Aznap este, úgy fél hét tájban a szolnoki játékosok és edzők még maguk sem hitték el, hogy sporttörténelmet írtak. Alig két év alatt a B-csoportból a bajnoki címig küzdötték magukat. Érett, profi játékosok, akik keményen megküzdöttek a sikerért. Azért az aranyéremért, melyet akkor, ott, közvetlenül a találkozó vége után meg sem kaphattak. De talán nem is bánták. Majd otthon, ahol viszont piros-feketében játszik az ég...
Aznap este, úgy fél hét tájban maroknyi szurkolósereg tombolt a zalaegerszegi arénában. Sokan szabadságot vettek ki, beteget jelentettek az iskolában, csak azért, hogy elkísérhessék kedvenceiket. Talán érezték, hogy valami készül? Inkább életforma ez: bárhol játszik a csapat, ott kell lenni, a szurkolni az utolsó pillanatig, hogy erőt meríthessenek a biztatásból a játékosok akkor is, ha már ólomsúly húzza a lábakat és kifogyott az oxigén a légtérből. Jót és rosszat, esőt és napsütést együtt kell megélni, osztozva a sikerben és kudarcban egyaránt. Most pedig a jó, a siker, a napsütés következett. Meglett férfiak sírtak a játéktérre borulva, mások eufórikus állapotban táncoltak, énekeltek. Egyetlen szó dübörgött az agyakban, a szívekben; Bajnokcsapat!
Aznap este, úgy fél hét tájban benépesültek Szolnokon az addig kihalt utcák. Vadidegenek borultak egymás nyakába, még mindig hitetlenkedve kérdezgették egymástól; ugye te is láttad? A boltok pezsgőkészlete pillanatok alatt elfogyott, a szurkolósereg pedig útra kelt. Elzarándokolt a játékosok és edzők lakásaihoz, éltette az akkor még Zalaegerszegen ünneplőket, tudatva a környéken lakó tájékozatlanokkal, hogy ott bizony bajnok lakik!
Ahogy telt az idő, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze a Kossuth téren, a városháza előtt, Valahogy mindenki számára egyértelmű volt, hogy csakis ott lehet fogadni a hazatérő bajnokokat. Múltak az órák, fiatalok és idősebbek együtt vártak, ezredjére is felidézték az elmúlt hetek-hónapok csatáit, egy-egy mozzanatot, bírói ítéletet, szépségdíjas kosarat századszor kielemezve, Például azt a sorsfordító Tungsram-meccset, amikor alig másfél perccel a találkozó vége előtt még hét ponttal vezetett a nagy múltú fővárosi együttes. Nagy Zoltán talán máig nem érti, hogyan csenhette el tőle Tóth Attila a labdát ott a félpályánál, hogyan nyerhette meg az Olaj azt a mérkőzést, amely alig valamivel a lefújás előtt még Tungsram-győzelmet ígért? Pedig annak - no meg az alapszakasz utolsó, kínnal-keservvel kiszenvedett, Csepel elleni, hazai sikerének köszönhető, hogy az Olajbányász ígéretes pozícióból, a második helyről kezdhette a rájátszást. Aztán a Paks elleni, szinte rutinból hozott győzelmek! Kétség sem férhetett hozzá, hogy csak a szolnokiak juthatnak a négy közé. Míg a többi csapat öt találkozón őrölte az erejét, Rasidék három mérkőzés alatt eldöntötték a továbbjutás sorsát, így volt elég idejük, hogy rápihenjenek a Körmend elleni nagy csatára.
Mert az valóban óriási csata volt. Öt ütközetben harcolt a döntőbe jutásért a két piros-fekete gárda. Az első meccs, amelyen Zsebe otthagyta a fogát... Amikor Berkics Laci a lefújás előtti pillanatokban egymás után háromszor dobhatott ziccereket, teljesen tisztán! Majd egy hét múlva a második hazai találkozó: ha addig kiváló játékosnak tartották a szurkolók Andrej Tyubint, aznap biztosan a mennybe emelték. Közel ötven pontja - 48/21 pont volt aznap este a mérlege - szinte sokkolta a körmendieket. Igazán találóan írta az egyik tudósító. Tyubin csak abból a dobásból nem szerez kosarat, amelyik el sem hagyja a kezét.., És ezt a csodálatra méltó teljesítményt meg tudta ismételni a mindent eldöntő, ötödik mérkőzésen is, amely után olyan ünneplésbe kezdtek a szurkolók, amit aligha lehet fokozni. Hogy közben Körmenden kétszer kikaptak a fiúk? Nem baj, hiszen elég volt a hazai meccseket hozni. A Tiszaligetben pedig nem kaphat ki az Olaj. Abban a hangorkánban, fesztiválban, ahol bokáig konfettiben áll a lelátó, ahol egy tűt sem lehet leejteni, ahol a melletted álló szavát sem hallod, csak a dob dübörög és a Hajrá Olaj zúg, ott más eredmény egyszerűen nem születhet. Nem hiába mondta nem egyszer Rezák edző, hogy a B-közép biztatása legalább 10-15 pont előnyt jelent számukra.
S ha a Körmend elleni meccseken tűt sem lehetett leejteni, Húsvét vasárnapján már a pótlelátókon is alig fértek a nézők. Mert aznap játszották a bajnoki döntő első felvonását. Hogy a magyar televízió élőben közvetítette? Ugyan már, az Olaj-meccs csak kinn a csarnokban az igazi! Élőben kellett látni, ahogy egy félidei szendergés után szünet után magához tér Tyubin vezérletével az egész csapat, ahogy Abeljanov méterekről repülve bezsákolja honfitársa célt tévesztett tripláját.
Mint ahogy azt is élőben kellett végigizgulni, a szívroham határán táncolva, ahogy a harmadik találkozót - biztos szolnoki vezetés után - majdnem megnyerték az egerszegiek. És élőben kellett együtt érezni Tóth Zolival, amikor súlyosan megsérült az ujja, s ugyancsak a helyszínen vastapssal fogadni, amikor beinjekciózott, bebugyolált kézzel mégis játékra jelentkezett - mert a fájdalommal lehet törődni később is, egy kificamodott, törött ujjat majd meggyógyítanak akkor, ha már vége a nagy menetelésnek. És a találgatások: ugyan miért játszana teljes erőbedobással Zalaegerszegen az Olaj, inkább majd Szolnokon, hazai közönség előtt kell nyerni!
De a városháza előtt várakozva senki sem szomorkodott az elmaradt szombati meccs miatt. Hiszen olyan csodálatos volt, amikor Andrej bedobta azt a triplát, amit Farkas szabálytalanul sem tudott megakadályozni! Hiszen Zorán olyan szenzációsan játszott, ahogy talán még soha! Hiszen Rasid olyan magabiztosan dobta azt a kosarat, azt a mindent eldöntőt, amivel 72-74 lett az állás!
És a végeredmény is, mert Lukosius olyan remegő kézzel engedte el a labdát a végén, hogy az egyszerűen nem mehetett be!
Senkinek sem jutott eszébe, hogy másnap dolgozni, iskolába kell menni, hogy bizony késő van már, hogy aludni kellene. Az áprilisi éjszaka sem tűnt olyan hidegnek, mint korábban. A szurkolók azt számolgatták, vajon mikor érhetnek haza a bajnokok. S bizony sokáig hiába vártak, hiába tódultak reménykedve minden egyes autóbusz felé, amely a városba tévedt. A bajnokok ugyanis ünnepeltek útközben minden olyan helyen, amely nem zárt be pánikszerű gyorsasággal, meglátva a csapatot kísérő szurkolótábort. Ekkor került korona Andrej Tyubin fejére - így osztozott a trónon a már korábban megkoronázott Királlyal, Berkics Lacival. Jócskán elmúlt már éjfél, mire Szolnokra ért a csapat busza. Megoldhatatlan feladat hárult a fiúkra. le kellett volna szállniuk, ám a szurkolók körülvették őket, s egyenként, a vállakon jutottak be a városháza épületébe. Az erkély alatt hullámzó tömeg üdvrivalgása nemigen hagyhatta aludni a környéken lakókat, mégsem tett feljelentést senki csendháborítás miatt. Nem is lett volna értelme, hiszen a rend őrei inkább az ünneplőkre vigyáztak, még a 4-es út forgalmát is elterelték. Játékos és vezető, szurkoló és városatya tolongott az erkélyen, folyt a pezsgő, zúgott a Bajnokcsapat.
Hajnalig tartott a fieszta, s virradatkor is csak azért szakadt félbe, hogy vasárnap, az ötödik mérkőzés időpontjában rendezett éremosztó gálán folytatódjon. Először akasztotta Horváth Frigyes főtitkár kelet-magyarországi csapat játékosainak nyakába a bajnoki aranyérmeket, először került a serleg az ország keleti felébe. Andrej, Rasid, Zorán, Horváth Pipi, Kis Peti, Tóth Attila, Judik Béla, Tóth Zoli, Berkics a Király, és Bede Miklós, a két edző, Rezák László és Szalay Ferenc talán lopva könnycseppeket töröltek ki a szemük sarkából, amikor egyenként kiléptek a parkettet borító szőnyegre, amikor meghallották az őket éltető kórust. Ünneplőnek és ünnepeltnek olyan élmény volt az, amely erőt ad a szürke hétköznapokon, amikor esetleg kilátástalannak tűnik az élet, amikor minden borúsabbnak látszik.
Április 11-ét ünnepelték, azt a napot, amely a magyar emberek számára több eseményhez is kapcsolódik. Azt valószínűleg mindenki tudja, hogy József Attila születésnapját, a Költészet Napját ünnepeljük ekkor. A történészek azzal is tisztában vannak, hogy két gyászos emlékű mozzanathoz kötődik e dátum; a Muhi csata időpontja, és hazánk ekkor lépett be a II. világháborúba. Azok számára viszont, akik tíz esztendővel ezelőtt Zalaegerszegre elkísérték a csapatot, vagy Szolnokon a városháza előtt várták a hazatérőket, ez a nap kitörölhetetlenül összekapcsolódott a bajnoki címmel.
1991, április 11., este úgy fél hét tájban... - tudjátok, amikor bajnok lett az Olaj! |
