Téged látlak mindig és mindenütt, Téged látlak a Napban s az álmaimban, Gyönyörű szemeid úgy ragyognak, mint Ezernyi gyémánt a Himalája szent tavaiban. Bájos orcádat simogatom s te mosolyogsz, Rózsacsokrot hoztam, aminek örülni fogsz. Átölelsz, érzem szíved minden dobbanását, Mint a lezúduló hegyi patak csobogását, Annyira szeretlek, hogy szorosan ölelnélek, Óvnálak mindentől, nehogy elveszítselek!
Miért hagytál el? Ó mondd miért? Szerelmed szellemként kísért. Holdfényes estén az ég alatt, Egy csillag magányos maradt. Elhullok, mint a sárgult falevél, Messzire visz majd az őszi szél. Arra kérlek ne gyere utánam oda, Mert lelkem nem talál otthonra. Az utolsó csókod emlékét elviszem, Hogy látlak-e még, nem hiszem. Útjaink elváltak, de csak kétfelé, Én megyek nyugat, te meg kelet felé.
Most már értem, amit ő ott mondott, Amikor minden reményemtől megfosztott. Hetekig nem néztem utána a szemébe, Neki se juthattam hetekig eszébe. Elmentünk egymás mellett szótlanul, Olyanok voltunk mint a tenger sótlanul. Mindig volt egy vers neki a zsebembe, Mert akkor is ő járt mindig az eszembe. Azóta másként látok mindent, s a világot, S azt mondom, hogy legyünk újra barátok.
Nem kell senki se
Egyedül maradok, nem leszek én házas, Mint bozótban egy régi, kopott lábas. Nem kell nekem senki, nem lesz feleségem, Aki velem legyen örömben és vereségben. Így hát nem lesz soha pompás esküvői mise, Inkább leszek pap, de nem kell senki se.
Valaki
Talán vár rám valaki, aki engem szeret, Valaki, akinek én nem mondhatok nemet. Valaki, aki segít a bajban, s szeret, Valaki, akit Bence feleségül vehet. Valaki rám vár, de vajon ki lehet? Családot akarok, és néhány gyereket. Mielőtt meghalok, lehunyom szemeimet, Látni akarom őt, s a gyerekeimet.
Erdélyben
Erdélyben vagyok, a szívem vidám, Fent állok a szépséges Hargitán. Szemem a messzi távolban kutat, Látom a fényeket, az állatokat. Lábam a csodás Székelyföldet járja, A Nagy-Somlyóról tekintek Csíkszeredára. Befut egy vonat a vasútállomásra, Látszik Mikó-vára s a városháza. Este lennt álltam az Olt partján, Ott csókolt meg engem egy tündérlány.
Valhalla
Keresem az utam, de nem találom.
Viszlát Yggdrasil, közeleg halálom.
Niflheimbe térek meg ma már,
Hél királynő hív, engem vár.
Mannával kínál, hogy egyek,
Óh Valhalla, megyek!
Freya tüze perzseli szívemet,
Bátor Odin vigyázza lelkemet.
Valkűrök kísérnek utamon,
Tölgyfapajzsot viszek a hátamon,
Hogy a csatában bátor legyek,
Óh Valhalla, megyek!
Vihar
Viharos szél fúj a Hargitáról,
Ez a változás szele,
Dühösen zúg népünk haragjától,
Nincs itt románnak helye!
Szabad lesz újra a Délvidék,
Nekünk terem a bánáti kenyér,
Szabad lesz újra a Felvidék,
Ó édes hazám, sokat szenvedtél.
Kárpátalján, Munkács vára alatt,
Újra magyar szó zeng, meglátod!
Beregszász magyar volt, s az is marad,
Virágesővel köszöntenek a lányok.
Kincses Kolozsvár, ősi Nagyvárad,
Himnuszunk zeng az ajkakon,
Mikor bevonulunk Gyulafehérvárra!
S könny gördül végig az arcokon!
Mennydörög az ég, villám villan,
Várj, már nem tart soká,
Román, szerb, ruszin mind elillan,
S leomlik minden gúnyhatár!
Versek a bánatról
Mit ér a szív, ha nincsen társa?
Mit ér az ember, ha senki se várja?
Mit ér a lélek, ha senki se szereti?
Mit ér az élet, ha a halál kergeti?
Az élet múlik, a szerelem meghal,
E kettőn kívül mindenem megvan.
Mit érek én, ha nincs ki rám várjon?
Miért nem szeret egy lány se a világon?
Ó én bús magányra vágyom,
Nincsen hely számomra a világon.
Nyugodjék békében testem és lelkem,
Bolond voltam, hogy bárkit is szerettem.
Nem vagyok gazdag, nincsen hintóm és palotám,
Nincsen életem, nem szeretsz, én rózsám.
Szerettelek, de te mondtad legyünk barátok.
Így most neked örökké minden jót kívánok.
Találkozunk majd egyszer sok-sok év múlva,
S akkor vered majd a fejedet a falba!
Szavaid olyanok mint a léptek,
Tűsarokkal a szívembe lépnek.
Hamarosan meghalok, ehhez oroszlánrészt adtál,
De szívemben mégis a legszebb emlék maradtál.
Hamvaimat szórd kérlek a Gangeszbe,
Nyelje el testem porát a szent folyó habja,
Én már Nirvánában vagyok, ne sírjatok,
Enyém a paradicsom, lelkem megnyugvást talál,
De nélküled minden kies pusztaság, s a menny maga a pokol.
Virágos kertben sétálok veled, Rózsák között kalandoz a napsugár, Méhek zümmögnek körülöttünk, Érzed te is a nyár illatát?
A virágok között állunk, Halkan súgnám a füledbe, Miközben arcodat simogatom, Hogy nagyon szeretlek.
Szeretlek téged, ó szép virág, Száműzött engem ez a rút világ, Sötétben éltem, de rád találtam, Sose voltam még ilyen boldogságban.
Szeretlek, rólad álmodom minden éjjel, Töltsd meg újra a szívemet a fénnyel! Kezedet fognám, ajkadat csókolnám, Mert ilyen gyönyörű csak te lehetsz.
Ez egy vallomás, ez a szívem szava, Olyan gyönyörű vagy, szavakat nem találok, Nincs ilyen szép lány az Olümposzon sem, Szeretlek, bárhol vagyok, bármerre is járok.
Szeretsz-e még?
Nézd, fenn kék az ég, A nap is mosolyog még. Ragyog rám arany sugara, Nyitva áll előtted Szívem kapuja.
Szerelmem hatalmas, Mint a végtelen óceán, Nyugtalan éjszakán, Mikor egyedül vagy, Gondolsz-e rám?
Boldog akarok lenni, Ölelő karomba zárni, Hogy ne veszítselek el, Mert a szívemben élsz, Mondd, szeretsz-e még?
Tegnap
Tegnap még oly boldog és nyílt voltam,
De ma már bús vagyok, s magamba zárkóztam.
A lelkem kavarog: szerelem és halálvágy
Viaskodik bennem, mert lényem magányra vár.
Elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem,
Mindenki elhagyott, csak a magány maradt velem.
Tegnap még őszintén, szívemből szerettelek,
De ma már rád sem emelem a tekintetemet.
Szerelem vagy halál: nekem örök dilemma,
S bár tegnap még nem tudtam, hogy mi lesz ma,
Mégis éreztem azt, amit most is érzek,
Hogy elutasítanak, ó szívemből vérzek!
Legyünk csak barátok? Legyünk barátok!
Hiszen ebben semmi rosszat nem látok.
Mégis a pillantásom nem lesz csak baráti,
Szerelmem irántad örökre meg fog maradni.
S bár a madarak nekem többé nem dalolnak,
Álmomban az arcodat látom, s csókollak.
Úton
Úton vagyok Németország felé,
S a szívem majd hasad belé,
Hogy nem láthatlak téged,
Minden perc egy év, érzem.
Nem láthatlak egy hétig,
Rád gondolok majd végig.
Hiányod elviselhetetlen,
Bár csak itt lennél velem!
Érzéseim nem változtak,
S bár lelkem elkárhozhat,
Örökké a tied maradok,
Ha látlak, boldog vagyok.
Bearanyozod a napjaim,
Megszépíted az álmaim.
Te vagy az én virágom,
A legszebb a világon!
Tó partján
Tó partján, halk lombok között,
Írok egy verset a fatörzsre,
Már esteledik, a Nap nyugszik,
E világ lassan aludni tér, csak
A szívem marad itt, mert a tiéd.
Tombolás
Tombolnak bennem a hormonok, Szomszédban élnek a mormonok. Minden éljel röhögve horkolok, S egy lány miatt zokogok.
Nekem ő kell,jöhetnek démonok, S rágcsáló köcsög pocokok, Nem érdekelnek, érte harcolok, Enyém lesz, s leszünk boldogok!
Árnyékok
Árnyékok játszanak az őszi erdőben, Sötét van, keresztül az éjszakán Vezet utam, csak a bagoly huhog, Az avarban sün mocorog, az esti sün, Farkas vonyít, a szél ridegen süvít. Csillagos az éj, csak néhány kósza Felhő takarja el felleget, A Hold ragyog, ékes fényesen, S táncol a denevér a Kékesen.
Gyógyír
A csókod nekem gyógyír, vigasz, Ó gyönyörű, szép, üde tavasz! Kék égbolton napos felhő, Kagyló szemed éberen figyelő, Tekinteted tiszta, Mint a csillagok az égen, Átölelnélek a néma éjben. Szikrázó fény, arany csillag, Ajkad vörös, akár egy rózsa. Nyakad kecses, hajad illatos, Bőröd oly' üde és harmatos! Sötét az éj, hidegen fúj a szél, Szeretlek míg élek, s utána is, örökké!
Cikázás és cicázás
Csillagos égbolton egy üstökös cikázik, Szép barna kislány most velem cicázik. Harapja a fülem, kiszívja a nyakam, Csak a véremért jött, hoppon maradtam.
Gyöngyvirágok között
Gyöngyvirágok között üldögéltem, Mikor megláttam őt a fák között, Addig a napig sötétségben éltem, De akkor belém újra fény költözött. Néztem ahogy a fák között áll, Kacéran nevet, kezével hívogat, Haján megcsillant az arany napsugár, India orchideája, Texas sárga rózsája, Oly' gyönyörű, oly' tiszta és csodás, Mint egy gyémánt, szeme smaragd, Ajka akár a nyiló hóvirág, Csókja szeder és málna, Teste kecses és olyan szép, Mint naplementekor a Himalája.
Hangulat
Patakzanak már a könnyeim, Hamuvá égtek a reményeim. Úgy érzem magam, mint egy hering, Aki a konzervből a tengerre tekint. Ó a tenger! A kék mindenség, A mélység titka a sötétség. Lelkem felszabadul, testem elhulla, Vár rám Hél, vár rám Valhalla. Nem hiányzol, te áldott mákvirág! Nélküled szebb s jobb a világ.
Tarka macska
Ablakomban ül egy tarka macska, Nézi, hogy készül a sztrapacska, Nyalja szája szélét és nyivákol, Hé' te mitzekatze, tünés a konyhából! De ő nem tágít, áll és rám les, Smaragd színű szemével, jaj de édes! Hiába cicó, ez már nem vicc, Megeheted az aranyhalat, aztán sicc!
Magyarország
Magyarország, drága, szép hazám, Itt születtem, itt született apám. Ez az otthonom, elhagyni nem tudom, Kövezzen az Isten, ha elárulom! Nekem ez a kis ország a mindenem, Magyar vagyok, ide köt a becsületem. Esküt tettem, mikor magyarnak születtem, Hogy ha kell, érte meghalok becsületben. Magyar vagyok, s ez az én hazám, Isten minden áldása szálljon reá!
Álomlány
Megláttam őt egy szép napon, Hogy kicsoda ő, nem tudhatom, Patak partján álltam, szólt a dalom, S ott állt a lány a túloldalon. Türkizszeme megtalálta enyémet, Tekintete forró, ó már éget. Barna haját borzolja a szél, Ó boldog, s csodálatos tünemény! Átkeltem a patakon az ő csókjáért Hamvas bőre lágyan enyémhez ért, Puha ajka elvarázsolta lelkemet, Gyönge keze simogatta testemet, Ott feküdtünk a zöld gyepen, S gyönyörködött benne a szemem. Haját simogattam s átöleltem, Az álomnak itt vége, felébredtem.
Legdrágább kincsem
Gyere Violám, nyugtass meg engemet, Tedd a vállamra gyönge kezedet, Kacéran harapdálod a fülemet, Kendőddel kötöd be a szememet, Hogy ne lássam ezt a csúf világot, Melynél szebbet valaha ki látott? Szerelmes vagyok ebbe a földbe, A patakokba, a fákba, a völgybe, Nézem ezt a gyönyörű tájat, Melynél szebbet senki nem kívánhat, Gondosan művelt földek, arany búzatábla, Lelkem a virággal borított rétre vágyna. Kék fent az ég, lent pedig zöld minden, S itt van velem Violám, legdrágább kincsem.
Esti akció
Kihalt a park, néma csend honol, Mikor a csaj a karjaimba omol. Leültettem őt egy padra, Régóta vártam erre a kalandra. Mikor kezem már blúza alatt matat, Kérdem tőle: a melltartó hol marad? Éreztem, hogy a boldog keblek, Lélegzetvételkor hogyan emelkednek. Megmásztam bizony mind a két hegyet, Csókolgatom nyakát, ő pedig nevet. Aztán feltettem végül az íre a pontot, S fáradtan néztük a csillagos horizontot.
Orsi Svájcban
Búza mezőben áll egy lány, Egész nap csak bámulnám... Finom málnával tennék kedvére, Mert most ő Svájc tündére.
Vár a tenger
Ezernyi báj s ezernyi csók, Minden apró kis bók, Mely elhagyta az én ajkamat, Nincs többé, lelkem hallgatag.
Indulnom kell, vár a tenger, Szívem még mindig érted ver. Valhallába vár, s a hullámok habjai, Emlékül megmarad szerelmünk napjai.
Kép
Egyedül ülök, kezemben egy kép, A fájdalom a lelkembe tép. Te vagy minden, minden ami szép, Oly' gyönyörű, mint egy álomkép! Ma tiéd lettem volna, de vége a mának, Így a szívemet inkább odaadom másnak.
Ha csak te maradnál nekem, akkor is boldog lennék,
Hiszen nem csak egy lányt, egy istennőt szeretnék!
Még mindig szeretlek.
Minden reggel
Minden reggel, ha felébredek,
A te képedet nézegetem.
S gyönyörködöm szépségedben,
Te itt élsz az emlékemben.
Érzem, szívem utánad vágyódna,
Érzem, lelkem mintha haldokolna.
Az ajkam mindenhol téged csókolna,
S mindenem csak érted lángolna.
Olyan szép vagy, miért vagy te másé?
Miért nem lehettünk soha egymásé?
Ó miért nem keltem birokra érted,
Hiszen még most is szeretlek téged!
Ne hidd azt
Ne hidd azt, hogy elfelejtettelek,
Titkon továbbra is szerettelek.
De most már késő, az időm lejár,
Elbúcsúzom tőled te áldott leány.
Bár a szívem még mindig érted sajog,
Lelkemben a fény többé nem ragyog.
Sajog, de nem ragyog, boldogtalan vagyok,
Magányos maradok, ó ebbe én belehalok!
Nem szólsz hozzám, nem nevetsz felém,
Hiányod, mint nehéz kard, döfődik belém.
Körülöttem ragyogsz millió napként,
Ha nem is szeretsz, én szeretlek, örökké.
Nem tudlak elfelejteni
Ha alszom rád gondolok, Minden egyes gondolatom Körülötted kering, Úgy érzem most magam, Mint egy bedobozolt, Szerencsétlen hering. Még most is rád nézek, Mikor tudom, hogy nem Figyelsz, de én nézlek, S mindig csodálkozom, Hogy tudott az Isten Ilyen gyönyörűt teremteni? Szeretlek, örökké, mert Nem tudlak elfelejteni!
Ócska zongora
Ócska zongora állt a sarokban,
Néha játszottam rajta titokban.
A billentyűkről már lekopott a festék,
Zenétől voltak hangosak az esték.
Emlékszem még milyen volt,
Mikor leszakadt a mennybolt,
A rockot keményen nyomtuk,
Hogy vége lesz, sose gondoltuk.
Bezárt a klub, lejárt aranykora,
S nem maradt ott más, csak a zongora.
Jó éjt
Este van már, lement a Nap, Nyugodni tér már a vén pap. Alszik a kiscica a kosárban, Alszik az egérke a mozsárban, Alszik a kutyus is, füle még éber, Alszik már az ágyában Dart Vader. Aludj te is, kicsi gyermekem, Álmodj szépet, aludj csendesen, Itt vagyok, vigyázom álmodat, Jó éjszakát, szép álmokat!
Csendes éjszaka
Új nap kél, fúj a szél, Lelkem virágba borul, De a szívem elszorul. Testem hullik szanaszét
Nézek rád s te nézel rám, Vibrálni kezd a levegő, Te leszel az én szeretőm, S enyém egy csendes éjszakán.
Ismertem egy lányt
Ismertem egy lányt még régen, Eleven tűz égett a szemében, Keblei között kalandoztam, Mint eltévedt hegymászó, Völgyek között gondolkoztam, Hogy az én helyem Csikágó.
A vámpírnaplókról
Csörgött a telefon, keresett a Stefan, Hogy miért van Elena mindig este fán. Stefan volt az, a Salvatore, Friss vért mai is szavatol-e? Itt egy üveg vér, bizony Damoné, S izmos teste akár egy démoné. Jött a Bonnie is, véres hurkát sütni, Meleg vérre vágyik Caroline, le fog ütni. Jönnek a vámpírok, a cigány futni nem restell, Mert hiába a sok hekus, ha vámpír a polgármester.
Hermione esete a Potter sráccal
Hermione egyszer leitta magát a sárga földig, Észre se vette, hogy a kis Potter döfködi. S reggel mikor már felkelt szegény Hermione, Látta ki fekszik ott, s kiáltott: Harry, ó ne! Végül egybekeltek, mert tudták, mi a jó, Lagzi Lajcsi pörgött s szólt a dáridó.
Páncélosok Afrikában
Páncélosok vonulnak Észak-Afrika felé, Dicső Németország ide fordítja fejét, Rommel vezeti a Tigrisek sorát, Felverik a sivatag porát, Tombol a homokvihar, indul a támadás, S eltörlik a Föld színéről az ellenség hadát.
Bevonulás Rozsnyóra
Vonul a miskolci 7. dandár a Gömör felé, Isten a tekintetét most Rozsnyóra emelé, Közelednek, látják már a városfalat, S átvonulnak a diadalkapu alatt. Ünnepel a tömeg, a Himnuszt éneklik, Szemem könnybe lábad, hangom elcsuklik, A tűztornyon a felirat, amit nem felejtünk: Magyarok voltunk, vagyunk és leszünk!
Születésnapomra
Istenem de boldog vagyok most e percben! S remélem az is leszek egész életemben. Új szelek fújnak életem mezején, S én fennt állok a világ tetején. Vár rám a horizont, vár a mindenség! Fény villan az égen, oszlik a sötétség. Érzem, hogy újra élni akarok, hamar eldőlik, De biztos: az élet tizennyolc évesen kezdődik!
Az elmúlt hónapok termései(emnegyvenhét kötőjel tizenkettőharminckilenc szembeszomszédjának szembeszomszédja vagyok! :D ):
Az egyetlen vigasz
Istenem, én őrült vagyok! Szeretem őt, ebbe belehalok! Feladnám érte a vágyaimat, Feladnám érte az álmaimat. Feladnám érte az életemet, Feladnám érte mindenemet! Mindent megtennék érte, Bárhol és bármit is kérne, A karom is őt védi, Meghalok érte, ha kéri, Bolond vagyok, tudom, De az egész világ az, S nekem az ő szerelme, Lehet az egyetlen vigasz!
Az éj
Csend honol, farkas vonyít,
Nincs csillag az égen,
Fuldoklom, az éj szorít,
Félek, hogy már végem.
Sötét az éj, vaksötét,
Egyedül vagyok és fázom,
Nézd, új Hold kél,
Szép akár egy álom.
Bánat
Nem akarok élni, mert nem szeret,
Elakarok bújni, hogy ne lássanak
Az emberek.
Futnék ezer réten és völgyön át,
De bárhova is jutok, mindig őt
Látom, s a mosolyát.
Boldog lennék
Kinnt az utca már néptelen, Testem mozdulni képtelen, Sötét az éj és a végtelen, Az éj titkát nem érthetem, Viaskodik bennem sok érzelem, Az elvesztett lány a végzetem. Őt nem érdekli az én nézetem, Boldog lennék vele, tudom, nem képzelem.
Magamat senkihez sem mérhetem, Elszállt belőlem az értelem. Ócska kacat az én életem, Meghalok tizennyolcévesen. Próbáltam élni tisztességesen, Sokan ejtettek sebet büszkeségemen. De az ő szépségére még emlékezem, S övé minden lélegzetvételem!
Fehér nyúl
Dombok között, fák mögött, Él a fehér nyúl. A fű perzseli lábamat, Vámpír szívja nyakamat, Az égen ezernyi csillag, Mind vörösen ragyog, Véres a patak, A fehér nyúl közeleg.
S jön sebesen, szeme fekete, Csuhát hord, mint egy remete, Kék kockás varjú ül a vállán, Bizony ő maga a Sátán. Vérben izzik a Nap, Elpusztul a világ, Sírjára nem kerül virág, A fehér nyúl közeleg.
Várok rád
Várok rád a Várkertben, A Nap vakítja arcomat, Kezemben virágcsokor, Látni akarom az arcodat, Szemeid pillantását, Ahogy a szél a füledet Lágyan simogatja, hajadat Fújja, homlokodra adok Egy csókot, s mondok Milliónyi bókot, mert Nekem te vagy a napfény, Lelkem megmentője, Szívemnek Istennője!
Megyek, álmosan és fáradtan, Kihalt, ködös sikátorokban, Hová sose süt be a Nap, Szembe jön velem egy pap.
Kutyák vonyítanak az éjben, A Hold világít fent az égen. Sötét van, alig pislákol valami, Kiszűrődik a fény a kocsma ablakain.
Árnyékok játszanak a kukák között, Ott ahová a csöves beköltözött. Sehol egy lélek, egyedül sétálok, Alig érezni a gyönge fuvallatot.
Fekete napokon, mikor rossz a kedvem, Sötét sikátorokban élem az életem. Rúgom a port, járkálok erre-arra, Kérdezik is sokan: ki ez a marha?
A parasztlegény szózata
Paraszt vagyok, tanyasi legény, Aki a trágyadombok tetején henyél. Kezemben vasvilla, számban fűszál, Paraszt vagyok, ki a határban kószál. Kombájnnal megyek a csornai teszkóba, Traktorral járok a falusi templomba. Sok városi suttyó nem tudja mi a tehén, Nem tudja hol van a disznó eleje, ó szegény! Nem láttak még lovaskocsit, azért jönnek ide, Én biz' eléfognám őket, s mondanám: Gyí te!
Éljek az omnibusz tetején, Emlékszel kicsikém? Jég volt fején Lent csikorogtak a hópelyhek Lobogtak legelől a lófejek:DDDD Miközben a lovacskák bandukoltak dudán át, Levetettem kabátodat s ruhácskád Éljek az omnibusz tetején, Emlékszel kicsikém, emlőd tején:DDDDDDD
Sötét sarokban egyedül, Ott élsz némán s tétlenül, Különleges, de élettelen, Tested időtálló elem. A kis szobámban egyedül, Legyek letörten, vagy remekül, A bútorok, s a csend vesz körül, Nincs, aminek lelkem örül.
Ha napjaim perce könyörtelen, S úgy érzem minden reménytelen, Rád nézek szüntelen, S te ott vagy némán, mereven! Választ kérnék, de önmagamat látom, Önmagamat, ahogyan tétován állok, Üvegtestednek, mely ritka felület, Sugárzó képe az igaz becsület. Előtted nem ismerhetem a titkot, Tükörképed emlékét velem is megosztod, Lehetnék bánatos, vagy boldog, A te szemed csak igazságot hordoz. A te életed más, mint az enyém, Az enyém csak képzelt szülemény, Reménytelen álmokkal teli gondolat, S neked tárom ki minden gondomat. Mint porosodó lélek a sötétben, Csak ennyit érsz társaid körében, Társaid az öreg bútorok, S ráncukat magadban hordozod. Te éveken át kitartottál velem, Mindegy, hogy sírtam-e, vagy nevettem, Te jelképezd most az igaz létemet, S a benned rejlő örök életet!
