http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_francia_forradalom_es_a_nok
A francia forradalom és a nők
Köztudott, hogy a királyi család Párizsba költöztetésével végződő októberi felkelés a fővárosi asszonyok megmozdulásával kezdődött. De a kisebb városokból is számtalan kezdeményezés indult ki: Aunay-en-Poitou asszonyai például 1790 tavaszán megalakították a Nemzeti Amazonok testületét. Júniusban pedig egy bizonyos Vuignerias asszony nyílt levélben követelte az Alkotmányozó Nemzetgyűléstől, hogy ne ítélje „örök passzivitásra” az asszonyokat. Ha egyszer meghirdették az egész emberi nem egyenlőségének elvét, miért tagadják meg ezt az asszonyoktól?
A francia forradalom első évében röpiratok sokasága követelt nagyobb megbecsülést a nőknek. A párizsi divatárus asszonyok már a rendi gyűlés 1789-es összehívása előtt hangot adtak panaszfüzetükben azon meggyőződésüknek, hogy ha ők is rendszeresen fizetik az adót a királynak, akkor nekik is jár némi képviselet.
Feminista agitáció és aktivitás
Mivel a nők feladata volt a családok ellátása, az élelemválságok idején igen nagy számban vettek részt mind a párizsi, mind a vidéki megmozdulásokban. A párizsi vásárcsarnok kereskedőasszonyainak testülete különösen aktívnak bizonyult. Marie Charpentier mosónő nevét pedig még arra a listára is felvették, amelyet a Bastille elfoglalóiról készítettek a nemzetgyűlés számára. De nem csak az élelemhiány vagy a politikai válság mozgósította az asszonyokat: önzetlen és nagylelkű gesztusok egész sorozatával támogatták a reformokat. A művészek feleségei testületileg kínálták fel a haza számára ékszereiket 1789 szeptemberében.
A férfiak közül szinte kizárólag Condorcet márki, a híres matematikus és liberális filozófus állt ki a női egyenjogúság mellett. 1790. július 3-án a Journal de la Société de 1789 című lapban megjelentette A nők polgárjoggal való felruházásáról című cikkét. „Talán nem szegjük meg a jogok egyenlőségének az elvét, amikor a nők polgárjogokból való kizárásával csendesen megfosztjuk az emberi faj felét attól, hogy részt vegyen a törvények kialakításában? – tette fel a kérdést. – Kell-e meggyőzőbb bizonyíték a megszokásnak még a felvilágosult férfiak felett is gyakorolt hatalmáról, amikor azt látjuk, hogy három-négyszáz jogfosztott férfi érdekében felidézik a jogi egyenlőség elvét, tizenkétmillió nőről pedig egyszerűen megfeledkeznek?”
Jóval radikálisabb hangnemben tette közzé egy párizsi írónő, Olympe de Gouges 1791. szeptember 14-én az Asszonyi és Polgártársnői Jogok Nyilatkozatát. A röpirat ilyen mondatokkal kezdődött:
„Férfi, képes vagy-e az igazságosságra? Egy asszony kérdi ezt tőled; ezt a jogot mégsem tagadhatod meg tőle! Felelj nekem: ki adott neked szuverén hatalmat arra, hogy elnyomd nememet? Az erőd? A tehetséged? Lásd a teremtő bölcsességét, tekintsd át a természetet teljes nagyságában, amelyhez állítólag közeledni próbálsz, s mondj nekem, ha mersz, csak egyetlen példát is e zsarnoki uralomra! Párizstól Peruig, Japántól Rómáig szerintem nincs butább állat a férfinál!”
A háború kitörése (1792) után egy párizsi csokoládéárus asszony, Pauline Léon 315 aláírással ellátott petíciót nyújtott be a Törvényhozó Nemzetgyűlésnek, melyben arra kérte a képviselőket, hogy tegyék lehetővé a fegyveres gyakorlatozást az asszonyok számára. Más nők nem kérelmeztek semmit, csak egyszerűen csatlakoztak a hadseregekhez, mint a Fernig nővérek, Félicité és Théophile, akik részt vettek mind a valmyi, mind a jemappes-i csatában. Az utóbbi állítólag egy lovascsapat élén szétkergetett egy magyar hadosztályt. A párizsi asszonyok ott harcoltak a Tuileriák augusztus 10-ei ostrománál, s részt vettek valamennyi későbbi népi megmozdulásban.
A nők aktívan bekapcsolódtak a klubok életébe is. Az első női klubot egy Claude Dansart nevű tanító alapította Két Nem Testvéri Társasága néven 1790. február 2-án. A legradikálisabb és legharciasabb női klub azonban az 1793. május 10-én megalapított Republikánus Forradalmárnők Társasága volt. Mintegy harminc hasonló női klub alakult a vidéki városokban.
Hogyan fogadták mindezt a férfiak?
Valljuk be: egyre növekvő ellenszenvvel. Gyakran találkozunk azzal a megállapítással, hogy a francia forradalom, a modern demokrácia megalapítója egyetlen szempontból maradt hű a királyság örökségéhez: a nőket kizárta a politika világából. Egyes történészek ezt azzal indokolták, hogy a hatalmat évezredek óta birtokló férfiak továbbra is meg akarták fosztani a nőket a hatalomtól, meg akarták erősíteni a nemi szerepek elkülönülését és saját szexuális identitásukat.
Azt azért nem állíthatjuk, hogy a forradalom semmiben sem változtatta meg a nők helyzetét: ezután fiútestvéreikkel egyenlő részt kaptak az örökségekből (1790), tanúskodásukat elfogadták a törvényszéken (1792), s előbb törvényesítették (1792. augusztus 30.), majd a nők számára is megkönnyítették a válást (1794. április 23.). Politikai jogokat azonban egyetlen alkotmány sem biztosított a nőknek, pedig éppen eleget kiadtak a forradalom évtizedében (1791, 1793, 1795, 1799). Ez még az 1789-es állapothoz képest is visszalépés volt, amikor az ősi hűbérbirtokkal rendelkező nemesasszonyok és a céhmesteri rangot megszerző polgárasszonyok részt vehettek a rendi gyűlés képviselőinek megválasztásán.
A forradalom első éveiben a képviselők óvatos hallgatással fogadták a feminista agitációt. Szinte senki sem próbálta igazolni a nők politikai jogoktól való megfosztását – ezt a férfiak egyszerűen magától értetődőnek tekintették. A nagy tekintélyű Sieye`s abbé elismerte, van némi ellentmondás abban, hogy egyes nők koronát viselhetnek, de a francia nőket mégis kizárják az „aktív polgárok” (vagyis a választók és választhatók) közül. Kijelentette, hogy pusztán egy előítélet kényszeríti a törvényhozókat „a teljes népesség felének kizárására”, „a jelenlegi helyzetben” azonban mégis kénytelenek tiszteletben tartani ezt az előítéletet. Ezzel hallgatólagosan felvetette annak a lehetőségét, hogy a jövőben az oktatás és a felvilágosodás terjedése lehetővé teszi majd a választójog kiterjesztését.
Erősödő előítéletek
A forradalom radikalizálódásának éveiben a nőellenes előítéletek is felerősödtek. Delacroix képviselő 1793 márciusában már arról panaszkodott, hogy a hadseregeket követő asszonyok „megnehezítik a csapatok vonulását, túl sokat fogyasztanak [?] és lefoglalják a felszerelést szállító szekereket”. 1793. április 30-án a Nemzeti Konvent kimondta, hogy a mosónőket és markotányosokat kivéve minden asszonyt el kell távolítani a hadseregekből. Amikor pedig a Republikánus Forradalmárnők Társaságának tagjai 1793 őszén összekaptak a vásárcsarnok kofáival, akiket a vörös sapka viseletére próbáltak kötelezni, a Konvent kihasználta ezt a nevetséges incidenst, és október 30-án a népi társaságokkal együtt az összes női klubot bezáratta. Jean-Pierre André Amar, a Közbiztonsági Bizottság nevében így indokolta meg ezt az intézkedést:
„A nők általában képtelenek a felsőbbrendű koncepciók felfogására és a komoly meditációra. Ha pedig az ókori népeknél természetes félénkségük és szemérmük nem engedte számukra, hogy családjuktól eltávolodjanak, kívánhatjuk-e azt, hogy a francia köztársaságban megjelenjenek a törvényszéken, a szószéken, a politikai gyűléseken, akárcsak a férfiak, lemondva nemük minden erényéről és családjuk gondozásáról?”
Nem, ezt a férfiak többsége semmi esetre sem kívánhatta… A politikai szerepet vállaló nők hamarosan börtönben vagy a vérpadon találták magukat. Olympe de Gouges kivégzését 1793 végén e szavakkal kommentálta a Moniteur, a köztársaság hivatalos lapja: „Államférfi akart lenni, s a törvény megbüntette ezt az összeesküvőt, amiért megfeledkezett a neméhez illő erényekről.”
Az 1804-ben kiadott Polgári Törvénykönyv ezen a területen is rögzítette a forradalom „vívmányait”. Kimondta, hogy az asszony engedelmességgel tartozik férjének, aki „megvédelmezi” őt. A férj engedélye nélkül a nő nem köthet szerződést, közös javaikról és gyermekeikről csak a férj rendelkezhet, a válást pedig alaposan megnehezítették. A francia férjnek 1938-ig jogában állt ellenőriznie felesége levelezését, s a törvénykönyv még azt is megemlítette, hogy hatalmát „mérsékelt erővel” is biztosíthatja.
Az 1809-ben bevezetett Büntető Törvénykönyv szerint a házasságtörő asszony két év börtönnel büntethető, a hűtlen férj azonban csak pénzbüntetéssel, és kizárólag akkor, ha szeretőjét a családi otthonba hozta. E törvénykönyv 324. cikkelye szerint a férj, aki első felindulásában megöli „tetten ért” hűtlen feleségét, fel is menthető, a gyilkos feleség azonban nem számíthatott ilyen elnézésre.
A férjezett francia asszonyok csak 1881-től rendelkezhettek takarékbetétkönyvvel, 1885-től csatlakozhattak nyugdíjpénztárhoz, 1907-től vehették át személyesen a fizetésüket, 1920-tól léphettek be szakszervezetbe, 1938-tól iratkozhattak be egyetemre s írhattak alá csekket – a férjük engedélye nélkül.
A legtovább a választójogra kellett várni: az antiklerikális republikánus politikusok ugyanis csaknem másfél száz éven át meg voltak győződve arról, hogy a nők a klerikális jobboldal képviselőire szavaznának. A forradalmak hazájában ezért csak az 1944. április 21-ei rendelet adta meg végre a nőknek a választójogot.
