Kvintesszencia, az album(ok)hoz méltó módon megfogalmazva ☑️
míg a disintegration szentségszerű, űropera hangzása lényegében elérhetetlen magasságba emelte az elvárásokat, és mint kék-fekete színekkel írnám le, egy kis fehérrel, úgy ez a lemez ténylegesen novemberi, szürke, ködszitálós és őszülőszakállas kinézetű.
fáradtabb, szimfónikusabb, lassabb, de mindkettőre elmondható az a desztilláció, amelyet a lélek esszenciáját engedi át nekünk.
Ez az album odaver. Letaglózott, a jó, sőt, a legjobb értelemben. Azonnal újra kell hallgatnom.
Te jó ég, tényleg hogy van ez, hogy lehet ez, itt van ez a nagypapa korú faszi, 16 évig reszeli a fingot, aztán előránt egy ilyet és az arcomba vágja, én meg csak pislogok, hogy mizu.
Kiváncsi vagyok…. Mit mondtok… Drone:nodrone sztem is baromira jó koncertszám lesz…. nekem még kicsit szokatlan … de pont olyan, mint a SOLW klipp. Lebeg az űrben, pörög-forog, melankólikus és erős, kegyetlen, szilárd, mint az a sziklából faragott arc…
Akkor raktam wishlistre, de csak ma hallottam először, így ma pontoztam. Nem vagyok én Kovács Robi bá' eltitkolt gyereke, hogy ilyen korán kezembe kapjam az új lemezt :)
A Boy I Never Knew-t nem említettem, de szerintem témaként nem lett volna erre a lemezre való. az it can never be the same-t annál inkább. ugye 16 óta játszák, és az a turn úgy lett beharangozva h uj dalokkal"". valójában a többes szám helyes volt, mert 2 dal volt összvissz:-)) új.
szerintem a 2000 utáni legjobb lemez lett a soalw.
egységes, témaválasztásában az elvesztett szerettek, barátok, magány és öregség áll. a hangzás és a szöveg mindig a saját szubjektivitásunkba mutat vissza, és a lemez akkor is az én-ről szól, arról az énről, amely két szemmel, két füllel, 2-2 lábbal és kézzel látott, cselekedett és tapasztalt, megélt 6 és fél évtizedet.
a disintegration, amely lényegében egy koraérett feldolgozás volt, folytatása a soalw.
míg a disintegration szentségszerű, űropera hangzása lényegében elérhetetlen magasságba emelte az elvárásokat, és mint kék-fekete színekkel írnám le, egy kis fehérrel, úgy ez a lemez ténylegesen novemberi, szürke, ködszitálós és őszülőszakállas kinézetű.
fáradtabb, szimfónikusabb, lassabb, de mindkettőre elmondható az a desztilláció, amelyet a lélek esszenciáját engedi át nekünk.
míg a disintegration egy még nem megélt kor előrefutott érzéstengere, a soalw már egy alkonyba hajló érett, megélésekkel veszteségekkel, sikerekkel tarkított élet számvetése, annak teljes feltárása, mi is a fontos az életben.
meglepő, hogy milyen precizitással interpretálták a dalokat élőben, különöseb az alone-t, és a nothing is forever-t említeném fel.
az ismert dalok mellett, az all i ever am, és a warsong nekem disintegrationös beütésű.
ami kissé szubjektívebb megítélés alá esik, eshet az a záródal. az endsong stúdió verzója sajnos nem éri el azt az eposzi hatását, mint amit élőben Reeves, Simon és Robert a gitárokkal kipengettek. Reeves sokat adott hozzá az elektronikus effektjeivel, introként mielőtt elkezdték igazán a számot, majd pedig a hősgitáros szerepében jobban érvényesült, nekem kicsit izoltált, steril, keretek köztinek tűnik. gyönyörű zene, nem kétséges.
a lemezt emellett rövidnek találom, egy kissé- a 10 szám 60 perccel, méltóbb lenne egy ilyen téma kidolgozásnak, és meg is lehetett volna találni az ívet a számok mentén, hogy egységes szerkezete a lemeznek ne szenvedjen semmiben kárt.
a hangszerelés színvonalas, féltem Jason monoton hangzásvilágától, de kellemes meglepetés. a billentyűk-gitár egyensúly nagyjából sikerült, persze a 2 novembre dal inkább előbbikre alapul. érdekes billentyűs adalékokat lehet felfedezni egyszer egyszer a dalokban, amelyek színesebbé varázsolják a "hangzás"- teret.
ez a felállás még elmuzsikál 5 évig, és ha nem adnak ki több lemezt akkor ez zárásként mindenképpen alkalmas lp. összességében valahol 4-4,3 / 5 lenne az értékelésem.
a lemezt a felső harmad-fél közelébe saccolnám 2 meghallgatás után, de semmiképpen nem sorrendileg mondanám, konkrétan albumokhoz mérve, előbbrébb helyezve. elfogultságom nyilván megvan a wish iránt (92 nov-első lemez) és a disintegration felé (94. okt.) no meg a 3as felállás 2 lemeze felé is, de ez a 2024es lp mindenképpen jóra sikeredett.
Elképesztő ahogy a rajongók nyilatkoztak a koncert végén. Érzelmekkel teli, csodálatos, lenyűgöző, epic... Robert hangja elképesztő, könnyekre fakadtam - kivétel nélkül mindenki így méltatta a koncertet.
Abszolút egyetértek velük, viszont egyre inkább megfoghatatlan számomra, hogy ez a pali mit csinál velünk tényleg? Hogy képes kihozni még mindig az emberekből ezt a csodálatot, ezt a kamaszos rajongást?
it can never be the same és a please come home kellettek volna még a lemezre. érdekes h a környewzetvédelem milyen fontos lett de ha ennyire akkor a 80 percet illett volna kihasználni:-)) 5-6 szám mg pluszban rámehetett volna a cdre ...ehelyett a 3 korongos lemezen van tiszta kb 50 perc.
Én már meg is hallgattam az új albumot (hasznos kis jószág ez az új-zélandi VPN). Nagyon jó, a produkcióval kapcsolatban van néhol kis hiányérzetem, de szerintem hozzá fogok szokni, meg lehet, én a Warsong helyett inkább az It Can Never Be the Same-et tettem volna rá. Nem nagyon spoilereznék, csak annyit, hogy a legnagyobb pozitív meglepetés számomra a Drone:Nodrone, szerintem kitűnő koncertszám lesz belőle.
