azért a semmittevô perceidben az evésrôl se feledkezzél meg! A kilók ilyenkor valóban könnyen lemennek, csak aztán az még a közérzeteden is ront:(
Puszi és a lehetôségeknek megfelelôen jó hévégét!
ona
Egyfolytában ilyesmiket csinálok, és igazándiból az együttlétünk utolsó 1-2 évében is ugyanezt csináltam, menekültem a problémák elől.
No de most a 7végén majd kiderül hogy birom elviselni magam. Lemondtam minden programot (egyszerűen nincs kedvem az értelmes elfoglaltságokhoz, minden annyira untat), és várom a spontán lehetőségeket. Ha nem lesz ilyen, akkor talán ismét elkezdek olvasni.
Egyébként normális körülmények között szeretek egyedül lenni, sokszor kifejezetten jól esett 1-1 magányos este.
Csinalj olyan esteket, hogy ne tudj unatkozni! ;)))))
No de komolysag: meg fogod szokni, sot egy ido utan elvezni is fogod talan azt, hogy atmenetileg nem kell senkihez igazodnod otthon. Csak ne tengjen ez tul, mert kesobb esetleg mar nem is tudsz senkit befogadni, azt pedig ugye nem kellene. Fel a fejjel, de nezz a labad ele! :)
Meg kell tanulni egyedül lenni, sőt, élvezni az egyedüllétet. Persze nem könnyű, de nem ám, tudnék mesélni... :-) A türelem a kulcsszó, többet most nem is írok, mert rohanok.
Sziasztok Kedvesek!
Köszi a hozzámszólásokat mindenkinek.
Az a bizonyos szerdai egyedüllét teljesen betette a kaput. Mivel hipp-hopp leadtam 8 kilót (és tök gebe vagyok), mindenki állandóan piszkál, hogy főzzek magamnak, egyek, stb... ezért főztem egy kis farfalle tésztát, meg gombás szószimószit. Persze eddig minimum 2 főre főztem, ezért sikerült 2 napi adagot összehozni, amit fel is faltam rendesen. Majd kihánytam. (bocs)
És közben rájöttem nagy okosan, hogy krónikus társfüggő vagyok. :-) Egyszerűen nem tudok egyedül lenni. Odáig fajultam, hogy kinyomoztam egy volt pasim telefonszámát, majd felhívtam. A mamája vette fel, persze jól leraktam.
Valószínűleg ha ő veszi fel, akkor is lerakom. Hiszen mit is mondhatnék neki?! Helló, 10 év után ismét itt vagyok, mellesleg válok, és nem tudok egyedül lenni, nem jössz át? Szánalmas vagyok... (ja, mellesleg anno kb. 3 hónapig jártunk, és nem volt rózsaszín a történet, szóval, tényleg tök hülye vagyok)
A tegnapi nap már sokkal jobb volt, az egyik barátnőmmel vígasztaltuk egymást egy üveg bor társaságában, és jó kis pohárköszöntőket mondtunk a férfinemre...
Napközben minden rendben, a munkám lefoglalja a gondolataim, csak az esték nehezek. Bárcsak hipp-hopp megerősödhetnék, és nem félnék a szürke, magányos estéktől...
Jó dolgok azok az érzések. Tényleg, nem viccbül mondom. Csak van 1 probléma: néha hihetetlenül működésképtelen az egész, pedig nagyon jó érzések munkálnak az emberben. Van úgy, hogy hiába minden, a két ember nem tud együtt üzemelni...
Bocs, kevés az időm, és elgépelem állandóan. Az e-betűkkel meg nem vagyok jó viszonyban. Pech, hogy a magyar nyelv rengeteg e betűt tartalmaz;o)
Csak azt akartam mondani még, hogy én is elrontottam az egész életemet azzal, hogy nem léptem meg bizonyos dolgokat, illetve, amíg nem kezeltem ésszel, vagyis tudatosan az érzéseimet, hanem elfojtottam őket, elbagatelizáltam őket, vagy kigúnyoltam magamat miattuk, sárba tiporva ezzel önmagamat. Ennél nagyobb butaságot el sem tudok képzelni most már. Az árát megfizettem, és fizetem most is. Csak óvni akarok mindenkit ettől. Mert pokol, mi ez után jön.
Ne szégyeljétek sem a fájdalmat, sem az érzéseiteket. Mind jogosak, és helyénvalóak, még ha olykor önzőek is, vagy gyerekesek!!! Figyeljetek oda rájuk, és keressétek meg azokat, akikkel meg lehet őket emberséges módon osztani! Addig meg se álljatok, míg nem akad legalább egyvalaki, aki odafigyel rátok tisztességesen, és legalább végighallgat, ha tanácsot adni nem is tud!
Ez a talpraállás egyetlen titka, semmi több.
S az, hogy aki fel meri vállalni önmagát és az érzéseit, az a bátor és erős. A többi mind hazug és gyáva. Takargatja emberi mivoltát..Meg is fizetik mind az árát...
Nem lényeg, ez már nem ide tartozik.
Hm.
Nekem időm nem jutott sosem arra, hogy foglalkozzak azzal, hogy éppen fáj. kismilló feladat ért utól közben, és még csak menekülnöm sem kellett semmi elől, mert egyszerűen csoportosítani kellett az energiáimat, és holmi szerelmi bánatok maradtak a végére. Persze, később rádöbbentem, hogy minden mindennel összefügg, de ennek gyakorlati tapasztalatit már részletekben előadtam abban a gusztustalan stílusomban, amiről állítólag szaglik, hogy könyvből van. Pedig nem. De ez nem számít.
Nem nagyon mondtam eddig semmi olyasmit, amit nem a saját bőrömön tapasztaltam volna meg, így tudom, hogy mit szabad tenni az érzésekkel, és mit nem. Azt is tudom, hogy az időzítés olykor szükségszerű, máskor kényszer, és ha ez nincs meg, az ember élte egészen egyszerűen elkalapálódik, hogy finom legyek, és nőies.
Az, hogy a magam részséről elve nagy frkvencián rezgek, hatalmas amplitúdókkal, egyéni kérdés. Az, hogy ennek vonzatai micsodák, az is. Viszont a rezgést létrehozó jelenségek mindenkinél ugyanarról szólnak. Én ezekről igyekszem beszélni, kihagyva a magam dallamait a sorból.
myo
Hhhm,mondasz valamit:) Egy kirándulás nagyon jó ötlet..:) Nekem is ki kell gyalogolnom a frusztrációimat, aztán meg csatlakozom a klubotokhoz:)) Mármint ami a kikérést illeti a jövővel kapcs.:)))
A hullámvasut meg igenis jó dolog, én mániákusan vadászom őket mindenhol amerre csak csavargok a világban:)) A nagy rókát még én se láttam, nem veszélyes az rám:))
Új vagyok errefelé, de látom sokakat levert a szerelmi búbánat, és erre nekem is van egy kis történetem, talán valakinek segíthet....
18 évesen ismertem meg életem Nagy szerelmét, és több mint 6 évig tartott a kapcsolatunk... Végén persze szakítás, és igazából innentől kezdve érdekes a dolog. Én akkor azt hittem, hogy Ő az aki kell nekem senki más nem pótolhatja, de még csak meg sem közelítheti azt amit tőle kaphatnék... Éreztem ezt benne is és több hónapon keresztül "véletlenül" a lakása előtt sétáltam el, véletlenül kerestem azokat a lehetőségeket, amelyek újra kézzelfoghatóvá tették volna azt a csodát amit átéltem vele... Csak hát idővel rájöttem, hogy ami elmúlt azt nem lehet újraélni, és egy esetleges kibékülés után MÁR NEM az lenne ami volt! A múltból nem lehet építkezni, és sajnos előrébb lépni sem amíg nem lépünk túl ezen. Ha mindenkiben az ex-et keressük, hogy is felelhetne meg bárki is a jövőben? Egy álomképpel nem lehet versenyezni... És felmerül a kérdés, hogy az adott Ő kell nekünk, vagy csak az érzést keressük újra, ami jó volt? Ez a legnehezebb része, nekem majdnem fél évembe került, míg a múlt merengésén (és keresésén) túllépve a jövőt kezdtem el kutatni.... Nagyon nehéz letiltani magad (legbelül) a másikról, de idővel sikerülhet elfogadni ezt, csak nem becsapni önmagunkat... Erre vannak a barátok, és a programok, otthon a szobában egyedül csak Rajta és a hibákon gondolkozik az ember, én majdnem becsavarodtam mire már mással is tudtam foglalkozni. Közhelyes, de sport, baráti társaság, és nem Róla beszélni, mert az nem vezet sehova szvsz.
Na ennyi, mindenkinek akinek vége, fel a fejjel, és előre!
Teljesen jó vagy. Én hullámvasutazok bőgések nélkül. Aztán a bőgés akkor jön már, amikor se híre, se hamva a dolognak, viszont hullára jahszoltam magam. Mint most. Mindenen elsírom magam, aztán bújkálhatok az utcán az emberek elől. Menekülök a budikba, ilyesmik. Pedig amit siríathatnék ezer éve volt. Talán igaz sem volt.
Hát, ez van.
myo
Tudok mondani olyan dolgokat, amikre sokkal kevésbé illdomos rászokni, mint az ilyen "kilengős" szombat estékre...
Vagy közelítsük meg a dolgot a másik végéről: végre szabad a szombat estéd, amikor azt csinálsz és azzal csinálod, amit és akivel csak akarod. Szinte irigyellek :-))
Igen, a barátaim aranyosak, és vigyáznak rám, alig van szabad estém. A mai például az lesz, és félek is rendesen. Tudom, hogy nincs mitől, csak ma olyan sz@r passzban vagyok... Állandóan elbőgöm magam, szánalmas...
A szombati részeg éjszaka jó volt, ismeretlen, furcsa, éppen ezért izgalmas. De nem kellene rászoknom... :-)
Igaz, igaz... elfelejtettem már teljesen (látod? csak idő kérdése :-)), én sem az első hónapban mélyültem el a zenében (akkor még inkább a kocsmák és billiárdszalonok, illetve baráti nagybeszélgetések vonzottak), hanem amikor a nagyján már túl voltam, és sokkal inkább foglalkoztatott a jövő, mintsem a múlt. Hát igen, odáig el kell jutni.
Azóta (02.08) még nem voltam moziban és kiállításon sem. Az első 2-3 napot bőgéssel, önsajnálattal töltöttem. Utána úgy éreztem, hogy jól vagyok, túl vagyok rajta, hogy ennek így kellett történnie (és tényleg), ilyesmi... Viszont könyvet nem tudok a kezembe venni, egyszerűen elkalandoznak a gondolataim. Olyan pórias dolgokat csinálok, hogy tv-zek, rádiót hallgatok, de ne kérdezd, hogy milyen műsort néztem tegnap este...
Azért furi lenne, ha 8 évet úgy el tudnál dobni, hogy rögtön minden szép és jó... érzékeny állapot befigyel amúgy? Ilyen időszakban az ember elmerül a művészetben (zene, film... kinek mi), sokkal mélyebben meg tud érinteni, mint hétköznap.
ringatom, ringatom, de most meg már szédülök...
ez az állapot tényleg olyan, mint a hullámvasút. van olyan, hogy úgy érzem, már jól vagyok, aztán pedig valami apró bigyón kiakadok, és következik a sírás-rívás. és közben sajnálom magam, és arra várok, hogy ismét normális legyek...
