Általános trslgás, trsdlmi, pszihlgiai, és egyéb kérdésekről főzőcske közben. Leginkább magammal beszélgetnék, de minden barátságos nicket szívesen látok. Eredeti méret.
köszi, hogy az #aztnekedtudnodkell -t kihagytad ...
rendi vagy ...
ha fel akarsz b.szni valamivel, akkor jó úton jársz! :)
végigmehetünk az összes érzelmi skálán ...
már éreztem irántad/tőled neked:
hálát
szomorút ragadt át rám rólad derű
sírtam is
meg nevettem is ...
most eljött az ideje a pipának lenni Dzsonszira-nak ...
nem lehet megúszni úgy láccik ...
pedig még Fasra sem voltam pipa, amikor felrobbantotta a topicot ...
Te nem vagy abban a pozícióban, hogy b.szakodjál itte', na! Nem tudod mondni, h: "nem tudom!"?, vagy, h tényleg, talán igazad van ... vagy ténylegesen válaszolni, és nem mellébeszélni!
csak szakember szembesíthet alapos felkészítés után!
égési sérültnek sem tolunk tükröt a képébe!
mondom ezt úgy, h pl. a fórumon én folyamatosan csinálom, de néha az életben is, és hidd el, nem szeretnek érte ... ami nem lenne baj, de megvilágosodni sem világosodnak meg! szakember feladata!
nekünk a Kedvessel egy tükör lehetett a kecóban az én szobámban (sosem laktam benne) a szekrényajtón belülről!
pl. ezért sértő a laikus diagnosztizálás, ami mégha igaz is, csak mégjobban felbőszíti a fogadót ...
mindig csak egy pici szeletet lehet mutatni, és azt sem a másik képébe tolni, mint ahogyan én is csinálom akár itt is. látod, mennyien haragszanak, haragudtak rám ...
ügyfeleim is hiszik, h az anyjuk meg fog gyógyulni ...
nincs mit tenni! amíg nem ártanak másoknak a bolondok, hagyni kell őket ... akkor baj van, amikor akár tudatlanul bántanak másokat, ártalmas a hitük ...
az ilyen Clark Kent-k nem ártalmasak ... bolyonganak egész életeken át, keresik a járatot Metropoliszba ...
most volt egy hír, h vki Jézusnak adta ki magát, egy csomó lóvét bezsebelt, jól tartották a hívek ... aztán bíróság elé állították, amivel én nem értek egyet, mert sokáig megszerezte azt az örömet a híveknek, h Jézussal találkozhattak ... (már minden élmény pénzbe kerül)
és van ezzel a hazugsággal egy dilemmám ...
most olvastam, valszeg fikció, de érdekes téma ... egy nő hozzáment egy alkalmas pasashoz, akiről már az elején érezte, hogy mellette biztonságban lehet, és a fickó el is halmozta mindennel, amire csak egy nő vágyhat. nem luxussal, csak szimpla jólléttel, biztonsággal. na, a nő kezdetektől érezte, h ez olyan langyosvíz, de tette a dolgát, kétszer lebabázott, és most 35 évesen csalódott, elégedetlen, nem szereti a férjét, aki továbbra is húen szereti őt. A nő kezdetektől nem nagyon akarta ezt, de kétségtelenül meglátta a fickóban, h űséges lesz. és most van egy dilemmája, h megmondja-e a pasinak, h mi a helyzet, vagy egyáltalán mit tegyen, mert a két kölyök meg ott van ... és amúgy kb nincs hiba a csajjal sem, nem kúr félre, "rendes" asszony, csak nem szereti a férjét, de tisztelettel elvan mellette ... hát most hogy lehetne a pasit ezzel szembesíteni??
pszichológusok sem szembesítenek, hanem csak a felfedezésben segítenek. ha mindenki szembesítve lenne, megőrülne a világ ...
szóval értem én, h sem nem Szupermenek, sem nem Clark Kentek ... deazért ez nem így működik, hogy ezzel azonnal szembesítik őket ... a szembesítésre fel kell készíteni ... mert kibillennek, összeomlanak az emberek ...
gondolj csak arra, h mondjuk valakinek fikás az orra, és megszólítják ezzel ... hogy mondjuk használjon szebkendőt, stb ... még ha nagyon diszkréten is teszik, akkor sem jó érzés ...
valahogy ... a szembesítés egy nagyon nehéz ügy ...
a képzelet ... hogy magunk elképzelt alakját sem tudjuk a magunk fantáziája alapján kialakítani .. nemhogy a valódi magunkat ... de még ennek a képzelt alaknak is valaki olyannak kell lennie, akit már megalkotott vki ... szóval, ha elképzelem, h én vok Szupermen ... nem biztos, h tetszene valaki, aki azt mondja, ez nincs így ... nem ez a gyógymód ... sztem ...
vagy nem tudom, nem jött olyan nagyon át, mit is akar tőlem ez a sztori ...
Funck doktor egy röpke pillanatra zavarodottan elképedt, aztán felfogta, mi történt, és mi a teendő. - Ez egy ütődött! - kiabálta - Komplett őrült! Hiányzik egy kereke! Szupermennek képzeli magát, és annyira őrült, hogy valóban ő a Szupermen. Segítségre van szüksége! Ez tényleg a Szuperpszichiáternek való munka! Az ablakpárkányra ugrott, ledobta utcai ruháját, ami alól előtűnt egy csillogó, testhezálló, piros öltözék, rajta egy nagy, kék S betű, majd kiugrott az ablakon, és így kiabált:
- Várj meg, Szupermen, te szerencsétlen neurotikus, várj már meg! Dr. Felix Funck, aki végül is igazából a Szuperpszichiáter, nyugatnak vette ez irányt, át a Hudson felett - a New Jersey államban lévő Metropolis felé.
Úgy tűnt, hogy a szexi Miss Jones elpirult, amikor bevezette a következő beteget dr. Funck rendelőjébe. Funck rögtön megállapította, hogy ez a páciens más, mint a többi. A szokásos szemüveg és a kétsoros kék öltöny volt rajta, de egészen jól állt neki. Teste mint egy masszív betonoszlop, és az acélkékre festett haj igazán profi munka volt. Funck pénzszagot érzett, végül is a Szuperpszichiáterek egyik nyugtalanító tulajdonsága, hogy rögtön képesek átlátni a páciens pénzügyi helyzetét. Talán van rá mód, hogy ez is privát betege legyen. - Fogaljon helyet, Mr. Kent - mondta dr. Funck. - Ön, ugye, Clark Kent? Clark Kent úgy helyezkedett el a szék szélén, mintha nyársat nyelt volna. - Hát igen, doktor úr! - mondta. - Honnan tudta? - Láttam az írásait a metropolisi Daisy Planet-ben, Mr. Kent - mondta Funck. Pénzt szimatolt. A hajfestés olyan jó, hogy biztosan legalább ötven dollárral megvágták érte. Ez egy Szuperpszichiáternek való munka. - Nos, mi a problémája, Mr. Kent? - Az emlékezetem, doktor úr! Azt hiszem, valami furcsa amnéziában szenvedek. - Á, igen... - nyugtatta Felix Funck. - Lehet, hogy... hogy egyszer csak New Yorkban találta magát, és nem tudja, hogy került ide? - kérdezte. - Hát ez hihetetlen! - kiáltott lel Clark Kent. - Száz százalékig igaza van! - És esetleg az is lehet - folytatta Felix Funck - , úgy érzi, azonnal vissza kell térnie Metropolisba? Viszont sem repülőgép, sem vonat, sem busz nem megy oda. És nem találja a Daily Planet egyetlen példányát sem az újságárusoknál. Sőt mi több, arra sem emlékszik, hol van Metropolis! Clark Kentnek kigúvadt a szeme. - Hát ez fantasztikus! - kiáltott fel. - Honnan tudja mindezt? Lehet, hogy maga nem is egy egyszerű pszichiáter, Funck doktor? Lehet, hogy a kopaszodó dr. Felix Funck egy világvárosi bolondokháza elmeosztályának szerencsétlen vezetője a valóságban... egy Szuperpszichiáter? - Ö... ö... - nyögte dr. Felix Funck. - Ne aggódjon, Funck doktor - mondta Clark Kent meleg, együttérző hangon - , megbízhat bennem. Nekünk, szuperhősöknek össze kell tartanunk, nem igaz? - Hát, izé - mondta dr. Felix Funck. Honnan tudhatta? Hacsak nem tényleg... igazán nevetséges. Szedd össze magad, Funck, szedd már össze magad! Ki itt a pszichiáter tulajdonképpen? - Tehát maga tudja, hogy Felix Funck a Szuperpszichiáter - jelentette ki élesen. - Akkor azt is bizonyára tudja, hogy semmit sem titkolhat előlem. Tudok a titkos énjéről. - A titkos énemről? - csodálkozott Clark Kent jámboran. - Kinek, nekem? Hisz mindenki tudja, hogy én csak szelíd, jó modorú riportere vagyok egy nagy világvárosi... Dr. Felix Funck kegyetlen húzással áthajolt az íróasztalon, feltépte a meghökkent Clark Kent ingét, és előtűnt a testhezálló kék ruha, a mellére festett nagy piros S betűvel. Mestermunka, gondolta Funck elismerően. - Aha! - kiáltott fel Funck. - Tehát Clark Kent a szelíd, jó modorú riporter a valóságban Szupermen! - Megfejtette a titkomat - állapította meg Clark Kent sztoikusan. - Nagyon remélem, hogy hisz az igazságban, a jogban és az amerikai módszerben. - Ne aggódjon, öregfiú. Bennem megbízhat. Nekünk, szuperhősöknek össze kell tartanunk, nem igaz? - De, tökéletesen! - mondta Clark Kent. - Ami a problémámat illeti, doktor úr. - Problémáját? - Hogy jutok vissza Metropolisba? - kérdezte Clark Kent. - Mostanra már biztosan elszabadultak a gonosz erők. - Hát ide figyeljen, barátocskám - mondta dr. Funck. - Először is semmiféle Metropolis, Daisy Planet, Lois Lane, Perry White és Szupermen nem létezik! Mindez egy képregényben szerepel! Clark Kent gondterhelten nézett dr. Funckra. - Jól érzi magát, doktor úr? - kérdezte aggódva. - Biztos, hogy nem hajtotta túl magát? Mindenki tudja, hogy Szupermen létezik. Mondja, dr. Funck, mikor észlelte először ezt a furcsa betegséget? Lehet, hogy valami gyermekkori trauma miatt tagadja meg a létezésemet? Talán az édesanyja... - Az anyámat hagyja ki ebből! - üvöltötte Felix Funck. - Ki itt a pszichiáter tulajdonképpen? Nem akarok semmilyen ócska sztorit hallani az anyámról. A Szuperrnen nem létezik, és be tudom bizonyítani, hogy maga sem az. Clark Kent jóságosan bólintott. - Persze, hogy be tudja bizonyítani, dr. Funck - nyugtatgatta. - Hat ide figyeljen! Ha maga volna a Szurpermen, akkor nem lenne semmiféle problémája. Akkor... - Funck idegesen nézett kifelé. Tizedik emelet. A rendelő egyetlen ablakán három centi vastag fémrács. Kentnek nem eshet baja, gondolta. Miért is ne? Csak nézzen szembe a valósággal, hogy megtörjön a varázs. - Mit is mondott, doktor úr? - kérdezte Clark Kent. - Ha maga volna Szupermen, nem problémázna vonatok, repülők meg buszok miatt. Tud repülni, vagy nem? Puszta kézzel meghajlítja a vasat? Akkor miért nem tépi le az ablakrácsot, és repül vissza Metropolisba? - Nahát, tökéletesen igaza van! - kiáltotta fel Clark Kent - Hát persze! - No... - mondta Funck. - Tehát belátja, hogy egy téveszme áldozata. Ez már haladás. De azt ne higgye, hogy teljesen meggyógyult. Ilyen eredményre még egy Szuperpszichiáter sem képes. Többórás magánkonzultációra lesz majd szükség, csekély ötven dollárért óránként. Fel kell derítenünk ez alapvető pszichoszomatikus okait... - Miről beszél? - kiabált Clark Kent, felugrott a székről, hihetetlenül gyorsan kibújt ez öltönyéből, alatta feltűnt a tökéletes Szupermen-szerelés. Dr. Felix Funck irigykedve nézte a drágának tűnő skarlátvörös köpenyt. Odament ez ablakhoz. - Hát persze - mondta a Szupermen. - Puszta kézzel maghajlítom a vasat - s úgy hajlította meg a háromcentis ablakrácsot, mintha műanyagból lett volna, kitépte, és felugrott a párkányra. - Mindent nagyon köszönök, Funck doktor - mondta. - És most indulás! - Széttárta a karját, és eltűnt a tizedik emeleti ablakból. Funck rémülten rohant az ablakhoz, és bámult kifelé, azt várva, hogy egy szörnyű roncsot lát odalent a zsúfolt utcán... Ehelyett: Egy gyorsan távolodó köpenyes alak lebegett a New York-i látóhatár felett. A forgalmas utcáról pedig ilyen kiáltások jutottak fel dr. Felix Funck füléhez: - Nézd! Ott ez égen! - Egy madár! - Dehogy, egy repülőgép! - Nem, ez a SZUPERMEN! Dr. Felix Funck figyelte az Acélembert, amint kényelmes repülő helyzetbe hozta magát, és ez Empire State Buildingnél egyenesen nyugat felé fordul.
Miután a személyzet eltávolította a hétszázötvennyolcadik Clark Kentet, dr. Felix Funck egy halom képregényt vett elő a fiókból, kiteregette az iróasztalán, mereven bámulta őket, és így kesergett: A Szupermen-szindróma szörnyen eburjánzott. Egyedül ebben a kórházban már hétszázötvennyolc Szupermen-szindrómaesetet diagnosztizáltak, gondolta kétségbeesetten, és isten tudja, hány szuperhülye vár diagnosztizálásra a felvételi irodán. - Miért? Miért? Miért? - motyogta Funck, gyorsan ritkuló haját tépve. Az alapvető, a fő, az elkerülhetetlen, orvosolhatatlan baj, persze tudta, az, hogy a világ tele van Clark Kentekkel. Szelíd, jó modorú emberek, született vesztesek. Természetesen agyikük sem látja, hogy szürke kis egér. Az egerek oroszlánnak képzelik magukat. Mndenkinek van titkos énje, álomképe önmagáról, aki fantasztikus erők felett rendelkezik, képes megbirkózni lehetetlen helyzetekkel... Még a pszichiátereknek is van titkos énjük, gondolta Funck szórakozottan. Végül is csak egy Szuperpszichiáter birkózhat meg ennyi Szupermennel. Szuperpszichiáter! Lepipál minden fantáziáló pszichotikust! Egész neurózisokat képes diagnosztizálni egyetlen beszélgetés alatt. Gyorsabb, mint Freud. Adlerebb Adlernél! És a kopaszodó dr. Felix Funck - egy világvárosi bolondokháza Szupermen-szindróma osztályának szerencsétlen vezetője - álruhájában vívja véget nem érő harcát az ügyért, a neo-freudi analízisért, a honorárium elosztásáért, az amerikai módszerért. Szedd össze magad, Funck, szedd már össze magad! Még a legjobbakban is ott bujkál egy kis Clark Kent, gondolta Funck. Szupermen ezért szerepel már olyan régóta az emberek tudatában. A Szupermen és az alteregója, Clark Kent az emberi dilemma tökéletes megtestesítése (Kent) és a vele járó vágyak beteljesedése (az Acélember). A kölykök normál esetben ezt a mesterséges mítoszt asszimilálják zavaros kis tudatalattijukban. De normál esetben ki is növik. Egy kis gyermekkori szkizoid hajlam senkinek sem árt. Minden gyerek dilis egy kicsit, érvelt Funck megfontoltan. Bárcsak valaki idejében lelőtte volna Andy Warholt! Akkor harapódzott el az egész rohadt őrület, a pop art - gondolta Funck. A képregények többé már nem ócska gyermekmesék voltak, hanem valódi Művészet, így, nagybetűvel. Divatba jöttek, menő lett; az állítólagos felnőttek szégyenszemre elvették kölykeiktől és maguk olvasták a képregényeket. A szelíd, jó modorú emberek Amerika-szerte visszafejlődtek, és újraélték az ifjúságukat a képregényekben. Jámbor, jó modorú balekok ismét azonosították magukat a metropolisi Daily Planet szelíd, jó modorú riporterével. Visszatérés a gyermekkorba. A Szupermen figurája a vágyak tökéletes beteljesedése. Mindenkinek természetes, hogy porrá zúzza James Bondot, egyetlen lendülettel átugrik a Long Island-i autópálya közlekedési dugóján, röntgenszemével átlát a nők ruháján, és voilá a Szupermen-szindróma. Első lépés: a szelíd, jó modorú áldozat azonosítja magát a tutyimutyi alakok prototípusával, Clark Kenttel. Második lépés: mivel egyre inkább ezt hiszik, hogy olyanok, mint Clark Kent, lassan Szupermennek képzelik magukat. Harmadik lépés: egy nagy csalódás, egy Lois Lane-féle nő visszautasítása vagy egy dühös Perry White szidása, aztán valami megpattan belül, és máris a Szupermen-szindróma karmába kerültek. Először általában titokban tartják. Az áldozat vesz egy spencert, kékre festi, egy nagy S betűt varr rá, és alkalmanként felveszi az utcai ruhája alá, amikor stresszhelyzetbe kerül. De ha az első végletes lépést megtették, a Szupermen-szindróma visszafordíthatatlanná válik. Az áldozat már állandóan hordja a Szupermen-ruhát. Előbb-utóbb a sok stressz és a túlterhelés poriomániához vezet. Az áldozat olyan acélkékre festi a haját mint amilyen a Szupermené, vesz egy kétsoros kék öltönyt, fémkeretes szemüveget, elfelejti, ki volt eddig, és egy reggel, amikor felébred, a képregények valóra válnak. Azt hiszi, tényleg ő Clark Kent, és vissza kell térnie Metropolisba. Szomorú, hogy ilyen ütődött alakok ezrei képzelik magukat Clark Kentnek, és lődörögnek a világban. De az a legszörnyűbb, hogy Clark Kent egyúttal az Acélember. Ami azt jelenti, hogy felnőtt férfiak ezrei ugranak le épületek tetejéről, puszta kézzel akarnak megállítani vonatokat vagy fegyveres bűnözőket az utcán, vagy valami más módon követnek el harakirit. De még ennél is rosszabb, hogy olyan sok Szupermen bukkan fel mindenütt, hogy mostanra már legalább mindenki egyszer látott egyet, és sokuknak sikerült is valami hőstettet végrehajtaniuk - megmenteni egy öreg hölgyet a rablóktól, amatőr bankrablást meghiusítani pusztán azzal, hogy láb alatt voltak; így aztán lassan már nem lehet meggyőzni az embereket arról, hogy a Szupermen nem létezik. És minél több ember győződik meg róla, hogy a Szupermen létezik, annál többen válnak a Szindróma áldozatává, annál többen hiszik... Funck hangosan felnyögött. Még az egyik tévériporter is azt állította tréfásan a múltkor, hogy a Szupermen talán tényleg létezik, és azok bolondok, akik kételkednek ebben. Lehetséges volna? Funck elcsodálkozott. Ha az épelméjűség az átlagot, a lakosság többségének elmeállapotát jelenti, és a többség hisz a Szupermen létezésében, akkor talán azoknak hiányzik egy kerekük, akik nem hisznek... Ha a bolondok egészségesek, és az egészségesek az igazi bolondok, és a bolondok vannak többen, akkor az az igazság, hogy... - Szedd össze magad, Funck! - kiabálta dr. Felix Funck. - A Szupermen nem létezik! A Szupermen nem létezik! Funck bedobálta a képregényeket a fiókba, és megnyomta a házitelefon gombját. - Beküldheti a következő szuperhülyét, Miss Jones - mondta.
Dr. Feilx Funck épp még egy orsót tett fel nagy ügyetlenül az íróasztala középső fiókjába rejtett magnóra, amikor a szexi Miss Jones bevezette a következő pácienst. Dr. Funck egy hosszú percig sóváran bámulta Miss Jonest, akinek fehér köpenye hatásosan hívta fel a figyelmet a tartalomra, de nem fedte fel az intim és érdekes részleteket. Bárcsak a röntgenszem valóság volna és nem annak az ördögi Szindrómának a része... Szedd össze magad. Funck, szedd már össze magad! Mondta magának Felix Funck aznap már tizenhetedszer. Felsóhajtott, és sorsába beletörődve fordult a komoly kinézetű fiatalemberhez, akit Miss Jones bevezetett a rendelőbe: - Kérem, foglaljon helyet, Mr. ... - Kent, doktor úr - felelte a fitalember, amint feszélyezetten leült a kárpitozott szék szélére, szemben Funck íróasztalával. - Clark Kent! Dr. Funck fintorgott, majd halványan elmosolyodott. - Miért is ne? - mondta, miközben a fiatalember külsejét tanulmányozta. Régimódi, kétsoros, kék öltönyt viselt, és fémkeretes szemüveget. Acélkék volt a haja. - Mondja... Mr. Kent, van valami fogalma róla, hol van most? - Természetesen, doktor úr - felelte Kent határozottan. - Egy nagy New York-i állami elmegyógyintézetben. - Nagyon jó, Mr. Kent. És azt is tudja, miért van itt? - Azt hiszem, igen, Funct doktor! - felelte Kent. - Részleges amnéziában szenvedek! Nem emlékszem, mikor és hogyan kerültem New Yorkba! - Úgy érti, nem emlékszik a múltjára? - kérdezte dr. Felix Funck. - Dehogynem, doktor úr! Mindenre emlékszem, de három nappal ezelőtt egyszer csak New Yorkban találtam magam. Emlékszem az elmúlt három napra is, csak arra nem emlékszem, hogy kerültem ide. - És hol élt, mielőtt New Yorkban találta magát, Mr. Kent? - Metropolisban! - felelte Kent. - Erre nagyon jól emlékszem! A metropolisi Daily Planet riportere vagyok, ha Mr. White ki nem rúgott, amiért felé sem néztem három napig. Segítsen rajtam, doktor úr! Azonnal vissza kel térnem Metropolisba! - Akkor egyszerűen szálljon fel a legközelebbi hazafelé tartó gépre - javasolta dr. Funck. - De nincs repülőjárat New York és Metropolis között! - kiabálta Clark Kent. - Sem busz, sem vonalt! A Daily Planet egyetlen példányát sem találtam a Times Square-i újságosnál! Még arra sem emlékszem, merre van Metropolis! Mintha valami sátáni erő eltüntette volna Metropolis legcsekélyebb nyomát is a föld színéről! Ez az én problémám, doktor úr. Vissza kell térnem Metropolisba, de nem tudom, hol van. - Mr. Kent - kérdezte Funck megfontoltan - , egyáltalán miért olyan fontos, hogy most rögtön visszatérjen Metroplisba? - Hát... ö... a munkám - mondta Clark Kent zavartan. Perry White már biztosan nagyon dühös! És ott van Lois Lane, a barátnőm. Azaz még nem is a barátnőm, de remélem, az lesz! Dr. Felix Funck cinkos vigyorral kérdezte: - Más nyomós oka nincs, Mr. Kent? Talán valami, ami a titkos énjével kapcsolatos? - Titkos énem? - hebegte Clark Kent. - Nem tudom, miről beszél, Funck doktor! - Ugyan már, Clark - mondta Felix Funck. - Sok embernek van tudat alatti énje. Például nekem is. Ha megmondja, mi az öné, én is elárulom a magamét. Megbízhat bennem, Clark. Tudja, a hippokratészi eskü, meg ilyenek. Nem árulom el a titkát. - Titkomat?! Miyen titokról beszél? - Ugyan már, Mr. Kent! - csattant fel Funck. - Ha azt akarja, hogy segítsek, vallja be őszintén. Hagyja ezt a szelíd, mesterkélt riporterzsargont. Tudom, hogy ki maga valójában! - Clark Kent vagyok, a metropolisi Daily Planet szelíd, jó modorú riportere - ragaszkodott hozzá Clark Kent. Dr. Felix Funck egy zöldre festett kődarabot halászott elő az iróasztalfiókból. - Ki is az a Szupermen - kiáltott fel - , gyorsabb, mint az ágyúgolyó, erősebb, mint egy mozdony, egyetlen lendülettel képes átugrani magas házakon! Tudja, mi ez? - kiabálta, és a szerencsétlen Clark Kent orra elé tartotta a zöld követ. - Kriptonit, valódi, államilag hitelesített kriptonit. Mit szól ehhez, Szupermen? Clark Kent, azaz az Acélember, megpróbált válaszolni, de elveszítette az eszméletét, mielőtt egy hang kijött volna a torkán.
Dr. Felix Funck átnyúlt az íróasztalán, és kigombolta Kent ingét. Hát persze: utcai ruhája alatt molyrágta, kékre festett spencer volt Kenten, a mellrészére durva anyagból egy kezdetleges S betűt varrtak. - Klasszikus eset - motyogta dr. Funck. - Ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Még a képzeletbeli erejét is elvesztette, amikor megmutattam neki azt a hamis kriptonitot. Igazi Szuperpszichiáternek való munka! Szedd össze magad, Funck, szedd már össze magad! - mondta magának ismét dr. Felix Funck. Fejét csóválva csengetett a személyzetnek.
Futó pillantásokat vetett a házakra, halkan fütyörészett, de általában csak az utca végét nézte. A sétálgató, ténfergő, egymással beszélgető embereken úgy siklott keresztül a szeme, mintha ott sem lennének. Tekert, mint egy gép. Hajtotta a zene... Közben azon tűnődött, hogy ő egy ló, és hogy a lovak nem szoktak biciklizni. Ezen felderült egy pillanatra, de aztán ahogy továbbtekert, leolvadt róla a mosoly. "Tömegben is tudok egyedül lenni" - gondolta. Eszébe jutott egy kép, amin szintén lovak voltak. Két nagydarab, hidegvérű ló húzta rajta az igát, egymás mellé fogva. Egy apró részlettől eltekintve tetszett neki az a kép. Szeretett volna olyan ló lenni. Igás. Párban. Ám mindig megzavarta a lószerszám talán leghagyományosabb része. Zavarta a szemellenző! Rosszkedvűen tekert tovább. Ekkor hallotta meg a hangot. Szia! - mondta a hang. Vidám hang volt. Női hang. Odakapta a fejét. ("Nekem köszönt! Csinos. Hűha!") Megzavarta az élmény. Végülis... meg volt róla győződve, hogy észrevehetetlen. - Szia! Reflexszerű volt a mosoly is, a köszönés is. Elvégre udvarias, jólnevelt ló volt. Többre nem is jutott ideje: elragadta a bicikli.
("Észrevettek. Pedig úgy nézek ki, mint a sehogy. És mégis!") A műmosoly igazivá alakult. Vidáman tekert tovább. Nézelődött össze-vissza, és aki éppen ránézett, arra ráköszönt. Mind visszaköszönt neki. Még öt emberrel találkozott, mire kiért a faluból. (Onedin kapitánnyal együtt - akivel a senkiföldjén találkozott -, az már hat.)
A ló biciklizett...
Eszébe jutott egy kép, amin szintén lovak voltak. Két nagydarab, hidegvérű ló, szemellenzőkkel...
szerintem már horgászni sem lehet. kétszer horgásztam. egyszer fogtam egy kacsát. (miért is halat fogtam volna, mint a rendes emberek ... ehh ...) másodjára kivette a pasim a kezemből a botot, h én nem tudom kifogni, mire elment a hal ... pedig akkor rendesen halat fogtam volna ... szóval nem! odajönnek, meglátják, h öreglány vagy, lassan, megfontoltan csinálsz mindent az ismeretlen terepen, és meg akarják mutatni, mert hülye vagy. végül megkínálnak kegyesen(!) kukival, h örüljél neki, h öreglány létedre hozzájuthacc ... nem, a f.szom kivan!
hogy nem tudnak békén hagyni ...
tudod, mi a jó? a Berzsiánt hallgatom rongyosra ... és neked szórakozás volt, tartalmas időtöltés, de nekem valami olyan .. hogy még érdemes vagyok arra, h kapjak valami szépet ...
