AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Van most az AMG-n ez a maxpontos Maud The Moth - The Distaff, ennél kevésbé metálabb nemigen kerül oda. Ilyen Tori Amos-szerű (már amennyire én őt az alapján a kb két szám alaján, amit hallottam, meg tudom ítélni) női énekes, főleg egyszál zongorás, szomorkás-emelkedett, klasszikus zenétől sem messze álló valami fura izé. Nálad fel szoktak bukkani néha effélék, meg persze Tibcsynél. Éppúgy lehet, hogy neked bejön, mint az, hogy sikítva menekülsz előle.
Én ma vagyok kb. úgy, mint a kolléga tegnap: tipikus hétfői aotd, ami véletlenül keddre csúszott. Elcsordogál éppen, kétszer is letoltam, de csúcs- és mélypontot sem tudnék nagyon kiemelni, talán a hosszú zárószám hömpölygése a legszimpibb. Persze nem rossz egyáltalán, de az amúgy kérészéletűnek bizonyult ősrockban is vannak ennél jobbak, ahogy nézem, még tőlük is, a következő lemezük. Sápadt 7/10
Én már a '80-as években olvastam valami mértékadó helyen, talán valamelyik Sebők-féle rockzenei könyben (Beatlestől az újhullámig?), hogy kétségbe lett vonva, énekes volt-e egyáltalán valaha. Na persze kérdés (ha és amennyiben valóban nála olvastam), mennyire volt mértékadó az a Sebők, aki az ABBA-t úgy jellemezte, hogy "olyan, mint a papírzsebkendő: egy használat után eldobandó". Ezt megjegyeztem, mert rosszul esett. :D
A Rings of Power egy szerencsétlenség. Nem is értem, hogy lehet a kettőt összehasonlítani, a Száz év magány egy messzemenően hűséges adaptáció, kifejezetten erős színészi játékkal, a másik meg egy hülyeség, ilyen szinten ritkán láthatóan rossz alakításokkal, pocsék castinggal és nevetségesen béna cselekménnyel. És amúgy még csak nem is feldolgozás, mert csak össze van tákolva az eleve is csak vázlatos sztoriból. Voltam akkora Tolkien-fan, hogy végignéztem, de nagyon kevés értékelhető momentuma volt.
Én két dolog miatt sem lepődtem meg, hogy ez nem valami ásítozós bluespilinckázás, hanem vérbeli hard rock. 1. elolvastam előtte, amit írtatok, haha, 2. Gary Moore azért a Thin Lizzyben is tolta, és előtte a Skid Row sem volt bárgyúság, aztán pont a 80-as évek közepén még egyszer összeállt Phil Lynott-tal, hogy előadják az Out in the Fieldset, ami elég jól is sikerült, sláger lett belőle, én is a rádióból vettem fel, sokat hallgattam, kedveltem. Ezzel ismertem meg Moore-t, és pont e dal miatt jelentettek utána csalódást az uncsi szólólemezei.
Szóval a Victimsnél nem a rockolással van bajom, még csak nem is GM sikoltozásaival, hanem inkább azzal, hogy a dalok minősége nem emelkedik ki az átlagjóból. Kivételek: címadó, Empty Rooms, Murder..., The Law... (ez simán elfért volna egy Ozzy-szólólemezen is). A lemez másik fele viszont felejthető. A Teenage Idol még ehhez a másik félhez képest is valóban elég izé, de a 80-as évekbeli rocklemezek zömén mind szerepelt egy-két ilyen szám. Amelyiken nem, azokból lettek a későbbi klasszikusok - habár egy csomó klasszikuson is előfordulnak töltelékek, úgyhogy ezt szinte kár is felemlegetni, a korszak sajátossága volt.
Mint már sokszor írtam, néhány éve nagykanállal zabálom a 80-as éveket, még a ciki részét is, így aztán ez a lemez is alapvetően tetszett. Still Got The Blues, faszom, ez sokkal jobb. Derekas 10/7
A szívemből szóltál. Bár a Walls-on kb. fele-fele arányban vannak Hansen- és Weikath-szerzemények, mégis olyan egységes az egész, mintha egy embertől származna az összes dal. Tudom én, hogy az Ozzy-féle véleményemmel szinte egyedül vagyok a világegyetemben, és ezzel a darázsfészekbe nyúltam, mégis vállalom. És persze értem én, hogy nem kell konzis énekesnek lenni ahhoz technikailag, hogy szerethető, közkedvelt stb. legyen az illető, ahogy kurva ellenszenves figura, béna frontember és kutyaütő dalszerző is lehet egy 4 oktávos született zseni - mindkettőre számos példa van. Csak valahogy Ozzy-val mindig olyan elnézőek az emberek, sok esetben kettős mércét érzek. De lehet, tévedek. (Nem beszélve az emberi oldaláról, amit szintén nem gondolnám pozitív és követendő példának, még úgy sem, hogy nem vagyok a haverja, az is lehet, hogy amúgy egy csupa szív ember.)
Tegnap hallgattam meg ezredszer a Walls-t...Kai nyilván nem a hangja miatt metal god. De mint a káprázatosan gitárjátékában is, nagyon szépen összeszedi az autentikus hatásait.
Halford-ként sikítozik és megvannak Di'Anno jellegztetes manírjai is, de képtelenség haragudni ré, mivel ellenálhatatatlanul szórakoztat és az aranymetszés mértékletességével rakja össze a koktéljait.
Én már annak is tudok örülni ebben a vizuális elmebajos dömpingben, ha egy méltó feldolgozásra lelek, és ráadásul az elsőre sikerül elfogadhatóra, nem többedik nekifutásra, lásd pl. a Dűnét. Meg annak is tudok örülni, ha valami végre nem folytatás, előzmény, leágazás, meg a faszom. De persze nem kell hogy tetsszen mindenkinek.
Ez a Rings Of Power az amazonos sorozat? Mert azt meg én kaszáltam kábé két epizód után, számomra ultrapocsék volt.
Ozzy melyik párhuzamos univerzumban volt világklasszis?! Minden idők egyik leggyengébb énekese, rém irritáló nyekergéssel, teljesen indokolatlanul van túlértékelve, "csak" mert jókor volt jó helyen (egy valóban klasszis banda élén). Közben pedig pl. Quorthont mennyien savazzák a szintén nulla, hamis fahangjáért, amikor ő meg egymaga két műfaj létrejöttében is főszerepet vállalt, de mondhatnám Kai Hansent is (lásd Walls Of Jericho).
A nagy hájp hatására elkezdtem, de 1.5 rész után lehet, hogy kasza tibire hallgatok. Szerintem vannak könyvek, amikhez felesleges hozzányúlni. A Rings of Power-nél is azt éreztem már, hogy valami kikúrt logikátlan/értelmetlen ez az egész történet egy sorozatban elmesélve. Kezdve azzal, hogy Szauron annyira nagy manipulátor, hogy egy hülye is rájönne a gaslighting-olására, nemhogy a csúcstündék. Én valahogy nagyobb játékosnak hittem az öreget.
Jó ideje fenntartásokkal kezelem Anselmo dolgait, így ehhez a lemezhez sem fűztem semmiféle reményt... erre irgalmatlanul tökön rúgtak egy gonoszan gőzölgő black/death/sludge/punk/minden-ami-mocsok egyveleggel. Fülöp barátunk is csak hörög, krákog, semmi panterás kimértség. Mondjuk kellett hozzá, hogy a durvább zenei színtéren kipróbált (Cattle Decapitation, Agoraphobic Nosebleed, Pig Destroyer, Misery Index) arcokkal közösködjön, Adam Jarvis dobolása itt is hab a tortán. Kb. 35 perc lehet, de úgy elég egy szuszra ebből, hogy szívesen pörgetem már másodjára is. Fasza.
Totál más, mint amire (blues-rock) számítottam, de a kellemesnél nem kúszott fentebb az összkép a hard-rock jellege okán sem. Az a tipikus hétfői AOTD minőség, amiről kurva nehéz bármi értelmeset írni. 100/65.
Sejtettem, hogy nem lesz krityó-tolongás (legalább parszek beszállhatott volna :D), én azért megvédem valamelyest a Moore-ndér becsületét. Még bőven Gary hardrockos érájában született anyag, de nem a legjobb. Az a következő két lemeze lesz. De ezzel is inkább az lehet a szitu, hogy sikerült jóra hallgatnom. Több ízben rászólnék a főhősre, hogy taposson már egy kicsit a gázra, mert túl cammogós, vánszorgós a témázás, például rögtön a nyitó címadóban, ráadásul elég kínos sikítozásba fog itt a jó Gary. A következő Teenage Idol meg csak simán cringe. Az Empty Rooms azért a rockballadák között előkelő helyet foglal el szerintem, Gary büszke is volt rá, annyira, hogy a következő albumára, a Run For Cover-re újra felrakta (Run For Recover, haha). Van még itt jobbféle Yardbirds feldolgi, jó kis szólóval (Shapes Of Things), “ejnye-bejnye szovjet elvtársak, hogy lelőttétek a koreai utasszállítót” beszólás, zeneileg a lemez legpofásabb dala képében (Murder In The Skies), amit aztán el is ront egy lehető legtipikusabb AOR számmal (Hold On The Love). Maradjunk annyiban, hogy ha ajánlani kéne Gary Moore-t, nem ezt a lemezt ajánlanám először. Jóindulatú 7/10
(Off, de azért nem túlságosan, volt itt könyves meg sorozatos listázás is, ugye)
Nézte, nézi valaki a netflixes Száz év magány sorozatot? Én most értem az első évad végére (természetesen szigorúan eredeti spanyol nyelven). Nem tudhatjuk, Márquez mit szólt volna ezt látva, de ha nem is lett volna oda érte maradéktalanul, elégedetlen szájhúzogatásra szerintem semmi oka nem lett volna. Ő csak azért nem adta oda életében a megfilmesítés jogát, mert attól rettegett, hogy mittomén Robert de Niro lett volna José Arcadio, Meryl Streep meg Úrsula, egy steril hollywoodi díszletben felvéve, az iszonyat bonya történetet egy kétórás filmben lezavarva. Na erről itt szó nincs, ez a feldolgozás a lehető legnagyobb tisztelettel nyúlt a regényhez, ennél hitelesebben talán képtelenség is lett volna megcsinálni. És nem sajnálták a játékidőt sem, és még így is jó tömények ez egyes részek. Maga Macondo perfekt, az Aureliano-t és a felnőtt Úrsulát játszó színészek abszolút telitalálatok, de a többi karakter is teljesen rendben van. És mégis: amit a Gyűrűk Uránál éreztem, hogy egy új szintre emelte a film a regényt, az itt elmaradt, itt csak közel egyenrangú a sorozat a könyvvel. De ez esetben azért ez is elég nagy mondás.
Khmm... csak úgy érdekességnek: a jelen topiknál kissé nagyobb látogatottságú angrymetalguy meg még 2025 majdnem tavaszán is attól hangos, hogy Diamondnak énekproblémái vannak, a hsz még lájkolva is van, szóval talán nem egyedi vélemény.
(az agymosi EFB lemeze alatti hsz-ek között találtam)
