- Elküldhette volna a francba is, de inkabb tett bele energiat,
remelem eljut ahhoz is akinek irva lett..-
Hercsel Adél irasa
"A hétvége óta ha nem is intenzíven, de azon kattogtam, hogy hozzászóljak-e a legújabb „Instasztorihoz”, Vasvári Vivien, ismertebb nevén, „Luxusvivien” áldozathibáztató posztjához, amiben a szerző igencsak hatásos fotója alatt azon értetlenkedik, hogy a családon belüli erőszakot elszenvedő NŐ miért nem fogja a sátorfáját, és lép ki a bántalmazó kapcsolatból.
Ezek után rendkívül olcsó, ugyanakkor kétségtelenül kielégítő mulatság lenne a poszt meglehetős anyagi helyzetben lévő szerzőjét elküldeni melegebb éghajlatra, aminek egyrészt azért nem lenne értelme, mert Vivien napjai jelentős részét amúgy is valamilyen melegebb éghajlaton tölti a pálmafák alatt, másrészt – és ez a lényeg – a luxusfeleség álláspontja semmi mást nem tükröz, mint a bántalmazással kapcsolatos legáltalánosabb, leglakosságibb hazai vélekedést.
Szóval ne legyünk már álszentek, ahogy vakok sem. Vegyük észre, ilyen országban (világban) élünk, ahol még mindig nettó evidencia, hogy a párkapcsolati erőszakról kizárólag az áldozat tehet, hiszen „ő nem vette észre időben az intő jeleket, ő ment bele, ő provokálta ki, ő a gyenge és szerencsétlen fél, aki képtelen megvédeni magát, biztos élvezte is, hogy megerőszakolják, és KÜLÖNBEN IS, MINEK MENT ODA???”
Tudatában annak, hogy mindig mindenkor óriási felelőssége van a nyilvánosságban résztvevő, nagy eléréssel rendelkező médiaszemélyiségeknek, és most Vasvári Vivien is egy pusztító tévhitet mantrázott tovább sikeresen, mégsem tudok haragudni rá. Hiszen összes honfitársunkhoz hasonlóan alap-köz-és felsőfokú tanulmányai során ő sem tanult egy percet sem arról, hogy a családon belüli erőszak logikája milyen rugóra jár, és úgy általánosságban, mi a túró az a bántalmazás. (RIP ELTE gender szak és mindjárt CEU.)
Ugyanakkor Vasvári Vivien az iskola falain kívül, közel 30 éves földi pályafutása során nagyszabású országos, állami pénzből finanszírozott edukációs kampánnyal sem találkozhatott, ahogy – tisztelet a kivételnek – a mainstream sajtóban sem olvashatott túl sok okosságot a témáról. A mindenkori bántalmazók a médiában többnyire ma is „szerelemféltésből” és más jól megalapozott érzelmi állapotból kiindulva kegyetlenkednek.
A bántalmazás ellen küzdő civil szervezetek üzenetei és kampányai források hiányában pedig végképp nem juthattak el Vivienhez, aki több mint valószínű, hogy a hétköznapjai során folytatott beszélgetésekben is leginkább csak az általa is interpretált bántalmazás-koncepcióval érintkezik. Igen, ezt csináljuk, a történteket egyből az áldozaton kérjük számon.
Ha Vivien szakértőt, szakirodalmat, netalántán statisztikákat keresne a témában a könyvesboltok polcain vagy bármelyik könyvtárban, akkor sem lenne könnyű dolga. Legtöbbször a bántalmazási esetekkel találkozó szakemberek (pszichológusok, ügyvédek, ügyészek, bírók, igazságügyi szakértők, szociális munkások, gyámügyesek, más hivatali dolgozók, orvosok, nővérek, pedagógusok, stb.) képzése, tudása is erősen hiányos ezen a téren, ők sem ismerik a bántalmazás pszichológiáját és az abúzus lefolyását.
Vivien így pontosan pusztán azt írta le, amint általánosságban a bántalmazásról, annak okairól és kimeneteléről gondolunk, ami nagyon leegyszerűsítve annyi: „hülye, aki hagyja, hogy így (el)bánjanak vele.” Belehelyezkedve ebbe a kényelmes gondolatmenetbe, nem sérül az igazságérzetünk és az igazságos világba vetett hitünk. Ha azt gondoljuk, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel, csak a jó és a rossz karma dolgozik, a világ máris egy kiszámítható, biztonságos helynek tűnik, ahol szeretteinkkel együtt mi sem sérülünk, ha jól viselkedünk.
Ehhez képest a családon belüli erőszak már önmagában rendkívül nehezen feldolgozható jelenségén belül a történetnek valóban az a legfeldolgozhatatlanabb része, hogy az áldozat miért nem lép ki a kapcsolatból. Jogos a kérdés, Vivien. Számos áldozattal beszélve, történeteiket hallva, a kevés hazai szakértőt és (többnyire nem magyar nyelvű) hiteles szakirodalmat felkutatva, illetve sok-sok gondolkodás után értettem meg én is, hogy miért olyan pokolian nehéz kiszabadulni a bántalmazó kapcsolatból.
Például azért, mert a kapcsolat, a szerelem szinte kivétel nélkül módosult tudatállapotot eredményez, ha tetszik, lila köddel jár. Ilyenkor a legkevésbé józanul gondolkodunk, cserébe felmagasztaljuk a másikat, ha tehetnénk, minden percünket vele töltenénk, és azt gondoljuk, az a legnagyszerűbb, amit ő csinál és mond, próbálunk a kedvében járni, próbálunk neki megfelelni. A rákattanás szakaszában leszünk természetszerűen a leginkább kompromisszumkészebbek a másikkal szemben. Szinte bármire képesek vagyunk a kapcsolat, a szeretett személy meghódítása és megtartása érdekében.
Azon túl, hogy senki sem tanítja meg nekünk, hogy melyek a bántalmazás első jelei, beazonosításuk még az erre vonatkozó tudás és fejlett önismeret birtokában is komoly kihívást jelent. Mert itt nagyon finom választóvonalakról van szó. Hol csap át az egészséges féltés és a másik iránti kíváncsiság kontrollba? Az elkerülhetetlen nézetkülönbségek és konfliktusok kezelésének hangneme agresszióba? Az összecsiszolódás és az együttműködés érdekében megfogalmazott kritika uralkodásba?
Az talán jó kiindulópont lehet, hogy a bántalmazás valami olyasmi, amikor az egyik fél tendenciózusan elkezd uralkodni, hatalmaskodni a másik felett, eligazítva, kontrollálva nap mint nap megmondja neki a tutit. A bántalmazó egy olyan ember, aki indokolatlan előjogokat osztogat magának és úgy véli, az ő szava, az ő kényelme és biztonsága többet ér, mint a másiké a kapcsolatban, mint a többieké a családban.
Bántalmazónak lenni valójában egy kényelmes helyzet, energiatakarékos helyzet, mert nem kell folyton egyeztetni, kommunikálni, kompromisszumot kötni, hanem az agresszió és a másik elnyomása által, kellő pszichoterror segítségével máris megkapjuk, amiről azt gondoljuk, hogy jár nekünk.
A bántalmazók pedig profi módon képesek elhitetni áldozataikkal, hogy az elnyomásuk a saját érdekükben történik. Hiszen a barátaik és a családtagjaik nem gyakorolnak rá jó hatást, a bántalmazót kivéve mindenki csak rosszat akar neki, kizárólag a bántalmazó az, aki őt igazán támogatja és megérti. Hiszen szegény kis áldozat amúgy sem tudja, hogy mit akar az élettől, de majd az okos bántalmazó megmondja neki. Most már itt van neki ő, akivel mindent együtt fognak megoldani. A bántalmazók alattomos manipulációja legtöbbször észrevétlenül infantilizál, ha nem is jogi, de pszichológiai értelemben korlátozottan cselekvőképes állapotba helyez.
A mechanizmus ráadásul spirálként működik: először csupán az áldozat szava, gondolata ér kevesebbet, majd a fizikai épsége és biztonsága, idővel a pénzügyi függetlensége, és így tovább. A verés sok esetben már a folyamat utolsó szakasza, a jéghegy csúcsa. Bántalmazni ezerféleképpen lehet, az biztos, hogy a végén ott áll egy emberi ronccsá tett, kiszolgáltatott személy, akinek se pénze, se más függetlensége, se barátai, se családja, se támogató közege, se önbizalma és önbecsülése. Kifosztották, leépítették minden értelemben, nem lát ki a krízisből, nincs kihez fordulnia, nincs menekülnie. Nagy valószínűség szerint rettenetesen szorong, fél, és saját magát hibáztatja a történtekért.
Ráadásul a bántalmazás által annyira beszűkült már a gondolkodása, hogy nem látja maga előtt az opciót, hogy ő akár el is menekülhetne. Ha menekülne is, miből és hogyan? Ki segít neki? A nem felkészült ellátórendszer? A Vivien posztjában is megfogalmazott áldozathibáztató, tudatlan közeg? Mi, akik legtöbbször félrenézünk, ha bántalmazásra utaló jeleket látunk? Hosszan sorolhatnám még a kérdéseket. Egyáltalán hol kell elkezdeni a küzdelmet?
Kedves Vivien, abban egyetértünk, hogy fel kell venni a kesztyűt a családon belüli erőszakkal és az azt övező hallgatással szemben. A Te anyagi helyzeteddel és eléréseddel ráadásul vagy is abban a helyzetben, hogy aktíven küzdj ellene. Ha egyszer eljut hozzád ez az írás, és nagyon szívesen beszélgetek veled egy kávé mellett arról, hogy közös erővel mit tehetünk azért, hogy kevesebb nő, gyermek és férfi szenvedjen a bántalmazástól, és a földi pokolból minél többen menekülhessenek egy méltósággal teli, emberez illő, biztonságos életbe. Engem itt megtalálsz, és mindazok megtalálnak, akik hasonlóképpen gondolkodnak a bántalmazásról, a közös felelősségről. Közegtől függetlenül ideje végre összefogni és cselekedni, valódi lépéseket tenni az ügy érdekében! "
