Az agyagos oldalban, fel a köves hegyig, ilyenkor szép a mélyút: cifra lombok szegik. A hegyről nyikorogva jön le a fásszekér. - A fa közé rejtőzve, mélyúton, jön a tél...
Emlékszel-e? multkor egy eperfa tövén Feküdtem. S szivem fölött lehúnyt szemekkel A te fejed nyugodott. És néztelek. S két összenőtt szemöldököd Egyszerre szétvált és elindult És vékony ívben lekonyult. Akkor, igen, akkor volt, hogy a szivem Nagyot dobbant. S szédülve vártam, Hogy a föld alattam megnyilik.
Akkor volt, hogy az Úr kinézett Az ablakán s úgy vette észre, Két kancsal csillag egyszerre lefutott. S hajdani szép tüzére Már csak két fekete csík Emlékezett az égen. S akkor volt, hogy az Úr azt hitte, Ebből bizony zavar lehet még A világegyetem relativ rendjében: S megijedt. Mert bár félni ő sosem fél, De megijedni néha szokott. S ilyenkor, szive, szive, a Föld, Föld, Föld, Isten szive, sziv, sziv, ideges sziv, Nagyot dobban. Akár az enyém.
Nagyot dobban. S azalatt Japánban Egy eperfa tövén egy kicsi lány Úgy érzi tán, hogy éppen az én szivem Fölé hajtotta fejét, S halála percén Rám gondol a ferde szemével!
A harmadik nemzedék ez irányváltoztatásának már határozott jelei mutatkoznak. Már akadnak olyanok, akik megtalálják az - ez esetben helyénvaló - középutat a szigeti elzárkózás és a kalandos tengerreszállások vakmerősége között. Azokra a fiatal írókra és tudósokra gondolok elsősorban, akik az Apollo köré csoportosulva a filológiától és tájkutatástól «induktive» érkeztek el általánosabb kérdésekhez és válaszokhoz s tapintatos okossággal szoktatják szemüket a távlatokhoz. Még nem Európa: de már Középeurópa. Még nem demokrácia, de majdnem az: humanizmus. (Mi más a demokrácia, mint humanizmus a társadalomgazdasági és politikai gyakorlatban?) Itt megbírálják a magyar «újromantikát» [*] itt tiltakoznak az ellen, hogy Horatiusból «thrák bálványt faragjanak a mithoszimádók kedvéért» [*] , itt tanítvány mer még hódolni mesterének s megköszönni «az apák harcát a fiúkért.» [*] Itt fiatalok írják a nemzedékelvű élcsapatnak, hogy «hol itt a nemzedék? Itt hangoskodó emberek vannak.» [*] Az Apollo kimondja, hogy «amit (népies íróink ma) zavaros szociálfasiszta lelkendezésükkel követelnek, a Huszadik Század és a régi Nyugat szociális problémákkal foglalkozó írói már régesrég határozottabban és pontosabban kimutatták: latifundia Romam perdidere». [*] Itt nem üres szó a középeurópai humanizmus: a román és szlovák irodalom problémáinak tárgyilagos és szeretetteljes ábrázolásával szolgálnak határokat összemosó emberi eszményüknek. [*] Nem zúg a nagyharang, de az elmékben tisztul a köd s a szívekben nem terpeszkedik a gőg. Az auspiciumok biztatók. S hogy azzal a verssel zárjuk, amellyel kezdtük: «Tán száz ily zátonyon épül majd az új és szebb Atlantisz»...?
[*] Mátrai László, i. m. Apolló. III. 1935.
[*] Halász Gábor: Horatius, u. o.
[*] Bóka László: Gombocz Zoltán, u. o.
[*] Bóka László: Korszak és nemzedék, u. o.
[*] Gál István: Humanizmus és magyar néptudomány, u. o.
[*] Gáldi László: A román irodalomtörténet tájrajzi problémái és Sziklay László: A szlovák romantika pánszláv jellege u. o.
Szálkás és komor lettél én lágy városom, fölötted a le nem kaparható borostás őszi-ég... Esteledik... s a lassú eső úgy hat el fülembe, mintha távol egy rossz szekér döcögne.
Ezerkilencszázhuszonhétben, egy este, tán boldog voltam itt, egy betelt, dolgavégzett, napszítta nyári kertben, két fa között a háló: én voltam ringó terhe, lábunknál mendegélt a Hernád, mámoros szél játszott a lombbal s a lomb homlokommal - mintha egy kifeszített háló volna a menny is: benn kövér ezüst potykák a tátogó csillagok...
Hová szóródtatok szét annak az ifjúságnak sorsosai, véletlen cinkosok? S köztük drága barát: hová lett Bumbala, ki vadregényes gúnynevét szelíden viselte - ó, kedves filozopter - - látlak egy túlvilági kávéház hajnalán, üres csészék hada, száz ideges cigarettavég közt, kedvenc «modernjeiddel» - utolsó mohikán, kinek szent volt a szép s szent csak a szép volt.
Az ember egy-egy helyre visszatér és a viszontlátás örömeit színezi jóelőre titkon: egy régi uccát, ódon templomot, egy lánynak hajszínét, egy kézfogást: és minden más, jaj, szemtől-szembe más! Ha boldog voltál egyszer valahol, emlékét őrízd meg préselt virágként, ne érje új valóság - visszatérni nem szabad!
Kassa, te is - Midőn először láttalak: mintha csupa sétány s cukrászda volna minden itt s csak játékból dolgoznának olykor az emberek - S most mit vihetnék?
Kis képet, melyben együtt látnám másult s régi arcodat?
A kávéházi zúgot tán, hol estelente az emigránsok rakják egymásmellé csendesen az elefántcsontszín dominóköveket, mikéntha Pestre-szálló álmaik véget nem érő menetét építenék?
Mi voltunk csak: te, én s a híd kopott aszfaltja, melyen álltunk, és előttünk az óriás iromba vastraverz. S úgy vett körül a cirádás nehéz köd, mint képet egy befuttatott keret. Nem létezett más – és ha létezett is, csak kívülünk, más terek és idők más vonzásának más törvényei szerint… S akkor egyszerre, hirtelen, két csók között szinte a számba súgtad, rezgő ajkaddal csak, hogy itt a perc, meghoznod az áldozatot, amelyben el kell hogy veszd magad, a furcsa összeadást, amelyben egy marad csak kettőből: két testből csak egy! S ahogy elért hozzám, a vágy s a fájdalom rövidhullámain, egyszerre széthullt a keret, amelyben oly messze tudtuk magunkat, mindentől, áthághatatlan távolban, mint az élettől a kép. Ó, kénytelenség! örökkévaló megalkuvások! Itt csillog köröttem minden pompájával a drága város, százezer ház! és millió szoba! és nincsen egy sem, egyetlen kicsiny szobácska, egyetlen kis heverő, ahol öledhez hullhatnék, siratva tizennyolcéves ifjú életem: a vesztett múltat, a magánybafúló jelent, s arcomra-komorló jövőm!…
Csip már a hideg, csip bizony. Reszket az ágon a kócos Verébhad. Reszket az őszi sugár s futtában szikrát ver a ritka Levegőben. Kék az ég, hidegen keményen kék. Gyönyörüség S fájdalom belenézni. Olyan, akár egy feneketlen Mély tó, melyben egy koporsó uszik, - az elmult Nyár szép emléke... Oh mért kisértesz az őszben Szép halott? - Mért mosolyogsz rám, levitézlett Boldogság, szépség, szerelem? - Nyár vagy ősz, - oly mindegy!... A télnek Bandukolok lassan elé. Vacsorám magam kell megfőzzem a konyhán. S vendégem - legföllebb ha egy jön, - a Szomorúság...
Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét Ugy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb... Bús sorsom keze már, mint könnyü, kényes, úri Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot Oly lágynak és szelidnek rémlik, bár elcsigázott Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri...
Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék, Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem: Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón S lágyan... s kedvenc párfőmjét agyzsongulásig szívom, Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától...
S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir, Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett. S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka Életemről letelt s bízón a szürke dolgok Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja...
Im, most is... tenyerem arcomhoz szoritom, Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak! S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton... ...Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen Metélné lágy szivem s mint durva felcserek Kontár kése nyomán a finom, dús erek, Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!...
