Mi voltunk csak: te, én s a híd kopott aszfaltja, melyen álltunk, és előttünk az óriás iromba vastraverz. S úgy vett körül a cirádás nehéz köd, mint képet egy befuttatott keret. Nem létezett más és ha létezett is, csak kívülünk, más terek és idők más vonzásának más törvényei szerint S akkor egyszerre, hirtelen, két csók között szinte a számba súgtad, rezgő ajkaddal csak, hogy itt a perc, meghoznod az áldozatot, amelyben el kell hogy veszd magad, a furcsa összeadást, amelyben egy marad csak kettőből: két testből csak egy! S ahogy elért hozzám, a vágy s a fájdalom rövidhullámain, egyszerre széthullt a keret, amelyben oly messze tudtuk magunkat, mindentől, áthághatatlan távolban, mint az élettől a kép. Ó, kénytelenség! örökkévaló megalkuvások! Itt csillog köröttem minden pompájával a drága város, százezer ház! és millió szoba! és nincsen egy sem, egyetlen kicsiny szobácska, egyetlen kis heverő, ahol öledhez hullhatnék, siratva tizennyolcéves ifjú életem: a vesztett múltat, a magánybafúló jelent, s arcomra-komorló jövőm!
Csip már a hideg, csip bizony. Reszket az ágon a kócos Verébhad. Reszket az őszi sugár s futtában szikrát ver a ritka Levegőben. Kék az ég, hidegen keményen kék. Gyönyörüség S fájdalom belenézni. Olyan, akár egy feneketlen Mély tó, melyben egy koporsó uszik, - az elmult Nyár szép emléke... Oh mért kisértesz az őszben Szép halott? - Mért mosolyogsz rám, levitézlett Boldogság, szépség, szerelem? - Nyár vagy ősz, - oly mindegy!... A télnek Bandukolok lassan elé. Vacsorám magam kell megfőzzem a konyhán. S vendégem - legföllebb ha egy jön, - a Szomorúság...
Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét Ugy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb... Bús sorsom keze már, mint könnyü, kényes, úri Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot Oly lágynak és szelidnek rémlik, bár elcsigázott Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri...
Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék, Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem: Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón S lágyan... s kedvenc párfőmjét agyzsongulásig szívom, Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától...
S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir, Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett. S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka Életemről letelt s bízón a szürke dolgok Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja...
Im, most is... tenyerem arcomhoz szoritom, Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak! S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton... ...Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen Metélné lágy szivem s mint durva felcserek Kontár kése nyomán a finom, dús erek, Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!...
Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet keresem, magamat keresem, a lényeget látszatok sűrű fátylai alatt. Mint éjféli órán rém-idéző szólítja mágus körökből szellemeit, így szólongatom én magamat. Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék - a nevemet keresem, ahogy majd Isten szólít egyszer. Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon, cim és rang - ez sem vagyok én. E nevet régebben ismerem, mint viselőjét, gyermeki hódolatom ragyog kedves betüiben - egy suta raggal megtoldva: ez volnék én? Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer, de nem engem jelent, nem engem a könnyüt, kicsit és magányost... - Tanner - kiáltottak utánam gyermektársaim az iskolában. Régen se több, se más nem voltam, e név befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli emlék egy idegen leányról, kinek fakuló képét közömbös társak képével elkeverem. - Sophie! - viccelnek felém tréfás ismerőseim. - Emlékül Zsófikának! vihogja szemembe egy falusi vásárból ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, - csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü, töübbfélét mond s többfélét takar. Írónév, részlet-énem, néma betülény, arcomba kiáltva csak tféra lehet s indiszkréció. Olykor talán szép vizitruhám, amilyet fekete taftból kaptak rég anyáink stafirungban, de én volnék? óh, belül semmi viszhang szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom, könnyes félelmes álom - hogy Ilonka elveszett! Így ismertem magam első eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német anyám, mig születésemre várt, magyar szót tanulva a költő verséből ábrándozott elő nekem. Költészet hatalma törte meg nevemben a családi hagyományt, s anyám az elsőszülött Antóniák közül kiváltva a szép erdészlány nevével becézett, mielőtt megszülettem. Szelid név, könnyü csillogó - illik reám. Ábránd és messzeség, vers, romantika, illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott sors, szomoru vég - hisz minden vég szomoru! igy illik reám... Behunyom szememet, szólongatom a mellemben szorongó nehéz magányt. Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen ut, sem fal, sem hamis elágazás nem töri meg tiszta menetét. Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim szelid feloldója, összeforrasztóm! Te egyetlen hullám, borits be engem...
