Szent imákkal beteg szivvel Mások csodáit megcsodálva Várjuk a reggelt eltünödve Míg igénytelen száz csendes óra Messzeröppen.
Délibábok futó lidércek Hazug mesék sok cifra ének Hiába várnak találkozóra? Hiába mondok bus szemednek Tündérmeséket?
Hazugság hogyha csendes éjjel Agyon kinzott fáradt szivemmel Igérek Néked szent csodákat Igaz jövőről boldog nászról Melódiákat?
Hazugság, hogyha tikkadt ajkkal Forró testtel szent reménnyel Hiszünk magunkba dus szivünkbe S összebámul sápadt arcunk Mindent váron?
Hazugság minden esküvésünk? Minden könnyünk minden álmunk? Ezer csodás színes reményünk Mit összebujva csöndben várunk Égi órán?
Hazugság, hogyha fáradt testtel Imádkozva eltünödünk S az élet míg mi csendbe várunk Másnak hoz meg mindent, mindent; Hazugság, hogyha mégis várunk? Hazugság, hogyha hisszük Istent?...
Utfélen ült, kopott kereszt mellett szemében sárgás... gyáva... irigység... Kezében egy fa... mit penget... penget... Talán... lant lehetett réges rég. Ott ült kopottan nappal, éjszaka Az ajka törten, elhalon remeg Azt mondják Ő a senki lantosa Csak suttog bambán vad énekeket.
Bomlottan bárgyun mindég énekel Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba.. csak dalol, s nem áll szóba senkivel Dalol éjszakába, alkonyatba És kérdezték: "Ki vagy...? Ki volt Apád...?" Csak énekelt és közben könnyezett És kérdezték: "Volt kedvesed...? Arád...?" Csak énekelt és hüljén nevetett
Ha kérdezték: "Nincs gyermeked...? Anyád...? Egy csendes régi szonettet nyögött... Hivták: "Gyere... kapsz ételt... jó szobát..." Dalolt... aztán vadul kiköpott! Ő volt a semmi őrült dalossa... Ő volt a koposz piszkos rejtelem Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha És megfagyott egy téli éjjelen.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma. A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethesz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Kedves marken! Lehet, hogy jól gondolod.:)Ez a barátság naplója.Örömmel veszek minden segítséget, ami útmutatást ad a fórum megismerésében. Én nem vagyok számítógépes generáció, de szeretnék kiigazodni a modern világ adta tehetőségekben. Örülök, hogy te ide találtál, van sok barátom, aki nem is tudja, hogy van egy barátság naplóm, nem tudattam velük,mert félek, hogy nem tudom megugrani azt a lécet amit egy kedves és tisztelt barátom adott nekem.
Köszönöm, hogy Te ide találtál, és segítesz abban, hogy magamra találjak ebben a különleges világban is.
Remélem ezek után is ellátogatsz ide, okos és érzékeny bejegyzéseiddel örvendeztesz meg meg Te is, mint az ide látogtó kedves Barátaim.:)
Ha valaki jönne, csuf téli hajnalon Mikor minden felbug és szorit a torkomon Ha iljenkor jönne... csendbe... szomoruan Jönne akit várok, keresek, hasztalan Leborulnák térdre és lüktető fejem Ölébe hajtanám... Lihegnék fáradtan... térdét szoritanám Friss harmatos ölét, csókkal boritanám Hullana a könnyem hófehér combjára... Hörögne a mellem... a zokogás rázna... Fáradtan, megtörten, vad keserves vággyal, Bus férfi sirással... Szólna hozzám lágyan... halkan... bánatosan, Simogatná fejem... s arcomat szorosan... Egyre szoritaná kis puha ölébe... És én a hajnali... sápadt csöndességbe Kezdenék vallani... Felsirnám ott, tépett összetört életem Beteg lázas agyam... sápadt, fáradt fejem Piszkos éjji álmok, kéjbe fult titkait Ezer rongy szerelem, kifestett csókjait Bus bojongó vágyak, miket sohasem láttak miket kinevettem Régi éjszakáknak festett durva kéjét, Tehetetlen dühöm undok irigységét... Aljas pillanatok... éhes mocskos vágyak... Ezer pillantásom, amit sohasem láttak Százezer gondolat, mit félig gondoltam s vágyódtam utánuk... Lihegve... kifultam... elsuttognám "Ámen"... Ölébe hajtanám, fáradt, zugó fejem Ő, tudom kiköpne... felrugna... ott hagyna... s vergödve a földön... utána zokogva... Azt sugnám lihegve... hajnali pirkon... Igaza volt néki!
Szia, bizony - "használati útmutatók a zindexhez" ; gondolom ezek a játékok valamilyen módon az indexhez köthetők...meg hogy: hogyan kell bejelölni a kedvenceket pl. - de más topikokban is tapasztaltam "útmutatásokat" - eléggé átlátszóak...
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig!
Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan... Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.
E Rejtő verssel kíván ok szép délutánt! Égő vágyak... (Lázas sóhajom hozzád)
Ma éjjel Velencében jártam Az álmom szép volt, színes, csillogó A szerelem nagy, szent templomát láttam És szívemről felolvadt mind a hó A vágy templomában oltárkép állott S előtte térdeltem én könnyezőn Feléd a vágyam hő imába szállott S a kép felém közelget remegőn Az oltárkép te voltál szent csodám Imádott tested két karomba hullt Az ajkadon ott remegett a szám És forró vágyam vad csókokba fúlt. Csodás szemedben kigyulladt a láng S a csókod tüze perzselte a vérem Vad vágyam mogó volt és falánk S a tested adtad, mit imámba kértem És aztán jött egy nagy szent pillanat Az első csodás beteljesülés. És aztán... mindez, csak álom maradt. Mert jött a bús, fájó ébredés - Élet! forró vágyak bakója vagy Kacagj rajtam; hisz én könnyezem Vagy elvigyél, vagy messze elmaradj De lassú tűzön ne égesd szívem A boldogság egy álomkép csupán Mit távolból imádhatok csak én Forró asszonyt nem csókolhat a szám Az élet szépet nem hoz én felém Az éjszakám a forró könnyek násza Az életem egy nagy szent akarás A forró tested vérző szívem álma Te vagy a vágy, egy őrjítő varázs Ha forró tested két karomba zárnám S beléd csókolnám mind azt ami fájt, Ha hozsannára két karom kitárnám Akkor nem várnám annyit a halált.
