“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
szép hosszú tartalmas élete volt, az életkedve fokozatosan, mintegy tíz év alatt nagyon öreg korára elszállt, így meg normálisan távozott el, nem szörnyűséges körülmények között haldokolva.
De ki adja vissza az öregember látását, hallását és járóképességét? Ki tölti meg újra életerővel, célokkal, vidámsággal, fájdalommentességgel?
Elkopunk, na. Ez az igazság, és nem csak testileg, hanem szellemileg és lelkileg is. Egy nagyon öreg ember már máshogyan viszonyul a halálhoz, mint egy egészséges, életerős. Ha az értelme tiszta, szándéka erős és megváltozhatatlan, miért ne mondhatná, hogy köszöni szépen, neki elég volt a földi létből?
Be van akadva náluk egy csomó dolog, ezt kell tolják a rabszolgák.
Gyakorlatilag a boszorkányperek a római időre megy vissza, mivel ezen a néven foglalták össze azoknak a BCS-eknek az elkövetőit, akik valamilyen megállapíthatatlan módon öltek meg, okoztak sérülést, károkat és gyakran valamilyen vallási, szektás, egyéb ideológiához köthetően végezték.
Ez ment át a katolikus jogba, amit nyilván azután a helyi törvénykezés sajátosan kezelt és hozta meg az ítéleteket.
Az hogy gyermeket öl egy nő, vagy rábízott beteget, gondatlanul hagy pl vízbeesett gyereket , vagy agyonveri a személyzetet aki nála dolgozik, az attól még minősített BCS, függetlenül, hogy vallási köntösbe csomagolva ma primitívnek tűnik.
Azért elég életképtelennek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne tudjon öngyilkos lenni, elég keresni egy emeletes házat vagy egy autópálya hidat és leugrani a tetejéről.
"Az én koromban az ember reggel felkel, megeszi a reggelijét, és ott ül ebédig. Aztán ebédel és ül tovább. Ez mire való?
– tette fel a költői kérdést.
A tudós az utóbbi években már többször is megkísérelte az öngyilkosságot, a legutóbbi kísérletben megsérült és kórházba került, ekkor döntött úgy, hogy nem próbálkozik többé, inkább intézményi segítséget kér."
Az a baj, hogy könnyű elindulni egy lejtőn...pszichés beteg, öngyilkossági szándékkal? Minek vesződni vele, segítsük inkább halálba...Idős, beteges, sóhajtozik néha, hogy halna már meg? Hát, segítsük ebben, kihasználva, és nem kezelve az időskori depresszióját.
Láthatod, ha ezeket elolvasod, már túlmentek azon, hogy a kínok közt üvöltő halálos betegen "könyörüljenek meg." Én végignéztem az utóbbi időben nem egy haldoklást, az illetők nem nagyon voltak már itt, nem nagyon érzékelték a külvilágot sem...azért, hogy ezt a szakaszt lerövidítsük nekik bevállalni egy ennyire kérdéses dolgot.
A demens nőt, akin erőszakkal hajtották végre, most meg sem találtam.
A magatehetetlen emberek otthon ápolása a mai világban nem megoldható, ezért nem kárhoztatom azokat, akik intézménybe teszik a rokonaikat. Ezt adom.
A többiben nem értek egyet. A mai ápolási és fájdalomcsillapítási lehetőségek mellett nem kellene siettetni a halált, pláne akkor nem, ha nem halálos beteg az illető amúgy (és már ilyenre is kiadnak engedélyt. Bár rá lehet húzni, hogy az életérő mindenki maga dönt, nem tartom etikusnak egészségügyesek bevonását egy élet elvételébe) az abortuszba meg bele se menjünk inkább. A hasonlatod viszont nem jó, ennyi erővel mondhatnád, hogy ha a gyilkosság gyilkosság, akkor a természetes okból bekövetkező halál az áldozattal egykorú másik embernél meg öngyilkosság...
"...felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.
A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...
Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.
…A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.
Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.
A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.
- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.
A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek."
