“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
Néhány úttörő nő már a középkorban nyíltan vallott olyan tanokat, amelyeket ma már bátran nevezhetünk feministának is. Christine de Pisant például apja támogatta tanulni vágyásában, és ennek megfelelően nevelte. Tizenöt éves korában kötött előre intézett házasságából valódi szerelem lett. Amikor beütött a tragédia, és mind apját, mind férjét elveszítette, a mindössze huszonöt éves Christine hirtelen az egész háztartás feje lett. A pénzügyeik mibenlétéről azonban nem voltak ismeretei, így többen át is verték, és hamis tartozásokat kértek rajta számon.
Eme tapasztalatok vezették arra, hogy kritika alá vonja a házasságban betöltött szerepeket: „Ugyanis a nős férfiak szokása, hogy nem beszélnek pénzügyeikről feleségükkel, és nem tárják fel előtte azokat (…) nincs is ennek így semmi értelme, hacsaknem a nők a tudatlanság helyett megtanulják az ilyen ügyek bölcs kezelését.” Christine-nek kevés lehetősége volt. „Ideje volt hát munkába állnom, olyasvalamibe kezdenem, amit neveltetésem során nem tanultam meg.” Míg eleinte írnokként kéziratokat másolt, később ő lett Európa első hivatásos női írója. Szembeszegülve a nőgyűlölő írókkal, a nőellenes kirohanásokat „zagyvaságnak, szemétnek és elfecsérelt szavaknak” nevezte.
1404-1405 körül keletkezett mesterművében, A nők városának könyvében, Christine egy allegorikus várost vizionál, amelyet kizárólag nők laknak, és amelyben Szűz Mária uralkodik. Ebben a prózában Christine hangot ad azon véleményének, hogy a nők hoztak létre minden jó kultúrát, politikát és tudományt. Amellett érvelt, hogy a nőknek is, mint mindenkinek, meg kellene adni a jogot az emberi léthez. Utolsó művében egy fiatal szüzet dicsér, mint a megtestesítőjét mindennek, ami jó a nőkben – nem mást, mint Jeanne d'Arcot.
Nem csak az elmebetegség gyógyíthatatlan, hanem a személyiségzavarok is. Erőszakolni általában az szokott, aki élvezi a hatalmat, a másik kínlódását, ritkán szól ez magáról a szexről. A kasztrálásukat is azért nem ajánlják, mert akkor megcsinálná partvisnyéllel. Ha rajtam múlna, ezek külön településeken élnének a büntetésük lejárta után. Nem hiszek abban, hogy igazán jó útra térnének.
Mint ahogy az a fickó sem tért jó útra, akit jó magaviseletért kiengedtek 6 év után, miután megölte a kisbabáját, aki sokat sírt. Új párt keresett, az rábízta a az új gyereket, és most életveszélyes állapotban fekszik a kórházban, mert őt is földhözvágta.
Vagy a nő nem volt épeszű, hogy összeállt egy ilyennel (bár abban is szerepe van ennek a "második esély" propagandának, ami teljesen felesleges a személyiség alapvető hibáinál, mert nincs ilyen) vagy hiányzott az a skarlát betű, így nem tudhatta a nő, kivel áll össze.
Korabeli fotók a 19. századi Irán híres szépségének tartott hercegnőről
A társadalom szépségről alkotott fogalma jelentősen változott a történelem során. Elég csak a Willendorfi vénusz szoborra gondolni, hogy lássuk, egykor a telt, kövér megjelenés kifejezetten eszményi volt az emberek körében. A szépségideál változásának egy korban hozzánk közelebbi példája játszódott le a 19-20. századi Iránban.
A perzsa állam lakói a 19. századig még gyökeresen eltérően vélekedtek a szépségről, mint a nyugati emberek. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnhet, de a nőket jellemzően akkor tartották szépnek, ha minél férfiasabb volt a megjelenésük. A dús szemöldök és a hetyke bajusz például olyannyira népszerűnek számított az asszonyok körében, hogy ha valaki nem rendelkezett „szerencsés” génekkel, akkor gyakran festéssel vagy valamilyen műszőrrel igyekeztek pótolni eme hiányosságot.
A férfiak megjelenését ezzel szemben épp akkor tartották előnyösnek, ha az minél „nőiesebb” (a mai fogalmaink szerint értve), tehát részükről elvárt volt a simára borotvált arc és a vékony testalkat. Korabeli perzsa párok fotóin így gyakran csak az öltözetből állapítható meg, hogy ki a nő és ki a férfi.
A 19. század második felében aztán Irán rohamos változáson ment keresztül. Nászer ad-Din sah uralkodása alatt az ország nyugati mintára modernizálódott. Fejlődött az oktatás, megnyitotta kapuit Irán első egyeteme, kiadták az első újságot, csökkent a papság befolyása az igazságszolgáltatási rendszerben és komoly lépések történtek a haderő fejlesztése érdekében is. Érdekesség, hogy utóbbi törekvésében még egy osztrák-magyar katonai misszió is segítségére volt az ambiciózus sahnak.
A nyugati minták természetesen a társadalom életébe is átszivárogtak, így a perzsa szépségideál is fokozatosan átadta helyét az általunk is ismertnek. Ez azonban korántsem ment egyik napról a másikra, amit jól bizonyítanak a Nászer sah lányáról, az 1883-ban született Zahráról készült fényképek is.
A perzsa udvarban Zahra hercegnő a modernizáció lelkes híve volt, és különösen a női jogok tekintetében számított élharcosnak. Ő volt az első az uralkodói család női tagjai közül, aki felhagyott a hidzsáb viselésével és kiemelkedő szerepe volt az – akkor még földalatti – iráni nőjogi mozgalom megalapításában is.
Megjelenése azonban még egyértelműen a hagyományos ízléseket követte. Egy népszerű legenda szerint nem kevesebb mint 13 fiatal férfi követett el öngyilkosságot amiatt, mert a hercegnő nem viszonozta szerelmüket. Ha ez valószínűleg túlzás is, az azonban bizonyos, hogy Zahra a századforduló Iránjának híres szépségének számított.
Hercsel a baloldal új üdvöskéje. Tavaly hallottam egy rádióadásban beszélgetni őt a mítúról, egész normális véleményt fogalmazott meg, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha jobbról mondanák ugyanezt ugyanígy, akkor óbégatás lenne. Ahogyan természetesen ugyanígy működik/működne ez fordított felállás mellett is.
Szóval tavaly már szerepelgetett a tévében, a rádióban, hozták öt fölfelé, most meg már könyve is van. Ő az utánpótlás.:) Amúgy szvsz nagyon kellemes hangja van rádión keresztül, csak a beszéddel kicsit még hadilábon áll. Ebben a bizonyos rádiós beszélgetésben is beleröhögcsélt gyakran a mondandójába meg ismételgette a kedvenc töltelékszavait. Csak Dos Papi kedvéért írom (vérnyomásszabályozó célzattal:D), hogy abban a műsorban a beszélgetőpartnerei között volt a_Bolgárúr, illetve Tamás Ervin is. Meg volt egy harmadik idősödő fószer is ugyanebből a körből.:)
Nekem az nem tetszik, hogy nem egyforma mércével méri a zaklatási ügyeket.A ballibsiknél ok. Másutt nem. Hosszan mentegeti a Havast. Azt a vén zaklatót.
Ez a rész tényleg zűrös, de ott van, hogy attól is félnek a történet szerint, hogy a feleségeik majd zsarolni fogják őket a kölkökkel. Igaz, ahhoz sem kell házasnak lenni.
Kétsége amúgy senkinek se legyen nagyon afelől, hogy a riportalany valójában nem létezik és a szerző agymenését olvashatjuk, ő meg beleszőtt a történetbe példát mindenre és a minden ellenkezőjére is.:)
"A memória úgy van szerkesztve mindannyiunkban, mint egy hagyma. Az első düh élmény van például a düh-hagymának a kellős közepén, és akkor minden olyan élmény, amiben düh volt, a mostani pillanatig, az mind rárakódik a hagymára. És hogyha most dühös leszek, akkor az egész hagyma rezonál bennem. Tehát az érzelmeim erőssége attól függ, hogy milyen nagy a hagyma. Te nagyon erősen, felhangosítva érzed azt, ami mindannyiunkban benne van. A fájdalom és a szeparáció közötti kapcsolat mindannyiunkat befolyásol. Ha az anya deprimált, a picinek keményen kell dolgoznia azért, hogy az anyja figyelmét magára vonja. És tovább van egyedül, mint van rá kapacitása. Abban a pillanatban, mikor egy pici azt gondolja, hogy nincs ott az anyja, akkor rémesen megijed. Nem csak halálfélelme van, hanem attól fél, hogy egy párduc, egy tigris, egy ragadozó jön és meg fogja enni. Ki lesz radírozva, szét lesz tépve. Ez bennünk van filogenetikailag, vagy az evolúción keresztül. Ha nem tudunk az anyánkba belekapaszkodni, akkor halálfélelmünk van. Te minden egyedüllét-érzésnél tulajdonképpen sírni szeretnél, hogy jöjjön valaki. S amikor sírtál, az anyád nem jött. És jön a halálfélelem. Na most mit lehet ezzel kezdeni?"
Én is szívattam meg a nagy csalódásom után egy-két rendesnek tűnő srácot, aki tök odavolt értem, de én annyira szét voltam csúszva lelkileg, hogy csak a hibát kerestem bennük. Mondom, mi huszonévesek sz...runk egymásra. Fiúk is, lányok is.
