog. Mindegy, a lényeg, hogy Marx állítása (mert abszolút igazság) lebilincselő, így Rorty szerint is egyet kell vele érteni: a világ puszta értelmezése ma már nem ér semmit. Aki pedig idáig eljutott a gondolkodásban (Marxtól, vagy innen Marxig – teljesen mindegy, nem Marx az érdekes), az szükségképpen keres valami újat, valami kivezető „eszközt” a puszta spekulációból, mert ugyan igaza van Marxnak: a feladat az, hogy megváltoztassuk a világot – na de hogyan? Mi módon?
Rorty egy új narratívát, egy „új szótárat”, sőt egy egészen új szellemi viszonyrendszert keres, mert a cselekvő ember számára értelemszerűen a cselekvés, a változtatás, a hasznosság, az alkotás a vezérlő motívum. És így jutunk el újra (ceterum censeo) József Attilához.
A költő bölcselete már valóban originális. Almási professzornak mondom, ezért az ő parvenü nyelvén fogalmazom: azt, hogy József Attila eredeti, Bata professzor hosszas és tüzetes vizsgálódás után teljes professzori méltóságában jelentette ki.
József Attila – mint tudjuk – a tökéletes megismerés tökéletes módozatát kereste, így jutott el annak rögzítéséig, hogy a megismerés nem azonos a puszta tapasztalással, a puszta gondolkodással, sőt! A megismerés döntő eleme: az alkotás. A dolog és a lényeg viszonyát elemezve, végkövetkeztetésként, a költő leszögezi: „A dolognak három lényege van: a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse, (ihleti szellemiség); b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisithesse (szemléleti szellemiség); c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) – a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte”.
Az alkotó lényeg tehát: dolog előtti lényeg. József Attila szerint mindenki ismeri a dolog lényegét, már mielőtt a dolog léteznék (például a gyermek ihlet révén, a nemzet nyilván „közös ihlettel” alkotja a nyelvet), míg a „hivatásos” lényegismerő és dologalkotó nem más, mint a művész. A Babits-pamfletben ezt így fogalmazza meg József Attila: „Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, »glóriával általlépnie«. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi »végtelen regresszus lehetetlenségének« elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat”.
Nos, ezeket a „mithoszokat” nevezi Rorty mutatis mutandis „regényeknek”. Legalábbis Babarczy Eszter szerint: „sem a költők, sem a filozófusok nem szolgálták az emberiség javát, hanem csakis a regényírók a maguk érző szívével és apró igazságaival, amelyek felkeltik együttérzésünket a szenvedés iránt, s felháborodásunkat a gaztettekkel szemben. Rorty persze Dickensre gondol, s alighanem nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését. Mint az iróniából nyilván látszik, én ezt az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság” (108-109. oldal).
Babarczy nem azért tartja Rortyt ostobának, merthogy az kizárólag a regényben látja a cselekvés, a marxi „megváltoztatás” irányába ható eszközt (egyébként úgy sem volna indokolt az ostobázás), hanem azért, mert Rorty (Babarczy szerint) csak „Dickensre gondol”, amikor regényírásról beszél. Ráadásul Babarczy így fogalmaz: „persze Dickensre gondol”, ennek viszont semmi értelme, mert vagy csak Dickensre gondol (és akkor – esetleg – lehet ostobázni), vagy nem csak Dickensre gondol, akkor viszont kire még? Kafkára? Ha rá is, akkor ostoba vagy nem ostoba?
Ostoba, írja a „megértő” Babarczy Eszter, mert: Rorty „nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését”.
Zavarba jöbbe. És mi van, ha nem? Mi van, ha Rorty nem vágná magát haptákba Babarczy Eszter előtt az „ironikus” magaskultúra szőnyegének szélén? Mi van, ha a „nagydarab férfi” visszakérdezne: mi köze a műalkotáshoz az író magánbibircsókjának? Hölgyem, az ön szőrös hátú professzora is áhítattal (de inkább ájtatoskodva) hallgatja az Akadémián Wagner, Liszt és mások zenéjét. Wagner még operákat is komponált, melyekben ugyancsak visítoznak a spinék… és akkor most mi van? – kérdezné Rorty –, mégiscsak a taxisbunkónak volna igaza: ne hallgassunk operát, mert nem elég, hogy sivalkodik benne a kövér picsa, de még Wagner is falta hozzá a zsidót!? Miféle logika ez? Tudniillik, ha Celine és Genet (Liszt és Wagner stb.) azért „nem mozdították elő az emberiség morális fejlődését”, mert antiszemiták, akkor ennek a fonákja is igaz: a náci tömeggyilkos azáltal mozdítotja elő a morális fejlődést, hogy két tömeggyilkolás között Beethoven-szonátákat zongorázik megríkató átéléssel, érzékenységgel.
Dosztojevszkij pedig akasztófavirág. Értem én, na de ez vona a magaskulturális nívó? Meg aaz hógy a Segszpír meg egy búziií! És hogy már nem áll fölneki.
Kérdezem: mi a melldöngető lóbánat köze van mindennek az irodalom és a morál, a politika és a morál, a politika és az irodalom viszonyához?
Rorty „nagydarab férfi”(-nek van elképzelve) Babarczy könyvében. Igen. És?! Celin antiszemita, Dosztojevszkij bűnöző, József Attila „nem tudott baszni”… s ami teljesen világos, de vajon miért kell erről könyvet írni? Illetve miért ezen a szellemi szinten? Nincs följebb???
Babarczyék okos embereknek képzelik magukat. Ők „alanyban” vannak és „állítmányban”. „Szürkeállítmányban”. Ők a tradicionálisan művelt, „többszörösen kivéreztetett középosztály” nagaskultúrájának letéteményesei. Így hát azon már egyáltalán nem csodálkozom, hogy veszett dühükben Flaubert-t gyakorló antiszemitákkal, akasztófáravaló, hétpróbás gazemberekkel említik egy lapon, mint morálisan elrettentő példát.
Miért? Pro forma azért, mert Flaubert mizantróp volt, és ugyebár embergyűlölőnek lenni csúnya, csúnya, nagyon csúnya dolog, de semmiképpen sem ragyogón liberális, kivérzőn toleranciális attitűd – tégy a gyűlölet ellen! Igen ám, csakhogy Flaubert nem gyárilag gyűlölte az embert, hanem azért minősíthető mizantrópnak végső soron, merthogy a henyeséget, a hipokrízist, az ostobaságot gyűlölte (többek szerint betegesen), így a vérbuta embereket is utálta nyilván, s mivel igen sok a korlátolt fazon (mégpedig olyannyira, hogy kritikus nagyságú tömeget alkotnak a világban), szükségképpen válik az erre érzékeny művész mizantróppá.
Szögezzük le: Heller Ágnes „egy hülye nő”. És nem azért, mert maga jelentette ki magáról, ugyanis ha nem jelentette volna ki, akkor is hülye volna! Heller azt állítja, hogy ők, mármint a „magukfajták”, megvetik a még magukfajtábbakat, míg viszont „azok” gyűlölik Helleréket. Ranschburg Jenő ettől karmolta össze magát a tévékamerák előtt élő egyenesben, ám mi ne legyünk annyira finnyásak, mint Ranschburg professzor, használjuk nyugodtan a helleri „logikát”, persze a fejetetejéről a talpára állítva: Almásiék (a lelkük mélyén) gyűlölik Flaubert-t, merthogy az nyíltan vetette meg a Heller-féle, Almási-féle, Babarczy-féle tehetségtelen, üresfejű, üreslelkű sznobokat. Gondoljunk bele, legalábbis én bele merek gondolni, sőt ki is merem jelenteni: a Mme Bovary valódi „hőse” (eszmeileg centrális figurája) nem a jámboran kékharisnya Emma Bovary, hanem a 19. századi Almási Miklós (alias monsieur Homais), aki nem más, mint a parvenü polgári butaság archetípusa. Flaubert mondandója nem pusztán az absztrakt ostobaság ellen irányul, hanem arról szól a regény, hogy a céltalan, már úgy értve, intellektuálisan céltalan, vagyis a József Attila-i „alkotás”, a marxi „megváltoztatás”, a rorty-i „hasznosság” igénye nélküli (Almási kifejezésével: a „vérzőn középosztályos”) művelődés, műveltséghabzsolás (Babarczy kifejezésével: „diplomagyűjtés”) végső soron: butít. Paradoxon, de így van: a buta még butább lesz a műveltség, a „magaskultúra” által. Tökéletes példa erre a 21. századi Flaubert-gyűlölő agélaste: nevezett Babarczy Eszter.
Babarczy (és persze Almási is, Esterházy is) azért rühellik Flaubert-t a lelkük mélyén (s a végletesen buta Babarczyból ez föl is buggyan időnként), mert valójában érzik ők, hogy róluk szól a flaubert-i bonmot: „a földnek határai vannak, de az emberi butaság határtalan”. Márpedig mélyen igaza van Flaubert-nek, mert ha nem volna határtalan a butaság, akkor Almásiék, Esterházyék nem írnák, hogy Babarczy könyve intellektuálisan is, morálisan is példamutató, eredeti és egyedi, illetve, ha nem éreznék – a lelkük mélyén –, hogy Flaubert igaza rájuk vonatkozik, akkor nyilván intelligensebben viselkednének. Mert ez is paradoxon, de így van: mennél ostobább valaki, annál agresszívebben ostobázva, gyalázkodva, átkozódva igyekszik bizonygatni, hogy ő, sőt az ő „kivérzett középosztálya” (Almási), „pária zsidósága” (Heller) mennyire, de mennyire művelt, okos, „originális”, „unikális”, „jókedvben teremtett” stb. Egyébként Hellerék a XX. század közepén ugyanezt vartyogták, csak akkor (az adott kánonnak megfelelően) a munkás, a proletár, a dolgozó paraszt volt eleve magasabb rendű lény. Még az értelmiséggel szemben is! Tehát csak az előjel változik a neofitáknál. Az értelem marad: mélyen a klotyózó Babarczy-segg alatt ostobázva Rortyt, nem Rortyt – voltaképpen mindegy, csak önigazolás legyen.
Szerb Antal írja: „Homais úr a XIX. század szellemi értékekért kritikátlanul rajongó nyárspolgára, még mindig sokkal többet ér a XX. század nyárspolgáránál, aki kritikátlanul lenézi a szellemi értékeket”. Lehetséges. Mert, aki ugye Szerb Antalnál a „XX. század nyárspolgára”, az Almásinál a XXI. századi „taxisbunkó”. Jó, értem én, de ezek legalább kritikátlanok. Baj tehát akkor van szerintem, amikor a bunkók elkezdenek kritizálni is. Recenziót írnak. Először Rortyról, ők ugye „leiskolázzák” a filozófust, mondván: „óriási ostobaságot” beszél, majd „kritikát” írnak a primitíven ostobázó akolnyicájuk „könyvéről”, mondván: az akolnyica „originális, unikális, bátor, merész, kíváncsi, értő és megértő… jelenség”.
Itt van a gond! Nem a Szerb Antal-i kritikátlanságnál, hanem a „kritikánál”.
Egyébként én is megértő vagyok. Nagyon meg tudom érteni Gustave Flaubert-t, sőt, ha annyira gyűlölném az ostobaságot, mint ő, az Index-fórum remetéjévé válnék. Semmi mást nem tennék kínomban egész nap, csak Babarczy Eszter magaskulturálisan fölhorgadt seggét nézegetném az interneten.
Mottó: „Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…” (Almási Miklós)
„Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle… Megértő: meg akarja érteni.” (Esterházy Péter)
Tényszerűen, tételszerűen, mottószerűen nem igaz, sem az egyik, sem a másik állítás.
(1) Babarczy nem iskolázta le Richard Rortyt, (2) nem érti Rortyt, (3) nem is akarja érteni, (4) nem érti „meg” Rortyt, (5) nem is akarja „megérteni”. Az igaz, hogy a „vizsgálat tárgya idegen tőle”, mint ahogy minden idegen Babarczytól, ami valami módon kapcsolatban áll a gondolkodással, a logikával, viszont az már nem igaz, hogy idegenkednék Rortytól. Merthogy nem idegenkedik. Teljesen mindegy Babarczynak, hogy Rorty szövege áll-e előtte, vagy valaki másé (Tandorié, Beuysé, Lator Lászlóé, Morvai Krisztináé...), Babarczy gyakorlatilag ugyanazt a zagyvát habarja, és ugyanabból az aspektusból: „én ezt az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság”.
Röstellem, de mert én meg Farkas Ágiék ezüstérme óta egyszerűen imádom a közhellyé füstölődött verssort (plusz Cipő), most is élek annak parafrázisával: who the Fuck is Babarczy? Miért érdekes az, hogy egy alig huszonhat éves kiskotlós, aki épp csak előcsipogott az egyetemi agyzsugorító egyik szőrös hátú okos-kakas-tojásából, mit tart, mit nem tart óriási ostobaságnak? Két esetben fogadható el az önnön magunkra való hivatkozás: ha bájosan, harmatosan vagyunk infantilisak: 17-18 évesen, telve világmegváltó jóindulattal, illetve (esetleg) akkor, ha már megalkottuk „a nagy szimfóniát, a rettenetes színjátékot”, s ami még Karinthynak sem sikerült; szóval, flaubert-i igényű teljesítménnyel a hátunk mögött talán bízhatunk a tekintélyünkben. Na de huszonhat évesen ostobázni? Szimplán? Minden magyarázat, minden érvelés nélkül? Mikszáthtal szólva: „borzasztó idea”. Sőt inkább nevetséges.
Esterházy szerint „Megértő ez a nő… Megértő: meg akarja érteni”.
Elhiszem. De hogyan?
Azt állítja a „megértő nő”, hogy Rorty „óriási ostobaságot” beszél. Nos, ez – elvileg – igen sűrű állítás! Elvileg, mondom, mert Babarczynál más a helyzet, az ő ítéleti nem súlyos divinus afflatusok, hanem intestinum rectum afflatusok – cca. annyi a súlyuk, mint egy renyhe pukkantásnak. Az olvasó (persze Almási és Esterházy kivételével) mégis várja a folytatást, ti. az olvasás már csak így működik: miért, mennyiben „óriási ostobaság” Rorty tézise? És jön is a „válasz”: „az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság. De érdekesebb ennél, hogy Rorty milyen hagyományhoz nyúl vissza…”.
Ez a bizonyíték. Hogy érdekesebb ennél valami más.
Na most, ha nem érdekes (legalábbis kellőképpen), hogy Rorty ostoba, akkor a „megértő nő” vajon mi a saját valagának decens dörömböletéért beszél „óriási ostobaságról” a magaskultúrában? Miért? Miért gyalázza (bármely) embertársát? Félreértés ne essék, lehet ostobázni, kell is ostobázni (időnként), na de, ha nem érdekes a dolog, ha nincs különösebb jelentősége, akkor minek? Miért? Megértőleg? Vagy hogyan?
Ráadásul nem csak arról van szó, hogy Babarczy nem tudja (nem is akarja), hanem viszont, ha akarná, akkor sem tudná bizonyítani az állítását. Valamelyest értek az érveléshez, de még én sem jelenthetem ki teljes biztonsággal, hogy Rorty tézise hamis! Sőt ellenkezőleg! Ami nyilván nem azt jelenti, hogy van benne „egy szemernyi igazság” (ettől a förtelemtől az én hátamon is föláll a szőr, már persze, ha a professzor úr kölcsön ad néhány szálat a magáéból), hanem viszont okkal föltételezhető: Rorty tétele abszolút igazság. „Csak” rosszul van megfogalmazva.
Ezt fogom bebizonyítani, merthogy én nem vagyok „megértő” (csak hiszik rólam sokan), viszont igyekszem mindent érteni (igekötő nélkül), különösen azt, aminek van valaminő racionálitása. Márpedig Rorty állításának van érvényes gondolati magva. Sőt Rorty „hasznosság-pártisága” eszmetörténetileg horribile dictu Marxig, a híres 11. Feuerbach-tézisig nyúlik vissza: „Egyet kell értenünk Marxszal, hogy a feladatunk egy olyan jövő létrehozása, amely különbözik a múlttól, és nem annak hangoztatása, hogy tudjuk, mi az, amiben a jövőnek a múlttal szükségszerűen osztoznia kell”.
Marxnál: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.
Most pedig olvassuk újra (immár megszakítások nélkül) Babarczy Eszter elemzett szövegét: „hol van már a jó társaság politikai morálja és jó ízlése? Ki használná manapság az »erényes ember« kifejezést, s ha használná, ki tudná megmondani, mire gondol? Az erény helyett be kell érnünk az igazsággal, de ez az igazság aztán megfellebbezhetetlen és szilárd, s kimondása maga is erkölcsi és politikai aktus.
És ha az igazság nem is annyira megfellebbezhetetlen és szilárd? Ha éppenséggel cseppfolyós, illékony és bujkáló természetű? Ha nem nagy és magasztos, hanem apróka és szinte frivol?
Richard Rorty egy írásában a posztmodern melldöngető bűnbánatával átértékeli a kultúrhistóriát: sem a költők, sem a filozófusok nem szolgálták az emberiség javát, hanem csakis a regényírók a maguk érző szívével és apró igazságaival, amelyek felkeltik együttérzésünket a szenvedés iránt, s felháborodásunkat a gaztettekkel szemben. Rorty persze Dickensre gondol, s alighanem nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését. Mint az iróniából nyilván látszik, én ezt az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság” (108-109. oldal).
Röstellem, de meg kell, valljam, nem tudom filológiailag kontrollálni Babarczy állítását. Olyan Rorty-szöveggel nem találkoztam, amelyben a szerző szembeállítaná a regényirodalmat és a költészetet, ami persze nem jelent semmit, vagyis elképzelhető, hogy létezik ilyen szöveg, dacára annak, hogy Babarczy minden tekintetben link (slendrián is, hazudik is), a könyvében például „Rorty egy írására” hivatkozik, vagyis egy ismeretlen, jelöletlen dolgozatra, nem szó szerint idéz belőle, hanem beszél valamiről, amire ő úgy, nagyjából emlékszik. Hadovál? Igazat mond? Ki tudja… Babarczynak (általában) egy szavát sem érdemes elhinni, még a segge sem az övé! Persze az igazi is bőven van ennyire ronda (nem láttam, csak gondolom!), mindenesetre immár az Index fórumán dokumentált tény: Babarczynak a valaga sem szuverén! Vagy, ki tudja… Azt viszont pontosan tudom, hogy olyan Rorty-írás igenis létezik, amelyben a regényt és a költeményt nem állítja szembe egymással a szerző; én – Babarczyval szemben – szó szerint idézem: „míg a regényírók és a költők nagyon hasznos módon létrehozhatnak nemzeti irodalmat, amelyben az ifjúság megtalálhatja saját nemzete kialakulásának történetét, kételkedem abban, hogy a filozófusoknak valami hasonló feladatuk lenne”. És mivel nem vagyunk Rorty-filológusok, fogadjuk el, létezik ennek szögesen ellentmondó Rorty-szöveg is, Babarczy Eszter azt olvasta, s mert ez a föltételezés Babarczy könyve nyomán született, nevezzük az amerikai filozófust innentől Babarczy-Rortynak, röviden: B-Rortynak! (Nem tagadom, ez az öszvéresítés látszólag egy nagy marhaság, semmi értelme, mégis megteszem, mert szerintem így válhat a fórumozás a szokványdilinyózásból, a politikai, ideológiai csűrdöngölésből igazi játékká.)
Tehát: B-Rorty szerint csak az az igazság érvényes, amelyik hasznos, B-Rorty szerint igazságról csak akkor beszélhetünk, ha a gondolati viszony az emberi szívekben praktikussá, kézzelfoghatóvá válik, s aminek megvalósulása kizárólag regények révén történhet.
B-Rorty ezen ítélete nyilvánvalóan nem igaz (hamis), mégis érdemes vele foglalkoznunk, mert elvezet egy fontos, lényegi igazsághoz, abszolút igazsághoz (s ezáltal bizonyossá válik az is, hogy nemcsak banalitás lehet abszolút igazság).
Mindenekelőtt átfogalmazom B-Rorty tézisét: nem a regény a filozófia „segédkönyve”, hanem fordítva: a filozófia a műalkotás „segédkönyve”. Leszámítva persze azokat a speciális műveket, amelyek jellemzően hordozzák magukban a filozófiát is, a művészetet is, ilyenek az „irodalmi oldalon” például az Isteni színjáték, a Hamlet, a Faust, Az ember tragédiája, József Attila teljes költészete… illetve a „túloldalon” például A tőke, a Kommunista kiáltvány, Nietzsche írásai (mint valódi műalkotások)... Mátrai László joggal állapítja meg: „a tény, hogy napról napra mind sűrűbben találkozunk nietzschei elemekkel korunk gondolkodásában, arra kényszerít, hogy szemébe nézzünk e kérdésnek: mit jelent Nietzsche a mai filozófiának ...? Nem háríthatjuk el magunktól a kérdést azzal a szokásos óvatossággal, hogy Nietzsche nem filozófus, hanem költő. Nem tehetjük, mert valakinek filozófiatörténeti jelentőségét nem gondolatainak formája, hanem hatékonysága dönti el”. Magyarán: Nietzsche költő is, filozófus is, egyébiránt pedig Mátrai szövegét mintha csak Rorty (nem a B-Rorty!) írta volna, és írhatná is minden további nélkül, ha a „hatékonyság” szót a „hasznosság”-ra cserélnénk. Miközben Ancsel Éva, Papp Zsolt számos filozófiai tárgyú esszéje (sőt könyve!!!) is messze megüti a műalkotással szemben támasztott kritériumot. Egyes számban mondom, merthogy egy van belőle.
Mátrai László kijelentése látszólag B-Rortyt igazolja, hiszen B-Rorty épp azt magyarázza, hogy a költészet nem bírhat emberi (legföljebb isteni) igazsággal, ti. a költészet hasonlóan hideg, mint a filozófia, márpedig B-Rorty szerint az igazság csak akkor igazság, ha ér valamit, és csak akkor ér valamit az ember számára, ha olyan meleg, sőt inkább forró, mint az ember „boros bolond szívének vére” (mint a fekete zongora). Vesd össze Richard Rorty egyik kedvenc fogalmával, a „szívjósággal”. Vagy a „lélekmelegséggel”.
A költészet hideg (B-Rorty szerint), míg a regény olyan, mint a vér, mint az élő emberi test hőmérséklete: 36 fok Celsius, vagy még annál is melegebb.
Azért mondom, hogy Mátrai László csak látszólag igazolja B-Rortyt, mert ha elfogadjuk a babarczyasult nyelvfilozófus állítását (mely szerint a költészet szívtelen), akkor vagy kihajítjuk a költemények közül pl. a Toldit, a Walesi bárdokat, az Odüsszeuszt, az Iliászt, az Antigonét… továbbá minden népdalt, balladát, szerelmes verset… és persze József Attila teljes költészetét, vagy pedig nem tudunk mit kezdeni azzal az állítással, amely szerint pl. a Toldi-trilógia igazsága nem érinti meg az emberi szívet, merthogy nem regény.
És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és – amint elfut a Szinva-patak – ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
Filozófia? Filozófia. Méghozzá tömény. Költészet? Költészet. A legmagasabb rendű költészet. Igazság? Igazság. Harminchat fokos (vérhőmérsékletű) igazság? Még ugyancsak! Van benne „lélekmelegség”? Nagyonis!
(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Ez is filozófia, s ha B-Rortynak (R-Babarczynak) ez is hideg, ha ebben sincs „szívjóság”, akkor javaslom: melegedjék át a Termelési-regény. Kisssregény szívközeli, „apróka” igazságaitól! Nem irigylem tőle ezt a lelki bundát!
Babarczy Eszter „óriási ostobaságnak” minősíti Rorty tézisét. És teszi ezt nagyon ostobán – és hogy ezt mi bizonyítja? Erről írok legközelebb.
Mottó: Babarczy Eszter „csak mosolyog. Susan Sontagot, sőt… Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…”. (Almási Miklós)
„Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban.” (Esterházy Péter)
Tehát Babarczy Eszter egybehangzóan mosolyog. Almási Miklós (káprázó) képzeletében is, Esterházy (üvegajtós) képzeletében is mosolyog. Függőlegesen mosolyog. És míg mosolyog a répára, mint apróka kisnyúl: növeszti körmét és fogát, miáltal kisnői mosolygása vicsorgássá válik, ám mint Petritől tudjuk: „a szépség forrása a hiba”.
Babarczy Eszter a leiskolázandó Richard Rortyt „nagydarab mosolygós férfinak képzeli el”, hisz’ tapasztalt nő lévén, pontosan tudja: nagydarabbal érdemes iskolázni is, leiskolázni is.
Babarczy nem csak a férfit, de (általában) az igazságot is nagydarabnak látja-kívánja, így nyilván olyan férfit vizionál az igazsághoz („nagy üvegajtóban”), akinek akkora igazsága lehet definitíve, akár a lónak. Igen, csakhogy Rorty „nagydarab férfi” ugyan, ám az igazsága csupán egy „szemernyi”. Mit tegyen véle Babarczy Eszter? Mit tehetne, fogja a férfit, és leiskolázza, mint Susan Sontagot.
De haladjunk sorjában, ott tartottunk, hogy Babarczy Eszter az igazság méretéről (magasztosságáról) fantáziál könyvének 109. oldalán: „És ha az igazság nem is annyira megfellebbezhetetlen és szilárd? Ha éppenséggel cseppfolyós, illékony és bujkáló természetű? Ha nem nagy és magasztos, hanem apróka és szinte frivol?”.
Eddig jutottunk tegnap az elemzésben, csakhogy nincs vége a fejezetnek, folytatódik a szöveg, vagyis Babarczy Eszter válaszol is az ő frappáns kérdéseire, mégpedig szó szerint így: „Richard Rorty egy írásában a posztmodern melldöngető bűnbánatával átértékeli a kultúrhistóriát: sem a költők, sem a filozófusok nem szolgálták az emberiség javát, hanem csakis a regényírók a maguk érző szívével és apró igazságaival, amelyek felkeltik együttérzésünket a szenvedés iránt, s felháborodásunkat a gaztettekkel szemben. Rorty persze Dickensre gondol, s alighanem nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődést. Mint az iróniából nyilván látszik, én ezt az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság” (109. oldal).
1) A bűnbánó ember nem melldöngető, hanem ingtépő, esetleg: fejére hamut szóró. Sőt még a „mellét verő” szóösszetétel is mást jelent, nüansznyi az eltérés, de létezik valamekkora (legalábbis egy igényesebb stiliszta számára), s pontosan annyi, mint amennyi a hőzöngés (hőbörgés, hangoskodás), illetve a kérkedés (dicsekvés, hetvenkedés, hencegés) között van, márpedig a nyelvfilozófusnak nincs oka a kérkedésre, ha a nyelvfilozófia szart sem ér.
2) Rortynak nincs bűnbánata, mivelhogy bűne sincs. Amitől persze még lehetne bánata, ám ahhoz Rortynak legalább oly tehetségtelen stilisztának kéne lennie, mint amilyen a magaskulturális Babarczy Eszter. Rorty viszont (Babarczy szerint) csupán „óriási ostobaságot” ír, nem pedig Babarczy-méretűt. Ok a vidámságra!
3) Ha Rorty „átértékeli” a „kultúrhistóriát”, akkor azt nem „bűnbánattal” teszi, mert a bűnbánat vallási-etikai, az átértékelés intellektuális kategória. Megbánás következhet fölismerésből, megvilágosodásból, s amely ugyan „fegyvertársa” az átértékelésnek, ám az efféle korrekciós stilizálásokkal hiába is próbálkoznánk, hiába volna az elszánás, fölöslegesen igyekeznénk értelmet erőltetni arra, ami reménytelenül értelmetlen, vagyis ezért nem javítom ki Babarczy mindenoldalúan ramaty mondatát, csupán jelzem a magaskulturális nyelvi, stiláris bravúrokat. Például:
4) Rorty nem a „kultúrhistóriát” értékeli át, hanem a szakmája, hivatása viszonyát a „kultúrhistóriához”. Ezt tudatom most Almási professzorral, ő ugyanis – nagyon valószínű – nem olvasta sem Rorty, sem Babarczy könyvét. Csak kritikát írt róluk a Mozgó Világban.
5) A „regényírók” nem a „szenvedés iránt” keltik föl „együttérzésünket”, hanem épp ellenkezőleg. Különösen akkor, ha egyszersmind fölkeltik a „felháborodásunkat” „a gaztettekkel szemben”. Mármost, ha a gaztettekkel szemben fölháborodunk, akkor vajon miért érzünk együtt a „szenvedéssel”? Miért nem inkább a szenvedőkkel érzünk együtt? Már úgy értem: magaskulturálisan, legalább Susan Sontag leiskolázása közben.
6) Latin szavakat, idegen kifejezéseket nem nagyon kéne forszírozni a magaskultúrában (szerintem), ti. a „horribile dictu” és a „nota bene” nem ugyanazt jelenti! Persze még ez utóbbi sem illik a szövegbe, melynek ominózis (csöppenő orrú) megállapítása így hangzik: „Rorty… Dickensre gondol, s alighanem… zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődést”.
Bőven elegendő – horribile dictu – magyarul a „netán”, esetleg a „hovatovább”, de még erre sincs szükség, ugyanis a mondandó nem kívánja a nyomatékosítást. Babarczy nem a művekre utal, nem esztétikai ítéletet alkot, nem a művészekre, írókra, hanem valószínűleg az antiszemitákra gondol, amikor Celine-t, Genet-t morálisan démonizálja Rortyval szemben; sőt ez jóval több, mint valószínű, merthogy Babarczy Eszternek minden „gondolata” primitív.
7) És aki primitív, az primitíven fogalmaz, sőt egészen hülyén, egymaga vélemény-libikókázik a relativista kakashintán: „Mint az iróniából nyilván látszik, én ezt az önvádat óriási ostobaságnak tartom, amelyben van egy szemernyi igazság”.
Kérem, ha ironizálok, s ha valaki nem érti, nem veszi észre a szövegben a gúnyt, a fonákságot, akkor – esetleg – elmagyarázhatom: a dolog épp fordítva értendő, illetve rámutatok, hol a szövegben az irónia stb. Viszont azt kukorékolni a szellemi kakashintán(minden kérdés, minden olvasói értetlenkedés nélkül), hogy nékem „iróniám” is van ám, és hogy abból kitetszik valami nagy-nagy okosság, nos, ez már minden méreten alul van.
Babarczy a tolmács: „Mint az iróniából nyilván látszik… óriási ostobaságnak tartom”. Ő Babarczyt fordít Babarczyra, suttyót suttyóra; hiszen akár ezt is írhatná: „mint az iróniából látszik, ironizálok”. Úgy stílustörés az egész, ahogyan van, ti. vagy ironizálok (pengés grandezzával fogalmazok), vagy pedig sűrűn, vastagon nyomom a nyálam Rortyra: „óriási ostobaság”.
Alapkérdés: hol a szövegben az irónia?
Almási professzor egy dologban nem téved, amikor így fogalmaz a Mozgó Világ magaskulturális hasábjain: Babarczy „nem cinikus”, s „még csak nem is ironikus. Amit azért hiányolok:ekkora tudással megengedhetne magának egy csipetnyi iróniát”.
Tehát Babarczy szerint ő ironikus, Almási szerint nem ironikus. Ezúttal igaza van a professzornak, ám hogy mégis hű maradjon önmagához (hátszőr-borzasztó érzéketlenségéhez), így folytatja: „Bár felteszem, ez is divatellenes magatartásból következik, hiszen a ma divatmenőnek számító Rortyt ugyanúgy hazavágja – európai szemmel félreértett – iróniájával együtt, mint az egész posztmodern galerit”.
Hát hogyne! Mert Babarczy Eszter akkora stiliszta már (lásd, mint fönt), annyira, de annyira tudatos esszéista, hogy még ennen pengés stílusát, iróniáját is megfékezi valami nagy, szent, magasztos cél (a „divatmenőkkel” való szembeszegülés, Rorty „hazavágása”) érdekében. Aminek viszont Babarczy épp az ellenkezőjét állítja, méghozzá expressis verbis: „mint az iróniámból nyilván látszik” (109. o.), vagyishogy Babarczy éppen nem fékezi magát (divatellenesen), hanem inkább erőlködik az ironizálással (szánalmasan), ám mindez a „nemzetközi szaktekintélyt” egyáltalán nem zavarja olvasás és recenzióírás közben. Miért is zavarná, hisz’ ő is van akkora neofita, hogy azáltal „nemzetközi szaktekintéllyé” emelkedjék!
Magyarán: Babarczy Eszternek nem szándékosan, nem „divatellenes magatartásból” fakadóan nincs iróniája, hanem azért nincs, mert tehetségtelen. Én itt korábban Babarczynak egy olyan adottságára utaltam, amely hajlam őt (munkával) a tehetség közelébe emelhette volna, ám Babarczyt még az elemi kíváncsiság szintjén sem érdekelte, hogy vajon mi lehet az az adottság; amúgy pedig ez az érdektelenség, „kíváncsiatlanság” is az intellektus, a tehetség teljes reménytelenségére mutat. Az igazi intellektus eo ipso kíváncsi. Nota bene (vagy ahogy Babarczy Eszter írná magaskulturális könyvében: horribile dictu) ezek az emberek ebből élnek: kvázi kíváncsiságból. Olvasásból, szövegértelmezésből, fogalmazásból, írásból. Nem tudnak kenyeret sütni, hegeszteni, ruhát varrni, orvosságot gyártani, embert, állatot gyógyítani, házat építeni, autót szerelni… nem tudnak verset írni, rajzolni, festeni, zenét komponálni… s ami nem baj, félreértés ne essék, egyáltalán nem csábít a demagógia szirénhangja, ti. még előttem is világos: ha többet nem is, ám azt nagyon tudják Babarczyék, hogy mi irónia és mi nem. Az az irónia, ami nem irónia. „Nemzetközi szaktekintélyek”. Semmihez sem értenek, még ahhoz nem, amivel a kenyerüket keresik. Itt van például az esztétikai hadoválásból, annak publikálásából élő Almási professzor, aki szerint ugye „csipetnyi iróniája” sincs Babarczy Eszternek, hanem viszont mije van Babarczy Eszternek? „Ekkora tudása” van néki!
És hogy mekkora az „ekkora”? Na, az derül majd ki legközelebb, s nem csupán képileg, hanem főként logikailag, vagyis amikor az idézett szöveg bensejéhez, kvázi mondandójához nyúlunk. Tiszta szívvel indítványozom, nyúljunk hozzá bátran, s szerezzünk vele kellemes meglepetést Esterházy Péternek is!
A helyzet az, hogy agyonverték. Mégpedig a Három Lóbélmosóhoz címzett szutykos kocsmában, ahol az évek során elfogyasztott agypusztító alkoholtömegre fedezetül állított hitelkerete kimerült. És mivel ő nem egy H. Kovács, akinek a történeteiért szívesen fizet az úri közönség akárhány rundót a Kiskör táján, hát fogták magukat és - mit szépítsük? - közfelkiáltással agyoncsapdosták egy arrajáró szívlapáttal, amely szerszám ezzel meglelte földi rendeltetésének optimális formáját.
A bökkenő csak az, hogy az ilyen visszajár. Mint Fülig Jimmynek az a bizonyos Mr. Gould, akire Piszkos Fred csak annyit mondott: "Szívós ember". Visszajár és ír. Ugyanazt írja, vaksin, hernyóként rakosgatva egybe korábbi jegyzeteinek bemocskosodott szeletkéit, így aztán mindig kijön belőlük valami, csak már hanyatlik bennük az újdonság ereje.
Ez élő emberekkel is megtörténik, holtakkal pedig pláne.
De egyébként nem baj. Mindig csak Babarczyról értekezni halálos unalomba dermesztené az asztaltársaságot.
Nem használom a „senkiházi” kifejezést. Főként azért, mert ez a szó nem jelent semmit, illetve ha jelent is „valamit”, akkor az a jelentés a legviszolyogtatóbb toposzok közé tartozik: „senkiházi”, „hazátlan”, „nemzetietlen” stb.
Azt mondja a zagyva troll, hogy ő nem használja a "senkiházi" kifejezést, és ezt azzal a szusszal mondja, amellyel éppen használja a "senkiházi" kifejezést... És ez nem csak afféle csalafinta észrevétel a részemről, hanem mélyebbre mutat, ahhoz a nyilvánvaló tényhez, hogy a zagyva trollnak fogalma sincs a nyelvről, a nyelv használatáról, a jelentésről.
Mert igaz ugyan, hogy itt a közmegegyzéses értelmezés szerint a "senkiházi" kifejezést implicit idézetként használta, idézőjelek között (ezek az idézőjelek ebben a használatban persze valójában nem az idézet, hanem a szövegegésztől való elkülönítés jelei), azonban ez is a "senkiházi" kifejezés egy használata. És a szavaknak számos olyan használati módja van, amelyek bizonyos distanciát tételeznek fel a szavak általános használati módjától, ilyen például az irónia, amely gyaníthatóan a zagyva troll által a maga szokásosan silány módján "megglosszázott" eredeti hozzászólásban tetten érhető....
Azaz jó esély van arra, hogy az eredeti hozzászólás szóhasználati módja meg a megzápult nímand szóhasználati módja között nincs lényegi különbség, tehát amiképpen az egyik használja a "senkiházi" szót, ahhoz hasonlóan a másik is, miközben éppen az ellenkezőjét állítja.
Az egész szöveg reménytelen, kataton ostobaságára nem is lenne sokadszorra érdemes kitérni: hogy megint nem képes semmi más polémikus toposzt kitalálni, mint hogy belekap- a buta leprázásba persze megint belebukva - egy szóba, és a maga szokásait valamiféle morális tartalmú kánonként nyilatkoztatja ki, fontoskodva, a maga teljesen értelmetlenül hangsúlyozott felülállásának tévképzetébe burkolva a jelentéktelenségét és közönségességét: "én, kérlek, más vagyok, mint ezek, sohasem használnék Caola szappant, mert az olyan közönséges, és soha nem tenném be a lábam a pedikűröshöz, mert az meg buzis"...
Hát ez a gyuricai kánon, hozzávetőlegesen. Amúgy meg ha Petőfi használhatta a "'sehonnai bitang embert", akkor nekem is jó a sehonnai, persze ettől függetlenül is jó lenne, tekintettel arra, hogy a magyar nyelv egy jelentéssel bíró lexémája...
mert ez a szó nem jelent semmit, illetve ha jelent is „valamit”, akkor az a jelentés a legviszolyogtatóbb toposzok közé tartozik
Nem szabad meglepődnünk a hülyeség ismeretlen csúcsait ostromló zagyva troll új és új képtelenségein. Egy szó, amely benne van az adott nyelv anyanyelvi beszélőinek szókészletében, mindig jelent valamit. Aki ezt nem érti, az nem érti a nyelvi funkciók lényegét. Szétesett, kásás tudatállapotot feltételező fogalmazás az, hogy "nem jelent semmit, illetve, ha mégis jelent valamit..."
Mottó: „Babarczy Eszter… olyan műveltséggel és originalitással” alkot, „mintha koros guru lenne.” (Almási Miklós)
Elhiszem. Épp ezért nézzük konkrétan is!
Koros Guru néni A ház, a kert, az utca című könyvében „háromféle magatartást, értékrendszert és irodalomértelmezést szeretne megvizsgálni” (103. o.), igen, nem tévedés, pontosan háromfélét szeretne, és amit egy koros guru szeretne, azt ő meg is vizsgálja! Tüzetesen megvizsgálja, s arra a bátor gurukövetkeztetésre jut, hogy a 18. századi Anglia „régi vágású úriemberei” nem az ő „szívének” a „legkedvesebb” úriemberei, merthogy – kérdezi az esszéista – „hol van már a jó társaság politikai morálja és jó ízlése? Ki használná manapság az »erényes ember« kifejezést, s ha használná, ki tudná megmondani, mire gondol? Az erény helyett be kell érnünk az igazsággal, de ez az igazság aztán megfellebbezhetetlen és szilárd, s kimondása maga is erkölcsi és politikai aktus”.
Idáig jutottunkaz elemzéssel, most pedig nézzük a további „vizsgálódást”: „És ha az igazság nem is annyira megfellebbezhetetlen és szilárd? Ha éppenséggel cseppfolyós, illékony és bujkáló természetű? Ha nem nagy és magasztos, hanem apróka és szinte frivol?” (108-109. oldal).
Belekérdezett. Roppant kérdéseivel falhoz szorította a fél világot plusz Susan Sontagot és a komplett szellemtörténetet. Igaz, ő állítja, hogy az igazság szilárd, na de ő is kérdezett rá unikálisan: mi van, ha nem szilárd? Hanem viszont cseppfolyós!
Azt sajnos elmulasztotta megkérdezni, hogy mi van akkor, ha az igazság sem nem szilárd, sem nem cseppfolyós; ámde szent meggyőződésem: szándékos a mulasztás, merthogy éppen ebben áll az elemző esszé originalitása! Az a szilárd, ami nem szilárd? Kérdőjellel! Originális a költői megállapítás, ti. A tanúban nem szilárdságról, cseppfolyósságról esik szó, hisz’ régóta tudjuk: Virág elvtárs szerint „az a gyanús, ami nem gyanús”; tehát a vak is látja: Babarczy tétele („az a szilárd, ami nem szilárd?”) nem pusztán a Virág elvtársi tézis továbbfejlesztése, hanem egy merőben új axióma!
Ez pedig már az Almási-féle folyomány: az az unikális, ami nem unikális.
Az igazság szilárd. De mi van akkor, ha nem szilárd? – kérdi Babarczy Eszter, s ami nagyjából olyan, mintha az originális szerző azt állítaná, hogy „a vaddisznó trappista cickányt hadarint a jegenyefára”, majd rögvest megkérdezné: „és ha nem is annyira a vaddisznó, hanem a pőrés tekenőlant, és ha nem is a fára, hanem a bugabélű szúpütyükére?”.
Csak állítani kell valamit (bármit), majd rákérdezni a dologra (bármit), és rögvest közli a szerzőről Esterházy Péter (az Élet és Irodalomban), „megértő ez a nő, meg akarja érteni”.
Micsodát? Hogy szilárd? Vagy inkább azt, hogy nem szilárd?
„És ha az igazság nem is annyira megfellebbezhetetlen és szilárd? Ha éppenséggel cseppfolyós, illékony és bujkáló természetű?”
Kérem, itt (mármint ezen a topikon) régóta nyilvánvaló: ami „éppenséggel cseppfolyós”, az részint Babarczy Eszter „nőisége”, szó szerint: „dionüszoszi folyékonysága” (178. o.), részint a szerző urogenitális lecsapódása (kicsurranása) az éjszakai serbliben, mert is folyékony!, míg ami illékony, az Babarczy seggénekakusztikailag és nazálisan észlelhető mozzanata (tudományos kifejezéssel: fing), illetve ama „bujkáló természetű” jelenség nem egyéb, mint a „szívató nickek” özöne a Babarczy Esztert köztárasági elnöknek című fórumrovatban. Na most, megítélésem szerint, Babarczy guru-segge áll a legközelebb az igazsághoz, ám még az sem egészen azonos vele. Így hát Babarczy Eszter tovább kérdez, merthogy nem is volna ő unikális, originális esszéista, ha nem kérdezne megállás nélkül: mi van, ha az igazság „nem nagy és magasztos, hanem apróka és szinte frivol?”.
Egyszerű kérdés. Egyszerű rá a válasz: ami „nagy és magasztos”, az a kegyelmes dákóm, kérném tisztelettel, ám amely eszmetörténeti objektum az originális szerző szerint már nem áll föl, ezért hát legyen az bármekkora, és bármily magasztos, sajnos, nem jöhet számításba, mint „megfellebbezhetetlen igazság”. Legalábbis Babarczy Eszter számára nem. Marad tehát az, ami apróka és frivol.
Igen, csakhogy az igazság – és ezt már Almási Miklós filozófusprofesszornak mondom – lehet frivol is, lehet kézenfekvő is. Miként a cipő is lehet gumitalpú, lehet bőrtalpú. A lényeget tekintve nincs jelentősége, ti. a bőrtalpú cipő is cipő. Sőt ugyanazon igazság lehet frivol, majd később nem frivol.
Évekkel ezelőtt azt állítottam (éppen itt, ezen a topikon), hogy Babarczy Eszter a lelke mélyén zsidógyűlölő. Mindenki hamis állításnak minősítette, még Triste is! (Gördülő Kő nem vett részt a vitában), mígnem aztán (Babarczy HVG-s nyilatkozatával) teljesen világossá vált: az állításom igazság. Nyilván korábban is az volt, csak akkor még frivolnak, sőt istenkáromlásnak tűnt, ezért (és másért is persze) igyekeztek az olvasók elhárítani maguktól a kellemetlen igazságot. Vagy pedig Babarczy állítása frivol, „megrökönyítő” igazság. Nincs harmadik alternatíva, lehet dönteni!
Már, hogy miként lehet ezt eldönteni? Érvek alapján. Nekem már évekkel ezelőtt megcáfolhatatlan érveim voltak, mikor például a Kertész Imre Nobel-díját „fikázó” Babarczy-cikket analizáltam, csak akkor ez még túl frivolnak tűnt, senki nem mert hinni a szemének. Miként ma is sokan vannak így, pedig hát el kéne dönteni: vagy arról van szó, hogy (1) Babarczynak a mai napig vissza nem vont állítása frivol igazság (mely szerint a magyarországi kibontakozást a rasszista antiszemitizmus garantálja), vagy (2) Babarczy Eszter a lelke mélyén (zsigeri) zsidógyűlölő, vagy (3) Babarczy Eszter originális, unikális filozófus, vagy (4) Babarczy Eszter hülye, vagy pedig (5) Babarczy Eszter hülye álfilozófus, ostoba zsidógyűlölő.
A következő a helyzet: intellektuálisan megcáfolhatatlan, megdönthetetlen érv: ahol valaki egy neonyilas párt hatalmi térnyerésében vizionálja Európa „szebb jövőjét” (EP-választások kapcsán hangzott el a kijelentés!), ráadásul, ha tapasztalja, hogy a „frivolságán” zsidóemberek „megrökönyödnek”, és mégis közzéteszi a baromságát (a HVG-ben), sőt vissza sem vonja, akkor ott bizony nem szimpla ostobaság, hanem tudatosság (értelemszerűen csakis zsidógyűlöletből – mert mi másból? – fakadó szándékosság) érhető tetten. Vagyishogy teljesen szükségtelen lélekbúvárként megkérdezni az illetőt: „te, Eszter, őszintén mondd meg, rühelled a zsidókat!?”, merthogy pontosan tudható: rühelli a szidókat, ugyanis ebben a vonatkozásban a HVG-s kijelentés kulcsa szó szerint így hangzik: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésére véleményem szerint…” – magyarán: nem egyszerű habókosságról, meggondolatlanságról van szó, hanem kontrollált, visszajelzett „frivolság” (értsd: idióta provokáció) történt már a közlés pillanatában is. A cikk vissza nem vonása pedig „csak” a nyomaték.
Az én igazságom (mely szerint Babarczy zsidógyűlölő) frivol? Nem frivol, noha az volt korábban, amikor Tristéék még nem Babarczy kijelentésein, hanem az én állításomon rökönyödtek meg. Provokatív voltam? Az voltam, mert akkor még Babarczy „morálisan disztingvált” embernek számított Tristéék szerint. Vagyis ebben különbözik az igazság a cipőtől. A bőrtalpú cipő ti. nem katarzis, nem „utólagos fölismerés” révén válik gumitalpúvá, hanem – esetleg – akkor, ha a suszter átalakítja. Babarczy viszont nem átalakult az évek folyamán, hanem manifesztálódott. Lényegi különbség, döntő szempont!
Minden frivol igazság, minden igazságtartalommal bíró blaszfémia előbb-utóbb banális igasággá válik, azzá lett Kopernikuszé is, Brunóé is, Galileié is… Egyébként ez is egy abszolút igazság! Józanésszel senki nem vitatja. Csak két esetben. Vagy akkor, ha rá tud mutatni évezredes „frivol igazságra”, vagy akkor, ha az illető originális, magát nem hivatalosnak tekintő szellemtörténész. Akinek fogalma nincs arról, mi a szellemtörténet, ti. nincs, aki elmagyarázza néki. Babarczy bácsikája „nemzetközi szaktekintély” (erre kapja a pályázati pénzeket), ami pedig (mármint hogy „nemzetközi szaktekintély”) azt jelenti, hogy Vajdáék valamikor jól pofán baszták egymást (Heller Ágnes szerint), ti. intellektuális síkon eldönthetetlen volt számukra: „akkó’ mostan érvényes a markcizmus-e még úgy ahon van vagy neme érvényes-e má’ úgy ahon van?!” Ezen töprengtek, törték a fejüket hosszan, majd – heuréka! – Vajda Mihályt orrba vágták, mint cirkuszos a (bicikliző) majmát (vs. paraszt az ökrét), s így történelmileg eldőlt a kérdés: nem érvényes! Meer’ ho’ a zigasság rellatív! Így döntöttek. Ettől váltak „nemzetközi” (értsd: emigráns) „szaktekintélyekké”. És ez nem túlzás, vagyis tőlem játszhatunk komoly fórumozósdit, összevethetjük pl. a „parvenü” (értsd: „áruló”) Hermann István bármely mondatát a „pária” (értsd: neofita) Heller bármely mondatával. Zsírozzunk! Minden jó Heller-mondatra teszek száz jó Hermann-mondatot! Illetve ez így nem fog menni, mondjuk inkább: minden majdnem jó Heller-mondatra… (A Fazikasék is beszállhatnak a játékba!!! Privát válasz egy SMS-re: nem szégyen „tisztelni” Hellert, soha nem állítottam az ellenkezőjét, de az se szégyen ám, ha valaki érdemben is képes megvédeni tisztelete „tárgyát”.)
Szerintem nem véletlen, hogy ma Babarczy Eszter, mint par excellence Vajda-ivadék és pedagógiai Almási-termék (nem hivatalos szellemtörténész) egyáltalán nem konyít a logikához. Kotkoda filozófusként kérdezi: mi van, ha az igazság „nem nagy és magasztos, hanem apróka?”.
Jó kérdés. Csupán a torka véres. Mert vagy rosszak a jelzők, vagy pediglen originálisak, ezt nem tudom; elvileg nem kizárt, hogy Almási professzornak van igaza (ő a professzor, ő a szaktekintély), ám amíg nem bizonyítja, amit állít, addig élek a gyanúperrel: Babarczy Eszter mondata rossz, egészen silány.
Az igazság nem nagy és nem kicsi (hülyécske kifejezéssel: „apróka”), hanem az igazság lehet bonyolult és lehet egyszerű. Például az az ítélet, amely szerint „Babarczy Eszter ostoba zsidógyűlölő”, bonyolult, de abszolút igazság. Abszolút, mert be van bizonyítva, mert cáfolhatatlan, illetve bonyolult, mert a bizonyítási eljárás viszonylag összetett és hosszadalmas. Ugyanakkor léteznek egyszerű (olykor egészen banális) abszolút igazságok, nem sorolom, több milliárdnyit ismer belőlük az emberiség.
Míg a Nagy Lecsó mélyére tekintő originális Babarczy Eszter rendíthetetlenül kérdez: „És ha az igazság… nem nagy… hanem apróka?”
Apróka. Mint a kis Vuk. Vagy inkább nem apróka? Egy biztos: az Esterházy szerint „kisdarab nő”, illetve az apróka kisróka esztétikai analizáló készsége, intellektuális képessége nagyjából azonos szinten mozog, s amivel persze messze nem akarom a kutyafélék családjához tartozó bájos ragadozókat megbántani, különösen nem szeretném még Fekete István síron túli átkait is árva fejemre vonni!
Azt hiszem, a szövegfolyam itt már valóban valami elmekórtanilag értékelhető fordulatot vett:
"aki egyszer kimondta rólam, hogy „antiszemita”, „elmebeteg” stb., az az ember, amíg élek, antiszemitának, elmebetegnek fog tartani, akár akarja, akár nem. Ezt tudniillik én döntöm el, és én nem tűröm, hogy olyanok dörgölőddzenek hozzám, akik antiszemitának, illetve elmebetegnek tartanak"
Mután az érvtelenségét a szenvelgő "nyelvi paradoxonos" ostobaság értékelése kapcsán azzal próbálta, persze silányul, leplezni, hogy előkapart egy hét, illetve egy öt évvel ezelőtti hozzászólást, persze a szövegkörnyezetük nélkül, amelyekből kiderült volna, hogy én ezelőtt hét évvel antiszemitának tartottam, öt éve meg nem, a zagyva troll most azt mondja, ő dönti el, hogy aki őróla valaha kimondta, hogy elmebeteg, az ezentúl mindétig annak tartsa, amíg csak ő él. Márpedig az imént az volt a baja, hogy hogy tarthatja őt valaki egyszer ilyennek, egyszer meg olyannak...
Ez persze az előbbi silányságától függetlenül, hogy úgymondjam, időtlenül ökörség: ugyan miért ne változhatna valaki véleménye valakiről, és vajon miért az a valaki döntheti el, hogy őróla valaki más megváltoztassa-e a véleményét....akár akarja, akár nem... azaz eszerint a Gyurica úr alávetettségében létezünk, véleményeinket az ő döntése befolyásolja, mi semmit nem tehetünk az ő ezirányú döntése ellen.
Ha ehhez még hozzávesszük azt a rejtettebb, de súlyosabb téveszmét, hogy mások véleménye az ő életének a végéig bír valamilyen érvénnyel, míg azután a helyzet megváltozik, holott hát a dolog úgy áll, hogy Gyurica úr elkerülhetetetlen vége után sem szűnik meg a világ, sem a róla alkotott ítéletek..., akkor bizony a szöveg kevés kétséget hagy afelől, hogy itt kóros énközpontúsággal és téveszmés személyiségzavarral állunk szemben illetve dörgölőzünk hozzá, ki-ki a gusztusa szerint, vulgo becsavarodott.
Nem használom a „senkiházi” kifejezést. Főként azért, mert ez a szó nem jelent semmit, illetve ha jelent is „valamit”, akkor az a jelentés a legviszolyogtatóbb toposzok közé tartozik: „senkiházi”, „hazátlan”, „nemzetietlen” stb.
A következőt mondtam: nevezhet engem valaki „szarházi antiszemitának”, nevezhet „mocsoknak, elmebeteg garázdának”, mondhatja azt is, hogy nekem „már nem áll föl” stb. – nem érdekel (értsd: nem veszem a lelkemre); ha nem vonja vissza ezeket a minősítéseket – az sem érdekel; ha (esetleg) visszavonja, még kevésbé érdekel, ugyanis aki egyszer kimondta rólam, hogy „antiszemita”, „elmebeteg” stb., az az ember, amíg élek, antiszemitának, elmebetegnek fog tartani, akár akarja, akár nem. Ezt tudniillik én döntöm el, és én nem tűröm, hogy olyanok dörgölőddzenek hozzám, akik antiszemitának, illetve elmebetegnek tartanak. Általában sem tűröm a dörgölődzést, míg ily gyomorforgató módon végképp nem:
Ismétlem: nem azt mondtam, hogy senkiháziak, azt mondtam: ezek az emberek, ha „izzani” akarnak, „izzanak” egymással! Ott vannak egymásnak, vagyishogy semmi közük hozzám, nekem nincs közöm hozzájuk. Mégpedig olyannyira nincs, hogy ezentúl ezekkel a nickekkel egyáltalán nem foglalkozom.
Én itt egy államelnök-önjelölt (Babarczy) és egy ex-államelnök (Göncz Árpád) írói munkásságát, intellektuális tevékenységét igyekszem majd összehasonlítani, hogy azáltal megállapíthassuk, melyik az értelmesebb, intelligensebb, hozzáértőbb, kompetensebb közéleti szereplő.
A silányságnak és tehetségtelenségnek van egy szűkös eszköztára, amelynek minden elemét szükségszerűen alkalmazza az, akinek nem telik többre.
Ha valaki fogékony efféle magyarázatokra, ebben lehet sorsszerűséget, a lealacsonyodás stációinak kikerülhetetetlen egymásutánját látni Én inkább a logikai illetve argumentációs hibatípusok korlátozott számának és a hazugság és silányság terjesztéséhez nélkülözhetetlen alkalmazásának együttes hatásával magyarázom a jelenséget.
Akárhogyan van is, Gyurica úr, ennek az egész szánalmas eszköztárnak láthatóan mindinkább átlátszóan hibás és méltatlan elemeihez nyúlsz.
Most éppen azt a már a magukra valamit adó szélsőséges lapokban is csak végszükség esetén alkalmazott megoldást látjuk, amelyben az, aki nem képes tárgyszerűen kifejtett érvekre válaszolni (Gyurica úr és a "nyelvi paradoxonok", Gyurica úr és a változó "állapotok"), az évekkel ezelőtti, és egymástól évekkel elválasztott, tökéletesen más tartalmú kijelentésekkel kapcsolatos (egyébként, mondani sem kell, hibás) ítéletre hivatkozva tagadja meg a konkrét megállapítások érdemi vizsgálatát. Azaz hogy "nem hihetünk Gyurcsánynak abban, hogy rossz a hiánycél meghatározása a 2011-es költségvetésben, mert öt éve azt mondta valakiknek, hogy "tessék, el lehet menni". és így tovább.
Ez itt körülbelül az, aminél a fantáziám morálisan és intellektuálisan silányabb argumentációt nem ismer. Az argumentum ad hominem egy irrelevanciával (ignoratio elenchi) és ezen belül is tárgyi tévedéssel súlyosbított alakja. Na de e tekintetben, a lealacsonyodás stációinak feltárásában Gyurica úr még tartogathat meglepetéseket, úgyhogy ne siessük el a dolgot.
De amennyire képtelen a zagyva troll az ő szánalmas szenvelgését ("nyelvi paradoxon") tárgyszerű megállapításokkal leíró észrevételekre érdemben válaszolni, én még erre a silány argumentum ad hominemre is válaszolok, részben elfogadva azt, hogy az, amit hét illetve öt év távlatából és egy sokszereplős polémia végtelen folyamából kiemelve diadalmasan lobogtat, bizonyos szempontból valóban helyesbítésre szorul.
Mert miről is van szó?
Arról, hogy, ha a zagyva troll helyesen húzza elő az őrizgetett hozzászólásaim közül a szöveget, akkor ezelőtt hét évvel azt mondtam volna rá, ismétlem, egy sokszereplős vita kontextusában, egy rég elsüllyedt szövegére, hogy "egy mocskos szájú szarházi antiszemita", majd két évvel később azt állapítottam volna meg, hogy nem az.
Eltekintve most attól, hogy az egész idézési metódus, amely nem vet számot e sokszereplős vita és vitafórum műfaji sajátosságaival, nyilvánvalóan hibás, mert miért ne lehetne feltételezni valakiről - persze ha nem Gyurica úrról van szó - akár értékrendbeli fejlődést két év alatt? Vagy miért ne lehetne feltételezni azt, hogy az illető két év távlatában megfogalmazott két állítása volt egymással ellentétben, és ehhez képest a reakcióm pontos volt, figyelembe véve, hogy nem jegyzek meg minden nímandot évekre...? Szóval, persze hogy hibás az érv.
De én is vétkeztem.
Vétkemet azóta rég felismertem és elméleti rendszerbe foglalva is kidolgoztam azokat a tanulságokat, amelyeket ez a példa is mutat, nagyon sok egyéb mellett. Nagyon leegyszerűsítve itt a dolgot, pusztán arról van szó, hogy a szövegekben mindig szövegeket kell látni, és nem engedhető meg az, hogy a szövegek tartalmából érvényes ítéleteket alkossunk a szövegek szerzőinek belső motivációira nézve. Az elemzés egy igen elvont és összetett szintjén persze lehetséges ilyen ítéletek megfogalmazásával megpróbálkozni, tehát szövegei alapján például biztonsággal állítható, hogy Gyurica úr silány és leépülő intellektus, de a szövegek elsődleges tartalmi vizsgálatából nem szabad arra következtetni, hogy a szövegek megfogalmazójának a fejében valóban azok az állítások és egyéb kognitív tartalmak vannak, mint ami a szövegeiből kiolvasható.
Azaz ha nem azt mondtam volna, 2005-ben, még az általam kidolgozott új elméleti keret, a "publicisztika nyelvi fordulata" előtt, hogy Gyurica úr vagy melyik klónja "antiszemita" illetve 2007-ben, hogy nem az, hanem azt mondtam volna, hogy "ez és ez a szöveg antiszemita tartalmakat hordoz", illetve "ennek a másik szövegnek a kifejthető tartalma az, hogy a megfogalmazója kifejezetten ellenáll minden ilyen gyanúsításnak, sőt, elzárkózik az effélétől", akkor helyesen jártam volna el.
Hogy aztán valaki hogy számol el a maga inkoherenciáival, illetve, felismeri-e őket egyáltalán, az már nem a szövegek olvasójának a dolga.
Nem olvasom el, mert túl hosszú ahhoz, hogy szánalmas melléfogások még szánalmasabb magyarázgatásainak betűzgetésével rongáljam a szemem, annál is inkább, hogy van itt egy alapmelléfogás, miből adódóan az illetőre generálisan és távlatosan vonatkozik az alábbi hozzászólásrészlet, ti. szó szerint ezt írtam a múltkor, s amelyet a továbbiakban mindenre tessenek mintegy biankóválasznak tekinteni:
anyabanya e pillanatban nem Bibóval vagy Bibó színvonalán álló gondolkodóval cserél eszmét, hanem egy mocskos szájú szarházi antiszemitával. Előzmény:(1497)
A gerinces ember egy ilyen melléfogás után azt mondja magának: „Hát akkor itt a gémóver, öreg! Most szépen kiszállsz a játékból, majd később, egy másik nicken megpróbálhatod magad fölépíteni agyilag is, morálisan is”.
Ez volna a férfias megoldás. Amivel szemben, ugye, hol szarházi antiszemitának nevezni a másikat, hol az ellenkezőjének, majd úgy tenni, mintha mi sem történt volna, bizony, nem férfias fórumozás, hanem csak afféle hülye-vénasszonyos rikácsolás. Mert ekkorát „hülyéskedni” még talán egy „nemzetközi szaktekintély” is képes volna, ő persze filozófiai „férfivonatkozásban”.
Kérem, lehet férfiasan akár antiszemitának is nevezni a másikat, persze nem úgy, ahogy a fönt idézett hozzászólásban sikerült, de azért lehet, míg az imént idézett dörgölődzési kísérlet egyáltalán nem férfias viselkedési mód, sőt engem a puhatestű emberek kifejezetten viszolyogtatnak, olyannyira, hogy még akkor is távolodnék tőlük (jó messzire!), ha amúgy értelmes, érdemleges dolgokat írnának, mondanának. Ha egyszer valaki antiszemitának nevezte a másik embert, akkor tartsa magát ahhoz, amíg él, vagyis ne akarja később az antiszemitát belevenni semmilyen „jóba”!
Magyarán: ezekhez az emberekhez nincs közöm. És nem is lesz soha, sem „jóban”, sem „rosszban”. Sőt el sem olvasom a szövegeiket, maximum 500 karakter terjedelemben (szóközökkel együtt), ami egy tárgyi tévedés, hiba megjelölésére bőven elegendő, ezért úgy döntöttem, hogy (a magam részéről) ennyire limitálom őket. Egyelőre. Aztán lehet, hogy később ennyire sem.
Na most az alábbi hozzászólás messze túlteng a limiten (887 karakter szóközökkel együtt), így hát megtömörítem egy kissé:
Először is: a szívatás nem így működik, kicsi szívatóbogárkám. De még úgy sem, hogy egészen más nickeken irkálod ugyanazokat a marhaságokat, míg ilyen gyöngécskén, vérszegényen (alig-alig módosult nick-kel) végképp nem! Még a viszonylag normális „rejtekezéshez-bujkáláshoz” sem veszed a fáradságot. Nem röstellem, kimondom kereken: arcátlanság ennyire hülyének nézni a másikat. Nem engem (mert engem lehet), hanem bárkit.
Hidd el, nem vagyok hülye, „zártam” én „a logikai láncot”, mégpedig innentől egészen idáig! Logikusan zártam. Csak éppen nem érdekel a dolog. Tényleg nem érdekel. Ami egyébként egy érdekes paradoxon nálam, néha magam is elámulok magamon, ti. meghatározó jelentőségűnek tartom az általában vett pinát, miközben a konkrét nőre mindig a maga konkrét komplexitásában tekintettem. Sőt súlyoztam is mindig, mely preferenciasorban az effektív dugási tevékenység csak a negyedik-ötödik helyen szerepelt. Hidd el nekem, ismerem magam (ismerlek téged is), nem illünk egymáshoz!
És most – kérdezem – mi változott azzal, hogy a „szívatós” nickedre ráragasztottál három hatost (noha e „logikai láncban” a 69-es szellemesebb volna; ezt segítségképpen mondom, jól jöhet egyszer, nyilván még találkozol olyan nick-kel, akit ugye nagyon-nagyon bámulsz majd az interneten).
Ne miattam, hanem a szövegeim miatt „gyere”, mert, ha azokat bámulnád inkább (horribile dictu), akkor könnyebben megértenéd, amit már több nickeddel közöltem. Például:
Ha „jó pár éve”, akkor neked is elmondom, nem árt, ha tudod (hisz’, hálistennek, megint itt vagy), tehát: az „itt jártam”, „benéztem”, „elhagyom” (véglegesen), a „visszajöttem”, „megint lelépek”, „elmegyek” s a hozzájuk hasonló nyelvi manírokat itt egyedül Babarczy Eszter használja!
És ami nyilván vonatkozik a „jövök ide” szintagmára is, ergo te is plagizálod (persze öntudatlanul) Babarczy Esztert. Hidd el, nagyon nem szül ez jó vért!
Tehát javaslom: néhány perccel korábban kellj föl az ágyikódból, ha engem meg akarsz szívatni! Úgy tán’ sikerülhet, de mondom, mindenképp rá kell szánnod azt a kis időt és plusz energiát!
Állapotot nem lehet pontosan leírni, mert itt egy nyelvi paradoxon működik: az állapot voltaképpen nem állandó, hanem változó. Vö. egyazon folyóba se lehet kétszer belelépni; tehát nem pontosan, legföljebb, miként magad írod: „pontosabban”, illetve: „legpontosabban” (ahogy mondani szokás). A „legpontosabb” viszont – és ez is nyelvi paradoxon – éppen azt jelenti, hogy nem pontos.
A „nyelvi paradoxon” és a „nyelvészeti paradoxon” fogalmak nem ugyanazt jelentik, méghozzá messze nem ugyanazt!
A zagyva troll persze ismét a katatóniásan rögzült eszközrendszerének a legócskább darabjával él: "az A nem azonos a B-vel, tehát...." Miközben B-ről szó sem volt, és nem érti se A-t sem B-t... ami a szövegből teljesen nyilvánvaló.
A fogalmazás, a túlerőltetett, ugyanakkor erőtlen fokozás, amelynek a végéről a hangulat kedvéért nem hiányozhat a felkiáltójel sem: "nem ugyanazt jelentik, méghozzá messze nem ugyanazt!" - nem más, mint koncentrált tehetségtelenség, végletes tehetségtelenség és leépülés.
De legyen ez az ő baja. Ami az értelemmel bírókat és azt alkalmazni hajlandókat érinti, az annak a leszögezése, hogy megint mekkora ökörséget írt.
Még ha a szenvelgően tudálékos szövegében foglalt állítás igaz vagy legalább megfontolandó volna, amiképpen persze nem az, azaz hogy az "állapot" nem állandó", hanem változó (vesd össze 'halmazállapotváltozás)', amint azt leírtam, akkor sem állna fönn az, hogy az állapot szó tövének, illetve a szó - amúgy rosszul értelmezett - jelentésének vélelmezett ellentéte bármilyen "nyelvi paradoxont" valósítana meg.
Az "állapot" szó, a statusnak felel meg, tövében is, jelentésében is. Az állapotot pedig a nyelvi közmegegyezés, árokparti vagy útszéli filozofálgatásra hajlamos nímandok véleményétől teljesen függetlenül, állandónak értelmezi. Akkor sem beszélnének persze egyébként értelmes emberek "nyelvi paradoxonról", ha ez nem így volna, ugyanis a nyevi jel jelentése önkényes, lehetnek ugyan előzetes várakozásaink azzal kapcsolatban, hogy egy adott szó alapját képzeő szótő mit fog jelenteni, de semmilyen szükségszerűen fennálló kapcsolatról nincsen szó.
Azaz semmi nyelvi paradoxon. Az általa idehozott, de a szövegösszefüggésből kitűnően szintén nem értett "nyelvészeti paradoxonhoz" a dolognak aztán végképp semmi köze.
A nyelvészet ismeretes módon a nyelvvel foglalkozik, de nem azonos a nyelvvel, hanem annak leírását, elemzését és modelljeit dolgozza ki, tehát esetleges paradoxonai a nyelvészeti fogalmak vagy modellek körében értelmezhetők, nem pedig az egyes szavak (hibás) értelmezései közötti (vélelmezett) ellentmondásokban.
Így például "nyelvészeti paradoxon" lehet a velünk született nyelvi kompetencia általános jellege illetve az egyes nyelvek belső determinációjú szabályrendszere között, netán a történeti összehasonlító nyelvészet eljárásmódjában paradoxnak látható az, hogy későbbi szinkron szóalakokból rekonstruálunk egy feltételezett alakot, amelyről pontosan tudjuk, hogy nem szükségszerűen felel meg egy valóban létezett alaknak, mégis ebből vezetjük le a valószínűsíthető, de nem dokumentált alakokat és így tovább. Az nem "nyelvészeti paradoxon" (persze egyáltalán nem paradoxon), hogy az 'állapot' szó töve (pontosabban képzési bázisa) az áll- szótő.
(A „metafizika ezoterikus ágazatának” képviselőit az imént soroltam, kihagytam a milétoszi, püthagoreus gondolkodókat, a neoplatonikus Prótinoszt, Prokloszt, kihagytam Rouessau-t, Diderot-t, Schellinget, Herzent, József Attilát és – nem emlékszem már, de legendás szerénységem okán biztosan – kihagytam a sorból elbűvölő magamat is! Most pótoltam.)
A zagyva troll megtisztelő körbe helyezi magát. Ebben semmi meglepő nincs, hisz aki jószerivel semmit nem ért, annak jószerivel semmilyen eszköze nincs az önmaga teljesítményének a megítélésére, s így igen könnyen képes magát tehetséges és jelentékeny emberek közegébe látni.
És persze itt se értett semmit. Az érintett hozzászólásból kitűnik, hogy nem a magy metafizikus gondolkodókról volt szó, hanem azokról a nyelvtudományt nem ismerő, de vélelmezett nyelvi "paradoxonokból" vagy leíró sajátosságokból ezoterikus következtetéseket levonni hajlamos népszerű szerzőkről, mint Czakó Gábor s ilyenek, hogy teszem azt 'a magyar néplélek titkainak sorsszerű egyedülvalóságára mutat az, hogy van tárgyas ragozás és számnevek után egyes számot használ' meg iefféle butaságok. Mint amiket a zagyva troll zagyvált az "állapot" változékonyságában fölfedezett "nyelvi paradoxonról"....
Bevallom sok mindent kapcsoltam már Gy. Ú-hoz, de a testi, higiéniai elhanyagoltságot még nem. Nem találtam erre utaló jeleket, pedig igen érzékeny vagyok ezekre.
Amit találtam, az sokkal rosszabb.
Én Gyurica úr "nick" tevékenységének itt látható darabjaival, az azokból áradó reménytelen, lepusztult jelleggel, nem pedig a mögötte meghúzódó személlyel társítottam a megjelenített képzeteket, fogalmam sincs, hogy a "nick" mögötti személy, ha mindkét kezét a seggébe dugja, amint arról e hasábokon olvashattunk, utána megmossa-e, vagy esetleg szétkeni egy darab papíron a ráragadt tartalmakat, majd az eredményt megkísérli-e megjelentetni a Mozgó Világban.
Nem is vagyok rá kíváncsi. Mint amiképpen arra sem, amikor vinnyogva pertraktálta, hogy nem áll fel neki. Ez utóbbi kérdést Eszter egy elegáns gesztussal, az együttérzése kinyilvánításával lezárta.
