Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Egy hónap, másfél hónap derengő idő, szomjas várakozás és vízfoltos cipő. Sötét, freccsenő hajnal, hajnalban keszeg gyermekkor - narancs és öt pár férfizokni lebeg.
Idő, melyben a titkos bizonyság remeg: van győzelem, kigyullad a mécs, kútlánggal ég! Házunkon megfeneklik és zölden vedlik, süllyed a téli félsötét.
Az ünnep a város fölött vagy a fagy mögött őrködött és ringatta a zöld ködöt.
Gyűjtöttem őt, magamba loptam. Alig volt több, mint a mindennapokban.
De mondd, miféle ünnep ez, e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott szikra, mely sistereg, neszez s szertezáporoz száz szilánkot?
Az ünnep minden naptól messze van. Mint időtől az óra mutatója. Szívem évről évre másként hangtalan.
A gép kattog, köhög, kopácsol. Egyre gyakrabban jár karácsony. Feltekeredik a tél, mint a pólya.
Már annyi gyász zuhog a Hold alatt. Már annyi nő szül, már annyi gyász szül füstölgő vasat. Már annyian hevernek e halomra lőtt varjak a győzelemnek küszöbe előtt.
Annyi test fonadéka jelöl egyetlen helyet. Már annyi gyertya ég a csillagok helyett.
Közeleg, érzem, a nagy vizeken siklik egyre közelebb a várva-várt mellkasba zárt tüzes üzenet.
A torkom elszorítja egy piros hangszalag.
Marad örök az ünnep messze, távol. Beteljesülni fél. Megfoszt magától. Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó. Isten ígérgetése, hamis váltó.
Izzik, tágul a tér.
Naptárában vakító szünnap. Bársonyos hiány itt az ünnep.
Senkiföldje egy csecsemő szeme! E puszta és lakatlan égitesten, e csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedűl, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltünök, örökre felelőtlen! Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben! És gyönyörűek ők, a reggelek, s az emlék nélkül rámmerengő alkony. Mint kisfiúk szive a tengerparton, szökött szivem megáll és megdobog!
2
Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek a lüktető pupilla kráterére, s szállva alá a feneketlen mélybe, a megszállott sötétre érkezem, hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, csak egyetlen kis idegen is át ezer tolong, időtlen búcsuzóban, mióta világ a világ, tenger tolong, örökös visszatérők, forró reményben és reménytelen, örök didergők benn az elevenben, ezer halott egyetlen idegen! Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, egy tű hegyén hány angyal férhet el? Itt tenger sors egyetlen egy helyen, és ezer év egyetlen idegen, s ezer szive egyetlen dobbanásnak!
3
Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai. E rettenetes csönd se elegendő egyetlen élőt elnémítani.
Már távozóban, épp hogy odavésem a meleg űr falára a nevem. Ha netalán egyszer közébük állnék, megkeresem majd és emlékezem.
4
Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. Megismételhetetlen nyugalom. Álom, mely lassan engem is elaltat. A kicsinyek nagy álmát alhatom. Ha valahol, itt mindent elfelejtek, míg ide is majd megjön a világ, a zűrzavaros expedíció, hozva házanépét és vagyonát, a szutykos és a vad szomoruságot, a szeretőit és a szenvedélyt, mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, a semmiséget hozza mindenért! Hoz kismadarat ketrecben és majmot, csodálkozhatsz a zajos meneten, majd szétszednek és megismered őket, én gyűlölöm őket, mert ismerem.
5
Elhagylak akkor szép sivatagom, nem várhatom be üldözőimet! Kezdődhetik előlről bujdosásom, keserűségem kapkodva siet. Az első csillag! - ezt is ismerem, hányódtatásunk zord íródeákja, Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.
Igy nem õrizte kincseit a gazdag, nyár illatát busongó, szõke kazlak, nap szineit üvegbe zárt gyümölcs, sok tudományát vén zsugori bölcs - mint téged rejtelek, õrizlek én, mindent, mi tiéd volt és most enyém: papirlapot, melyen kezed nyoma, pillantásod, mely rólam szállt tova, egy mondatot amely tetszett neked, dallamocskát, mit dúdoltam veled, egy virágot, melyhez hozzáért arcod, mozdulatod, ahogy fejed lehajtod, s még mennyi mindent. Oly szegény a szó mondani, írni, mily boldogító, hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy, hogy áradó örömöm titka vagy, s mert bennem élsz, minden baj elkerül. És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
A falakról csak az itt felejtett emlékek köszönnek rám, Mosolyra húzódik a száj, Ismerőst köszönt szemem. Most Nem kérdezem szeretsz- e Kedves, e szó él e irántam benned nem kutatok kincseket és nem kérem, hogy maradj velem, hisz csak sétálni megyek. Gondolataimban fogom kezed, S, a lámpák zöld fényében fedezem fel tested. Itt vagy velem. Minden tégla jó barát, Pereg a vakolatmagány. Elsuhan néhány kabát - mert hűvös még a reggel rám néz egy morcos gyermek érinteném akár téged. Vagy lennék én az a konok kis arc! Hogy büntetlen szorongassalak Karodhoz bújhatnék, hogy megvédj. Arcom hideg bőrén magammal vinném illatod. Itt a zebránál ketten állunk meg S, most felnézek rád, Arcod még őrzi álmát, Fáradt ébredésed nekem ajándék. Mert egy pillanatra gyermek lettem, Így lopva perceket Hogy, elesett vágyam felsegítsem Most ne kérdezzem szeretsz- e Kedves, Ne fájjon, hogy nem jössz el, Ne féljek a nélküled töltött holnapok zajától. Oly sokszor sétáltam már itt! Ujjaim simogatják az épületeket Így felejtem a falakon emlékedet. Hogyha erre járok ismerősként köszönjenek rám. Válaszoljanak a kérdésekre Mit csak nekik súgtam meg, Mert te nem hallhatod sohasem. Így leszek újra meg újra az a gyermek, Egy kócos kis ember, Kinek fogod kezét óvodába menet. A zebránál mindig nézhetlek, Hogy, enyém legyen az első mosolyod. S, lehetek boldog, mert karod megóv. Biztonságot álmodva rólad. De most Csak sétálok egyet. Szeretem ezeket a hűvös reggeleket.
lilák, és zöldek csak színek... más lett elveszett bennem belőled vagy tán fordítva ki tudja hogy van ez... most ujjam érint, kezem kezed szemem szemed érezlek... veled sírok ha akarod vagyok de... szólj elmegyek oly csendben ahogy születtem benned. de viszek egy darabot belőled. én döntöm el teher vagy élvezet az érzés mit előcsalsz belőlem. tükörképzelet. most ujjad érint így lesz kezed kezem szemed szemem érzel... velem sírsz vagy kinevetsz nem bánom csak képzelet mert így rendeltetett
Többféleképpen érinthetjük egymást. Elbújhatunk a térdigérő gazban, hol majd egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk. Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek. Agyvelőink összekulcsolódnak - így szkanderezünk. De az is lehet, hogy hosszan farkasszemet nézünk. Persze te győzöl. Neked mindig szúrósabb a tekinteted. Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol. Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve mondod: hideg, hideg. Én meg majd didergek a libabőrös ég alatt, amíg forró nem lesz minden szavad.
Most csak táncolunk. Mint a méhek zsongunk az olajfák körül, mert nincs ritmus, csak az illat bódít minket. Most jobbra és balra csavarjuk fejünket - legyen közös a nemünk. Vigyázz. Forgunk. A szembeszél hideg lesz. Nehogy elfújja arcod, mint a nyárfa szöszét. Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni. Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt. Ilyenkor én is játszom a macsót, majdnem a földig döntelek: nézz fel. Látod azt a lufit? Én engedtem magasba. Most Holdnak hívják a tudatlanok. Nevess csak. Azt hiszem itt az idill ideje. Ránk pattognak az égből régi kabátgombjaink.
Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem: „Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?” „Lámpagyújtogató” – feleltem én. A gyermek együgyű feleletén Nevettek akkor szülök, ismerősök.
Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom. Nekem a csendes ember imponált, Ki ballagott a bús utcák során, S amerre ment, Világosság támadt a nyomdokán.
Csak felnyújtott egy lángvégű botot, - Egy lobbanás – s az ember főlehajtva Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment a tovább a sötétség fele. Ámde mögötte diadallal égtek A lámpák, miket meggyújtott keze.
Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem: „Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?” Azóta sokat vívtam, verekedtem, Azóta sűrűbb lett az éjszaka.
Néha észre se vesszük, hogy egymással vagy fákkal beszélgetünk, vagy hogy az út, amin járunk, egy másik álomba vezet, hol elhallgatnak a testünkből jól ismert maszkokon át beszélő hangok.
Nyilván jobb lenne keserűség nélkül múltdicsérő szavakat sorolni, s egész éjjel a várost járni széfeket és tükröket ürítve ki, mégis haszonállatokat becézünk, hogy visszaadják a lenyelt kulcsokat.
Orrunkban a máglyára vetett áldozati varkocsok szagával az imához még felsorakozunk a kertben, melyet mindig júliusi hold ural, de kezünkről már nem tudnak felröpülni a hennával festett madarak.
S habár gyermekeink az iskolában naponta viaszba rajzolják a házat, melyben esténként majd kicseréltetnek emlékek és méregpoharak, mi hamut kenünk az arcunkra, és mondatokat hívunk az otthonunknak.
Másokhoz nem mérve, de a bennünk zajló történetekkel azonosítva magunk, hullámtalan, fekete vízre írunk, mindenre és semmire se készen, miközben valaki mintha végig nevetne bennünk .
Szép délutánt!:))
Jó reggelt! :))
Szép estét! :)
