Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Imádom, hogy ilyen érzékletesen, plasztikusan és ennyi érdekes információt továbbadva meséled el a megélt programjaidat!
Ezt a beszámolódat is nagyon köszönöm!
Sok évtizede Herenden én is jártam, szintén egy csoportos látogatással - ami máig bennem élő látvány, ahogy dolgoznak azok a porcelánfestők, akikről Te is írsz. Már sajnos nem él az a barátnőm - óvodától érettségiig együtt jártunk, néhány háznyira laktunk egymástól -, akinek szintén ez lett a hivatása. Már gyerekként is csodaszép mintákat festett, akkor persze még csak rajzlapokra.
Ajkán nem voltam, az üvegfúvást Muranoban csodáltam meg. Bámulatos volt, ahogy a legkülönbözőbb kecses figurákat alakították ki a különböző színű, forró anyag formálásával.
Nagyon tudom tisztelni az ilyen tehetséges szakembereket.
Csütörtökön remek kiránduláson vettem részt a nyugdíjasklubbal. Először Ajkára látogattunk, ahol az egykori üveggyártás emlékeit néztük meg.
Ahogy a vezetőnk nyomatékosította, ez nem múzeum, „csak” kiállítóterem, viszont e minőségében is csodálatos!
Belépve elsőnek a gyár alapítójának, Neumann Bernátnak a portréját láthattuk, Jól sikerült festmény, egy értelmes, kifejező arcú férfiról. A környéken eddig is volt üvegfúvás, de ő sokat fejlesztett rajta, manufaktúra szintre emelte. Eleinte háztartási árukat gyártottak, például boros és befőttesüveget. Aztán a céget átvette a Kossuch János (nem, nem írtam el a nevet) és ők megpályázták a luxusigényeket is, méghozzá teljes sikerrel! A cég vezetője felismerte a reklám szükségességét, és elvitte a termékeit az 1900-as párizsi világkiállításra, ez szerencsés ötletnek bizonyult. Nőtt a piac, szállítottak Németországba, még az USA-ba is.
Megismerhettük az üvegfúvás eszközeit is, laikus számára elég hátborzongató látvány, amikor egy másik képen azt láttuk, hogy az üvegfúvó munkások semmiféle védőfelszerelést nem viseltek a munkájukhoz. Egyébként a gyár gondolt a munkásaira, már 1916-ban volt szakszervezetük. Az 1920-as évek közepén pedig egy munkás keresete 400-450 pengő volt. Abban az időben volt a nagy sláger a Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel. Továbbá volt munkáslakótelepük is, éppen úgy, mint a csingervölgyi bányászoknak.
1948-ban államosították, és eleinte csak olyan poharakat gyártottak, amiket vendéglőkben használtak, hitelesített egységgel. Aztán háztartásoknak is, végtére is az üveg sajnos, törékeny. Megnézve ezeket a poharakat megállapítottam, hogy az egyszerű és az idétlen csöppet sem azonos fogalom!
Aztán viszont újra a szépség került előtérbe, csiszolt üveget készítettek egyre nagyobb számban. Erről hamarosan meg is győződhettünk, mert végignézhettük a kiállított üvegtárgyakat. Azért mondom így, mert korántsem csak poharak voltak. Egyre gyakoribb lett a színezett üveg, ki is használtak rá minden lehetőséget.
Próbálom csak az itteni kedvenceimet említeni, bár jó néhány ilyen volt. Például egy bóléstál, fedővel, merőkanállal és hozzáillő poharakkal. Ami a legjobban meglepett, az egy petróleumlámpa volt, Eleinte azt hittem, utánzat, és csak dísztárgy, de nem, még a lámpabél is benne volt. Viszont – legalábbis számomra – a legszebb egy íriszmintás váza volt, Hasonlót Pécsen láttam, a Zsolnay-múzeumban.
Külön öröm volt, hogy a vezetőnk lokálpatrióta, szívesen beszélt a városáról. Például megtudtam, hogy van erdejük, ott szép sétákat lehet tenni. Nagyon tetszett, amikor elmondta, hogy az egyik helyen kis erdei kunyhó van, aprócska könyvtárral, persze csak helyben olvasással. Ki kéne próbálnom, és alighanem szívesen tenném!
Ebéd után irány Herend. A múzeum környéke parkosított, az épületek is szépek, semmi túldíszítettség, elegáns, sima vonalak. Itt is vezetőt kaptunk, ő is értette és szerette is azt, amiről beszélt. Közvetlenül a bejárattal szemben az öt világrészt láttuk, azon helyeket bejelölve, ahová szállítanak, Alighanem könnyebb lett volna azt, ahová nem. A listán szerepel Kína és Korea is. Azért porcelánt szállítani az őshazájába, az már valami!
Ezután egy rövid filmvetítést láttunk, méghozzá 3D-ben. Kedves, hangulatos film volt, és határozottan szerettem volna legalább egy csésze kávét, méghozzá herendiből! Ez valamivel később meg is történt. A filmen láttam egy csodás porcelán presszógépet, ilyen van a Vendéglátóipari Múzeumba, és a klubtársaim szerint Szegeden még használnak is ilyet. Megtudtuk, hogy ez is manufaktúra, méghozzá a legnagyobb. Ezt kivételesen nem a dualizmus idejében alapították, hanem 1826-ban. Eltengődtek, de aztán 1839-ben megvette Fischer Mór, és ezentúl jobbra fordultak a dolgok, az itteni porcelánt mindenhol ismerték és elismerték. 1851-ben volt Londonban egy világkiállítás, ahol Viktória királynő megnézte és megszerette az ott kiállított étkészletet. Rögtön rendelt is egy ilyet, ami aztán divatba hozta a gyár termékeit. Ezt a mintát azóta is Viktória mintának nevezik. Ami a királynőket illeti, egy uzsonnáskészlettel Ferenc József ajándékozta meg a feleségét, ezt gödöllői készletnek hívják. Ami őfelségét illeti, az ő mellszobrával is találkoztunk útközben. Ráadásul egy harmadik királynővel is összeakadtam, éspedig II. Erzsébettel, lóháton ült, Ez a szobor Göncz Árpád ajándéka volt,
Utána végiggyönyörködhettük a porcelánkészítés folyamatát, a formázástól a festésig. Ezt nők végezték, fehér ruhában, figyelmesen, és nagyon ügyesen! Az egyik munkafázisban éppen a brémai muzsikosokat formázták, a csacsi fülét illesztették a helyére, és úgy simították el a masszát, hogy ez ne lásson. Következett a festés, ehhez kell aztán a türelem, a kézügyesség és a gyakorlat! Utána néhány készterméket láttunk, itt rögtön egy száguldó gepárd lett a kedvencem. Aztán jött a legérdekesebb, az egyéni festés. Itt a mester éppen egy hárpiát, a brazil esőerdők sasát (lásd Molnár Gábor) festette. Készülőben volt két kerecsensólyom is, ez az év madara idén. Volt mit bámulni rajta! Következett a Porcelánmúzeum, itt is bőven akadt néznivaló, nem tudom és nem is lehet az összeset elsorolni, csak néhány kedvencemet említem Ilyen volt egy henger alakú cserépkályha, egy hatalmas méretű kulacs, súlyemelő legyen, aki akár két kézzel is a szájához vitte! Főleg, ha telitöltötték borral. Szépen terített asztal, kávés, teáspoharak, bögrék, vázák, szebbnél-szebbek.
Aztán felfedeztem egy égetőkemencét, belülről is meg lehetett szemlélni, meg is tettem. Itt is volt egy rövid filmvetítés, ami az égetésről szólt, Kiderült, hogy a herendit háromszor is égetik, más-más hőfokon. A tüzelőmesterek tevékenysége pedig inkább művészet volt, mint szimpla mesterség. Már a láng színéből meg tudták állapítani a hőfokot.
Ezek után elvonultam kávézni, noná, hogy herendi porcelánból volt a kávéscsésze! Ráadásul a kávé is finom volt.
Előbb-utóbb minden jónak vége szakad, ennek is. Indulnunk kellett.
Kérlek, írj róla bővebben, mert nem vagyok facés, ott nem tudom megnézni. Annak, hogy hol a Komáromi út, utána tudok nézni.
Különben pl. a lakótelepeken a házak nem épültek pincékkel, ha neadjisten szükség lenne óvóhelyre, rengeteg embernek nem volna hová menekülnie. Metróállomás is csak kevés kerületben van, azok befogadó képessége miatt az se megoldás, szóval érdekes lehet, mit kínál ez a program.
Tegnap megnéztem a Vígszínház Házi színpadán a "Vándorkutya" című darabot. Természetesen nem egy élő kutyáról van szó, hanem egy olyan plüssről, ami az ovis gyerekek között vándorol, és így kerül átmenetileg a különböző családokhoz. A sztori arra épül, hogy ez a kutya sok mindennek lesz ez által tanúja, azaz olyan titkok hordozójává is válik, amiket amúgy szívesen rejtegetnek mások előtt ezek a családok.
Csakhogy a szülők egyike meghív magukhoz vendégségbe 2 másik családot. Az egyik család demens nagymamája (Halász Judit, szenzációsan!) is beállít a vendégségbe, és magával hozza a plüsskutyát, amitől mindenki megrémül, hogy az most őszinteségre készteti őket, hiszen a kutya mindent tud róluk! És valóban, le is leplezik a párok egymást és magukat is.
Szerencsém volt: se oda-, se hazafelé ott nem esett az eső, amerre mentem, miközben randa fekete felhők voltak mindenfelé. Jó lenne így megúszni a többi előadást is, ahová jegyeket vettem.
Az a nyüzsi, ami akár egy vásáron, akár a május elsejei forgatagban az érdeklődésedre tart számot, nekem abszolút szimpatikus. Sok éve még én is szívesen részt vettem ilyen programokon. Manapság már azért nem, mert a strapabírásom erősen redukálódott időközben.
A Trabant emlegetése megdobbantotta a szívemet - annál is inkább, mert ma délelőtt a tévéből korábban felvett "Alfa Romeo és Júlia" c. filmet néztem meg, amiben Latinovitsnak is egy szépségesen kiglancolt Trabija volt, azt hívta Romeonak! :-)) - meg persze az én hajdani Gusztikámat, az imádott, és 27 évig tökéletesen hűséges Trabikámat juttatta eszembe. Mikor megváltam tőle, napokig sirattam, de a józan eszemre kellett hallgatnom. Nem csak az ő kora miatt, a magamé miatt is.
Süni egyébként, ha szelíd és nem érzi veszélyben magát, hagyja magát simogatni, persze a lelapított tüskéi irányában.
Évtizedekkel ezelőtt egy harkányi nyaralás alkalmával olyan szinten összehaverkodtunk egy sünivel, hogy a nyugágyban ülve, az apróra vágott sajtdarabkákat a fűre lenyújtott tenyeremből falatozta ki. 1 hét után már, ha hívtam - a Samu nevet adtam neki -, már előjött a kert valamelyik sarkából: szerintem már tudta, hogy kapja a délutáni nasit! :-)) Nagyon bájos pofija volt.
Ma délben a Vígmajális nevű, a Vígszínház által már tavaly május elsején is megszervezett programra látogattam el.
A Ditrói Mór utcában az óriás kivetítőn előadásokból voltak láthatók részletek, a színház művészei autogramos fotókat osztottak, de ezeket idén kihagytam, ezúttal csak a 30 %-os kedvezménnyel megvásárolható május havi színházjegyekért mentem. Most már csak azon kell szurkolnom, hogy azokon a napokon, amiket választottam, jó legyen az idő, ne áztasson el az oda- és visszaút során.
Könnyen lehet, hogy már mindenkit untatok a kirakodóvásári látogatásaimmal, ezért a legutóbbit igyekszem rövidre fogni. Április 28-án Vácon volt egy, a barátnőmmel együtt látogattam meg, A kínálat meglehetősen szokványos, ezért csak arról írok, ami megragadta a figyelmemet. Ezek egyike volt egy kis „útikészlet” dobozka, A tetején sakktábla, miután kinyitották a doboz fedelét, elsőnek egy csinos, bőrborítású kulacsot lehetett látni,négy, hasonlóképpen bőrbevonatú pohárkával, no meg egy kis tölcsérrel, amivel a kulacsot meg lehetett tölteni. A tetején pedig a sakkfigurák, olyan ügyesen beágyazva, hogy nem eshettek ki. Egy csöppet eltűnődtem, hogy vajon a győztes ivott-e pár kortyot ünneplésül, vagy a vesztes bánatában. Mivel négy pohárka volt, lehet, hogy a kibiceknek is jutott egy korty.
A másik, amire felfigyeltem, a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Idők című lap volt. A címlapján Petőfi képe. Érdeklődéssel forgattam, aztán megakadt a szemem a hátsó oldalán, éspedig a Színésznő válaszol rovaton. A tanácsot kérők egyike felpanaszolta, hogy a férje nem valami kedves hozzá. A válasz az, hogy igyekezzen ő a hazatérő férjével kedves lenni. Főzzön jó vacsorát, szépítse ki magát, és hallgassa végig férjeurát. Már ha egyáltalán beszélni akar,
A másik levélben egy fiatal lány mondta el, hogy bár jó az alakja, de az arca eléggé jellegtelen. Erre azt javasolták, hogy használjon egy, meghatározott márkájú arckrémet,
Sajnos, sosem fogom megtudni, hogy a tanácsot kérők megfogadták-e a javaslatot, és ha igen, használt-e?
A mai napon pedig a csepeli retro május elsején vettem részt.
Évek óta járok oda május elsején, általában ugyanaz a műsor, persze apróbb változtatásokkal, és ezt így is szeretem. Ettől nem messze volt a hagyományőrző rendőrség csoportjának autókiállítása. Négy- öt fehér-kék rendőrkocsi, olyan szépen kipolírozva, hogy légy legyen a hat talpán, ami bokaficam nélkül megy végig rajta. A legnagyobb sikere a Moszkvicsnak volt, ez nem kétséges. Aki akarta, az ujjlenyomatát is magával vihette, sokan álltak sorba, én nem ragaszkodtam hozzá.
Az egyik sátorban a Csepel Művel főbejárata látható, a képen egy Trabanttal, a valóságban plusz egy motorral. Közvetlenül mellette egy derék, hűséges Trabant, a tetején vagy öt felhalmozott csomag, odakötve. Rögtön mondtam is neki, hogy: Go Trabi, go! A mellettem álló csöndesen elmosolyodott.
Ami a motorokat illeti, jó pár remekül karbantartott Pannónia motor volt, egyik-másik oldalkocsis, de volt egy kismotor is.
Ezek után továbbsétáltam és nézegettem. Volt állatsimogató, juh, kecske, nyúl, baromfiak, no meg az őrzőjük, stílusosan egy németjuhász. A bárányt nem zavarta a simogatás, és inkább a friss fű érdekelte, és ez igazán érthető! Ettől nem messze egy sünöknek menedéket adó társaság volt, őt nem volt ajánlatos piszkálni, mert nem háziállat, Viszont saját jókedvéből is szorgosan taposott egy megfelelő méretű hörcsögkereket.
Nagy számban állítottak ki régi, de működő számítógépet, az ifjoncok pedig szívesen játszottak vele! Hazaérve megállapítottam, hogy ez kellemes időtöltés volt.
Tegnap, a Tánc Világnapján a Győri Balett "Romance" című, Kodály népzenei ihletésű műveire készült, káprázatos koreográfiájat néztem meg, a táncosok fantasztikus előadásában.
Mondanom sem kell, óriási sikerük volt, szerintem már ők se számolták, hányszor kellett a végén a szűnni nem akaró vastapsra meghajolniuk.
Csodálatos élmény volt. Hihetetlen a tánctudásuk, a tűpontos egyszerre mozgásuk, és egyáltalán, hogy mire képesek.
Maximálisan méltó örökösei Markó Iván hajdani legendás első csapatának. Ha még élne, nagyon büszke lenne rájuk.
Konkrétan a mindenáron bűnöst találni akaró, vagy annak hiányában kreáló rendőrség ,és a bárkit válogatott rágalmakkal sárba tiporni kész, botrányokat gyártó és abból élő "sajtómunkások" hadjáratáról szól egy normális életet élő, dolgozó elvált, de ehhez kipécézett célpont asszony ellen. Aki egy darabig állja a bemocskolását, majd besokallva eljut arra a pontra, hogy lenövi a rágalomhadjárat újságcikkeit író figurát.
Mindez Németországban történt, de a végkifejlet kivételével a mai Magyarországon is sok tekintetben abszolút bevett módszer - nem csak cikkek, de még óriásplakátok formájában is! :-((
Hatalmas vastaps köszöntötte az összes szereplőt az előadás végén.
Vajon hány emberben indukált ugyanolyan gondolatokat az előadás, mint bennem???
Ehelyett mostanság már hangszórós autókkal járják az utcákat, pl. mikor valami látványosság érkezett a környékre, vagy ha az önkormányzat szervez valami banzájt, amire mozgósítani akarják a lakosságot.
Ami a kommunikációs eszközt illeti, én egyszer-kétszer még hallottam a kisbírót dobolni, és minden utcasarkon elmondani a közlendőjét. Ez volt ám az interaktív kommunikáció!
Ezekről még nem is hallottam, csoda, mik voltak hajdan valamiféle kommunikációs eszközként.
Ami Márait illeti, csak A gyertyák csonkig égnek -et próbáltam a tévében 2x is megnézni, de sose bírtam ki végig. Nem A világom. A kutya téma keltette fel az érdeklődésemet.
Még nem döntöttem el, de lehet, hogy elmegyek rá. Persze lehet, hogy abban is csalódni fogok.
Viszont Csányi Vilmos könyveit falom és imádom, szenzációs megállapítasai és stílusa van.
Csütörtökön végighallgattam egy előadást, amiben többek között a lubokról esett szó. Nem írtam el semmit, a lubok az orosz kultúra máig ható része. Nem könnyű elmondani, mi is ez, de talán úgy ismertetném, hogy egylapos nyomtatvány. Még akkor is, ha eleinte kézzel festték, Afféle szentkép volt, középen az éppen ábrázolt szenttel, a kép körül az illető életének nevezet4ewsebb epizódjai. Szöveg nem nagyon volt rajta, hiszen a legtöbb ember nem tudott írni-olvasni. No meg ez a kép viszonylag drága volt, Aztán viszont jött a nyomda, és ez valami enyhített a helyzeten. A XIX. században már csak fél kopejkába került, ezt meg lehetett venni. Igen, fekete-fehérben nyomták, de vagy ezer asszony kézzel színezte ki. Aztán felfedezték a napóleoni háborúk alatt felfedezték a nagy lehetőséget, és a képeken látható volt, ahogy Együgyű Ivanuska elbánik a galád franciákkal. Jóval később meg a gaz németekkel. ezeken mindig csak pár kép volt, és rövidke szöveg, ezt vagy az eladó, vagy a pópa, esetleg a komisszár olvasta fel.
Csodálkoztam, mert kiderült, hogy Majakovszkij plakátokat is rajzolt, nagy kartonlapokra, mert papír alig-alig volt, Ezeket is kifüggesztették a házak oldalára, még a frontra is kiküldték. Festék se nagyon volt, ezért általában vörössel, feketével dolgoztak, no meg a papír alapszínével. Ezek jó részét is kézzel festették.
1988-ban vagy akörül volt Pesten egy lubok kiállítás, teljes érdektelenség kísérte, Ha ma lenne, elmennék megnézni!
Töredelmesen bevallom, nem rajongok Máraiért. Elolvastam az Egy polgár vallomásait, és utána megállapítottam magamban, hogy Márai az ÉN-en kívül nem nagyon ismer más személyes névmást. Persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok.
Persze ott van a Gyertyák csonkig égnek, azt meg roppantmód feudálisnak érzem. Éppen csak toronyba nem záratja hűtlen feleségét férjuram.
Az Eszter elég jó, ezt elismerem. Persze ettől a kutyatörténetei még csodásak lehetnek.
Hirtling István színművész és Mészáros Tibor irodalomtörténész, Márai-kutató estjein nem pusztán részletek hangzanak el a Márai életműből, hanem különleges és alig ismert információkat tudhat meg a közönség az örökérvényű szerzőről.
