“Egy bácsikám, ki csősz volt s egész évben a Varjúdomi kunyhóban lakott olyan mesét mesélt, amilyen éppen abban a percben eszébe jutott. Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét. Így csinált nékem hosszú orrot, kedvet ahhoz, hogy éljek úgy, ahogyan ő élt. Mert ő volt, ő meséje minden hőse, a hónapok és magok ismerője, kinek a nap volt kalendáriuma, szél a nagyapja, parázs meg a húga”
Bántalmazóvá nem feltétlen a bántó szándék tesz valakit, hanem ez sok esetben egy működés, ami azt jelenti, hogy az illető képtelen empátiát gyakorolni, képtelen a másik ember nézőpontját meglátni, képtelen a másik ember igényeit figyelembe venni, mert kizárólag a sajátjai kielégítésével van elfoglalva.
Ez egy érzelmi fejlődésében sérült és megrekedt gyermek attitűdje, felnőtt testben. Ez a karakter partneri kommunikációra és együttműködésre képtelen. Minden kölcsönösségre való törekvés érthetetlen a számára, hiszen ha neki valami megfelel, ugyan mit akarhatna a másik? Az, hogy a másik is élő emberi lény, saját igényekkel, irritáló számára, és erőszakként éli meg. Azt a puszta tényt, hogy a másik alapjogait szeretné érvényesíteni, amiknek természetesnek kellene lenni, ez a karakter a saját mindenhatósága vagy kontrollja megsértéseként éli meg és büntet érte. A másik fél állandóan támadva érzi magát, így egy védekező pozíciót vesz fel egyvégben. Minden arra irányuló törekvés, hogy belátást, megértést, együttérzést érjen el, kudarcot vall, hiszen éppen ezek gyakorlására nem alkalmas, illetve érzelmileg nem elég érett a partnere. Mindkét fél frusztrált lesz, mert az áldozat magát kihasználva fogja érezni, a bántalmazó pedig követelőzőként fogja megélni a társát, és nem fognak szót érteni. Nem minden ember képes szimmetrikus emberi kapcsolatban működni, és ezt el kell írnunk, mint veszteséget. A szocializáció és a társadalmi berendezkedés is az aszimmetrikus viszonyoknak kedvez, így sajnos ezen nincs mit csodálkozni.
Azok a kapcsolatok életképesek, és sajnálatosan igencsak kisebbségben léteznek, ahol ugyanazok a jogok és felelősségek illetik mindkét felet, ahol csak annyit enged meg magának az egyik fél, amennyit a másiktól is elfogadna, ahol ugyanannyi energiát fektetnek be, mint amennyit kivesznek belőle. Természetesnek venni egy másik ember odaadását csak ideig-óráig bő forrás, mert ha nincs utántöltve, kiapad. A fejlődés irányát a nemrégiben kiherélt genderszak mutatta (volna) meg.
Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar – Ha vert az óra – odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szűlőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
