Éva meg almát nyújtott Ádámnak, azzal vitte őt a lejtőre.
De Babarczy Eszter valami egészen mást nyújtott Gyuricának, valami olyat, amivel sikerült elérnie, hogy az naponta, önként és dalolva cikkezzen róla.
Az írók többsége egy ilyen örök témát adó múzsáról álmodik egész életébe.
Lássuk be, Gyuricát úgy homlokon csókolta az ő múzsája (vagy annak fétise?), hogy már elvonási tünetei lennének, ha nem írhatná meg Eszterről a napi penzumát.
Te itt szinte állandóan csak kérdezel és tudakozódsz, ez a stílus határozottan jól áll neked. Nekem is nagyon bejössz a szövegeiddel, a csajokkal rengeteget nevetünk a csavarosan furmányos beszólásaidon. Vehemens kérdéseiddel és sziporkázóan találékony mondatfűzéseiddel nálunk már olyan népszerűségre tettél szert, hogy az már vetekszik a lent beidézett felvétellel. Szerintem, itt már ember nincs, akinek közömbös lennél. Csak idő kérdése és írnak rólad valami színdarabot. Ahhoz meg, hogy a Heti Hetesbe bekerülj, már annyi anyagot összehordtál ebben a topikban, ami akár több adásra is elegendő lehetne.
Egyébként pedig ez a hozzászólás sem válasz a kérdésre: mihez ért Babarczy Eszter?
Semmire nem válasz.
Sőt kérdésnek is rossz, mondhatnám, az internetes világirodalom egyik leghülyébb kérdése. Mert most akkor én mit csináljak? Soroljam a neveket? Egyik név sem mondana senkinek semmit, de rendben van, ha már csak ez hiányzik ide, én sorolhatom: özv. Pappné Mérgesi Jolán, Strátjné Fazikas Evelin és így tovább... a Mérgesi Joli férje is idetartozna, ha élne, míg a Strájt Gabiért nem teszem tűzbe a kezem, ő egy bohém költő, ilyenformán tőle minden kitelik.
Na most létezik az ún. királyi többes, s amelyet stilárisan vagy helyesen használunk (többes szám!), vagy nem. Ha pedig – konkrétan – indokolatlanul használtam (egyes szám!) királyi többest, akkor azt kell megmondani, esetleg megindokolni a kritikát, ellenkező esetben, bizony, infantilisan fórumozunk (többes szám!), valahogy így: „na ezt nézd meg, Apukám, én nő vagyok, és látod, milyen kérdést nyomtam a manus képébe, erre aztán már nem tud majd mit válaszolni!”.
Hogy nem-e?!
Kérem, a királyi többest nyilvánvalóan nem ország, nem birodalom nevében használjuk (többes szám!), hanem valamely kultúra-, ízlésvilág képviseletében, sőt amely ízlésvilághoz lehet neveket is rendelni, ha szükséges, de az esetek többségében nem szükséges.
Továbbá: a többes szám első személy használata nem föltétlenül királyi többes. Tehát azt, hogy „nem vitázunk”, nem mindig valakik nevében mondjuk, ti. egyszerűen csak adódnak szituációk, melyek során egy körvonalazott ízlésvilághoz tartozó (virtuális) csoport tagjai – megkülönböztetvén magukat más ízlésvilágok csoportjainak tagjaitól – csak egymáshoz szólnak, jelezvén: mi ilyenek vagyunk, mi nem vitázunk hülyékkel stb. Azok nem tartoznak közénk, mi nem tartozunk közéjük. Horribile dictu. Ismétlem: ez nem szükségképpen arisztokratizmus (bár, miért ne lehetne akár az is?!), nem föltétlenül „királyi többes”. Az tudniillik, hogy a „fejünkön másként tapad a haj”, csak a Heller Ágnesek és a (hasonszőrű!) Morvai Krisztinák szóhasználatában minősítés. József Attilánál is „csak” tényközlés.
Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt – hiába törli a bú szivünkről a rákövesedőt.
Moshatja vér is – ilyenek vagyunk. Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj. Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon.
Világosan le van írva: a „helytállás” József Attilánál történelmi, szociológiai kényszer (finomabban fogalmazva: szükségszerűség), nem pedig a „pária zsidó” istentől eredő hősi „messianizmusa”, mint pl. Heller Ágnesnél. És természetesen nem is a „szebb jövő” felé ható gyepűrágta turuligyekvés.
Nem szólítunk föl senkit arra, hogy „határolódjék el Babarczy Esztertől”, mégis többes számban fogalmazunk: mi nem állunk vele szóba!
Egyébként pedig épp ezen a topikon beszélhetünk teljes lelki nyugalommal konkrét nickek konkrét csoportjairól (az adott kérdés kapcsán). Például Gördülő Kő (nem a nevében szólok, „csak” a virtuális csoport egyik lelkes tagjaként közlöm) nem vitázik Babarczy Eszterrel. Sőt gyanítom, ha Babarczy visszavonná náciközeli megnyilvánulásait, Gördülő Kő vele már akkor sem állna szóba. Triste sem vitázik Babarczyval (ő persze velem sem, de velem más miatt). Ugyanakkor vannak itt olyan nickek is (Pixy, Állományjavító, Alpári Gnác), akik szóba állnak Babarczyval, mi több, keresik is a társaságát (similis simili), vitáznak vele, kötekednek vele, fölszólítják erre-arra, sőt még azt is megtárgyalják (némelyek), hogy ki melyik „kapura dugná meg” a publicista fölkínált „valagát”. Mondom: más ízlésvilág. Már, hogy ők nem használnak többes szám első személyt? Az ő dolguk (többes szám). Én használok (egyes szám). És hogy ez ellen Gördülő Kő esetleg tiltakozik (egyes szám)? Megteheti, akkor ebben a vonatkozásban nem vagyunk egyazon csoport tagjai. Ami viszont nem azt jelenti, hogy ne volnánk azonos csoport tagjai más vonatkozásban. Például, hogy nem állunk szóba, közvetlenül nem érintkezünk Babarczy Eszterrel. Miközben – nem győzöm hangsúlyozni – nem mindenki fórumozik, nem mindenki regisztrált nick, aki olvassa a szövegeimet, és akik (többes szám) éppen azért nem regisztrált nickek (legalábbis itt), merthogy nem kívánnak Babarczy Eszterrel vitázni. Velem sem kívánnak, nékik ugyanis épp elég, ha olvassák, amit írok, ha pedig adódik valami megjegyzésük, elmondják személyesen. Nem a nevükben beszélek, hanem az adott ízlésvilághoz tartozó csoportjuk tagjaként.
Itt ez a hozzászólás példának okáért. Ez a sajátos megmutatkozás ugyebár van, akinek tetszik, van, akinek nem teszik. Helyes a kifejezés? Természetesen, de többes számban is helyes: némelyeknek tetszik, másoknak nem tetszik.
Nem vagyok kollektivista, ezt itt híven bizonyítottam, nem egyszer, nem kétszer, ám bigott sem vagyok! Ha egyszer tartozom valakik közé – spontán – ráadásul az odatartozásom – az adott vonatkozásban – simán vállalható, akkor mért ne használhatnék többes számot?
Én (egyes számban) Megyesi Gusztávot summa summárum Bálint György elé sorolom publicisztikailag, így tehát Megyesi (megítélésem szerint) sajtótörténetileg a Number One, a No. 1 (nem keverendő össze azzal az 1 numerával, ami még megmaradt!), és ezzel, azt hiszem, mindent el is mondtam magamról! Na most, Megyesi így fogalmaz Mester Ákos ominózus címlapfotójának elemzése során: „Egy ilyen fotót nem azért nem közöl magára valamit is adó újság, mert teszem azt, közéleti hetilap, és mert a fotó mégiscsak templomban készült, sérti a hívők és presbiterek érzékenységét, hanem mert a kép olcsó és gagyi, olyan, mint egy "odaát" írt vezércikk, nemtelen és igénytelen; ilyen képet bárkiről bármilyen helyzetben lehet készíteni, ehhez nem kell lelemény és bátorság, mindannyian meztelenek vagyunk és szaros a seggünk; ilyen kép egyszerűen kultúremberi és ízlésbeli okokból nem adható le”.
Kérdem ezek után: kinek a nevében írja Megyesi Gusztáv, hogy „szaros a segge”?
Az övé? Az igen, az szaros! Individuálisan! Jó, mondjuk, az enyém is szaros, effektíve, de egyrészt: az enyém nem úgy szaros, ahogyan a Megyesié, nota bene nem szarosabb, hanem másként szaros (seggünkön másként tapad a szar), másrészt: az embernek van már felesége is, aki ugye mindegyre rászoktatja az embert mindenféle dologra, ha akarja az ember, ha nem. Én például a csabai Szajnán nőttem föl, ami egyebek közt azt jelentette, hogy mi (többes szám!) annakidején nyugodt lélekkel töröltük ki a seggünket lapulevéllel, fűcsomóval, ami épp adódott az árokparton, így éltünk mi, miután fölzabáltuk az összes még éretlen gyümölcsöt, zöldbarackot a környéken, és amitől aztán permanensen fostunk, mint a murányi ló. Többes szám első személyben fostunk, s amitől többes szám első személyben volt szaros a seggünk, és amit a nejem ma már nemigen tűrne természetesen, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy a Megyesinek stilárisan ne volna igaza. Noha az is tény, hogy a feleségem soha nem látta Megyesi konkrét valagát, s ami viszont nem jelenti, hogy ne volna rá kíváncsi. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy nem mindent kaphatunk meg, amire vágyunk (többes szám első személyben), c'est la vie, az élet igazságtalan, a nejemnek is be kell érnie az én seggemnek kellemesen bidézett látványával. Plusz néha: Babarczy Eszter. Linkelés kérdése az egész.
Gyuricáék sokan vannak, de nem elegen. (Pl.: "Ein Gespenst", "Fel Bundi", "cigányok ideje", "vöröscsontú", "kívül a magyarázat", "vaslábas", stb…) Napi egy-két beírásnál többre már nemigen képesek. Talán fiatalítaniuk kellene a gárdát. Pl. itt is nyugodtan bevethetnék a szókimondó és örökifjú "Szerelmes Fiu"-t vagy a lehengerlő dumagép "Söröskereszt"-et, de akár beújíthatnák a "Tizenvalahány hat tyúk"-ot vagy még a "A Tavasz 17 pillanata" is kellemes színfolt lehetne az öregecskedő Gyuricáék mellett.
A saját korukban is csak egy kb. 200 fõs pesti felsõközépi bagázsban voltak ismertek. Mára, ha emlékeznek egypáran rájuk, akkor csakis azért, mert a költõhöz volt valami közük. De ez ma is keveseket érdekel. Mellékszál. Lerágott csont. Mint ahogy lerágott csont Vágó Márta is…
Szóval errõl a fentnevezett megboldogult szerencsétlenrõl sem tudja ma már 100 érettségizett közül 50, hogy ki volt.
A maradék 50-böl 30 összetéveszti Csinszkával, a fennmaradó 20-nak rémlik, hogy valami kávéházi zsidó sznob pina volt annakidején, és 10 esetleg el tudja helyezni a tabellán.
Az idézet csak apropó, olyan nickekkel ugyanis nem vitázunk, akik állítanak valamit, majd a rákövetkező mondatban (hivatkozási linkkel) simán megcáfolják önmagukat. Ezek komolytalan emberek.
Így hát innentől Strájtnénak mondom (ő ti. igazi Teverdota-rajongó), szóval, neked mondom, Evice: ha (ismét) rákattintasz a gyalázkodó nick fent hivatkozott linkjére (illetve annak vonatkozó fejezetére), akkor ott (ismét) ezt olvashatod: József Attila „Márta révén szorosabb kapcsolatba került a polgári radikális, illetve liberális körökkel: Vámbéry Rusztemmel és másokkal. Egyáltalán nem túlzás e szerelem egyik motivációját a költő szellemi nevelődésében látni. Márta, aki az előző évben a heidelbergi egyetemen Karl Jasperst, az egzisztencialista filozófia egyik vezéralakját hallgatta, igen nagy hatással volt József Attilára: ő hívta fel a költő figyelmét a szociológia jelentőségére és Bergson intuicionista filozófiájára is. A Márta-szerelemnek s az abban lappangó szociális feszültségeknek egyik dokumentuma az 1928 nyarán írt Klárisok című vers, e költői korszakának talán legtökéletesebb alkotása”.
Továbbá Tverdota így fogalmaz: „Vágó Márta 1942-ben lejegyzett (…) emlékezései pontos és érzékletes képet adnak a körülötte kialakult, fiatalokból álló társaság magas hőfokú intellektuális vitáiról. Az egyetemi stúdiumait ismételten megszakító költő természetesen nem volt egyenrangú vitapartnere a művelt Kecskeméti testvéreknek…”.
Na most, nem boncolgatom a szöveget, úgy iszonyat az egész, ahogyan van, egyetlen mondatot emelek ki, merthogy Te közelről ismered Tverdotát, szereted Tverdotát, így Te nyilván érted a szövegét (csak szeretet kell hozzá!), nyilván érted, mire tanítja a professzor az egyetemistákat, nyilván tudod, minek alapján állítja, hogy „Vágó Márta… emlékezései pontos képet adnak a körülötte kialakult, fiatalokból álló társaság magas hőfokú intellektuális vitáiról”.
Tehát? Minek alapján állítja Tverdota, hogy Vágó Márta leírásai „pontos képet adnak” a „társaság magas hőfokú intellektuális vitáiról”?
Talán ott volt a vitákon?
Honnan tudja Tverdota, hogy Vágó Márta körül milyen magas volt a fiatalok vitáinak hőfoka? Azt tudhatja, amit Vágó Márta mond erről. Azt viszont nem tudhatja, hogy igaz-e, amit a tanú állít! Ráadásul bizonyítható: a szerző több helyütt téved, sőt lényegi kérdésekben par excellence hazudik. Ez szövegelemzéssel (mondatok összehasonlításával) tárgyilag kimutatható. Vágó Márta nem csupán téved, hanem hazudik! Például a „Judit-ügy” kapcsán. Tverdota mégis (minden kontroll nélkül) kézpénznek vesz egyetlen (ráadásul igencsak kétes) irodalomtörténeti forrást!
Kérdezem tőled: miféle tudós az ilyen? Miféle pedagógus?
A múltkor azt mondtad nekem (merthogy Te empatikus ember vagy: mindenkit sajnálsz, mindenkit megértesz), szóval így védted Tverdotát: „az ő feje sem káptalan”. Jó, értem én ezt, na de ahhoz, hogy valaki ne közöljön (egy állami elitegyetem tanszékvezető professzoraként) ekkora sületlenséget (megszegve szakmája egyik alapszabályát, negligálva a forrásellenőrzés kötelezettségét), nem káptalanra van szükség, hanem csak elemi intelligenciára. Nem így van?
Nézd csak, mit vicsorított ki magából (a gyűlölet ellen!) ez a személyesen Tverdotára hivatkozó, szeretetteljes nick!
Te pontosan tudod: nem gyűlölöm Tverdotát, tudod, hogy tőled is csak azt szoktam kérdezni: vajon mi büdösödhet az ilyen ember lelke mélyén? Merthogy valami nagyon büdösödik, az egészen biztos.
Tverdota jól láthatóan tudja, hogy tehetségtelen. Ha nem tudja, akkor minimum érzi. Ezért oktatgatja a költőzsenit. És nemcsak közvetve, pl. az efféle kategorikus kijelentésekkel: József Attila „természetesen nem volt egyenrangú vitapartnere a művelt Kecskeméti testvéreknek”, hanem direktben is! Tverdota megmagyarázza József Attilának, miként kellett volna jól megírnia valamely versét, Tverdota megmagyarázza (mindenkinek), hol téved, hol „tudálékos”, hol dilettáns a költő, sőt József Attila még hazudik is Tverdota szerint: „úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát”. Vagyishogy a költő sumákol. Versben. Ennek persze mindenki (Illés Gyulánétól Zelk Zoltánig, kivétel nélkül mindenki!) épp az ellenkezőjét állítja, Tverdota mégis a maga kis lelki nyomorúságából indul ki, hiszen ő nyilván (költőként) versbosszút állna „szerelmi kudarcának” okozóján, na de hát, épp erről van szó: a tudós „Értelmiségi” semmit nem ért József Attilából! Kérdezem: lehet az ilyen szerencsétlen embert gyűlölni? Persze (részemről) szeretni sem lehet, így aztán nyugodt lélekkel írom le, amit gondolok róla, ám aminek a gyűlölethez nincs köze. Miként szegény Segges nénitsem gyűlölöm, Almási professzort még kevésbé, sőt ő kifejezetten rokonszenves volt (mint ember), amikor beszélgettem vele, ámde nem is szeretem őket, közömbösek számomra, ezért azután galaktikusan szarom lefelé, hogy mit érez(het)nek, ha (esetleg) olvassák a róluk megfogalmazott kedves paszkvillusaimat.
Kérdezem tőled: Babarczynak módjában állna visszavonni például a HVG-ben közölt eszement szövegét? Válaszolok neked: módjában állna. Mégsem teszi. Merthogy ő van ám olyan faszacsávó (folyékony csávónő), hogy a végsőkig kitart a baromsága mellett. Kitartás! Kérdezem: Tverdotának módjában állna korrigálni fent idézett ostobaságait? Módjában állna, mégsem teszi meg. Ő is van annyira faszacsávó. És ha ők ilyenek (márpedig ilyenek), akkor én miért sajnáljam őket?
Tverdota szerint József Attila megpróbálta „kompenzálni szerelmi kudarcát”. Te pedig ugyebár szereted Tverdotát (is – mindenkit szeretsz, mindenkit megértesz, hogy egyem a gusztusodat!), és tudod mit?, legyen, elfogadom, szeretni kell az embereket, na de akkor legalább azt magyarázd el gyűlölködőn hülye fejemnek, hogy miféle fán terem a „szerelmi kudarc”?
Mert hódítási kudarc létezik, házassági kudarc is van, szexuális kudarcról is tudunk (mondjuk, én személy szerint nem tapasztaltam, de hallottam róla), sokféle kudarc lehetséges, csak éppen szerelmi kudarc nincs. Kérdezem tőled: miben áll pl. József Attila konkrét „szerelmi kudarca”? Hogy Vágó Márta nem szerette, noha ő szerelmes volt Vágó Mártába? Ez volna a kudarc? Vagy konkrétan az igaz, amit Vágó Márta állít, vagyishogy éppen fordítva történt a dolog? Vágó Márta volt a költőbe szerelmes (még 1929-ben is), csak épp konzervatív morálja nem bírta el, hogy József Attila „hűtlen” lett hozzá, „megcsalta” őt egy „másik nővel”? (Egyébként pontosan erről szól Vágó Márta könyve, amely nem egyéb ebbéli vonatkozásában, mint szánalmasan taknyos kis magyarázkodás.) Vagy nem ezt jelenti József Attila „szerelmi kudarca”? Ha nem ezt, akkor mit jelent?
A következőt kérdezem tőled, mint Tverdota szerelmes hívétől: miért kell a szerelem szót (így a szerelem fogalmát is!) szellemileg szanaszét fosni az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalomtanszékének pedagógusi honlapján? És miért épp József Attila ürügyén? Ezt magyarázd meg nekem!
Így szól a tverdotai szövegösszefüggés: „1929 végéig tartott intenzív levelezésük; szerelmüket végül nem a távolság győzte le, hanem hogy Márta belátta: József Attila alkalmatlan a folyamatos hivatali munkára, képtelen megfelelő körülményeket biztosítani a családi élet számára”.
Kérdezem tőled: legyőzhet szerelmet annak „belátása”, hogy a szerelmes nő imádottja „alkalmatlan a folyamatos hivatali munkára”? Ennyi volna a szerelem? Kérdezem: mekkora nagy marha ember az, aki ilyesmit leír, illetve az ELTE honlapján tanít évtizedeken át? (S ami szerintem az ELTE rektorát is minősíti!) Te személyesen is ismered a professzort, nyilván differenciáltabban tudod őt megítélni, minek híján viszont nálam a differenciálatlan tény: nem igaz, amit Tverdota állít! Mert (például) József Attiláék 1929 végén már rég nem leveleztek, nem szólva arról, hogy a professzor urat (s vele az ELTE „bölcskari-haveri” körét) maga Vágó Márta cáfolja, s éppen a Tverdota által hitelesnek minősített könyvben:
„Annyira fájdalmas dolog ez számomra, hogy még ennyi idő távlatából is nagyon nehezemre esik leírni, hogy az Attila által említett leveleken kívül is kaptam egy levelet, amely döntő volt. Ezt Kecskeméti Pali írta. (Rettenetes leírnom.) Hogy én milyen buta vagyok, hogy nem gondolok egyébre, mint a munkára, tanulásra, vizsgára, hogy minél előbb önállóvá váljak és eltarthassam Attilát, aki hiába minden, újra bebizonyosodott, csak költőnek való, a külkereskedelmi hivatalban nem bírta három napnál tovább. Ő meg nyugodtan ült a kávéházban egy más nővel, egy Judit nevű nővel, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy hű legyen hozzám. Ez olyan kétségbeejtő volt számomra, hogy ezt a kor cinikus ifjúsága talán el sem tudja képzelni. »Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem«, írta ő aztán. A hűség polgári előítélet volt szemében talán, vagy nem egészen tisztázta magában az ilyesmit talán. Félig öntudatlanul, homályos, gomolygó érzéseit ezen a téren áttolta a mindig világos, értelmes osztályharc-területére tudatának és ezzel még egyszer megmenekült egy rosszabb idegállapotból. Abban az időben azért elég jól tartotta magát, nem omlott össze idegileg. Megtalálta a kielégítő magyarázatot, hogy osztályom elragadott tőle, és teljesen elfojtotta, félretolta a Judit-ügyet, az igazi okot, mintha csak engem szeretett volna, holott világos, hogy akkor már őt szerette, és mellette elég hosszú ideig ki is tartott. A távolból hónapokon át hűnek lenni, kivárni a házasság anyagi alapjának, keretének kialakulását, dolgozni azért, ami számomra kötelezőnek, szükségesnek látszott, számára nem volt lehetőség, de erről nem írt nekem így, úgy, hogy megérthettem volna – hanem egyszerűen megcsalt” (192. oldal).
Ebben áll tehát József Attila „szerelmi kudarca”. A hiteles leírás szerint „egyszerűen megcsalta” szerelmét azzal a „Judit nevű nővel”, akit szeretett („akkor már őt szerette”). Hogyan van ez? Ráadásul – Szántó Judit vallomása és Szabolcsi igazoló kutatásai szerint – József Attila akkor még nem is ismerte „a Judit nevű nőt”, s ezt a „vetélytársnő” nyilván pontosan tudja, mert ha egy nő pontosan tud valamit, akkor ez az!
Tverdota szerint a Végül (átdolgozása) „szerelmi kudarc” kompenzálása, míg Vágó Márta szerint a kommunista szabadszerelem elvének konkrét manifesztuma. Persze az is csak: „talán”.
Akkor most kinek van igaza? Talán. Melyik ragyogó Értelmiséginek?
Lehet az ilyeneket gyűlölni?
Tverdota György szakértelmiségi, irodalomprofesszor, József Attila-kutató specialista. Mármost az ócska banalitásokon túl alig-alig van olyan mondata József Attiláról, amely intellektuálisan védhető volna, pl. a fenti idézetekben egy sincs, még a dátumot is elbaszta.
Képzeld csak el, mennyire érthet ez a szakértelmiségi ahhoz, aminek nem a specialistája!?
Lehet az ilyet gyűlölni? Van miért? Silányka emberek ezek, arra jók, hogy írogassunk róluk, szórakoztassuk magunkat általuk. (Téged külön is szórakoztatlak itt – szmájli!)
Te ugyebár szereted őket. Szeretsz mindenkit. Jó, akkor hadd kérdezzem meg: ezt is szereted?
Most akkor mi van??? Én utálok, vagy engem „közutálnak” az „Értelmiségiek”?
Gyűlölném őket? Gyűlöletből fakadna az, hogy leírom: a fenti „Értelmiségi” nick fenti hozzászólása egy jókora köpedék gyakorlatilag? Dugid van a szöveg logikai, értelmi, helyesírási hibákkal, esztétikailag is ragyavert – és ami nem baj, félreértés ne essék, csupán azt kérdezem: akkor viszont ezek mitől értelmiségiek?
Babarczy Eszter persze „válaszol” a kérdésre: diplomájuk van. Attól „Értelmiségiek”, hogy államvizsgáztak. Míg az ÜberÉrtelmiséginek sok diplomája van! Miközben persze nem ért semmihez.
Te (művészek között dolgozó könyvtárosként) pontosan tudod, az értelmiségi fogalma nem ezt jelenti. Nem azt jelenti, hogy diplomája van az illetőnek, amely alapján mindenbe belepofázik az Értelmiségi, ha ért a dologhoz, ha nem. Általában persze nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, csak véleményük van róla (természetesen nagybetűs Véleményük), hiszen ők nagybetűs Értelmiségiek, ám, ha értenék is a szakmájukat, attól még nem volnának entellektüelek.
Nézzünk két „Értelmiségit”! Babarczy ugye semmihez nem ért, ez nyilvánvaló, róla (a személyéről) tulajdonképpen nem lehet mondani semmit. Itt (cca. hat évvel ezelőtt) már a harmadik vagy negyedik kérdésem ez volt: mihez ért Babarczy Eszter? Azóta sincs a kérdésre válasz. Beszéltek itt már mindenről, Babarczy diplomájáról, Babarczy seggéről, műveltségéről, originalitásáról, bátorságáról, ám arra az egyszerű kérdésre, hogy mihez ért effektíve, nincs válasz. Sem itt, sem a Mozgó Világban, sem az Élet és Irodalomban. Ez tehát Babarczy Eszter. Míg Tverdota György ismert Szak-Értelmiségi Specialista. Szerinte József Attila hazudik a versében, és ami (szerinte) Vágó Márta könyve alapján állítható: „A költő úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát, hogy a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta: „»Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem« - írta Végül című verse átdolgozott változatában”.
Noha Vágó Márta könyve alapján az állítható, méghozzá tényként, hogy épp az ellenkezője történt: József Attila nemcsak az igazat, hanem a valódit is közli a versben, vagyishogy nem „magyarázni próbál”, és különösen nem „szerelmi kudarcot”, hanem költészetet alkot.
Mi bizonyítja ezt? Nem József Attila leveleiből idézek, noha idézhetnék azokból is, ti. József Attila levelei is ott vannak a hivatkozott könyvben, de nem azokat idézem, mert a Szak-Értelmiségi szerint a költő hazudik. Helyette idézem a hivatkozott Vágó Mártát: „Olyan borzasztóan nehéz az élet. Attilkám, bocsáss meg nekem! Látod, hiába írod, hogy nem igaz, hogy a világ van ellene házasságunknak. Mégis a világ, azaz objektív akadályok vannak ellene, melyek, belátom, egyesek rajtam belül, nevelésemben, konstrukciómban vannak. Ezért gyűlölöd talán annyira a szociológiát és a pszichológiát, mert hiába, ezek a tudományok vaskeménységgel bebizonyítják, hogy minden embert determinálja bizonyos fokig osztálya, megszokott atmoszférája stb.”.
József Attila, Vágó Mártának írt leveleiben, szubjektív akadályát látta tervezett házasságuknak, és éppen Vágó Márta állítja az ellenkezőjét, vagyishogy „objektív” (sőt ki is mondja a szót) „osztályakadálya” van egybekelésüknek. Persze Vágó Márta sem olvasta el a saját levelét, ti. ő is – miként Tverdota – sunyisággal vádolja József Attilát: „»Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem«, írta ő aztán. A hűség polgári előítélet volt szemében talán, vagy nem egészen tisztázta magában az ilyesmit talán”.
Talán?
Hát nem maga Vágó Márta írja: „Mannheim pl. nem szolgálja az érdekeidet” (425. oldal)?
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a tervezett házasságról (és ez is a hivatkozott könyvből derül ki!) nem családi döntés született, nem Vágó József határozott, hanem valamiféle kádiként vagy rabbiként vagy nem tudom, miként, Mannheim Károly mondta ki a végső szót: nem kelhetnek egybe! Méghozzá osztálylapon indokolva a döntést! József Attila az „osztály” szó helyett a „társadalmi felekezet” kifejezést használja, s amely szintén fedi a valóságot, hiszen maga Vágó Márta írja utolsó levelében: „irtózatosan szégyellem a saját tehetetlenségemet, de látod, én zsidó vagyok, talán ez sok mindent megmagyaráz”.
Hát én a magam részéről nem tudom, mit magyaráz, mit nem magyarár a „zsidó vagyok” kitétel, azt mindenesetre valóban megmagyarázza, hogy miért beszél József Attila a versében osztályról. Merthogy a „zsidó” ugyan nem par excellence osztály, hanem „társadalmi felekezet”, már amennyiben Mannheim zsidószempont szerint is döntött, és mint a könyvből kiderül: e „zsidószempontot” alapvetően nem családi, hanem alapvetően osztályszempont determinálta Mannheim döntése során.
Mannheim a „kerettársadalom”, a „műveltségkultúra” fogalmakat használja, miközben olykor már-már Heller Ágnes-i fensőbbségtudattal fogalmaz: „egy idegen ember belép a szobánkba, akit azelőtt sohase láttunk... egy csapásra, egy bizonyos módon befogadjuk magunkba egész lényét”.
Vagy pedig nem. József Attilát nem fogadta be a „műveltségkultúra”. Persze itt is a lényegre érdemes figyelnünk: a „társadalmi felekezet” szintagmában a „társadalmi” a meghatározó, és éppen ezért pontos József Attila verse. Végső soron az osztálykülönbség „döntött” a házasulandó felek sorsáról. Miért lehet ezt kategorikusan kijelenteni? Azért, mert az osztálykülönbség nem azonos a puszta vagyoni különbséggel. Vesd össze Vágó Márta szavaival: „a tudományok vaskeménységgel bebizonyítják, hogy minden embert determinálja bizonyos fokig osztálya, megszokott atmoszférája”, és természetesen Mannheim sem a „gazdag lány – szegény fiú” viszonylatában vizsgálta a kérdést: nem pusztán pénzről volt szó, ugyanakkor par excellence osztálykülönbségről („kerettársadalmi” különbségről) volt szó.
Összefoglalva: nagybetűs „Értelmiségi” az, aki csak ítélkezik (üres koponyáját kongatja bele a világba), míg a kisbetűs értelmiségi (specifikuma szerint) pontosan, tökéletesen fogalmaz. Vagyis attól még nem értelmiségi valaki, hogy nagyjából érti a szakmáját (Ludassy érti, Babarczy nem érti stb.), hanem akkor válik értelmiségivé a halandó, ha a robotos szakmagyakorláson túl valami pluszt is belevisz a játékba, megtermékenyítő lóport hint szét a fejéből, vagy valami hasonlót cselekszik, nem vagyok költő, nem tudom érzékletesebben kifejezni.
Kérdezem: Tverdota attól lehetne értelmiségi, hogy borzasztó mondatát, mondjuk, így fogalmazza át: „házassági tervük meghiúsult, később erre utal a költő Végül című versének átdolgozásában”?
Nem. Ettől Tverdota még nem értelmiségi, ez „csak” azt jelentené, hogy nem hülye. Értelmiségi akkor volna, ha megvilágítaná (hallgatói, olvasói előtt) például az „osztály” és a „társadalmi felekezet” fogalmait, azok különbségét-azonosságát, különös tekintettel József Attila szóhasználatára. Ám Tverdota ennek még a közelébe se jut, hiszen csak olyan mondatokat tákolmányoz a jámbor az ELTE Értelmiségi honlapján, melyek megfogalmazására akárki képes. Te ismered N. Évát, ismered a csaj szellemi kapacitását, na kérlek szépen, ő mondott hasonlókat anno, sőt ki merem jelenteni: Tverdotánál olykor-olykor még N. kolléganőd is értelmesebben fogalmaz!
Míg Babarczy Eszter semminek nem jut a közelébe. Csak a „szebb jövőnek”.
Mit gyűlölhetnék rajtuk? A semmit? Hogyan lehet a semmit gyűlölni?
Kiemelek Tverdota szövegéből még egy megjegyzést, merthogy (ismersz) egyszerűen képtelen vagyok megállni: „Márta, aki az előző évben a heidelbergi egyetemen Karl Jasperst, az egzisztencialista filozófia egyik vezéralakját hallgatta”.
A „egzisztencialista filozófia egyik vezéralakjához” hasonló kifejezéseket Karinthynak az „egyfeles”, de inkább a „háromnegyedes” „dolgozatában” olvashatunk: „Petőfi lírai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni”. Ugyanis: (1) a filozófiában nincsenek vezéralakok, (2) ha mégis volnának, az egzisztencialista filozófiában akkor sincsenek, (3) ha az egzisztencialista filozófiában is volnának, akkor az bárki lehetne, csak éppen Jasmers nem. Mert (például) az „egzisztencializmus úttörője” kifejezés mást jelent, és még ez is legföljebb „egyfeles” rangú szintagma (a „háromnegyedes” „vezéralakkal” szemben), szóval az „úttörő” is problematikus, például a fiatal Lukács szövegeinek ismeretében, ráadásul maga Jaspers állítja: ő nem vezéralak, sőt nem is egzisztencialista, hanem az ő bölcselete „fölhívás” (Aufforderung vs. Herausforderung) a valódi egzisztencializmus kidolgozásához. Vagyis Tverdota professzor szövege tökéletesen jellemzi a bunkó (a magyar nyelvet nem ismerő, maximum „háromnegyedes” előmenetelű) „Értelmiségiek” szánalmas sznobizmusát (vö. Almási és Babarczy bármely mondatával). Tudniillik, ha Karl Jaspers puszta neve minősítő tényező (egyébként nem az!), akkor sem az minősít, hogy „Márta hallgatta” a tudóst, hanem fordítva, ha Jaspers „hallgatta Mártát”, Jaspers „Mártáról” kialakított véleménye volna mérvadó; már amennyiben egyáltalán ismerte a csajszit, de gyanítom: Márta csak egy volt a professzor körül pihegő-lihegő tucat-kékharisnyák között.
Én például Tverdotát hallgattam. Nem is egyszer! És?! Most akkor okosabb lettem? Okosabb lettem, persze, na de attól lettem én okosabb, hogy Tverdotát hallgattam? Te ismersz engem, pontosan tudod: ez teljességgel van kizárva!
A „bölcskari haverok” peckesen hirdetik a bölcskar honlapján: egyik peckes-pöckös elődjük a heidelbergi egyetemen Jasperst hallgatta, és húha!, ettől aztán jól hasra lesz esve előttük. Sőt! Még gyűlöljük is őket érte, mármint azért gyűlöljük őket, mert Márta, a Nagy Értelmiségi a heidelbergi egyetemen vezéralakot hallgatott.
Hát hogyne. Nagyon gyűlöljük ezért őket. Főként akkor, amikor a (heidelbergi) pina kelepel...
Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior.
Gyuriczánál persze nem erről van szó, esetleg ugyanazzal a végeredménnyel jár, s ennek lehetünk szemtanúi. (Személy szerint egyébként az a kedvencem, amikor az öngyűlöletet tombolja ki magából.)
„mert ezt a rovatot legfeljebb 100 ember olvasgatja, és talán 10-12 ír bele valamiféle rendszerességgel.”
És abból a 10-12- ből nem tudhatjuk, hogy az ezernevű fórumtárs hány nevet fed le. Szerintem 8-10 néven publikál. Valójában önmagával folytat diskurzust. Megfelelő partner a megfelelő partnerrel. Sokszor már én is azt képzelem, hogy én, nem is én vagyok, hanem Gyurica úr valamelyik vetülete. Persze nem olyan csillogó írástudással mint az övé.
Mindenekelőtt egy stilisztikai jellegű megjegyzés: az efféle szöveg nem szarkasztikus, még kevésbé szellemes, hanem viszont egyszerűen csak undorító. A szerző az ő legendásan originális, unikális prosztóságáról tett újfent tanúbizonyságot.
Dühből kizárólag selejtet alkothatsz. Ha úgy érzed, már legszívesebben megölnéd a másikat, na, akkor nem szabad írnod; csakis akkor érdemes, ha kifejezetten élvezed a fogalmazást, illetve ha az írást, mint tevékenységet szereted. Mert, ha eszközként, fegyverként használod a szöveget (a szövegelést), csak veszíthetsz. Paradox módon akkor győzheted le a másikat, ha nem akarod legyőzni!
Vegyük is mindjárt Almási professzor fönt illetett tomporát, amely itt ugyebár (ez idáig!) egyáltalán nem került szóba. Mégpedig két okból. Először is azért, mert a saját seggemen kívül engem férfisegg nemigen érdekel, továbbá azért, mert Almási professzorban van annyi intelligencia, jó ízlés (Babarczy ocsmányságával ellentétben), hogy ő nem a seggének, hanem a hátának szőrével képiesít kritikusi hangulatot a Mozgó Világban. A kettő nem ugyanaz! És pontosan így vált a topik egyik alapkérdésévé: mennyiben minősítő erejű esztétikai tényező Almási Miklós hátszőre? Mennyiben iránymutató szőr a professzori hátszőr? Pars pro toto? Vagy milyen alapon? Jó, mondjuk, könnyen elképzelhető: Almási professzor, mint hangulati elemet közölte Babarczy-kritikájában, hogy őnéki már szőr mered a hátán a késői Derridáktól, s én ezt készséggel elfogadom, ám akkor is marad a kérdés: a professzor úr miért nem rendel pluszban észérveket is a stilárisan pipiske szőrök mellé, hogy ne mondjam: európai érveket?
Erre a kérdésre nincs válasz. Immáron hosszú hónapok óta.
Állítólag Hegel mondta annakidején: egyetlen tanítványom értett meg, az is félreértett.
Egyetlen „rajongóm” van itt, s épp ez a legbutább a furfangos „topiklakó ”összes nickje közül (már amennyiben a butaság fokozható).
„Európai műveltség”?
Teljes félreértés. Szó nincs „európai műveltségről”! Nem akarom a végsőkig spannolni Esterházy Péterrel a vitát, mégis megjegyzem: Babarczy könyvéből világosan kiderül (már annak persze, aki értéssel olvas), a szerző, bizony, műveletlen. Az egyoldalú, ráadásul minden értést nélkülöző (valamifajta) olvasottság nem azonos a műveltséggel, de még a puszta tájékozottsággal sem. Ami pedig a lényeg: én messze túl vagyok az „európai műveltségen”. Nem fölötte, mert aki csak egy kicsit is ad magára, nem Európa fölé igyekszik – hanem: „tovább”.
Annak tudása, hogy mi van az „értelemnél” „tovább”, minőségi kérdés, míg az „európai műveltség” tipikusan mennyiségi kategória.
A minőségi „ugrás” ott megy végbe, ahol túllépünk jón és rosszon (von Gut und Böse), s ami kizárólag műveltséggel nem megy, nota bene még akkor sem, ha itt már valódi műveltségről, s nem a Babarczy-féle, magát műveltségként riszáló sznobériáról beszélünk!
Az ún. „európaiság” (mint ideál) csak a rosszon (von Böse) van túl, a jón (von Gut) semmiképp, sőt az „európaiság” nem egyéb, mint a puszta jóra való irányultság. Az európai, angolszász, zsidó-keresztény kultúra a jó (Gut) kultúrája. Ezért lehetséges, hogy a művelt „európai” ember adott esetben semmit nem ért abból, amiben egyébként oly példamutató európaisággal kiművelte az ő európai emberfőjét, kialakította részint „európai műveltségét”, részint zsidó-keresztény-keresztyén-protestáns (végső kifutásában: polgári) erkölcsiségét. Amellyel pedig (némelyek szerint) véget is ért a történelem, merthogy szerintük az „európai műveltségen” (illetve az ún. „nyitott társadalmon”) túl nem lehet más, csak a nihil.
Innentől pedig az „Európa” kifejezést paradigmaként használom, vagyishogy voltaképpen minden „Európa”, ami világtörténelem. Azt mondják, „az iszlám háborúban áll az európai, angolszász világgal”. Persze. Miként Babarczy Eszter is szellemi háborút folytat ellnem, és az esélye is akkora a győzelemre, mint az iszlámnak, mint Kínának, mint Indiának (mint Japánnak volt) a kapitalizálódással szemben. A tőkés expanzió során az európai civilizáció bekebelezi a világot („lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak”), vagyishogy Európának egyetlen valódi alternatívája van (és az is „csak” elvi lehetőség), a „jót és rosszat” meghaladó kultúra kialakulása. Ami nem pusztán a rosszon túli világot jelenti, hanem így hangsúlyozzuk: von Gut und Böse.
„Európai műveltség”?
Nagyon érdekes e tekintetben József Attila, illetve Vágó Márta ún. „értelmiségi körének” viszonya. Vágó Márta könyvéből világosan kiderül: József Attilát a barátai gyűlölték a legjobban (a Kecskeméti testvérek például igen súlyos, ráadásul hamis vádat koholtak ellene), merthogy a reszketésig utálták a barátjukat, és persze méltán, ti. a költő nem volt képes féken tartani „Európán” túlra ható agyvelejét: mindegyre elmagyarázta „európailag” művelt barátainak, hogy azok miért, mennyiben nem értik (mondhatni: egyáltalán nem értik), amit elolvastak (poshadt entellektüel-szivacsokként szíttak magukba), vagyis amit Nagy Európai Műveltségük okán erősen tudni, érteni vélnek. Történelmi tény: folyamatosan, egymást váltva kaptak agybuggyanást József Attilától az „európai entellektüelek”. Azok a humanisták pedig, akik nem voltak képesek megfelelőn „vérző középosztályos” fensőbbségtudattal kezelni a konfliktust, válogatott szitkok, átkok, rágalmak özönét zúdították József Attila fejére. Már amennyiben hihetünk Vágó Mártának. Márpedig hihetünk Vágó Mártának, pontosabban a könyvének, mert az persze igaz, a szerző erősen bizonygatja: ők „tanították, nevelték, művelték”, ők tették igazán naggyá József Attilát (ez egyéként máig élő polgári mítosz, s amelynek egyetlen – ráadásul kimutathatóan hamis! – forrása, Vágó Márta memoárja), ám értő szemmel ebből a könyvből is kiolvasható a („freudi elszólások” révén rögzült) valóság: a polgári entellektüelek nem értették József Attilát (ma sem értik), ezért képzelték (képzelik) magukat okosabbaknak nála.
Az „európai műveltségű értelmiségiek” gyakorta citálják (könyvekben, újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon s egyebütt) József Attila versét, s főként, ha a Nagy Európaiságról zengedeznek, ömlengnek roggyant piedesztáljaikon:
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.
Igen, csakhogy ebben a versben az „európai” fogalom nem az ún. európaiságot, hanem éppen az „Európát” meghaladó dimenziót jelenti, merthogy a szövegösszefüggésben („az igazat mondd, ne csak a valódit”) a „fehérek” a köznapi értelemben vett „európaiak”. Vagyis az „európai” szó a versben az „Európán” (a „valódin”) túli szellemiséget jelöli.
József Attila másik versében az európaiság (a jó és rossz világa) a szabadságtalanságból fakadó szomorúsággal azonos.
ne hadd hogy szomorú legyek mert európai vagyok szabad medvék komája én szabadságtalan sorvadok – –
Nincsenek írásjelek (a királynőt megölni nem kell félnetek…), ám a teljes „szövegösszefüggés” (részint a villoni, apollinaire-i, részint a közvetlen verskörnyezet, pl. a Szabados dal, részint a teljes József Attila-i költészet) nyilvánvalóvá teszi: az európai „gyilkosok” nem morális, hanem általános, természeti értelemben vett „gyilkosok”: „ó európa hány határ / minden határban gyilkosok”. Vagyis ha Európa lényegileg a polgári evolúcióval (a kapitalizmussal) azonos (márpedig azzal azonos!), akkor világossá válik a paradoxon: a világon mindenütt elkerülhetetlenül bekövetkező „európai” fejlődés, civilizáció (nevezhetjük humanizálódásnak is, ha szeretjük halmozni a paradoxonokat) végső soron gyilkos kultúra. Nem csak a határokkal szabdalt (történelmi) Európa, hanem a történelemfilozófiai értelemben vett (határtalanuló, a tőke révén terjedő, agresszíven humanizálódó) „Európa” is „gyilkos” képződmény.
…
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, – kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.
Szabolcsi Miklós szerint a Thomas Mann üdvözlése szerzője „hevesen tiltakozott volna” az [ó európa…] szerzője ellen (esküszöm, hogy ezt írja!), és ami lehet egy korlátolt (polgári) moralista víziója, ám egyrészt József Attila nem tiltakozott (ez tény), másrészt még közvetett bizonyíték sincs arra, hogy azért nem tiltakozott, mert nem jutott hirtelen eszébe a tiltakozás. Vagy pedig tessék megmondani, hogy a Thomas Mann üdvözlésében kik a „fehérek”, ha nem az európaiak!?
Thomas Mann azért „európai” (értsd: Európán túli), mert általa vagyunk képesek „átlátni magunkon” („Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén”), általa vagyunk képesek tovább látni, arszpoétikusan „tovább”, mégpedig a „valódin” túlmutató dimenziókig. Szabolcsiék „csak” ezt nem értik. Meg a Sas című verset, melynek „zavarosságát” Beney Zsuzsa azzal magyarázza (Szabolcsi és Tverdota egyetértésével), hogy 1937 nyarára József Attila már végképp megbolondult. Vagyis a polgári szakértelmiség szerint a költőzseni előtte is bolond volt, utána is bolond volt, csak pont azon a napon nem volt bolond, amikor a Thomas Mann üdvözlését írta, vagyis azt a verset, amelyet az „európai műveltségű” entellektüelek respektálnak, miközben persze egyetlen szót sem értenek belőle. Nem beszélve arról, hogy valójában azon a napon is bolond volt a költő, amikor az eminens versét fogalmazta, állítólag Thomas Mann csak ránézett József Attilára, és már mondta is Vágó Mártának: „Err muss in ärztliche Behandlung” (280).
Ez történ 1937 januárjában. Míg Beney Zsuzsa tüdőgyógyász doktor néni pszichiáteri diagnózisa szerint csak júniusban bolondult meg József Attila, ti. a januári verse még az „európai műveltségű” entellektüeleket igazolja, míg a júniusi már „értelmében is, szerkezetében is zavaros” költemény. Hát hogyne! Mert csakis egy tüdőgyógyász költő néni tudhatja, mi értelmes, mi értelmetlen József Attila verseiben, illetve hogy ugyanaz a költői gondolat mikor zavaros, mikor nem zavaros.
És hogy mindez még bonyolultabb legyen (nem a l’art pour l’art bonyolítás kedvéért természetesen, de akkor is le kell írni): az Ars poeticában szereplő „tovább” (vagyis a nietzschei „túl”), valójában előttiséget („dologgelőttiséget”) jelent: „A dolognak három lényege van: a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse (ihleti szellemiség)…”.
Na most, egyáltalán nem azért, hogy Almási professzor hátán végképp összekuszáljam a szőrrengeteget (kuszálja néki P. Szűcs Julianna, ha tudja!), de mert az imént szóba került Derrida, indítványozom: hatoljunk ezúttal hármasban (Almási professzor, Derrida és én) a szellemi pokloknak egész a leglényegéig!
Ismeretes: a francia filozófus védelmébe veszi Marxot, bár ne tenné (ő se!), azt írja valahol, hogy Marx ugyebár még mindig mennyire így meg úgy, meg hogy mennyire aktuális, és hogy azzal a szörnyű „világkapitalizmus”-sal szemben… meg hogy minden a világon! (Már, amennyiben helyesen bogarászom irdatlanul kacskaringós mondatainak lényegét.) Azt állítja Derrida, hogy Marx európai gondolkodó. Egyem az originális lelkét! Derrida szerint Marx a jót messianizálja: „üdvözli” a „jobbat” és „elutasítja” a „rosszabbat”. Hát igen, nékem is roppant szőrök horgadnának Derridától a hátamon, ha az nem volna oly elbűvölően csupasz, mint a csigabiga kispöszörője borotválkozás után. Marx tudniillik túl van a jón is, a rosszon is! Aki (például) A tőkét figyelmesen olvassa, pontosan tudja, miről beszélek! Derrida viszont (ha jól bogarászom a szövegeit) egy kummával sem mond többet Marxról, mit azok az antimarxisták, akik „Marx értékelméletének tarthatatlanságáról” hadoválnak. Mindahányan tévednek. Marxnak ugyanis nincs értékelmélete, mert az „értékelmélet” a „jó” kategóriájába tartozik, míg Marx specifikuma éppen az, hogy túl van a jón, ti. Marx nem tisztes haszonról (de nem is tisztességtelenről!), hanem neutrális „szaporulatról” beszél: „Ezt a szaporulatot, vagyis az eredeti érték feletti többletet értéktöbbletnek – nevezem”. Marx „surplus value”-ról ír A tőkében, vagyis nála – s ez a szövegösszefüggésből világosan kitűnik – a „surplus” olyasmi, mint ami Nietzschénél a „jenseits”, illetve József Attilánál a „tovább”. Derrida nem érti Marxot! Ezért méltányolja. Miként Vajdáék sem értik Marxot. Ezért átkozzák. Így bízvást elmondható: Almási professzornak a habokra áll a szőr a hátán. Magyarán: ahogy az entellektüelek nem értik, mi van az „értelemnél” „tovább” (csak tippelgetnek), úgy nem értik azt sem, hogy a döntő különbség nem két (pl. a „polgári” és a „marxi”) értékelmélet, hanem az értékelmélet és az értéktöbblet-elmélet között van. Az értéktöbblet-elmélet nem jobb a (polgári) értékelméletnél, hanem egy más minőség, más szellemi dimenzió. Túl van a jón is, a rosszon is!
Itt jegyzem meg: Fazikasék erősen megintettek a minap, mondván, hogy kurvára elvont vagyok, túlzottan bonyolult, sokszor egészen érthetetlen, azt mondják, legyek köznapibb, legyek konkrétabb, kézzelfoghatóbb. És nincs is ezzel vitám, sőt most például (Almási, Derrida, Marx és József Attila viszonylatában) fokozottan érzékelem a problémát, noha, esküszöm, én értem, amiről beszélek! Für alle fälle közbeiktatok egy üdítő konkrétumot: pina!
Szívből remélem, ez mások számára is minimum kézzel fogható mozzanat!
Azoknak pedig, akik szájbarágás nélkül végképp nem képesek eligazodni a különféle absztrakciók sűrű erdejében, a konkrétan kitapintható pina mellett ott a 11-es Feuerbach-tézis! Amelyben a „világ” szó alatt a „jó és rossz” összessége, míg a „világ értelmezése” alatt a „jó és rossz” filozófiai magyarázata (végső soron: a jó messianizálása) értendő. Marx viszont nem messiás, és éppen ezért áll szándékában meghaladni a „jó és rossz” viszonylatát. Marx még csak nem is Faust, sokkal inkább Mefisztó („Szürke minden teória…”), Marx kedvenc Goethe-idézete szerint „ami létezik, megérdemli a pusztulást”. Marx nem üresfejű, kollektivista megváltó, hanem sármos Lucifer: „Dicsér eléggé e hitvány sereg”; illetve Marx a két rokonszenves diabolus vérdermesztő ötvözete. Plusz a démoni pina. Nyilván a férfilélekben kísértve, ott járva be „Európát” (ein Gespenst), vagyishogy a nők helyett én nem nyilatkozom; esetleg ajánlhatom a nyeles tojást, de azt is csak úgy, a’ la natúr, ha lehet, ne nagyon csináljanak belőle rántottát!
Mindegy, a lényeg, hogy nem „európai műveltség”, hanem diabolikus ihlet révén válunk azonossá a „dologelőtti vagy alkotó lényeg”-gel, ihlet révén fordulhatunk meg lényegi tartományokban, vagyis a dolog előtt (értsd: túl jón és rosszon) lehetünk képesek „tiszta szívvel” embert ölni. Sőt! Akár állatot is. Mindehhez pedig az úgynevezett „európaiságnak” nincs köze. Így az „európaiságnak” hozzám sincs köze! Az „európaiság” nem a „tiszta szívű” „embert öléssel”, hanem az önös, önző gyilkolódással azonos. Európában az ún. önzetlenséget az önzés determinálja, miként a szeretetet (illetve a gyűlöletet) a „világegész” hiánya, és nem fordítva. Az európai kultúra bűnös és bűntudatos kultúra (nem bűntelen!), miként az „európai műveletség” eo ipso korlátolt műveltség. Az ihlet (a „dologelőtti”, a „dologalkotó lényegre” való irányultság), illetve az „európai műveltség” kb. úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Picasso és a barcelonai művészeti akadémia.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy az ihlet a tudatlansággal, a műveletlenséggel volna azonos.
Szerelmes szívből fakadó jóindulattal tanácsolom, ha Babarczy Eszter „néminemű európai műveltségre” óhajt szert tenni, ne „idejárjon”, hanem olvassa (mondjuk) Almási professzor kritikáit a Mozgó Világban! Mert a professzorok által valóban lehet művelődni, míg, amit én tudok, nem tanulható. Sőt a professzoroktól butulni is lehet eminensen, s ami főleg azért üdvözítő, mert a korlátoltság rokonszenvessé, szerethetővé teszi az embert. Szerintem Almási professzor még az operába is elkísérné Babarczy Esztert! Taxival igyekeznének „az európai kultúra fellegvárába”, oda, ahol a színpadon a szakáll, míg a zsöllyében a harisnya kéklik. Babarczyék csakis taxin sietnének az operába, s a professzor úr (mártír-basszus) már útközben vérző középosztályosként vérezne tovább serényen, míg a „szerelmes asszony” (mezzovisongi) rázendítene Balázs Béla librettójára, némi aktualizálással, ám hűen a bartóki taktus- és dallamvilághoz: „Milyen szőrös a te hátad! / Művelt minden! / Kékszőrhátú! / Milyen szőr hull a kezemre? / Szép a seggem! Szép a seggem!”. Mondom, mindez már a taxiban, merthogy a bunkó taxis (lóbasszus), amilyen bunkó, meg is érdemli!
Hát igen, így folyik itt a férfi-asszociáció (amely nyilván nem azonos a „folyékony nőiséggel”), a mocskos férfilogika révén így jutunk el az „európai műveltségtől” Almásin, Derridán, Nietzschén, József Attilán, Marxon, Goethén, Madáchon, Bartókon és a bunkó taxison át mindegyre Babarczy Eszter graciőz végbeléig, így kanyarodunk vissza alfától balfáig, vagyis így: keretesen válik szemléletessé, a kettő között csak formai különbség van: az „európai műveltség” és Babarczy Eszter originális csunyájalényegileg ugyanaz.
Ezen hely által nem lett babarczyzmus, nem lett semmi, mert ezt a rovatot legfeljebb 100 ember olvasgatja, és talán 10-12 ír bele valamiféle rendszerességgel.
Amúgy meg szimpla hülyeség, hogy az itteni emberek legfeljebb 20 soros beírásokat olvasnak el, ezt a nagy semmire alapozod, én például - és mások is, ez látható a reakciókból - általában elolvasnak mindent. Világosan kiderül ez a topik folyamataiból.
A Blick pedig Blikk, ha már tényleg brilllllliáns kritikus vagy.
… ezek… a paszkvillusok… itt halálra vannak ítélve, már ha egyáltalán még végig olvassák ezeket az itteniek.
(…)
Ott tartunk, hogy téged itt annyira közútálnak, hogy minden amit írsz, csak Babarczy Eszter népszerüségét növeli, és már van egy babarcizmus nevü új országos jelenség is. Pont teáltalad. Ezt akartad, te kretén?
Pontosan ezt akartam. Mármint, hogy általam egy „országos jelenség” képződjék, méghozzá úgy, hogy a „halálra ítélt” szövegeimet el sem olvassák.
Na kérem, ezt csinálja utánam a Megyesi Gusztáv! Akinek persze semmi köze ehhez az egészhez, azért az ő nevét említem, mert Megyesi az egyetlen valóban tehetséges publicista ma Magyarországon. És lám, „országos jelenséget” generáló hatását tekintve a nyomomba se léphet! Noha az ő írásait még én is elolvasom. Egyébként pedig senkiét, már nem olvasok publicisztikát, unalmasak a szerzők, így aztán inkább „országos jelenséget” gyártok az interneten.
Jaj, jaj Kedves Nadja, nem csak itt, bárhova mész mindenhol „közutálják” a manust. Valamikor sikerült elsütnie egy riportot a Mozgó Világ oldalain, valamint egy-egy olvasói levelet a Népszabónál és a Magyar Narancsban. Szóval küszködik, mint pék kutyája a meleg kiflivel. Azóta semmi! Az a helyzet, hogy a visszautasítást nem tudja megbocsátani. Ezért dühöng minden általa vélt sikeres ember láttán. Az irigység a betegsége.
Állításom (s nem nézőpontom!) szerint az Almási Miklósok, Vajda Mihályok, Heller Ágnesek, Kis Jánosok, P. Szűcs Juliannák… le egészen Babarczy Eszterig… valójában bődülten tehetségtelen, intellektuálisan korlátolt emberek. Abból élnek, hogy elhíresztelték magukról, egymásról, hogy ők itten az egyedüli „szürkeállomány”, az „alany-állítmányban” „többszörösen kivérzett középosztály” stb. Ám mindez üres mítosz, ostoba hiedelem. Szinte mindenki benyalja, főként a bornírt antiszemiták.
Sőt intellektuálisan Esterházy is nulla. Mondom én. Nem aspektusilag, hanem állításilag! Esterházy írásainak irodalmi értékét nem tudom megítélni, nem értek hozzá, ám intellektuálisan annyit ér a manus, mint egy fölszakított és kifordított cementes zsák.
Ez az állításom, erre sorolok példákat, s amely példáknak az „aspektus” fogalmához nincs közük.
Heller Ágnes: „alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus. A férfiak vonatkozásában például, vagy hogy kis dolgokban sokszor engedek, pedig nem kellene. Utálok veszekedni, és ez hülyeség, mert néha kell, néha meg kell mondani, ha az embernek nem tetszik valami, mert az elhallgatás, a nem veszekedés bizonyos értelemben közömbösséget is jelent.”
Heller szerint tehát a filozófus ab ovo nem lehet hülye, másként: a filozófus attól nem hülye, hogy filozófus. Orvos lehet hülye, mérnök lehet hülye, történész lehet hülye, bárki lehet hülye, csak a filozófus nem lehet hülye. Még néha sem. Esetleg akkor, ha nőnemű a filozófus. És akkor se mindig. Csak „a férfiak vonatkozásában”. Hogy ez mit jelent? Ne tőlem kérdezzék! Hanem a filozófustól. Ő tudja a választ. Illetve még akkor hülye a nő, ha „kis dolgokban sokszor enged”. „Pedig nem kellene”! Kis dolgokban sem kellene. Nyilván nagy dolgokban sem. Ám nagy dolgokban még egy hülye nő sem enged. A filozófus szerint. Vagy a hülye nő szerint? Ki tudja…
Mondjuk így: Heller filozófusként nem tudja, míg biológiai lényként pontosan tudja (már amennyiben ekkora kort megélt), hogy olykor a nagydolgokban is engedni kell (legalább naponta egyszer), ha ugyanis nem így cselekszik a filozófus, akkor a „hülye nő” jelzős szerkezet ránézve túlzó eufémizmusnak minősül. Néha nagydolgozunk is, néha kisdolgozunk is, hun ezt, hun azt a dolgot engedjük ki magiunkból: így zajlik a kisbetűs élet. A nagybetűs pedig a filozófiában zajlik. Vagy nem erre gondolt a filozófus?
Nem tudni, mire gondolt a filozófus, merthogy a fent idézett nyilatkozatát valószínűleg nem filozófusként, hanem egy hülye nőként fogalmazta.
Nem szólva arról, hogy feminista-liberális, sőt tisztán liberális (Sándor Klára-i, Magyar Bálint-i) közhely: azért kell sok (min. 50 %-nyi) nő a politikába, mert a nők legalább a „kisebb dolgokban” képesek, hajlandók „engedni”, nem úgy, mint az „értelmetlenül kakaskodó, macsó, harcias férfiak” stb. Ezért kell a politikát is „feminizálni” a liberális krédó szerint. Míg a liberális Heller szerint nem kell, a liberális Heller szerint az volna jó, ha a nő még a családban sem engedne: „az unokáimmal arról beszélek, ami őket érinti, nem vagyok hajlandó filozofálni velük”.
„Nem hajlandó” a nagymama. Tipikus helleriáda!
Heller Ágnes (mint „nemzetközi filozófus szaktekintély”) „kis dolgokban [sajnos] sokszor enged”, ergo: nagy dolgokban soha nem enged. Pedig? Pedig kis dolgokban sem kellene engedni. És miért nem? Mert „néha meg kell mondani, ha az embernek nem tetszik valami”.
Tehát. Ha Heller nem „hülye nőként” és persze nem is hülye filozófusként, hanem értelmes emberként nyilatkozna (már, amennyiben képes volna rá), akkor tudná: a „sokszor” és a „néha” ütik egymást az idézett filozófiai eszmefuttatásban. Tudniillik, ha a filozófus csak „sokszor” nem enged, akkor minden további nélkül megfelel azon (önmagával szemben támasztott) elvárásnak, mely szerint „néha” meg kell mondani a kisnői nagyvéleményt. A „sokszor” ugyanis nem azt jelenti, hogy mindig, kizárólag, a „sokszor”-ba logikailag simán belefér a „néha”.
Ismétlem: nem kell ehhez filozófusnak lenni. De ha mégis kell, akkor tessék filozófusként (és nem hülye nőként) fogalmazni (nyilatkozni, beszélni, írni), ellenkező esetben József Attila-i őspatkánynak tetszik lenni, aki folyvást fertőzi a köznyelvet, közgondolkodást, közízlést, megfertőz mindent, amihez hozzáér!
Vagy pedig tetszett volna maradni Ámerikában, angolszász nyelvterületen! És nem azért, mert „pária zsidónak” tetszik lenni (szerintem!!!), hanem azért, mert akár zsidónak, akár filozófusnak, akár kritikus liberálisnak, akár nőnek, akár nagymamának… akárminek tetszik lenni (olykor „a férfiak vonatkozásában”), így is, úgy is nagyon hülyének tetszik lenni (bármilyen vonatkozásban). Agilis hülyének. És itt a probléma! Heller nem tud fogalmazni, mégis megállás nélkül fogalmaz. „Töri” a magyart, zúzza a magyart... Nem, mint zsidó (ez az antiszemiták nagy félreértése!), hanem mint paraszt (hogy Heller kedvenc szitokszavával éljek). Bunkóparaszt. Miért mondom ezt? Merthogy például így nyilatkozik az újságnak: „az elhallgatás, a nem veszekedés bizonyos értelemben közömbösséget is jelent”.
Ezt minden bunkóparaszt tudja. Heller kivételével.
Egyébként bármely mondatát vehetjük, ha értéssel vizsgáljuk, világossá válik: Heller Ágnes halmozottan korlátolt intellektus. Mert nemcsak a filozófust azonosítja az okos emberrel (lásd, mint fent), hanem az okos embert a zsidóval, a zsidót pedig önmagával azonosítja. Heller szerint nem az a zsidó, aki zsidónak született, aki zsidónak vallja magát stb., hanem akkor zsidó a zsidó, ha az illetőt Heller Ágnes „pária zsidónak” (értsd: méltán üldözött személynek) minősíti (vö. Bicikliző majom). Röviden: a zsidó = Heller Ágnes = filozófus. Már akkor persze, ha éppen nem „egy hülye nő” a filozófus. Akkor ugyanis már nem zsidó. Illetve zsidó, csak „nem kellene engednie”. Soha. Semmiben.
Na most, aki nem olvasta Heller Ágnest (mint – Kőbányai Jánossal turbózott – „filozófust”), könnyen jut arra a következtetésre, hogy én most Hellert parodizálom; például a „paraszt csajjal”, a „pária zsidóval”...
Kérem, nem parodizálom!!! Ismertetem.
És mi köze mindehhez Babarczy Eszternek?
Az, hogy Babarczy szintén zenész. Szintén „filozófus”. Sőt több!
Babarczy sorsa Heller Ágnesben vetíti előre magát, miként (egy sajátosan parvenü fintor révén) Babarczy pályaíve is lehet a helleri fejlődés, továbbérés paradigmája. Heller ugye rendesen megjárta a „hadak útját”, végigaraszolt a sztálinista baromságtól a „konzervatív liberális” baromságig, a cionizmustól a „focihoz nem értő” politikai antiszemiták szekerének szánalmas tologatásáig, éppen csak gyakorló náci nem volt még, ámde miért ne lehetne, hiszen Babarczy ugyanazt az utat járja, voltaképp ugyanolyan luftballonfej tartja őket a levegőben, s Babarczy – mint tudjuk – már egészen a neonyilas mozgalom apoteózisáig lebegett. Ami persze Heller esetében nem szükségszerűség, de mindenképp potenciálitás. Ami Babarczy, Hankiss Á., Hegedűs Zs., Sándor Gy., Szilágyi Gy., Vámos Gy. stb. esetében megvalósult alternatíva, az Hellernél lehetőség. Értelemszerűen! Tudniillik ostobaság révén bárki bármikor képes lehet bármire.
Ismétlem: nem állítom, hogy Heller is náci lesz, csak azt mondom, Heller alapból tehetségtelen, primitív vénasszony, Babarczytól lényegileg csak annyiban különbözik, hogy az egyik hülyébb, mint a másik. Férfivonatkozásban.
Iyesmiről itt nincs szó. Igaz, korábban megesett, hogy egy Állományjavító nick-nevű szánalmas hímivarnak elcsurrant az undorító nyála, de ami (emlékezetem szerint) csak egyszer fordult elő, egyébként pedig ezt is Babarczy kezdeményezte, generálta.
A segge is vonzó a maga esztergáltan tökéletes gömbölyűségében, de a tökéletesség jelenvalóságának bizonyosságát a combja alsó ívének rajzolata adja a számomra, a feszülő izmok és a nőies lekerekítettség…
Ennyit írtak itt a „csodaszép popsiról”, s hogy azután mi történt, nem tudom, ezek a nickek elkotródtak. Gondolom, személyesen is megkeresték egymást, és most együtt „izzanak”.
Aki nemcsak bután bámulja a betűket, hanem olvassa is, amit írok, pontosan tudja: Babarczy Eszter testrészeivel nem foglalkozom, tukmálhatják azokat bármilyen formában, alakzatban, egyszerűen az a helyzet, hogy Babarczy Eszter nem érdekel.
Én itt a „seggről”, mint hozzászólásról beszélek. És persze mint hozzászólóról.
Föl nem foghatom, mi késztet egy nőt arra, hogy egész idáig süllyedjen! Mi magyarázza ezt? Hogy tanyán született? Az ököristálló mellett volt a gyerekszobája? Kérem, sok parasztasszonyt, munkásasszonyt ismertem meg életem során, olyanokat, akik durva-barom férjük, főnökük, edzőjük… társasága és persze az állatok (lovak, disznók, tehenek) testközelsége ellenére is meg tudták őrizni eredendő női méltóságukat. Míg ez a Babarczy nevű „entellektüel nő” hol egy idegen férfi idegen répáját célozza meg nyilvánosan, hol a saját „seggéről” értekezik a világhálón. Erről beszélek. Babarczy Eszternek nem a fizikai, hanem a mentális kondíciójáról.
Almási Miklós írja a Mozgó Világban: Babarczy „bátran mer pórias és köznapi lenni”.
Minden malícia nélkül mondom: ez a kulcs a babarczyság megértéséhez, s amely babarczyság egészen a hülye Heller Ágnesig vezet. Heller ugyanis bemondta a tévében: azért támadják őket, mert ők „kritikus liberálisok” ugyebár, vagyishogy Budai Gyuláék koncepciós eljárást folytatnak ellenük, s ők (mármint Hellerék, Vajdáék) „csak adatokat szolgáltatnak” ehhez (ATV, 2010. 02. 18., esti híradó). Tehát a „nemzetközi szaktekintély”, a „neves filozófus”, a szómágiázásból élő (és nem is rosszul megélő) ember már ezért megérdemelne tíz év szigorított fegyházat. Mert miféle értelmiségi szaktekintély az, aki még a saját ügyében sem találja a megfelelő kifejezést?! Tudniillik, ha valóban ők szolgáltatják az „adatokat” az eljáráshoz, akkor az éppen nem koncepciós eljárás, tudniillik a konstruált perben mindig az eljáró szerv szolgáltatja/koholja az „adatokat” (ürgebőrbe varrt kémjelentéseket stb.), az eljárás elszenvedői esetleg ürügyet szolgáltatnak, de még ebben az összefüggésben sem jó a „szolgáltat” kifejezés. Vagyishogy a „nemzetközi szaktekintély” ezt akarta elhabogni a tévében: „mi csak közvetlen elszenvedői vagyunk egy általánosabb leszámolási, megfélemlítési akciónak”.
És persze Almási Miklós is zokni, merthogy ő pedig Babarczy Eszternek nem a „póriasságát” szerette volna megdicsérni, csak hát valahogy így sikerült a dolog. És ha a lap főszerkesztőjének is tetszik a kifejezés, akkor közlik a Mozgó Világban. Irodalmi folyóirat. Hát hogyne! Mint korábban utaltam rá, a „pórias” szó azt jelenti a magyar nyelvben, hogy műveletlen, alantas, alpári, közönséges, otromba, parlagi, útszéli, modortalan, faragatlan, csiszolatlan, pallérozatlan, gyalulatlan, bárdolatlan, tapló, tapír, mucsai, prosztó, bugris, tahó, ekefejű, suvernyák, bunkó, vasutas, rendőr, esztétaprofesszor, nemzetközi szaktekintély – nagyjából ebben a fokozódási sorrendben.
Persze Babarczy valóban közönséges, otromba, útszéli hangon fórumozik, ám szegény Almási professzor nyilván nem erre, nem Babarczy Eszter pertraktált „seggére” gondolt, amikor a hölgy póriasságát, bugrisságát méltatta a nemzetközi szaktekintélyek elit orgánumában.
Ha a két nick-név mögött nem ugyanaz a fölhasználó áll, akkor mondjuk így: a két nick-név mögött ugyanolyan fölhasználó áll! Megérdemlik egymást. Keressék meg egymást személyesen, majd együtt keressék föl Almási professzort a Mozgó Világ szerkesztőségében, és beszélgessenek el hármasban Babarczy Eszter seggéről! Beszélgessenek póriasan!
Nekem ehhez nincs közöm. Sem a segghez, sem a seggfejekhez.
Nem ez a döntő kérdés. Hanem az, hogy Gigi milyen szerepet játszik a hajkurászásban. Ti., ha Gigi is megmutatta bődült seggétszegény Alekosznak (plusz országnak-világnak), akkor Alekosz sem Gigit hajkurássza igazából, hanem annak organon valagát, miként magam is Babarczy seggét exponálom itt ad audiendum verbum. Ha pedig így van (nem tudom, nem ismerem sem Gigit, sem Alekoszt), vagyis, ha Gigi is azt írta Alekosznak és másoknak, hogy „megérdemlitek a seggemet”, akkor – értelemszerűen – Gigi is bőven megérdemli, amit Alekosztól kap, már amennyiben kap tőle valamit. Ismétlem, ezt sajnos nem tudom, az én ilyetén tájékozottságom, műveltségem nagyjából Kiszel Tündénél tetőzik. A Heti Hetesből (perszonálisan Bajor Imre révén) értesültem arról, hogy van valami Alekosz a tévében, ám Gigiről, sajnos, még annyit sem hallottam, mint Babarczy Eszterről. De majd pótlom.
Legyünk pontosak: vagy a magyar segge, vagy a seggének a hangja. Mert: vagy a vadász űzi Alekoszt, vagy Alekosz „hajkurássza” (lásd mint fent) a zombivadászt, ti. az, hogy egymást kergetik az erdőben, csak úgy képzelhető el, ha már valóban a nyúl viszi a zombipuskát. Miközben a nyúlnak itt még csak a seggét látjuk, a kisnyúl elképzelt nagylövegéről eleddig még csupán olvastunk.
Egyébként pedig Babarczy Eszter (a maga teljességében) nem zombi-, hanem Rorty-vadász. Ez tény. A Mozgó Világ is megírta. Babarczy Eszter levadászta Richard Rortyt, mégpedig úgy, hogy Almási professzornak belekáprázott a szeme, elhomályosult tőle nagytekintetű tudós pillantása.
Babarczy vidám Rorty-vadász, smiling hunter, Almási szerint „mosolyog. Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem”.
Nem tartozom a professzor úr hű olvasói közé (remélem, nem ő az Alekosz!), tulajdonképpen csak a mozgóvilágos szövegét ismerem, abból pedig egyszerűen képtelen vagyok kihámozni, megállapítani, hogy a „kedvencem” szó Almásinál ironikus minősítés-e, vagy pedig telibe értendő. Persze akár így, akár úgy, szánalmas a szöveg, ti. akinek kedvence van, az éppoly korlátolt, mint akinek „kedvence” van. Én például Babarczy Esztert silány embernek tartom intellektuálisan (más oldalairól nem ismerem), ám még belőle is ki tudnék préselni olyasmit, amit érdemes elolvasni. Magyarán: még Babarczy sem a „kedvencem” (ironice), merthogy nincs olyanom. Kedvencem sincsen (telibe).
Hát, mit mondjak, igen jól álcázza magát, csak a segge villan ki a szellemi bozótból, miként az erdei vadász puskája is megcsillan a fényben időnként. Babarczy Eszter is élesre töltött bulával vadászik, tomporú flintájából elődörren az „európai műveltség” (erről bővebben később), persze némi rásegítéssel, s ami nem Igmándi Keserűvíz értelemszerűen, hanem Almási Nyálszirup, s amely szó szerint így szivárgott ki a Mozgó Világ lapjai közül: Babarczy „a ma divatmenőnek számító Rortyt ugyanúgy hazavágja – európai szemmel félreértett – iróniájával együtt, mint az egész posztmodern galerit”.
Ilyen tehát Babarczy Eszter, a hős Rorty-vadász. A zombik pedig a galeritagok, Alekosz vezérletével.
Az ádámcsutkára irányuló virtuális ütlegelés nem tartozik szorosan az „anyázáshoz idomult jelrendszer” tárgykörébe. Vagyishogy klasszikus anyázás nem történt, hanem viszont immáron kívánatossá vált szívlapáttal vágni a szívgödrömbe; hogy egyem a Babarczy-barát szívét ennek is!
És mindez azért, mert megkérdeztem: mi bizonyítja Babarczy Eszter állítását. Így azután mindjárt a szívgödörbe!
Elárulom, mert nincs mit tagadni rajta: tegnap érkezett egy, ha nem is ily brutálisan, de hasonlóan szívküldi (Babarczy-barát) levél a postafiókomba, megmondom úgy, ahogy van, Strájtné, született Fazikas Evelin írta, s aki (újfent) védelmébe vette Babarczy Esztert, mondván: egyszerűen csak egy banális félreértésről lehet szó, a kedves kritikus nyilván elnézett valamit Rorty könyvében. És hogy ezért nem indokolt a nyilvános hülyepicsázás, és már csak azért sem, mert nagyon meg lesz érte haragudva rám, és hogy általában sem szép dolog a hülyepicsázás. Ezt írták (a férjuram is aláírta a levelet, szintén feminista).
Nyúlfarknyi töprengés után úgy döntöttem, nyilvánosan válaszolok, a probléma ugyanis erősen érinti a közéleti viszonyok ingerküszöbét:
1) Nem én hülyepicsáztam, hanem valaki más (egy nevezetlen „politikatudós”), kinek hülyepicsázását nem én hoztam ide, hanem Babarczy Eszter. Méghozzá teljesen önként. Én Babarczyt idéztem.
2) Ahhoz, amit Babarczy a könyvében Flaubert-ről állít, Rortynak (Rorty könyvének) nincs köze, sőt ellenkezőleg: Babarczy állítása „ellenérv” Rorty „óriási ostobaságával” szemben. Magyarán: a fő-főbaromság nem Rorty nyomán, hanem originálisan, honi kútfőből bugyborékolt elő.
3) Esterházy Péter ugyan matematikus (matematika tanár), ám mégiscsak foglalkozik (hébe-hóba) szépirodalommal, s aki nyilván olvasta Babarczy könyvét (ha már egyszer kritikát írt róla az ÉS-ben), nyilván olvasta azt is, hogy Babarczy szerint az „ostoba” Rorty „nagyon zavarba jönne”, ha a kritikus a szeme közé vágna „folyékonyan” egy nagy női „kérdést” Flaubert „erkölcstelenségéről”. Nos, ennek dacára Esterházy kis híján elcsöppent az ÉS hasábjain Babarczy Esztert méltatván, hogy jaj, hogy mennyire „művelt”, és hogy milyen „megértő” ez a „kisdarab nő”.
Egyébként pedig tudomásom van róla: Esterházy Pétert egy neves politikatudósnő für alle fälle okosbögyörőnek titulálta (és nem hülyepicsának!!!), sőt azt is elárulom: e neves politikatudósnő én magam voltam annakidején.
4) Almási professzor dettó bögyörő (plusz szőrös a háta). Mutatis mutandis persze, nagyjából azzal a különbséggel, hogy Almási Miklós nem matematikus, hanem operabarát bunkószakértő és esztétaprofesszor, vagyishogy ő nemcsak Babarczy könyvét, hanem Rorty könyvét (könyveit) is olvasta, ha jól vettem ki a szavaiból (Mozgó Világ, 1997 június), méghozzá szakmai alapmegfontolásból olvasta, így néki már igazán illenék tudni, hogy az „originális” Babarczy Eszter mit értett félre, mit nem értett félre Rorty kritizált könyvének értelmiségi elolvasása közben. Nota bene Almási is elcsöppent Babarczy Eszteren. Nem akarom mondani, hogy eldurrant, mert ahhoz nem a szőrnek illenék fölállnia a kritikusi háton, ám akusztikailag megvolt a hatás!
Ez a dolog lényege. Vagyis a hülyepicsázás csak bájos mellékzöngéje, mondhatni, lapátos szívzöngéje az egésznek.
Mint ismeretes, az efféle parvenü köténykék a fakanál nyelét is csak akkor (esetleg akkor) veszik a kezükbe, ha beteget jelentett a cselédlány, merthogy ezeknek cselédjük is van ám, vö. Hunyady Sándor: Bakaruhában, Kosztolányi: Édes Anna; miközben tradicionálisan utálják a szolgálót, mert az ugyan rendesen elvégzi a háztartási munkát, ám egy normális esszét már nem hajlandó megírni helyettük, sőt még fórumozásra sem kapható „négerként”, így aztán a „lenyűgöző”, „originális", „unikális” entellektüelkék kénytelenek önkezükkel megmacerálni kiscollos nagypresztízsüket, minek eredményeként könyveikben a flaubert-i „erkölcstelenséggel”, az interneten pedig ama orbitális fekete lyukbailleszthető (freudilag kétcollos) szerszámnyél utáni áhítozással teszik magukat enyhén megmosolyogtatóvá.
Tegyük hozzá: még egy parasztgyerek is tudja, hogy a lapátokat nem a nyélvastagság különbözteti meg egymástól (a nickeket is csak a nyálvastagság), egyébiránt kétcollos lapátnyél nincs.
Kérem, csupán azt kellett volna megérteni, hogy a kulturált fórumozás nem azonos a személyeskedéssel. Legalábbis számomra nem. Velem a gyalázkodás, szitkozódás, fenyegetőzés éppúgy „nem játszik”, miként a hízelkedő személyeskedés! Magyarán: lehet engem „ütni, ütni, ütni, csépelni, alázni”, csak ennek éppúgy nincs értelme, mint a „szervilis krumplibuta nyalógép” dörgölőzésének. Vagy például az efféle üres személyeskedésnek:
Azokhoz a borderline szenvedőkhöz hasonlítasz, akik belerúgnak abba, akitől szeretetet és támaszt várnak, akik durva szavakkal vádolják és szidalmazzák a másikat, mert az nem becsüli és tiszteli őket eléggé, vagy nem áll ki mellettük. A borderline-ok a legelképesztőbb projekciókra és projektív identifikációkra hajlamosak.
Én is így látom: némely „borderline szenvedő” valóban elképesztőnek tűnik. Hol „krumplibután nyalógépeznek”, hol pedig eszelősen „ütnének, csépelnének, aláznának”. Láthatóan nem értenek egyébhez: dűlnek-borulnak egyik idióta személyeskedésből a másikba.
Ne legyen félreértés: nem azt mondom, hogy ez rossz, azt mondom, számomra unalmas! Vannak itt olyan dörgölődzők-szitkozódók, akik szövegeit már el sem olvasom. Ki kíváncsi arra, hogy egy ismeretlenül fontoskodó távdiagnoszta szerint egy másik (de éppúgy ismeretlen) nick milyen szenvedőkhöz hasonlít, milyenekhez nem hasonlít?
Aki olvasta Babarczy könyvét, pontosan tudja (kivéve persze a gyevi Miklóst és a gyevi Pétert), hogy Babarczynál is „szívlapáttal”, verbális szívlapáttal történik a „megértő” „leiskolázás”, például: „óriási ostobaságnak tartom” stb.
Miért kellene? Hisz’ immár több mint félévtizedes tapasztalat: semmi értelme, semmi hatása! Nem veszed észre? A világon semmi haszna, semmi eredménye annak, amit itt művelsz!
A szimpla személyeskedés még valós személyekre vonatkozóan is dögunalom, hát még személytelen nickek esetében!
Egyébként pedig létezik vonzó, lebilincselő női (és nem női) tulajdonság!
Nos, melyik az?
Az ugye itt eldőlt, hogy nem nyerő, sőt kifejezetten taszító a személyeskedő nyalókázás is, a személyeskedő gyalázkodás is. Akkor hát vajon melyik lehet az a tulajdonság, amely révén bárkit bármikor magunkhoz láncolhatunk? Ha akarjuk. Sőt sokszor akkor is, ha nem nagyon akarjuk.
Lehet rajta gondolkozni.
Esetleg lehet a tárgyról beszélni...
Számos érdemi kérdés fogalmazódott meg, csak a legutóbbit idézem: mi bizonyítja Babarczy Eszter állítását, mely szerint Richard Rorty (mint „nagydarab férfi”) „nagyon zavarba jönne” az „originális”, „unikális” „kisdarab nő” „leiskolázó” keresztkérdései nyomán? Például egy ilyen „leiskolázó” Babarczy-kédés: „vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését”?
Kérdezem: mi bizonyítja, hogy ettől aztán kurvára „nagyon zavarba jönne” Richard Rorty? Hiszen még én sem jöttem tőle zavarba.
Hát igen, nagyjából ilyen a fórumozás. Nem kell hozzá „nyalni” vs. „alázni”, és már csak azért sem, mert a „borderline” (pró-kontra) dühöngéssel az „eszelős” halandó valójában önmagát alázza porig, hanem „csak” válaszolni kéne: tárgyi kérdésekre írni tárgyi mondatokat.
Soha. Én ezt készséggel elhiszem, s hogy mások is elhiggyék, egyszer majd próbáld meg úgy is a sohát, hogy soha. Ilyen egyszerűen. Hátha sikerül. Tudniillik, ha úgy nem írsz soha, hogy viszont folyvást írsz (valamit), vagyishogy nem soha, akkor előbb-utóbb fölteszed magadnak a beutaltak klasszikus kérdését: írhat-e a macska egyszerre soha és nem soha?
Másik alaptörvény: ha szimplán személyeskedsz (még akkor is, ha közben soha nem írsz), ha úgy viselkedsz, mint Kiszel Tünde az operabálon, vagyis ha egyszer elindulsz lefelé a szánalmassá válás szappanos deszkáján, akkor nincs többé megállás. Végképp nem marad más belőled, csak a bugyigyűjteményed. Még Babarczy Eszter seggét sem fogod kiérdemelni, pedig, miként írva van, ezt a seggetitt mindenki megérdemli.
Rendben van, ha a zongorából értesz, mondhatom zongorával is: érdemes volna megnézned a Zongora a levegőben című filmet. Pontosan erről szól. Teljesen mindegy, hogy a dilettáns varnyú átkozódik-e, fenyegetőzik-e, rajong-e vagy éppen rajongást mímel, az embervarnyú így is, úgy is visszataszító jelenség.
Bacsó filmjében Kicsi Dániel dühös lett, fölállt a zongora mellől, otthagyta a koncertpódiumot, mert az első sorban ülő kékharisnyás banya Teljes Áhítattal, Művészi Átszellemüléssel rázta-csilingeltette műgyémánt fülönfüggőit a zongorista játéka közben. Nagyjából ez a film mondandója. A valóság viszont nem mese! Nem tudom, mi a célod azzal, amit itt művelsz, de legyen akármi, hogy nem éred el, az egészen biztos!
Filmen is érkezik a : 
