“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
Köztudott, hogy a királyi család Párizsba költöztetésével végződő októberi felkelés a fővárosi asszonyok megmozdulásával kezdődött. De a kisebb városokból is számtalan kezdeményezés indult ki: Aunay-en-Poitou asszonyai például 1790 tavaszán megalakították a Nemzeti Amazonok testületét. Júniusban pedig egy bizonyos Vuignerias asszony nyílt levélben követelte az Alkotmányozó Nemzetgyűléstől, hogy ne ítélje „örök passzivitásra” az asszonyokat. Ha egyszer meghirdették az egész emberi nem egyenlőségének elvét, miért tagadják meg ezt az asszonyoktól?
A francia forradalom első évében röpiratok sokasága követelt nagyobb megbecsülést a nőknek. A párizsi divatárus asszonyok már a rendi gyűlés 1789-es összehívása előtt hangot adtak panaszfüzetükben azon meggyőződésüknek, hogy ha ők is rendszeresen fizetik az adót a királynak, akkor nekik is jár némi képviselet.
Feminista agitáció és aktivitás Mivel a nők feladata volt a családok ellátása, az élelemválságok idején igen nagy számban vettek részt mind a párizsi, mind a vidéki megmozdulásokban. A párizsi vásárcsarnok kereskedőasszonyainak testülete különösen aktívnak bizonyult. Marie Charpentier mosónő nevét pedig még arra a listára is felvették, amelyet a Bastille elfoglalóiról készítettek a nemzetgyűlés számára. De nem csak az élelemhiány vagy a politikai válság mozgósította az asszonyokat: önzetlen és nagylelkű gesztusok egész sorozatával támogatták a reformokat. A művészek feleségei testületileg kínálták fel a haza számára ékszereiket 1789 szeptemberében.
A férfiak közül szinte kizárólag Condorcet márki, a híres matematikus és liberális filozófus állt ki a női egyenjogúság mellett. 1790. július 3-án a Journal de la Société de 1789 című lapban megjelentette A nők polgárjoggal való felruházásáról című cikkét. „Talán nem szegjük meg a jogok egyenlőségének az elvét, amikor a nők polgárjogokból való kizárásával csendesen megfosztjuk az emberi faj felét attól, hogy részt vegyen a törvények kialakításában? – tette fel a kérdést. – Kell-e meggyőzőbb bizonyíték a megszokásnak még a felvilágosult férfiak felett is gyakorolt hatalmáról, amikor azt látjuk, hogy három-négyszáz jogfosztott férfi érdekében felidézik a jogi egyenlőség elvét, tizenkétmillió nőről pedig egyszerűen megfeledkeznek?”
Jóval radikálisabb hangnemben tette közzé egy párizsi írónő, Olympe de Gouges 1791. szeptember 14-én az Asszonyi és Polgártársnői Jogok Nyilatkozatát. A röpirat ilyen mondatokkal kezdődött:
„Férfi, képes vagy-e az igazságosságra? Egy asszony kérdi ezt tőled; ezt a jogot mégsem tagadhatod meg tőle! Felelj nekem: ki adott neked szuverén hatalmat arra, hogy elnyomd nememet? Az erőd? A tehetséged? Lásd a teremtő bölcsességét, tekintsd át a természetet teljes nagyságában, amelyhez állítólag közeledni próbálsz, s mondj nekem, ha mersz, csak egyetlen példát is e zsarnoki uralomra! Párizstól Peruig, Japántól Rómáig szerintem nincs butább állat a férfinál!”
A háború kitörése (1792) után egy párizsi csokoládéárus asszony, Pauline Léon 315 aláírással ellátott petíciót nyújtott be a Törvényhozó Nemzetgyűlésnek, melyben arra kérte a képviselőket, hogy tegyék lehetővé a fegyveres gyakorlatozást az asszonyok számára. Más nők nem kérelmeztek semmit, csak egyszerűen csatlakoztak a hadseregekhez, mint a Fernig nővérek, Félicité és Théophile, akik részt vettek mind a valmyi, mind a jemappes-i csatában. Az utóbbi állítólag egy lovascsapat élén szétkergetett egy magyar hadosztályt. A párizsi asszonyok ott harcoltak a Tuileriák augusztus 10-ei ostrománál, s részt vettek valamennyi későbbi népi megmozdulásban.
A nők aktívan bekapcsolódtak a klubok életébe is. Az első női klubot egy Claude Dansart nevű tanító alapította Két Nem Testvéri Társasága néven 1790. február 2-án. A legradikálisabb és legharciasabb női klub azonban az 1793. május 10-én megalapított Republikánus Forradalmárnők Társasága volt. Mintegy harminc hasonló női klub alakult a vidéki városokban.
Hogyan fogadták mindezt a férfiak? Valljuk be: egyre növekvő ellenszenvvel. Gyakran találkozunk azzal a megállapítással, hogy a francia forradalom, a modern demokrácia megalapítója egyetlen szempontból maradt hű a királyság örökségéhez: a nőket kizárta a politika világából. Egyes történészek ezt azzal indokolták, hogy a hatalmat évezredek óta birtokló férfiak továbbra is meg akarták fosztani a nőket a hatalomtól, meg akarták erősíteni a nemi szerepek elkülönülését és saját szexuális identitásukat.
Azt azért nem állíthatjuk, hogy a forradalom semmiben sem változtatta meg a nők helyzetét: ezután fiútestvéreikkel egyenlő részt kaptak az örökségekből (1790), tanúskodásukat elfogadták a törvényszéken (1792), s előbb törvényesítették (1792. augusztus 30.), majd a nők számára is megkönnyítették a válást (1794. április 23.). Politikai jogokat azonban egyetlen alkotmány sem biztosított a nőknek, pedig éppen eleget kiadtak a forradalom évtizedében (1791, 1793, 1795, 1799). Ez még az 1789-es állapothoz képest is visszalépés volt, amikor az ősi hűbérbirtokkal rendelkező nemesasszonyok és a céhmesteri rangot megszerző polgárasszonyok részt vehettek a rendi gyűlés képviselőinek megválasztásán.
A forradalom első éveiben a képviselők óvatos hallgatással fogadták a feminista agitációt. Szinte senki sem próbálta igazolni a nők politikai jogoktól való megfosztását – ezt a férfiak egyszerűen magától értetődőnek tekintették. A nagy tekintélyű Sieye`s abbé elismerte, van némi ellentmondás abban, hogy egyes nők koronát viselhetnek, de a francia nőket mégis kizárják az „aktív polgárok” (vagyis a választók és választhatók) közül. Kijelentette, hogy pusztán egy előítélet kényszeríti a törvényhozókat „a teljes népesség felének kizárására”, „a jelenlegi helyzetben” azonban mégis kénytelenek tiszteletben tartani ezt az előítéletet. Ezzel hallgatólagosan felvetette annak a lehetőségét, hogy a jövőben az oktatás és a felvilágosodás terjedése lehetővé teszi majd a választójog kiterjesztését.
Erősödő előítéletek A forradalom radikalizálódásának éveiben a nőellenes előítéletek is felerősödtek. Delacroix képviselő 1793 márciusában már arról panaszkodott, hogy a hadseregeket követő asszonyok „megnehezítik a csapatok vonulását, túl sokat fogyasztanak [?] és lefoglalják a felszerelést szállító szekereket”. 1793. április 30-án a Nemzeti Konvent kimondta, hogy a mosónőket és markotányosokat kivéve minden asszonyt el kell távolítani a hadseregekből. Amikor pedig a Republikánus Forradalmárnők Társaságának tagjai 1793 őszén összekaptak a vásárcsarnok kofáival, akiket a vörös sapka viseletére próbáltak kötelezni, a Konvent kihasználta ezt a nevetséges incidenst, és október 30-án a népi társaságokkal együtt az összes női klubot bezáratta. Jean-Pierre André Amar, a Közbiztonsági Bizottság nevében így indokolta meg ezt az intézkedést:
„A nők általában képtelenek a felsőbbrendű koncepciók felfogására és a komoly meditációra. Ha pedig az ókori népeknél természetes félénkségük és szemérmük nem engedte számukra, hogy családjuktól eltávolodjanak, kívánhatjuk-e azt, hogy a francia köztársaságban megjelenjenek a törvényszéken, a szószéken, a politikai gyűléseken, akárcsak a férfiak, lemondva nemük minden erényéről és családjuk gondozásáról?”
Nem, ezt a férfiak többsége semmi esetre sem kívánhatta… A politikai szerepet vállaló nők hamarosan börtönben vagy a vérpadon találták magukat. Olympe de Gouges kivégzését 1793 végén e szavakkal kommentálta a Moniteur, a köztársaság hivatalos lapja: „Államférfi akart lenni, s a törvény megbüntette ezt az összeesküvőt, amiért megfeledkezett a neméhez illő erényekről.”
Az 1804-ben kiadott Polgári Törvénykönyv ezen a területen is rögzítette a forradalom „vívmányait”. Kimondta, hogy az asszony engedelmességgel tartozik férjének, aki „megvédelmezi” őt. A férj engedélye nélkül a nő nem köthet szerződést, közös javaikról és gyermekeikről csak a férj rendelkezhet, a válást pedig alaposan megnehezítették. A francia férjnek 1938-ig jogában állt ellenőriznie felesége levelezését, s a törvénykönyv még azt is megemlítette, hogy hatalmát „mérsékelt erővel” is biztosíthatja.
Az 1809-ben bevezetett Büntető Törvénykönyv szerint a házasságtörő asszony két év börtönnel büntethető, a hűtlen férj azonban csak pénzbüntetéssel, és kizárólag akkor, ha szeretőjét a családi otthonba hozta. E törvénykönyv 324. cikkelye szerint a férj, aki első felindulásában megöli „tetten ért” hűtlen feleségét, fel is menthető, a gyilkos feleség azonban nem számíthatott ilyen elnézésre.
A férjezett francia asszonyok csak 1881-től rendelkezhettek takarékbetétkönyvvel, 1885-től csatlakozhattak nyugdíjpénztárhoz, 1907-től vehették át személyesen a fizetésüket, 1920-tól léphettek be szakszervezetbe, 1938-tól iratkozhattak be egyetemre s írhattak alá csekket – a férjük engedélye nélkül.
A legtovább a választójogra kellett várni: az antiklerikális republikánus politikusok ugyanis csaknem másfél száz éven át meg voltak győződve arról, hogy a nők a klerikális jobboldal képviselőire szavaznának. A forradalmak hazájában ezért csak az 1944. április 21-ei rendelet adta meg végre a nőknek a választójogot.
Néhány úttörő nő már a középkorban nyíltan vallott olyan tanokat, amelyeket ma már bátran nevezhetünk feministának is. Christine de Pisant például apja támogatta tanulni vágyásában, és ennek megfelelően nevelte. Tizenöt éves korában kötött előre intézett házasságából valódi szerelem lett. Amikor beütött a tragédia, és mind apját, mind férjét elveszítette, a mindössze huszonöt éves Christine hirtelen az egész háztartás feje lett. A pénzügyeik mibenlétéről azonban nem voltak ismeretei, így többen át is verték, és hamis tartozásokat kértek rajta számon.
Eme tapasztalatok vezették arra, hogy kritika alá vonja a házasságban betöltött szerepeket: „Ugyanis a nős férfiak szokása, hogy nem beszélnek pénzügyeikről feleségükkel, és nem tárják fel előtte azokat (…) nincs is ennek így semmi értelme, hacsaknem a nők a tudatlanság helyett megtanulják az ilyen ügyek bölcs kezelését.” Christine-nek kevés lehetősége volt. „Ideje volt hát munkába állnom, olyasvalamibe kezdenem, amit neveltetésem során nem tanultam meg.” Míg eleinte írnokként kéziratokat másolt, később ő lett Európa első hivatásos női írója. Szembeszegülve a nőgyűlölő írókkal, a nőellenes kirohanásokat „zagyvaságnak, szemétnek és elfecsérelt szavaknak” nevezte.
1404-1405 körül keletkezett mesterművében, A nők városának könyvében, Christine egy allegorikus várost vizionál, amelyet kizárólag nők laknak, és amelyben Szűz Mária uralkodik. Ebben a prózában Christine hangot ad azon véleményének, hogy a nők hoztak létre minden jó kultúrát, politikát és tudományt. Amellett érvelt, hogy a nőknek is, mint mindenkinek, meg kellene adni a jogot az emberi léthez. Utolsó művében egy fiatal szüzet dicsér, mint a megtestesítőjét mindennek, ami jó a nőkben – nem mást, mint Jeanne d'Arcot.
Nem csak az elmebetegség gyógyíthatatlan, hanem a személyiségzavarok is. Erőszakolni általában az szokott, aki élvezi a hatalmat, a másik kínlódását, ritkán szól ez magáról a szexről. A kasztrálásukat is azért nem ajánlják, mert akkor megcsinálná partvisnyéllel. Ha rajtam múlna, ezek külön településeken élnének a büntetésük lejárta után. Nem hiszek abban, hogy igazán jó útra térnének.
Mint ahogy az a fickó sem tért jó útra, akit jó magaviseletért kiengedtek 6 év után, miután megölte a kisbabáját, aki sokat sírt. Új párt keresett, az rábízta a az új gyereket, és most életveszélyes állapotban fekszik a kórházban, mert őt is földhözvágta.
Vagy a nő nem volt épeszű, hogy összeállt egy ilyennel (bár abban is szerepe van ennek a "második esély" propagandának, ami teljesen felesleges a személyiség alapvető hibáinál, mert nincs ilyen) vagy hiányzott az a skarlát betű, így nem tudhatta a nő, kivel áll össze.
Korabeli fotók a 19. századi Irán híres szépségének tartott hercegnőről
A társadalom szépségről alkotott fogalma jelentősen változott a történelem során. Elég csak a Willendorfi vénusz szoborra gondolni, hogy lássuk, egykor a telt, kövér megjelenés kifejezetten eszményi volt az emberek körében. A szépségideál változásának egy korban hozzánk közelebbi példája játszódott le a 19-20. századi Iránban.
A perzsa állam lakói a 19. századig még gyökeresen eltérően vélekedtek a szépségről, mint a nyugati emberek. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnhet, de a nőket jellemzően akkor tartották szépnek, ha minél férfiasabb volt a megjelenésük. A dús szemöldök és a hetyke bajusz például olyannyira népszerűnek számított az asszonyok körében, hogy ha valaki nem rendelkezett „szerencsés” génekkel, akkor gyakran festéssel vagy valamilyen műszőrrel igyekeztek pótolni eme hiányosságot.
A férfiak megjelenését ezzel szemben épp akkor tartották előnyösnek, ha az minél „nőiesebb” (a mai fogalmaink szerint értve), tehát részükről elvárt volt a simára borotvált arc és a vékony testalkat. Korabeli perzsa párok fotóin így gyakran csak az öltözetből állapítható meg, hogy ki a nő és ki a férfi.
A 19. század második felében aztán Irán rohamos változáson ment keresztül. Nászer ad-Din sah uralkodása alatt az ország nyugati mintára modernizálódott. Fejlődött az oktatás, megnyitotta kapuit Irán első egyeteme, kiadták az első újságot, csökkent a papság befolyása az igazságszolgáltatási rendszerben és komoly lépések történtek a haderő fejlesztése érdekében is. Érdekesség, hogy utóbbi törekvésében még egy osztrák-magyar katonai misszió is segítségére volt az ambiciózus sahnak.
A nyugati minták természetesen a társadalom életébe is átszivárogtak, így a perzsa szépségideál is fokozatosan átadta helyét az általunk is ismertnek. Ez azonban korántsem ment egyik napról a másikra, amit jól bizonyítanak a Nászer sah lányáról, az 1883-ban született Zahráról készült fényképek is.
A perzsa udvarban Zahra hercegnő a modernizáció lelkes híve volt, és különösen a női jogok tekintetében számított élharcosnak. Ő volt az első az uralkodói család női tagjai közül, aki felhagyott a hidzsáb viselésével és kiemelkedő szerepe volt az – akkor még földalatti – iráni nőjogi mozgalom megalapításában is.
Megjelenése azonban még egyértelműen a hagyományos ízléseket követte. Egy népszerű legenda szerint nem kevesebb mint 13 fiatal férfi követett el öngyilkosságot amiatt, mert a hercegnő nem viszonozta szerelmüket. Ha ez valószínűleg túlzás is, az azonban bizonyos, hogy Zahra a századforduló Iránjának híres szépségének számított.
Hercsel a baloldal új üdvöskéje. Tavaly hallottam egy rádióadásban beszélgetni őt a mítúról, egész normális véleményt fogalmazott meg, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha jobbról mondanák ugyanezt ugyanígy, akkor óbégatás lenne. Ahogyan természetesen ugyanígy működik/működne ez fordított felállás mellett is.
Szóval tavaly már szerepelgetett a tévében, a rádióban, hozták öt fölfelé, most meg már könyve is van. Ő az utánpótlás.:) Amúgy szvsz nagyon kellemes hangja van rádión keresztül, csak a beszéddel kicsit még hadilábon áll. Ebben a bizonyos rádiós beszélgetésben is beleröhögcsélt gyakran a mondandójába meg ismételgette a kedvenc töltelékszavait. Csak Dos Papi kedvéért írom (vérnyomásszabályozó célzattal:D), hogy abban a műsorban a beszélgetőpartnerei között volt a_Bolgárúr, illetve Tamás Ervin is. Meg volt egy harmadik idősödő fószer is ugyanebből a körből.:)
Nekem az nem tetszik, hogy nem egyforma mércével méri a zaklatási ügyeket.A ballibsiknél ok. Másutt nem. Hosszan mentegeti a Havast. Azt a vén zaklatót.
Ez a rész tényleg zűrös, de ott van, hogy attól is félnek a történet szerint, hogy a feleségeik majd zsarolni fogják őket a kölkökkel. Igaz, ahhoz sem kell házasnak lenni.
Kétsége amúgy senkinek se legyen nagyon afelől, hogy a riportalany valójában nem létezik és a szerző agymenését olvashatjuk, ő meg beleszőtt a történetbe példát mindenre és a minden ellenkezőjére is.:)
"A memória úgy van szerkesztve mindannyiunkban, mint egy hagyma. Az első düh élmény van például a düh-hagymának a kellős közepén, és akkor minden olyan élmény, amiben düh volt, a mostani pillanatig, az mind rárakódik a hagymára. És hogyha most dühös leszek, akkor az egész hagyma rezonál bennem. Tehát az érzelmeim erőssége attól függ, hogy milyen nagy a hagyma. Te nagyon erősen, felhangosítva érzed azt, ami mindannyiunkban benne van. A fájdalom és a szeparáció közötti kapcsolat mindannyiunkat befolyásol. Ha az anya deprimált, a picinek keményen kell dolgoznia azért, hogy az anyja figyelmét magára vonja. És tovább van egyedül, mint van rá kapacitása. Abban a pillanatban, mikor egy pici azt gondolja, hogy nincs ott az anyja, akkor rémesen megijed. Nem csak halálfélelme van, hanem attól fél, hogy egy párduc, egy tigris, egy ragadozó jön és meg fogja enni. Ki lesz radírozva, szét lesz tépve. Ez bennünk van filogenetikailag, vagy az evolúción keresztül. Ha nem tudunk az anyánkba belekapaszkodni, akkor halálfélelmünk van. Te minden egyedüllét-érzésnél tulajdonképpen sírni szeretnél, hogy jöjjön valaki. S amikor sírtál, az anyád nem jött. És jön a halálfélelem. Na most mit lehet ezzel kezdeni?"
