“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
szép hosszú tartalmas élete volt, az életkedve fokozatosan, mintegy tíz év alatt nagyon öreg korára elszállt, így meg normálisan távozott el, nem szörnyűséges körülmények között haldokolva.
De ki adja vissza az öregember látását, hallását és járóképességét? Ki tölti meg újra életerővel, célokkal, vidámsággal, fájdalommentességgel?
Elkopunk, na. Ez az igazság, és nem csak testileg, hanem szellemileg és lelkileg is. Egy nagyon öreg ember már máshogyan viszonyul a halálhoz, mint egy egészséges, életerős. Ha az értelme tiszta, szándéka erős és megváltozhatatlan, miért ne mondhatná, hogy köszöni szépen, neki elég volt a földi létből?
Be van akadva náluk egy csomó dolog, ezt kell tolják a rabszolgák.
Gyakorlatilag a boszorkányperek a római időre megy vissza, mivel ezen a néven foglalták össze azoknak a BCS-eknek az elkövetőit, akik valamilyen megállapíthatatlan módon öltek meg, okoztak sérülést, károkat és gyakran valamilyen vallási, szektás, egyéb ideológiához köthetően végezték.
Ez ment át a katolikus jogba, amit nyilván azután a helyi törvénykezés sajátosan kezelt és hozta meg az ítéleteket.
Az hogy gyermeket öl egy nő, vagy rábízott beteget, gondatlanul hagy pl vízbeesett gyereket , vagy agyonveri a személyzetet aki nála dolgozik, az attól még minősített BCS, függetlenül, hogy vallási köntösbe csomagolva ma primitívnek tűnik.
Azért elég életképtelennek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne tudjon öngyilkos lenni, elég keresni egy emeletes házat vagy egy autópálya hidat és leugrani a tetejéről.
