AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Rengeteg mindennel lemaradtam az elmúlt hetekben, de ezt a két utóbbit viszont pont a napokban hallgattam, szóval tessék:
All Out War – Condemned to Suffer
Slayercore a javából – mondhatnánk, de igazából a kettes „For Those…” után nekem ez csalódás volt elsőre. Néhány év alatt azért valamennyire megbarátkoztunk, intenzív vagdalkozás a köbön, néhány izgalmasabb gitárszólóval, házfelújításhoz, gyúráshoz tökéletes muzsika. Hosszú távon persze nem ez lesz a kedvenc, a tavalyi lemezük meg simán el is ment mellettem… azért ha összejönne egy hazai koncert, bizony bevállalnám a hátbarugdosásokat is. 10/7
Cannibal Corpse – A Skeletal Domain
Mai napig úgy vagyok vele, hogy a High Velocity Impact Spatter nyitánya simán elijesztene, ha nem ismerném az egész lemezt, ugyanis az évek során semmit sem változott a véleményem: meglehetősen ötlettelen CC zúzda, amit csak kiköpött a gépezet. Na de aztán: Kill or Become, Funeral Cremation, Icepick Lobotomy… összességében fasza ez mégis, a szűkre szabott keretek között is akadnak emlékezetes pillanatok. A Torture és a Red Before Black mellett (között) egyértelműen az ezredforduló utáni időszak egyik kedvenc CC lemeze nálam. 10/8,5
Egyébként tényleg tök ilyen, amilyennek leírtad, aztán hogy ez tetszik-e nekem, vagy nem tetszik, azt még nem tudtam eldönteni ennyire rövid idő alatt.
(Ez most meglepett, több mint harminc éve - a Povlsen-Chapuisat-korszak óta - nézem kisebb-nagyobb érdeklődéssel a Dortmund meccseit, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna őket piros mezben játszani.)
A debut emlékezetes revelációja után kifejezetten magas elvárásaim voltak a sokszor vízválasztó második albummal kapcsolatban. A nagyívűen terjengős, epikus megközelítés megmaradt. Nyilván lehetne sokkal változatosabb is ez a zene ebből a körkörös szerkezetű pátoszos dallamvilágból kiindulva. Valszeg sokaknak red flag-ként lengedezik az uncsi faktor, ugyanakkor nálam fekszik ez a ráérősen kibontakozó, organikusan épitkező hozzáállás. A kikevert koktél ízét nem feltétlenül az határozza meg, hogy ismert panelekből épül-e fel vagy hogy milyen tehetséges mondjuk a vokalista, netán mennyire virtóz a gitáros. Valami eszement kreatívizmussal zseniális ötleteket is lehet oly módon összerakni, hogy a végeredmény erősen kérdéses lesz. Az Iotunn nem talált fel semmi különöset, az általuk előadott flow viszont számomra mégis kellemes, relaxációs feelinget áraszt és kifejezetten jólesik hallgatni. Egyértelműen lista várományos a második albumuk is.
(fun fact: Dortmund város színei a piros és a fehér, ezért a tartalék (harmadik) mez gyakran ebben a színben készül. fun fact 2: München város színeit kitalálhatjátok...)
Slayercore. Nem semmi, nem is tudok másik zenekarról, amiről műfajt neveztek volna el, még ha az igazán hivatalos kánonba nem is került bele a fogalom. (Már nem is fog, mert mára kihalt a műfaj. De létezett, tényleg!) Az All Out Warról a Hammerben olvastam először, a For Those Who Were Crucified című második album kapcsán. Egyrészt a kedvező kritika, másrészt a hangulatos borító keltette fel a figyelmemet, de mire normális netem lett, addigra pont megjelent a folytatás, és ezt hallottam először. Nyilván emiatt van az, hogy bár a RYM szerint az első kettő jobb, nekem ez maradt a kedvencem. Abban mindenesetre egyetértünk - én és a közvélemény - hogy ez az utolsó jó lemezük. Aki szereti a '90-es évek Slayerjét, annak hiba lenne kihagyni. A vokál hiperagresszív fröcsögés, kicsit idegesítő és monoton, de a zenébe eléggé nehéz belekötni. Hogy sok a hc-s breakdown? Ja, egy kicsit, viszont valószínűleg pont emiatt a kontraszthatás miatt képesek a valódi és valóban súlyos thrash riffek olyan frissességgel érvényesülni, ahogy ebben a korszakban és később már csak nagyon kevés helyen. Gitárszóló is akad pár, vannak egyrészt ilyen slayeres káoszvinnyogások és gerjedések, de egy-két dallamosabb téma is előfordul. Nem biztos, hogy ha most hallom először, akkor is ennyit kapna, de nekem így elfogultan most is megér ez egy 80/100-at.
Agymosi és a metalcore? Nálam ez annyira jön össze, mint a kép, ahogy ugyanő piros-fehér mezben szurkol egy Dortmund-Bayernen a vendégeknek. Gyanús is volt, hogy ez nem lesz „igazi” metalcore, és valóban, inkább amolyan thrashcore az At The Gates-, Slayer-vonalon, értelmezhető riffekkel, tikatikával, váltásokkal, hitéből kitért ember üvöltözésével, még a sivítós szólók is stimmelnek, amikor nem épp dallamosak, ami szintén stimmel. Nem különösebben hatott volna meg, de ennek a nehéz napnak az éjszakáján elmondhatatlanul jólesett legyalulni a maradék agysejtjeimet, komolyan, terápiás hatása volt, szóval legyen 10/7.
Ezzel szemben (bár nem gondolnám, hogy mást különösebben értékelne innen) tegnap este megtaláltam magamnak a harmadik tuti év végi listás psych space varázslatomat.
Elkiabáltad, segg átvette a játék irányítását, és meg is fordította az állást. Nagy izgalmak várhatók a folytatásban, kérdés, hogy pinában maradt-e még elég erő.
Phelios - At the Mountains of Madness '19es dark ambient anyag; a mögötte álló német srác szinte hetente vasárnap tart live ambient otthoni "koncerteket" yt-n: Martin Stürtzer ezen név alatt kifejezetten sötét hangulatzenét készít; ráadásul a Cthulhu mítosz hívei biztos kapcsoltak már a címnél; igen, nem tévedés, itt a Nagy Öregeket is megidézik az anyag végére. aki bírja a sötét filmzenéket, tegyen vele próbát.
Iotunn - Kinship klasszik doom Candlemass módra vagy talán még epikusabban; ugyan nem vagyok oda a dallamos pacsirtákért, de van annyira jó a zene és maga az énekes is, hogy ne zavarjon. még ismerkedünk, egész korrekt anyag.
The Crown - Crown of Thorns
nyilván nem egy Deathrace King, de roppant üdítő érzés hallgatni. mintha el sem telt volna 20 év, nincs semmilyen megfelelési kényszer mint a népszerűbb pályatársaknál (lásd In Flames, Dark Tranq), csak horzsoló riffek és kalapáló dobok végig. soha rosszabbat!
Jerry Cantrell - I Want Blood
úgy fest az AiC őrlángon pislákol, viszont Jerry megint összegyűjtött egy albumra való nótát. nem annyira epikus, sem terjengős, tobzódó mint a legutóbbi Chains anyag (Rainier Fog), egészen sallangmentes amerikai rock/metal. jól is áll a direktebb megközelítés Jerrynek is, rohadt jól játszik továbbra is, na meg legalább ennyire jól énekel. bármeddig el tudom hallgatni, ahogy a Chainst is.
Seigmen - Resonans
nem tudom, hányótoknak ugrik be ez az eredetileg '90es évekbeli norvég indusztriál banda (van közük a későbbi Zeromancerhez is). tök véletlen akadtam rá megint, aztán meglepett, mennyire kellemes hallgatnivaló. lehet, hogy nem ismert banda, de kifejezetten van saját arculatuk és egész remek dalokat írnak.
Allt - From the New World
djent erősen megnyomott d-vel; de azon bőven túlmutat. svédek, áttételesen van közük a néhai(? vagy ismét mozgolódó?) Vildhjärtához illetve a manapság menő pop/modern Imminence-hez is. viszont ez se nem pop, se nem céltalan djentelés; ellenben roppant kemény megszólalású modern metal (bármit is jelentsen itt a modern jelző). szerintem a maga műfajában kifejezetten ötletes, kreatív; valamint a hangzás és a production 10/10, ennél ma nincs feljebb, nincs súlyosabb, nincs keményebb.
Sinistro - Vértice
kedvenc luzitán doomstereim új némberrel a fronton tértek vissza; szerencsére nagyon hasonló mélyebb, alt tónust használ (roppantul nem Nightwish, szerencsére); még a manapság ismertebb holland Dool fronthölgyéhez képest is picit mélyebb a hangja. a zene továbbra is a belassított klasszik Sabbath doom, hangulatos és nem túltolt billentyű kísérettel. tulajdonképp a fado és a doom metal tökéletes elegyét játsszák, számomra egyáltalán nem unalmasan.
»» akit pedig érdekelne több muzsika, összeraktam és majd időnként frissítem az alább yt playlistet:
A nyolcvanas, kilencvenes évek volt porondon. 26 pont is elegendő volt ezúttal a fenti tételnek a győzelemhez, amit spec én még nem láttam, de majd most!
