Este ha álom szárnyán repülök Egy szép világba kerülök Vágyaim életre kelnek Nem kell többet féljek
Békére lel kicsi szívem Boldogság önti el a lelkem Mert a vágyaim beteljesülnek. Álmodnék csak semmi más Legyen itt a boldogság
Keresem kutatom az utat Hogy most már ne búslakodjak Tudom sok múlik rajtam is Az élet megerősit De ha erős vagyok mi teszek Azt csak a szív értheti meg
Próbálok változni és nem bánkódni Szeretek álmodni, egy szebb világba eljutni Most még csak álmodom De egyszer talán eljutok És végre nem kell álmodnom...
butterfly
Része az életnek, de biz vállalom Kiálltam az álmot meg a borúságot, A fájdalom csak mostanra kérdéses. Hiába darabja világnak, nem kétség ez!
Elmúlik bizony de akarni kell Hinni a jóban és a megoldásban Keresni a derűt és a boldogságot. De ha megtalál minket a sors mosolya, Adjuk át magunkat, a változás javíthat!
Ezen idő míg összeszedem magam, Rájövök hogy nem is kerestem én a sorsomat! Mert a sors vezetett engem ide, Nevezzük csak másabb útnak ezt a helyet! Ezen megyek jelenleg se széle, vagy hossza.
Az élet vagy sors mindig segített, Tanít addig míg teljesen engedem. Hol kemény, hol boldogító példák elé állít engemet, S hogy kiállom-e ezen próbákat? Rajtam múlik csupán s hitem voltára!
Ezek után csekély lesz a fájdalom Más értelmet nyer kócos kobakomon. De ennek ellenére vállalom-vállalom, Boldogságra, szépségre találok! Egyszer majd egy szép délutánon.
Rácz Péter
Na, én pedig Csokonaitól egyet, bocs, ez egy kicsit hosszú, de most ezt "találtam"..:)
Csokonai Vitéz Mihály
A Dugonics oszlopa
Az ő barátihoz és tisztelőihez Mit? hát valójában láttam e szememmel, Vagy csak álom játszott képzelődésemmel? De hát álmodhatik oly tisztán valaki, Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? - Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk, Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk; De én, amit láttam, arra úgy eszmélek, Mintha kísért volna egy mennyei lélek.
A magyar Hélikon virágos tövében, A szelíd múlatság híves mezejében Apró violákat s nefelejcset szedtem, Egy kis bokrétába tarkán egyengettem; Víg énekecskéket, amint van szokásom, Danoltatott vélem nyájas andalgásom, Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön, A bokrokról visszasüvölte kettősön. A hegynek tetején, hová a szeretet S az édes vágyódás vélem felnézetett, Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok A látások, és én kis éneklő vagyok: Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott Kőmaradványokból egy dicső oszlopot? Kik rakták a hegynek tetején, és kinek? Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.
Egy nagy setét barlang egyedűl magában, Mély torkolattal áll a hegy oldalában. Porlott kövét lepte a régiség moha, Mintha még kéz sem lett volna rajta soha. Rakás maradványok puszta dűledékit Az idő fogai lassan tördelék itt. Sok mauzoléumnak itt tört le a feje, Eltemetve van sok temetésnek helye. Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok, Melyeknek a porban alig van már nyomok. Láss itt sok örököt ígérő oszlopot, Melynek már a darab köve is elkopott. Kőhalom már, amit rakott Szemiramis, Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis. Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban Megvetve hevertek mohosan a porban. Sok vitézek, derék hérók itt valának, Agamemnon előtt akik virágzának. A feledékenység űlt ezek tetején, Vastag gyászos daróc volt burkolva fején; Érzéketlen, némán, siketen és vakon Hevert a láb alá tapodott hamvakon; Két kezét bágyadtan tevén két szemére, Bocsátotta gőzös fejét a térdére; Egy homályos felhő, mely a mélységről jött, Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. - A néma hallgatás őrzi e barlangot És nem ereszt belé semmiféle hangot: Olykor, ha ide jut világunk lármája, Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája; De az is oly zavart, oly lassú és siket, Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket. Az örökös álom, a halálnak bátyja, E környékre hideg szárnyait bocsátja. Az avúlt régiség magát itt hízlalja, Amit a századok szűltek, ő felfalja: Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem, Melybe megy, valami a világon terem. Acél fogak márvány ínyében pengenek, Minden elmúlandót rakásra őrlenek. Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi, Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi. Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes, Igen omladékos, dudvás, szövevényes. Nem volt a Labirint oly tévelygős régen, Mely épűlt Krétában titkos mesterségen, Dédal annyi ezer vakos fordúlatot Ezer ösvényébe annak nem rakhatott, Mint amennyi öszvekevert tekervények Között tétováznak ebben az ösvények: Ténari öblei poklok üregének Oly kietlen ködbe tán nem kerengének, Amilyen homályba úszik e tartomány, Hol hamar eltéved maga a tudomány. x Itt láttam Dugonics lábainak nyomát, Hogy járta fel ezt a régiség templomát. Itt van pálcája is feltéve s lámpássa, Hogy amit ő már itt látott, más is lássa. Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen E régi kövekből néki oszlop legyen, Melynek buzgó szívvel első talpot vetett A háládatosság s hazai szeretet. A feledékenység setét barlangjába Szedett követ ezek rakták fel sorjába, Melyet sok csókok közt a hív emlékezet Háláló könnyekkel öszvecémentezett; S akkor a gráciák csínosra faragták És reá a szépség mázát bőven rakták. Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett Trombitálva tartott az érdem s tisztelet. Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem, A darab köveket rendre nézegettem. Némelyik a Trója öszvetört falából Volt faragva, Párosz fejér márványából. Némelyeket köves sziklájából raka Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka. Sokon vésve látszott a kolkisi házon Argonautáival vitézkedő Jázon. Karjeli kőszálon volt metszve Etele, Etele és kedves Etelkája vele. Kún maradványok is közötte látszottak, Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak. Láttam még iszonyú nagyságú köveket, Tíz ember is alig bírná fel ezeket. Roppantak valának, mint amiket maga Hercules Abila- s Kalpénél faraga: Toldi állította ezeket magának, De már hasadásin bokrok származának. Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási, Amint mutatták a kövek mohodzási. Ezekből építék az oszlopot ezek A Dugonics hírét felépítő kezek. Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán Triumfált az idő elmúlandó voltán. Sok dicső őseink nevei új fényben Kezdettek ragyogni e nagy építményben. - Ezek között látszott, a főtiszteletű Dugonicsnak metszve, néhány arany betű, Melyet a hív magyar kezek így metszének: A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK! Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta, Sok hév indúlatok buzogtak alatta. Azok közt bennem is az öszveolvadott Szív sok háládatos könnyekre fakadott. Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet, S hazafi csókokkal értetvén tégedet, A magyarok kegyes istenét imádtam, Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia! Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia. Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel A te érdemidhez illetlen versekkel. Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam, És alá ez egy pár sorocskákat írtam: SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI! A NAGY DUGONICSNAK A HÍV CSOKONAI!
Várbíró Gabriella Áttűnések című sorozatából való. Nem tudom, milyen technikával készült, de egyszer föltettem már egy másik topikra is - és most valamitől felidéződtek bennem azok a képek, ezért megkerestem.
Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szivünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.
Ady Endre
Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
Csokonai Vitéz MihályGyermekkorom :)egyik kedvenc kőltőm, kedvenc versem még mindig majdnem tudom fejből:)
Ez érdekes kép egy lepkéről:)De tetszik:)Vajon,hogy csinálták??Fotóshop vagy ilyesm??
Szépnapot minden Kuckó lakónak:)))
