http://szkeptikus.blog.hu/2009/05/11/felhigitott_tudomany
Felhígított tudomány - homeopátia
A bizonyítékokon alapuló tudományos orvoslás és a homeopátia szinte egy időben, egyazon kihívásra adott válaszként alakult ki a 19. század elején. Az érvágással, hánytatással, purgálással, mérgekkel kezelt pácienseknek valami drasztikusan új dologra volt szükségük.
Az egyik vonalon elkezdték kritikusan kutatni a betegségek tényleges okait. A kezelések hatékonyságának és káros mellékhatásainak vizsgálatára bevezették a szubjektív véleménytől kevésbé befolyásolt klinikai teszteket, a gyógyítás elméletét pedig összehangolták a fizikai világról alkotott – addigra már jócskán felhalmozódott – ismeretekkel. A másik vonalon a homeopátia feltalálója – Samuel Hahnemann orvos – szintén őszintén és vehemensen kikelt a századforduló drasztikus „gyógymódjaival” szemben. Ő azonban nem a mágiát küszöbölte ki a gyógyászatból, hanem a drasztikusságot. Így született meg a máig is a 18. század spirituális világképén, az életerő, miazma tanán alapuló „szelíd” gyógymód, a homeopátia.
A tudományos orvoslás megszületéséhez olyan nevek kötődnek, mint Semmelweis Ignác (1840-50-es évek: gyermekágyi láz megelőzése); Robert Koch (1877: lépfene bacilus felfedezése, 1882: tüdőbaj bacilus, 1883: kolera bacilus); Louis Pasteur (1861: az abiogenezis elmélet cáfolata, „élet nem születik élettelen anyagból”, 1870-1890: lépfene, kolera, veszettség elleni immunizálás). Ezek a tudósok kollegáikkal együtt emberek több tíz-, de inkább százmillióinak életét mentették meg felfedezéseikkel, miközben a várható életkor is évtizedekkel nőtt meg. Az orvostudomány átvette a fizika, kémia, biológia tudományos módszertanát, és ez lehetővé tette, hogy folyamatosan fejlődjön, a hibák korrigálhatók legyenek, a módszerek ne váljanak dogmává.
Mindezzel gyökeresen ellentétesen a homeopátia szakirodalma az alapító Hahnemannon kívül senkit sem sorol fel, aki ténylegesen hozzátett volna az elmélethez, vagy esetleg korrigált volna rajta valamit. A kétszáz évvel ezelőtt élt Hahnemann ma is kitűnő eredménnyel menne át egy homeopátia vizsgán felkészülés nélkül, miközben egy Koch vagy Pasteur minden valószínűséggel már az alapokon elvérezne egy mai orvosi zárthelyin az azóta összegyűlt új ismeretek miatt.
Hatás és hatásmechanizmus
A tudományos kutatás a felmerült hipotéziseket két oldalról közelíti meg:
- Létezik-e egyáltalán a feltételezett jelenség?
- Hogyan magyarázható a jelenség, mi a hatásmechanizmus?
Mindkét kérdés rendkívül fontos, és alkalmazandó az orvostudományban is. Hatásos-e egy kezelés, és vajon hogyan hat? Kis egyszerűsítéssel élve a két kérdésre adható válaszok négy kombinációja lehetséges:
- A kezelés hatásossága kérdéses és nincs elfogadható hatásmechanizmus;
- A kezelés hatásos, de nem ismerjük a hatásmechanizmust;
- A kezelés hatásossága kérdéses, vagy nem meggyőzően dokumentált, pedig van jó elképzelés a hatásmechanizmusról;
- A kezelés hatásos, és ismerjük a hatásmechanizmust;
A 19. század előtti orvoslás jó része az első kategóriába tartozott. A kontrolcsoportot alkalmazó, precíz tesztek bevezetésével a 19. századtól kialakult az úgynevezett bizonyítékokon alapuló orvoslás (evidence based medicine). Felismerték, hogy a hatékony kezelések egyszersmint magukban hordozzák a káros mellékhatások lehetőségét is. Praktikusan nincs mellékhatásoktól mentes megoldás – sőt ökölszabályként levonhatjuk azt a következtetést, miszerint aminek bizonyos körülmények közt nincs káros mellékhatása, annak nagy valószínűség szerint pozitív hatása sincs. Ez egyre inkább szükségessé teszi, hogy a hatásmechanizmust is ismerjék a kutatók, hiszen így nyílik meg a lehetőség a nem kívánt mellékhatások kiküszöbölésére, elkerülésére. A csak a tesztek fontosságát hangsúlyozó bizonyítékokon alapuló orvoslás így válik lassanként tudományos orvoslássá (science based medicine; a 4. pont a felsorolásban).
Nem kétséges, hogy még ma is használnak olyan kezeléseket, amelyekre – bár a hatásmechanizmusról felvázolt kép nem áll ellentétben a tudományos ismereteinkkel, de – nem rendelkezünk kielégítő bizonyítékkal a tényleges hatékonyságról (3. pont). Ezek megkérdőjelezése és felülvizsgálata szükséges és az orvosi szaklapok tanúsága szerint folyamatban is van. A tudomány korrekciós mechanizmusa jól-rosszul, de működik.
Meggyőződésem szerint a homeopátia viszont 200 éve nem tudott kitörni az első kategóriából: se a hatásmechanizmus kérdésében, se a hatékonyság igazolásában nem történt előrelépés.
A homeopátia alapelvei
A homeopátia elveit Hahnemann fektette le és azok azóta semmit sem változtak:
- Egy szer, amely egészséges emberen bizonyos tüneteket okoz, hígított változatban a hasonló tünetekkel rendelkező beteget meggyógyítja. Ez a hasonlóság elve (similia similimbus curentur = hasonlóval gyógyítani).
- A szerek hatása a hígítással nő. Ez a hígítási elv.
- A szerek hatékonysága nő, amennyiben a hígítási lépések során az oldatot hevesen összerázzuk. Ez a potenciálás.
A hasonlósági elv semmilyen ismert természeti törvényből nem vezethető le, nem is tűnik logikusnak; ez csak kísérletezéssel lehetne igazolható. Ilyen kísérletek nem történtek.
A hígítási elv direkt módon ellentétben áll a már nagyon sokszor igazolt és jól megértett dózis hatással. E szerint egy szer hatása annál nagyobb, minél nagyobb mennyiségben adagoljuk. A dózis hatás az orvostudományon kívül az élet számos területén érvényesül. Egyáltalán nem szimpla lineáris összefüggésről van szó, de a ritka, speciális fordított összefüggések mindig komoly magyarázatért kiáltanak – és ezeket az eltéréseket rendszerint gondos kutatással szépen meg is lehet magyarázni. Ilyen magyarázat a homeopátiás szerek esetén nem születet, de ettől függetlenül magát a hatást sem lehetett hitelt érdemlően igazolni: azaz hogy tényleg nő-e a hatékonyság a hígítással.
A potenciálás hatékonyságnövelő hatására sincs semmilyen elfogadható elmélet, ezenkívül itt se lehetett magát a hatást kísérletileg bemutatni.
Le kell szögeznem, hogy ezek az elvek (főleg a hígítási elv) annyira ellentétesek a természetről eddig alkotott képünkkel, hogy a bizonyítékoknak nagyon meggyőzőeknek (egyértelműnek és megismételhetőnek) kellene lenniük, hogy ne esetleges kísérleti hibára, vagy az eredmények félreértelmezésére gondoljunk. Tehát az irodalomban itt-ott fellelhető, nem megismételt, vagy a független ismétlés során megbukott kísérletek közel sem elegendőek egy ilyen hihetetlen elmélet igazolására. Temérdek jól megalapozott negatív kísérleti eredmény áll itt szemben egy-két halovány pozitívnak tűnő esettel. Nem lehet csupán ez utóbbiakat emlegetni a homeopátia tankönyveiben, reklámanyagaiban!
A homeopátiás szerek jó részénél a hígítás magas foka miatt a készítmény valószínűleg egyetlen molekulát sem tartalmaz már az eredeti anyagból. Emlegetik itt a „víz memóriáját”, „rezgéseket”, „vibrációkat”, de semmi valódi magyarázat nincs. Nem beszélve arról, hogy a szerek jó részét nem is folyadékban, hanem tejcukorgolyócskák formájában forgalmazzák. Ilyenkor a rezgés, vibráció, memória átmegy a cukorba? Erről a problémáról még annyit sem lehet olvasni, mint a víz memóriájáról.
Amennyiben egy készítménynek még ezekben az esetekben is lenne specifikus – az eredeti anyagra jellemző – hatása, az a tudomány szempontjából rendkívüli felfedezés lenne. Sok homeopata úgy gondolja, hogy ez összeomlasztaná a mai tudományt, ezért „ellenkeznek” a tudósok. Ez nincs így! Egy ilyen felfedezés nem tenné semmissé az eddigi eredményeket (hirtelen nem válna hatástalanná az inzulin, a különféle vakcinák, a veseátültetés stb.), de hihetetlen új távlatokat nyithatna meg, és ez rendkívül érdekes lenne a tudományos világ számára – és nem csak az orvostudomány terén.
A tudományos közösség tehát ma úgy látja, hogy a homeopátia elméleti elvei nem bizonyítottak és ráadásul szembenállnak a jól megalapozott, kísérletileg nap-mint-nap újraigazolt ismereteinkkel. Az is látszik, hogy nem finomodott, nem tökéletesedett – egyáltalán semmit sem változott – az elmúl két évszázad alatt. Ez is arra utal, hogy a homeopátia elmélete nem tudományos elmélet, hanem sokkal inkább valamiféle dogmához hasonlítható.
De legalább működik-e?
Sokak szerint igen! Honnan tudják? Onnan, hogy testvérük, barátjuk megpróbálta, és bevált. A homeopata pedig onnan tudja, hogy sikerélménye van a gyógyítás során – páciensei meggyógyulnak.
De vajon mit jelent mindez? Azt, hogy az erős napsütés által leégetett bőrünk attól a kávéskanálnyi vízben feloldott 3 tejcukorgolyócskától gyógyult meg, amelyet a mézelő méh összenyomott, alkoholban feloldott testének 15 lépésben száz-százszorosára hígított és mindannyiszor megrázott, a méhecske egyetlen molekuláját sem tartalmazó oldatával fröcsköltek meg (Apis 15CH)? A homeopaták szerint igen. Nem ugyanez lett volna az eredmény, ha a pézsmakacsa (némakacsa) szívének és májának alkoholos kivonatát 200 lépésben száz-százszorosága hígítottuk volna (10-400 szoros hígítás!), és az azzal megfröcskölt tejcukorgolyócska (Oscillococcinum 200CH) vizes oldatát ittuk volna? A homeopaták szerint nem, mert ez utóbbi szerintük az influenza tüneteit enyhíti. Vagy ha a holdfogyatkozás fényével megvilágított alkoholt hígítjuk ugyanennyire (Lunar eclipse 200CH), esetleg a Berlini Fal maradványából feloldott hasonló készítményt? Nem, ez utóbbi állítólag a szorongást, elhagyatottság-érzetet szünteti meg.
Esetleg a leégett bőr magától gyógyult meg, vagy a patikában kapott spraytől, amit ráfújt, csak elfelejtette megemlíteni?
A tudomány általában nem fogadja el végső igazolásként az anekdotikus beszámolókat, amelyek pedig a homeopátia alapvető „bizonyítékaként” szerepelnek. Nem fogadja el, mert kiderült, hogy ezek a beszámolók megbízhatatlanok. Személyes esetek alapján nem lehet eldönteni, hogy véletlen egybeesésről, vagy oksági összefüggésről van-e szó? A szer szedésének hatására, vagy csupán a közben múltak-e el a tünetek? Ezért is állok értetlenül komoly emberek javaslata előtt: „miért nem próbálod ki magad is, akkor majd el tudnád dönteni, hogy hatásos-e, vagy sem!”. Ez értelmetlen! Ha az én egyedi esetemben nem maradnának el a migrénes tüneteim az ajánlott szertől, akkor az mindjárt azt jelentené, hogy a szer hatástalan? Vagy ha elmaradna, akkor azt, hogy a szer maga okozta ezt? És mit jelentene ez számomra az egész homeopátia megítélése szempontjából?
Egy bármilyen gyógyszerként használt szer hatékonyságának eldöntésére csak a kontrollált, randomizált tesztek alkalmasak. Sokan azt bizonygatják, hogy ez a redukcionista megközelítés nem alkalmas a holisztikus és minden embert egyedinek tekintő homeopátia (és egyéb alternatív eljárások) vizsgálatára. A másik ellenvetés szerint a tudomány csak a materiális világot képes vizsgálni, a homeopátia pedig energiákkal, az életerővel, a szellemmel operál. Ez butaság, esetleg a képzelőerő hiányára utal, vagy szimpla sunnyogás! A tesztek mindössze arról szólnak, hogy valaki valamit állít, és azt le kell ellenőrizni. Ha a homeopátia annyira egyedi, hogy nincs két egyforma eset, akkor vajon milyen tapasztalat alapján tudja kiválasztani a megfelelő szert a homeopata? Milyen tapasztalatok alapján készülnek a homeopátia szakkönyvei, ha nem lehet általánosítani?
A hasonlósági alapelv használatához szükséges, hogy a szert először egészséges embernek adják, aki majd beszámol arról, hogy rajta az milyen tüneteket okozott. Ez ugyebár azt jelentené, hogy amennyiben több embernek adják a szert, akkor azok hasonló tünetekről számolnának be. Hol vannak erről a meggyőző tesztek?
A megfelelő szer felírása során a homeopata részletesen kikérdezi a pácienst, majd a páciens válaszai alapján választja ki a szert. Több homeopata vajon általában ugyanazt a szert választaná ki?
A homeopaták szerint szereik a szervezet védekezőrendszerének serkentése révén hatnak. Ma már elég sokat tudunk ezekről a rendszerekről. Az állapotukban bekövetkezett változások nyomonkövethetők – ezt az immunrendszert befolyásoló „konvencionális” szerek vizsgálata esetén rendszeresen vizsgálják is. Hol vannak ezek a bizonyítékok a homeopatikus szerek esetén?
Egy a teljes homeopátiás kezelést felölelő, nem egy betegségre vagy egy szerre koncentráló kísérlet során kimutatható lenne-e a különbség a ténylegesen homeopátiás szerrel és a placebóval kezelt páciensek későbbi életminőségi mutatói között? Vagy a homeopata orvos bármilyen jelből felismerné-e, hogy melyik páciens kapott valódi homeopátiás szert?
Ugyanarra kell felhívnom a figyelmet, mint a hatásmechanizmus esetén. Nem egy-két bizonytalanul pozitív teszteredménynek kell ezekről születnie, hanem meggyőző, megismételhető eredményeknek. Manapság az eddig elérhető tesztek eredményének legjobb összefoglalását az úgynevezett Cochrane elemzések adják. Konklúziójuk lesújtó a homeopátiára nézve.
Nem speciális igény ez a szigorúság; ezt várja el a törvény a „hivatalos” gyógyászat esetén. Ott ezért kerül hosszú évekbe és nagyon sok pénzbe egy-egy szer hatékonyságának és ártalmatlanságának igazolása. És még így is vannak tévedések! Pedig ott már elég jól ismert hatásmechanizmus alapján terveznek. Akkor miért nem követeljük meg ugyanezt a teljesen tisztázatlan hatásmechanizmusú homeopátiás szerek esetén?
Törvényi szabályozás
Sok európai országban – így például Nagy-Britanniában is – homeopátiás kezelést gyakorlatilag akárki folytathat. Magyarországon egy 1997-es Népjóléti Miniszteri rendelet alapján csak orvosok gyógyíthatnak homeopátiával, akupunktúrával, biorezonanciával, ájurvédával. Egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt aggaszt, hogy egyetemet végzett – valószínűleg fizikából és kémiából is felvételizett – orvosok hogyan tudnak ilyen elméleti hátterű praktikákat elfogadni, és hogyan lehetséges, hogy ennyire nincsenek tisztában a klinikai tesztek fontosságával és lehetőségeivel? Másrészt el kell ismernem, hogy a törvényi szabályozás részben beváltotta azt a reményt, hogy végzett orvosok nem fogják ténylegesen kritikus helyzetekben eltéríteni a pácienst a hivatalos orvoslástól. Ebben a vonatkozásban a hazai orvos homeopaták messze nem olyan „veszélyesek” a páciensekre, mint például angol nem orvos kollégáik. Azok esetében rendszeres a fafejű vakcinációellenesség és például mostanában történt felmérések szerint nagy részük felelőtlenül homeopátiás szert javasolna a hivatalos maláriaellenes szer helyett az Afrikába készülődő turistának.
A homeopátiás szerek engedélyeztetése egy 2001-es EÜM rendelet alapján teljesen az EU ajánlások szerint történik – és ez ebben az esetben nem örömteli dolog. A szerek gyakorlatilag teljes jogú gyógyszerként regisztrálandók, de az EU által javasolt egyszerűsített engedélyeztetési eljárás alapján a konvencionális gyógyszerektől eltérően nem kell hatékonyságukat és biztonságukat igazolni. Azaz ezek a gyógyszerek nem mennek át a szokványos klinikai teszteken és toxikológiai vizsgálatokon! Az egyszerűsített engedélyeztetés „jogalapja” a homeopaták azon érvelése, miszerint a homeopátia holisztikus, egyedi megközelítése miatt nem lehetséges tesztelni (de ugye akkor honnan is tudunk bármit a szerekről?), valamint hogy a nagy hígítás miatt nem lehetnek káros mellékhatások (de ugye akkor e miatt nem lehet gyógyhatás sem).
Az egyszerűsített eljárással engedélyeztetett homeopátiás szereket (tudtommal mindegyik ilyen) nem szabad terápiás javallattal forgalmazni. Ez azonban nevetséges korlátozási kísérlet, amely könnyen kijátszható; nem beszélve arról, hogy komikus egy gyógyszerként regisztrált termék esetén. Az interneten található, vagy az utcán látható reklámok, ismertetők egyértelműen kapcsolatba hozzák e szereket bizonyos betegségekkel és a gyógyulással kapcsolatos kifejezésekkel – és ezt a laikus közönség nem másként, mint terápiás javallatként értelmezi.
Úgy tűnik, hogy nemzetközi szinten talán megkezdődött valami visszalendülés. Svájcban a kilencvenes években népszavazási eredmény kapcsán felvették a homeopátiás szereket a központilag támogatott listára. Azonban akkor 5 év határidőt adtak arra, hogy a kutatók bizonyítékokkal álljanak elő a hatásosság – és ez esetben a hatékonyság (ráfordítás/eredmény) – kérdésében. A türelmi idő lejárt, bizonyítékok hiányában e szerek támogatását megszüntették. Nagy-Britanniában szintén jelentősen megvágták a homeopátia központi támogatását – pedig ott még a királynőnek is saját homeopata orvosa van. Magyarországon az EP tudtommal nem támogatja a homeopátiás készítményeket – és a fentiek fényében ez helyeselendő is.
A homeopátiás szerek speciális, könnyített engedélyeztetése semmivel sem indokolható és komoly romboló hatása lehet a törvénykezés komolyságának megítélése szempontjából.
Etikai gondok
A tudományos élet képviselőinek zöme úgy gondolja, hogy a homeopátia hatása nem több, mint placebo. Na és, nem mindegy, hogy mitől gyógyulnak a betegek? Végülis úgy tűnik, hogy a homeopátiás kezelés elég erős placebo. Elképzelhetőnek tűnik, hogy vannak tünetegyüttesek, amelyekre hatékonyabb, mint ha egyáltalán nem történne kezelés. A placebónak van ereje, és ezt általában érdemes kihasználni a „hivatalos” gyógyászatban is. Optimális esetben az orvos fehér köpenye, a nyakában lógó sztetoszkóp, határozott, de empatikus fellépése mind hozzájárul az általa alkalmazott – azért önmagában is működő – kezelés hatásosságához.
Azonban amennyiben a kezelés maga nem hatásos, hanem a hatás – már ha van egyáltalán – egyedül a placebónak tulajdonítható, akkor komoly erkölcsi aggályok merülnek fel. Kísérletekben kimutatták, hogy a placébóhatás addig él, ameddig le nem lepleződik. Ez nem csak a további hatás elmaradásával, de szakmai, társadalmi bizalomvesztéssel is járna. Fel is merülnek olyan vélemények, hogy ezeket az eljárásokat nem is szabadna kutatni, mert a negatív eredmény a placébóhatás elvesztését eredményezné. Ezt kivédendő az orvostársadalom és a páciensek közötti kommunikációt korlátozni kellene. Az orvosok tudnák, hogy a kezelésnek nincs specifikus hatása, de ezt nem mondhatnák el a pácienseknek – tulajdonképpen humánus okokból. Ez a szituáció azonban erkölcsileg elfogadhatatlan! A jelenleg érvényes társadalmi megegyezés szerint az orvosnak gyakorlatilag minden információt meg kell osztania páciensével.
A tudományos módszertantól és etikettől teljesen idegen módon ma orvosi, tudományos körökben illik politikailag korrekt módon viszonyulni a különféle alternatív gyógyászati eljárásokhoz – így a homeopátiához is. Ez a megengedő viselkedés az 1997-es törvény bevezetése óta még csak fokozódott, hiszen azóta a homeopaták nem minősülnek sarlatánoknak. A homeopata orvosok kollegák: ugyanazt az egyetemet járják ki, mint a „konvencionális” gyógyászatot folytató társaik, és legtöbben közülük praktizáltak, sőt folyamatosan praktizálnak még, mint „hagyományos” orvosok is. A 90-es évek végén még az MTA egy bizottsága is nagyon lojális állításokat fogalmazott meg gyakorlatilag mindegyik alternatív praktika esetén.
Mindeközben semmilyen új tudományos eredmény nem született, ami a homeopátia elvi alapjait, vagy hatásosságát igazolta volna. Az még mindig ugyanaz az ezoterikus, dogmaszerű alapokon működő tevékenység, mint ami Hahnemann idején volt.
