AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Nem is dortmundiak, hanem svédek, de akkor minek van a bandcampen rajtuk a Dortmund címke? Ja, a Century Media minden kiadványát bedortmundozza. Idióták.
The Bones - Bigger Than Jesus Nocsak, egy régi ismerős. Egy lemezüket ismerem, a Flash The Leathert be is listáztam a harmincvalahányadik helyre. Őszintén szólva azóta nem hallgattam sem azt a lemezt, sem mást a dortmundi punk rockerektől, de abban egészen biztos vagyok, hogy a FTL sokkal jobb volt ettől. Ez az a fajta punkrock, ami szervesen támaszkodik a rock'n'roll és a rockabilly standerdjeire, időnként pedig felböffen némi langymeleg germán sör. Stílusában nagyon közel vannak a skandirock rock'n'roll szekciójához, de őszintén szólva ezeket a dalokat még közepesnek is csak nagy ráhagyással lehet nevezni. Először a lemez közepén lévő a Screwed, Blued And Tattooed-ra kaptam fel a fejem, a Flashback kórusai is kellemesek, de túl sok a punkzenei sablon, és állandóan előbújnak azok az ízek, amit itthon leginkább vébékás punknak szoktak nevezni. Nem veszélyes, inkább csak szenilis. Belehallgattam még a Flash The Leather-be, hogy miért is listázhattam be ezeket, és ott azért fémesebben adják elő magukat, és a dalok is sokkal jobbak. A Compadres, a Chainsaw, vagy a This Dance azért megütnek egy erős másodvonalas skandirock szintet. A Bigger Than Jesusról még eszembe jut, hogy majd ha egyszer kidobja a gép a finn Bluestation egyetlen lemezét, azon szintén lesz egy Bigger Than Jesus címet viselő nóta, de az már gyilkolni fog.
Meg kellett hallgatnom, mert csak arra emlékeztem, hogy a Free Fourban tetszett a szinti hangja. Nem szeretem továbbra sem, főleg így a Meddle és a Dark Side között meglepően gyenge. A More-nál azért jobb. Azt sikerült még megállapítanom, hogy a magyar kiadás nagyon jól szól (a Meddle is).
Jóenberkedhetnék, hogy tetszik, de nem igazán tetszik, mert nem túl hallgatóbarát lemez az én türelmem pedig igencsak véges. Pedig a későbbi lemezek, főleg egyes számok igencsak legfelső polcon vannak a szívemben.
Nos háromszori meghallgatás után úgy gondolom ez is egy very kiváló Floyd album, legfeljebb kevésbé direkt a hatásmechanizmusa és így kicsit több idő kell a befogadásához. Alapvetően az összes szám rendben van, mégis számomra a közel 12 perces instrumentális címadó az, amelyik a leginkább elgondolkodtató tétel. Az elején az a módfelett idegesítő sípolós keretrendszer rendkivül ismerős momentum volt, mely valószínűleg jó néhány később psychohorror, thriller vagy hasonló movie alap felszültségfokozó eszköze lehetett. Aztán az a zseniális dobfrekvenciának az ötlete, tutira hozzájárult az olyan későbbi ilyesmire épülő gigaslágerekhez, mint pl a discókorszak Rasputin-ja. A szám vége a kvázi felemelkedés, feloldozás rész pedig már a feel good zenék világába vezet át páratlan ütemérzékkel. Ezen csodálatos számon kivül nekem még a későbbi dalközpontúbb mega Floyd felé mutató Remember a Day illetve a záró a Piper korszakra ragyogóan visszautaló Syd Barret-tes Jungband Blues tetszett leginkább. De amúgy az egész album igazán remek szórakozás.
Azt érteni vélem, hogy harmincon felül a Pink Floyd már nem ciki, én egyelőre odáig jutottam el, hogy a Piper mellett a Saucerful is tetszik (illetve kezdek a WYWH-vel kapcsolatban is pozitív érzéseket táplálni). A kedvencem erről a lemezről mindig a Set the Controls... volt és most is az, valahogy "beljebb" van, mint a többi dal, jelentsen ez bármit is. Tetszik még a Corporal Clegg, amiben ha kicsit belegondolok, már megjelenik a társadalomkritikus vonal (megbolondult, alkoholista féllábú második világháborús veterán, gondolom, voltak ilyen emberek 1968-ben Angliában), de inkább csak megmutat valamit anélkül, hogy szádba rágná a tanulságot, illetve az utolsó két dal jó kis skizofrén beborulása. De a többi is jó. 8/10
Nem is tudom, ismerek-e olyat, akinek tetszik az Obscured. Ha jól rémlik, innen a topikból Audi szereti, meg még Tibcsyre nézek bizonytalanul, róla el tudom képzelni.
A korai Floyd-ot nem vágom, nálam ők az Atom Heart Mother-nél kezdődnek. Emlékeim szerint vagy kétszer nekifutottam (jó régen) a Piper-nek, de csúnyán lepattantam róla, ezért ha valaki megkérdezte volna, a Saucerful-t hallottam-e már, kapásból nemet mondtam volna. Erre kiderült, hogy a lemez első fele tök ismerős, a Set The Controls-t meg valahonnan máshonnan is ismertem már. Az lehetett, hogy ezt a lemezt is bepróbáltam, talán többször is, de a Corporal Klogg* Clegg-nél mindig elkezdett lazulni az ékszíj, a címadónál meg le is dobta, úgyhogy sose fejeztem be. Pedig annyira nem is rémes lemez, a címadót leszámítva, ezeket a terjengős zajmintás piszmogásokat sose bírtam hosszútávon. Nekem a dalközpontúbb, “kommerszebb” Floyd jobban fekszik, ez van. De a helyén kezelve rendben van ez az album is, pl. az Obscured-nél jobb. 7/10
(Lehet, hogy felnőttem már a Piperhez is? :D)
*nem is igaz, nemhogy tizedes, még őrvezető se voltam, csak kutyaközönséges honvéd
Saucerful vagy Piper? Nálam majdnem annyira problematikus döntés, mint hogy Accident vagy Chemical. De csak majdnem, mert a Pipert azért nagyon kicsivel jobban szeretem. Valószínűleg nem kis részben Syd Barrett miatt, aki viszont a Saucerful idejére már túlzottan szétesett ahhoz, hogy sokat közreműködhessen a létrehozásában.
A kritikusok és ahogy nézem, pl. a progarchivesos meg az RYM-es floydisták is kevésbé becsülik, mint a Pipert, ettől még szerintem a Saucerful is óriási. Sőt, a metálrajongók számára - ha számít ez egyáltalán, de hát mégiscsak egy metáltopikban vagyunk - ez a lemez többet jelenthet. Ha más nem, a Let There Be More Light miatt, amit az In The Woods... is feldolgozott, kitűnően. A Set the Controls...-ból pedig a Vibravoid készített egy 22 perces verziót, talán azt is érdemes meghallgatnia annak, aki jól tűri a komplett agymenést. Nagyjából ebből a két számból plusz a címadóból táplálkozik a pszichedelikus rock teljes mezőnye immár jóval több mint ötven éve.
Szóval ez egy kitűnő lemez, kevésbé popos és különc dalokkal, már kezd kialakulni a későbbi mega-Pink Floyd (See-Saw), nyilván, hiszen Waters vette át a hatalmat. A Piper furább madár, ám azért még itt is hallani érdekes dolgokat (Corporal Clegg, hah). Gondolom, ezzel nem írok semmi újat: a két kvázi Syd Barrett-es album a Pink Floyd legkreatívabb és legérdekesebb korszakának lenyomata, igazi örökzöldek. 10/9
Egyszer már lement, de még meg kell hallgatnom párszor, hogy kiderítsem a helyét az életműben. Persze nyilván próbálkoztam már vele jó párszor korábban is, mert hát hőskorszak, meg Floyd, csak hát Syd Barrett világának megfejtése nem mondható egy triviális vállalkozásnak.
Az ember amíg fiatal, még könnyebben fel tud állni a pofonokból... márpedig Klaus és Rudolf párosának elég nagy volt az, hogy utóbbi öcsikéjét nem Pataky Attila módjára vitték el az ufók, hanem szó szerint. Szerencsére sikerült magukba olvasztani Uli Roth akkori zenekarát, így nemcsak az én örömömre nem ragadtak meg az egylemezes bandák között... és az ő rutinja máris nagyobb lendületet hozott a dalszerzésbe, még úgy is, hogy a címadón és a Drifting Sun-on kívül továbbra is a két alaptag dominál... de most már nem olyan elszállt stílusban - azt meghagyják Roth-nak - hanem egyértelműen nekiálltak hard rock dalokat írni, keményeket és lassúkat. Jól is sikerül indítani a Speedy's Coming-gal, és nemcsak a refrén utáni cow bell miatt - de nekem is szó szerinti indítás, hiszen a kronologikus Hurricane Rock válogatáslemezen is ez volt az első, ami (a Virgin Killer-t nem számítva) kinyitotta nekem az ablakot a '90-es évek előtti életművükre. (Ha viszont manapság még előkerül, már nem énekelnek az akkori bálványokról és a Royal Albert Hall-ról sem.) Jó azonban They Need A Million tempóváltása - a kemény riffet még Christofer Johnson is felhasználta a Melez-ben - és még az is nem akármilyen ellenpont, hogy az életmúben ez a három alkalom egyike amikor Schenker jut a mikrofonhoz, és a This Is My Song lendülete is - de a két lassúra sem lehet panasz. A Roth-számoknak pedig ha némi idő is kell - főleg a Drifting Sun-nak, ami egy kicsit jobban kilóg a sorból, de a címadó viszont - amiből szintén lett Therion-feldolgozás szépen lassan szélesre tárja azt a kaput, amin aztán teljes tündöklésben jöhetett az első évtized fénykora. A 7 és fél pontos Lonesome Crow és a 9 pontos In Trance közé pont beillik félútra, de azért inkább egy kicsit az előbbihez közelebb... legyen tehát 10/8,5.
Az még egy nagyon másik világ volt a kilencvenes évek vége. Csóró, lumpen egyetemistaként akkor sem fizettem volna egy orvosnak, ha lett volna mifelénk akkoriban maszek fogorvos.
Na, jó, most ezzel azt érted el, hogy kaptok még egy fogorvosos sztorit, ezt már idén augusztusból. Szóval: ülök a fogorvosi váróban, velem szemben egy fiatal csaj szorosan ül a kuka mellett. Már egyből feltűnt a kukán, hogy olyan furcsa, szögletes alakja van, de a fekete kukászsák belsőről és a sárga húzózsinórról egyértelmű volt, hogy ez egy kuka. Napok óta meg voltam fázva a hülye klímától, a taknyos zsebkendőmet meg valahova ki kell dobni, de a csaj annyira szorosan ült a kuka mellett, hogy csak furcsa, lóugrás alakban tudtam volna megközelíteni anélkül, hogy ne másszak bele az aurájába. Már éppen akartam felállni, hogy kissé féloldalazva kidobom az elhasznált pzs-t a kukába, mikor a csaj egyszer csak belenyúlt a kukába, kihúz belőle egy telefont és elkezd rajta tapicskolni!!! Az nem egy kuka volt, hanem a csaj táskája, én meg majdnem beledobtam a taknyos zsebkendőmet! :(( Ki szedte volna azt ki onnan?? Nekem kellett volna belenyúlni, vagy a csaj bogarászta volna ki a teljesen átnedvesedett, hadd ne mondjam milyen zsebkendőre emlékeztető zsepit?? Mit gondolt volna, hogy így akarom felszedni? :(( Ráadásul más is volt még a váróban, kábé egy nap alatt terjedt volna el a híre, hogy fiatal lányok táskájába szutykos zsebkendőket dobálok :((( Ez lett volna az évszázad égése :(( Lehet még a rendőrt is rám hívják, és mindez kábé két-három másodpercen múlt :((
Gondoltam, csak azért is végighallgatom, ha challenge, hát challenge. Az első dalnál még nem értettem Latzit, az egy jól megdörrenő hard rock, semmi extra, de nem is borzalom. Aztán a másodiknál elkezdtem izzadni, majd a duett a sohasem hallott híres énekes hölggyel kicsit megint visszahozta a reményt, ott még a Heart is az eszembe jutott az erőteljes női hang miatt. Az obligát A4-es líránál esett le, hogy Ron Keel kétségbeesetten igyekszik reprodukálni a 80-as éveket, a lobogó rőzsék satöbbik minden bizonnyal számára is boldog korát.
Pedig egyébként a faszi nem nyeretlen kétéves, a Steeler és a Keel is tényező volt a maga korában (jó, a Steeler neve inkább Malmsteen miatt maradt fenn, bár nem volt annyira rossz zene, a Keel viszont elég nagyot ment), és kifejezetten jó hangja van. Ez a lemez sem szörnyűség, vannak rajta necces dolgok, a felkeményített countryszámoknál például egy bőrruhába öltözött Kenny Rogers képe jelent meg előttem, amint lasszóját pörgetve egy ezüstszínű motort akar befogni, és ezt nagyon nehezen tudom kitörölni az agyamból. A Ghost Riders... pedig remélem, hogy komoly, mert viccnek rendkívül szar. Meg milyen cím az, hogy Vonat vonat, te jó ég.
De amúgy elég változatos album, jól eljátszva, a maga módján rendben van. Valószínűleg a midlife crisisszal járó újdonsült 80-as évek pop/rock/metál mániám (nevet) is segített a befogadásánál. Aki nem szenved ilyesmiben, annak Latzi irányt mutatott. Nálam most megért 10/6-ot.
