AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Nekem, mint régi hard rock/heavy metal zene kedvelőnek, nincs igazán jó véleményem a Pink Floyd-ról.
Kb. 1980 óta hallgatok ilyen stílusú zenéket, s természetesen próbálkoztam velük is fiatalon, de szerintem egyik stílusba se nagyon férnek bele, s ezért nem is foglalkoztam velük.
Nyilván van néhány, egy rocker számára is hallgatható szerzeményük, de ennyi.
Kb. az a szint számomra, mint a Yes, U2, Genesis,stb-stb, amikre ráhúzzák a rockzene kategóriát, aztán hallgassa, aki akarja vagy bírja!))))
Úgyhogy én inkább meghallgatok egy Kalapács-Első merényletet vagy egy Dream Theater- Falling into infinity-t, ha már lehet választani.
Nem is dortmundiak, hanem svédek, de akkor minek van a bandcampen rajtuk a Dortmund címke? Ja, a Century Media minden kiadványát bedortmundozza. Idióták.
The Bones - Bigger Than Jesus Nocsak, egy régi ismerős. Egy lemezüket ismerem, a Flash The Leathert be is listáztam a harmincvalahányadik helyre. Őszintén szólva azóta nem hallgattam sem azt a lemezt, sem mást a dortmundi punk rockerektől, de abban egészen biztos vagyok, hogy a FTL sokkal jobb volt ettől. Ez az a fajta punkrock, ami szervesen támaszkodik a rock'n'roll és a rockabilly standerdjeire, időnként pedig felböffen némi langymeleg germán sör. Stílusában nagyon közel vannak a skandirock rock'n'roll szekciójához, de őszintén szólva ezeket a dalokat még közepesnek is csak nagy ráhagyással lehet nevezni. Először a lemez közepén lévő a Screwed, Blued And Tattooed-ra kaptam fel a fejem, a Flashback kórusai is kellemesek, de túl sok a punkzenei sablon, és állandóan előbújnak azok az ízek, amit itthon leginkább vébékás punknak szoktak nevezni. Nem veszélyes, inkább csak szenilis. Belehallgattam még a Flash The Leather-be, hogy miért is listázhattam be ezeket, és ott azért fémesebben adják elő magukat, és a dalok is sokkal jobbak. A Compadres, a Chainsaw, vagy a This Dance azért megütnek egy erős másodvonalas skandirock szintet. A Bigger Than Jesusról még eszembe jut, hogy majd ha egyszer kidobja a gép a finn Bluestation egyetlen lemezét, azon szintén lesz egy Bigger Than Jesus címet viselő nóta, de az már gyilkolni fog.
Meg kellett hallgatnom, mert csak arra emlékeztem, hogy a Free Fourban tetszett a szinti hangja. Nem szeretem továbbra sem, főleg így a Meddle és a Dark Side között meglepően gyenge. A More-nál azért jobb. Azt sikerült még megállapítanom, hogy a magyar kiadás nagyon jól szól (a Meddle is).
Jóenberkedhetnék, hogy tetszik, de nem igazán tetszik, mert nem túl hallgatóbarát lemez az én türelmem pedig igencsak véges. Pedig a későbbi lemezek, főleg egyes számok igencsak legfelső polcon vannak a szívemben.
Nos háromszori meghallgatás után úgy gondolom ez is egy very kiváló Floyd album, legfeljebb kevésbé direkt a hatásmechanizmusa és így kicsit több idő kell a befogadásához. Alapvetően az összes szám rendben van, mégis számomra a közel 12 perces instrumentális címadó az, amelyik a leginkább elgondolkodtató tétel. Az elején az a módfelett idegesítő sípolós keretrendszer rendkivül ismerős momentum volt, mely valószínűleg jó néhány később psychohorror, thriller vagy hasonló movie alap felszültségfokozó eszköze lehetett. Aztán az a zseniális dobfrekvenciának az ötlete, tutira hozzájárult az olyan későbbi ilyesmire épülő gigaslágerekhez, mint pl a discókorszak Rasputin-ja. A szám vége a kvázi felemelkedés, feloldozás rész pedig már a feel good zenék világába vezet át páratlan ütemérzékkel. Ezen csodálatos számon kivül nekem még a későbbi dalközpontúbb mega Floyd felé mutató Remember a Day illetve a záró a Piper korszakra ragyogóan visszautaló Syd Barret-tes Jungband Blues tetszett leginkább. De amúgy az egész album igazán remek szórakozás.
Azt érteni vélem, hogy harmincon felül a Pink Floyd már nem ciki, én egyelőre odáig jutottam el, hogy a Piper mellett a Saucerful is tetszik (illetve kezdek a WYWH-vel kapcsolatban is pozitív érzéseket táplálni). A kedvencem erről a lemezről mindig a Set the Controls... volt és most is az, valahogy "beljebb" van, mint a többi dal, jelentsen ez bármit is. Tetszik még a Corporal Clegg, amiben ha kicsit belegondolok, már megjelenik a társadalomkritikus vonal (megbolondult, alkoholista féllábú második világháborús veterán, gondolom, voltak ilyen emberek 1968-ben Angliában), de inkább csak megmutat valamit anélkül, hogy szádba rágná a tanulságot, illetve az utolsó két dal jó kis skizofrén beborulása. De a többi is jó. 8/10
