hát persze, hogy az egész filozófia agyjáték. ahogy a matematika, a fizika, az irodalom, sőt végső soron minden emberi tevékenység. de itt nem ez a lényeg. hanem, hogy valami pusztán játék-e, vagy van valami előrevivő benne.
pl. a kategorikus imperativusz is egy gondolati játék, de van a játékon túlmutató értelme is. míg pl. egy hangulati lírába tartozó költemény csak játék, az élményszerzésen kívül nincs más "értelme". na, így értettem. de ez nem értékítélet, ez egyáltalán nem jelenti, hogy az egyik értékesebb lenne a másiknál. csak azt, hogy egy másik típushoz tartozik.
Jaj. Nem, nem értetted jól, tökéletesen félreérted az egészet, de (már) nem bonyolódnék bele. Hidd azt, ami számodra kényelmes, de én még hozzá is tennék valamit: az egész filozófia agyjáték. Akár van reális értelme (pragmatizmus, pozitivizmus, logika), akár nincs.
akkor mégis jól értettem. ahogyan te is írod, a "fikció világába tartozó logikai és filozófiai abszurd". na, hát ezért mondtam, hogy ez agyjáték. nincs reális értelme.
Köszönöm, hogy voltál olyan kedves, s ráfordítottad az időd, hogy elmagyarázd, mit nem értettem. Az utolsó mondatodban kaptam meg valamelyest a választ. :) A többit amit írtál, azt értettem, s egyet is értek vele, viszont bővebb elgondolásom magamba zárom... :)
Noha Schopenhauer volt az, aki in concreto írta le ezt a gondolatot: "aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna", ezzel mégis egy olyan, explicit formában előtte talán soha meg nem fogalmazott trivialitásra világított rá, amely aztán meghatározza egész életművét. Itt a halálnak a filozófiai jelentőségéről van szó Schopenhauer halálfelfogásának kapcsán, Csejtei az interpretációnál a halálnak, a halálélménynek általános filozófiai relevanciájáról beszél. A halál adja meg az élet súlyát, egyszerre kétséges és kétségbevonhatatlan értékét. Ha nincs halál, elmúlás, ha minden változatlan, örök, akkor minden bizonnyal nincsenek filozófiai - és egyáltalán: az emberiség érdeklődésére számot tartó - kérdések. Nem volna időbeliség, az "örök Van, az örök Most" paradicsomi állapotában élnénk, de az állapot egyben kizárná nemcsak a filozófia szükségszerűségét (hiszen így minden "adott" lenne; a halhatatlanság nemcsak minden - a halandók számára - felmerülő kérdést eliminálna, de megszűnnének a filozófiai alapkérdések is, úgy mint világ kezdete és vége, az emberi élet értelme, a szabadság kérdésköre, stb.). Magát az emberi életet is megszüntetné, hiszen a nemzés maga válna szükségtelenné (lévén mindenki "valahogyan" öröktől fogva a létbe lenne helyezve). Minden bizonnyal erre a fikció világába tartozó logikai és filozófiai abszurdra érvényesek Csejtei sorai: "Halál nélkül sem élni, sem meghalni nem tudnánk: ezért mondható ki az a kissé bizarrnak tűnő tétel, hogy az élet abszolút értelemben a halál ajándéka, tehát egzisztenciálisan hálásak lehetünk neki, hogy van."
De hogy egy sajátosan schopenhaueri analógiával éljek (sántít, de talán érzékletes): Schopenhauer szerint a fájdalom, a szenvedés a "pozitív", vagyis a világban "alapból" mindenütt és mindenkor érvényes alapszabály, amelyet csak alkalomszerűen tör meg az öröm, a gondtalanság, a boldogság illuzórikus pillanatai. Mivel ezek alapvetően "természetellenesek" (amennyiben az Akarat természetével ellentétesek), ezért mivel letörik ezt a permanens, ab ovo fennálló szenvedésállapotot, "negatívak". Ugyanígy az élet-halál vonatkozásában: a halál, az elmúlás, az örök sötétség, a Semmi az alapvető, amelybe röpke pillanatokra, fénypontokként villan fel az (emberi, állati) élet a vak, céltalan Akarat révén. Az élet (nemcsak individuális értelemben, hanem általánosan véve) maga nem önmaga által meghatározott, -alapozott, hanem az Akarat által, amely a semmiből hívja elő az életet magát. A semmi pedig a konvencionális szemlélet számára mindenképp a halállal ekvivalens.
Ironizáltam természetesen. Semmilyen szinten nem gondolom holmi öncélnak ezt az esszét (ha ilyen szándékkal írták volna, csak akkor lehetne "agyjátéknak" felfogni, de ez méltatlan a filozófiához, fecsegés volna, márpedig ezt Csejteiről - így ismeretlenül is - nem feltételezem), másrészt - ha figyelmesen elolvastad az egész írást - egyértelműen ki kell derülnie annak, hogy szó sincs semmiféle gyakorlati életfelfogási módszernek a "tálalásáról". Kétlem, hogy a citált írásnak - így inkluzíve az alábbi szövegrészletnek - bármiféle "praktikussági aspektusnak" kellene megfelelnie.
De attól tartok, nem olvastad el, és így félre is érted az egészet.
nem így értettem. ennél eggyel elvontabb szinten. gyakorlati életfelfogási módszernek nem praktikus. mert nincs értelme, csak annyi, hogy milyen jót lehet játszani a gondolatokkal. ezért írtam, hogy agyjáték.
"Aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna. A szentenciához persze rögtön hozzá lehetne fűzni: nemcsak filozofálni nem filozofálna az ember, ha a halál nem volna, hanem sok más egyebet sem tenne, mi több létezni sem létezne (tulajdonképp azt kellene mondani, hogy már réges-rég kihalt volna; csakhogy még kihalni sem tudna, lévén halhatatlan). Halál nélkül sem élni, sem meghalni nem tudnánk: ezért mondható ki az a kissé bizarrnak tűnő tétel, hogy az élet abszolút értelemben a halál ajándéka, tehát egzisztenciálisan hálásak lehetünk neki, hogy van."
Az általam nagyrabecsült Csejtei Dezső-Juhász Anikó páros korábban többször belinkelt írása máshol érhető el a neten. Ajánlom továbbra is mindenki figyelmébe!
"A halál az a nagy rendreutasítás, melyben az élethez való akarat, közelebb meghatározva: a hozzá lényegileg tartozó önzés, a természet folyása által részesül, és úgy fogható föl, mint büntetés azért, hogy létezünk.*
*A halál azt mondja: "Te oly aktusnak vagy a származéka, melynek nem kellett volna lennie; ezért, hogy ezt megsemmisítsd, meg kell halnod."
