Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet keresem, magamat keresem, a lényeget látszatok sűrű fátylai alatt. Mint éjféli órán rém-idéző szólítja mágus körökből szellemeit, így szólongatom én magamat. Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék - a nevemet keresem, ahogy majd Isten szólít egyszer. Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon, cim és rang - ez sem vagyok én. E nevet régebben ismerem, mint viselőjét, gyermeki hódolatom ragyog kedves betüiben - egy suta raggal megtoldva: ez volnék én? Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer, de nem engem jelent, nem engem a könnyüt, kicsit és magányost... - Tanner - kiáltottak utánam gyermektársaim az iskolában. Régen se több, se más nem voltam, e név befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli emlék egy idegen leányról, kinek fakuló képét közömbös társak képével elkeverem. - Sophie! - viccelnek felém tréfás ismerőseim. - Emlékül Zsófikának! vihogja szemembe egy falusi vásárból ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, - csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü, töübbfélét mond s többfélét takar. Írónév, részlet-énem, néma betülény, arcomba kiáltva csak tféra lehet s indiszkréció. Olykor talán szép vizitruhám, amilyet fekete taftból kaptak rég anyáink stafirungban, de én volnék? óh, belül semmi viszhang szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom, könnyes félelmes álom - hogy Ilonka elveszett! Így ismertem magam első eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német anyám, mig születésemre várt, magyar szót tanulva a költő verséből ábrándozott elő nekem. Költészet hatalma törte meg nevemben a családi hagyományt, s anyám az elsőszülött Antóniák közül kiváltva a szép erdészlány nevével becézett, mielőtt megszülettem. Szelid név, könnyü csillogó - illik reám. Ábránd és messzeség, vers, romantika, illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott sors, szomoru vég - hisz minden vég szomoru! igy illik reám... Behunyom szememet, szólongatom a mellemben szorongó nehéz magányt. Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen ut, sem fal, sem hamis elágazás nem töri meg tiszta menetét. Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim szelid feloldója, összeforrasztóm! Te egyetlen hullám, borits be engem...
Este ha álom szárnyán repülök Egy szép világba kerülök Vágyaim életre kelnek Nem kell többet féljek
Békére lel kicsi szívem Boldogság önti el a lelkem Mert a vágyaim beteljesülnek. Álmodnék csak semmi más Legyen itt a boldogság
Keresem kutatom az utat Hogy most már ne búslakodjak Tudom sok múlik rajtam is Az élet megerősit De ha erős vagyok mi teszek Azt csak a szív értheti meg
Próbálok változni és nem bánkódni Szeretek álmodni, egy szebb világba eljutni Most még csak álmodom De egyszer talán eljutok És végre nem kell álmodnom...
butterfly
Része az életnek, de biz vállalom Kiálltam az álmot meg a borúságot, A fájdalom csak mostanra kérdéses. Hiába darabja világnak, nem kétség ez!
Elmúlik bizony de akarni kell Hinni a jóban és a megoldásban Keresni a derűt és a boldogságot. De ha megtalál minket a sors mosolya, Adjuk át magunkat, a változás javíthat!
Ezen idő míg összeszedem magam, Rájövök hogy nem is kerestem én a sorsomat! Mert a sors vezetett engem ide, Nevezzük csak másabb útnak ezt a helyet! Ezen megyek jelenleg se széle, vagy hossza.
Az élet vagy sors mindig segített, Tanít addig míg teljesen engedem. Hol kemény, hol boldogító példák elé állít engemet, S hogy kiállom-e ezen próbákat? Rajtam múlik csupán s hitem voltára!
Ezek után csekély lesz a fájdalom Más értelmet nyer kócos kobakomon. De ennek ellenére vállalom-vállalom, Boldogságra, szépségre találok! Egyszer majd egy szép délutánon.
Rácz Péter
