Igen, de a kérdés (a topik első kérdése) az, hogy a Riker szubjektíve hogyan élte meg az incidenst. Szubjektív perspektívából nézve véletlenszerűen vagy azt tapasztalta, hogy a bolygón rekedt és otthagyták, vagy pedig azt, hogy felbímelték és megy tovább az űrhajóval? Mondjuk 50-50 százalék valószínűséggel?
Szerintem erre a "problémára" legelfogadhatóbb elképzelést a Star Trek Second Chances c. része kínál, amikor Riker egy transzporterbalesetben megduplázódik: miközben őt felsugározzák a hajóra, valami légköri anomália visszatükröz belőle egy példányt a bolygó felszínére is. Onnantól két Riker létezik, és egyik sem tud a másikról 8 évig, amíg nem találkoznak. A két Riker persze már nem azonos figura, mert 8 év alatt másfajta tapasztalatokat gyűjtöttek, így olyan, mintha hirtelen előbukkant volna egy ikertesó a semmiből. Mindkét verzió szubjektíven vállat vont, és tudomásul vette a történteket. :-) Majd elváltak útjaik, és mindketten élték tovább a saját életüket.
Jó kérdés. Ebből indul ki a topik. A topiknyitóban és a 67-es hozzászólásban leírt gondolatkísérletekből. Hogy szubjektíve hogyan éled meg, ha egyszer csak megjelenik egy pontos másolatod.
De mondok egy harmadik változatot: a 2006-os "The Prestige" című hollywoodi filmben (spoiler alert) Hugh Jackman egy bűvészt alakít, aki szert tesz egy teleportáló gépre. De a teleportáció nem tünteti el az eredeti változatot. Az eredeti is megmarad. Ezért úgy szerkeszti meg az előadást, hogy amikor a másolat rejtve megjelenik a nézőtér bejáratánál, az eredeti beleesik egy víztartályba és megfullad.
És amikor a riválisa a fejéhez vágja, hogy milyen könnyű ez a megoldás, akkor azt válaszolja, hogy nem, mert minden alkalommal attól kell félnie, hogy vajon a következő pillanatban a tapsot fogja fogadni diadalmasan, vagy pedig kínhalált fog halni a víztartályban.
Vagyis a film írója is úgy képzeli, mint én, hogy a bűvész szubjektíve ötven-ötven százalék valószínűséggel találja magát az egyik, vagy a másik szerepben.
Le lehet ezt bontani további gondolatkísérletekre, hogy kiderüljön, van-e más racionális lehetőség. De annak csak akkor van értelme, ha nem értesz egyet ezzel az alapvetéssel. Ha a 67. hozzászólásban a "tegyük fel"-re azt mondod, hogy ne tegyük fel, mert szerinted nem úgy van.
Igen, a tudomány mai állása szerint ez így van. Az Univerzum tíz a tizediken a tizediken a tizediken az 1,1-ediken év múlva visszatér a jelenlegi állapotába. De már az előtt is sokszor olyan állapotban lesz, ami tartalmazza a jelenlegi tudatodat. Hol egy mennyei ítélőszék előtt, hol a pokolban, hogy a konyhában, satöbbi.
Ez is egy fajta lehetséges nagysága a mindenségnek, ami miatt a szubjektív élmény szubjektív folytatólagossága túlmutathat az ember hétköznapi értelemben vett, objektív életén.
De akkor miért olyan konzisztens a szubjektív élmény? Miért nem kanyarog kaotikusan a lehetséges tudatállapotok között?
Ha soktrillió év múlva megjelenik valamilyen formában a jelen pillanatbeli tudatod egy másik bolygón, akkor miért nem találod magadat hirtelen ott? Szubjektíve miért a fórumolvasás élmény marad?
Ebből úgy tűnik, hogy a szubjektív élményből valamilyen szinten következtetni lehet a mindenség egy olyan hiper-makrostruktúrájára, ami nem áll okozati kapcsolatban az objektív tapasztalati valósággal. És azért "hiper", mert nem csak a mi univerzumunk jövője és múltja számít, hanem egy léttermészetében nagyon másmilyen univerzum is számíthat, ha ott is lehetséges a szubjektív élmény szubjektív megjelenése.
Mert ez az egész abból adódik, hogy a szubjektív élmény szubjektív folytatólagossága nem az "anyagi részecskék függvénye". Ha soktrillió év múlva "összeáll" a jelen pillanatbali agyad, azt nem ugyanazok a részecskék fogják alkotni, mint most. Ami azonos a kettőben, az nem az anyag, hanem a szerkezet. Ami egy informatikai, szellemi természetű sajátosság. A szubjektív élménynek mindegy, hogy egy idegrendszer szerkezetéből részesül, vagy egy számítógépes szimuláció szerkezetéből, vagy akár Isten gondolataiból.
Szerintem az az alapkérdés, hogy örökké fog-e "folyni az idő". Mert sokan elgondolkodnak azon, hogy mi lesz 1 milliárd év múlva. De az "1 milliárd" értékű szám az szerintem kis szám. Persze a végtelenséghez viszonyítva nincs "nagy szám", de azért az emberi méretekhez viszonyítva is az 1 milliárrd (10 a 9-en) nem nagy szám. Kérdezem: mi lesz "10 a 1000000-en" év múlva? És ami ekkor lesz, folyamatosan fog kapcsolódni a "mához"?
Tegyük fel, hogy a fenti értelemben az idő örökké fog folyni. Azt is tegyük fel, hogy a tudat az nem más, mint anyagi részecskék függvénye. Tegyük fel, hogy az "egyén énje" szintén anyagi.
Ha az ember meghal, meghal a tudata is. De mivel az idő örökké fog folyni, ezért szükségszerűen egyszer az anyagi részecskék pontosan ugyanúgy összeállnak, mint ahogyan most az én tudatomat alkotják. Úgyanis ha végtelen idő van hátra, akkor a végtelen ideig tartó anyagi részecskekombinácók eredményeképpen egyszer biztosan előáll ugyanaz az állapot és megjelenik mondjuk "10 a 10 trilió év" múlva,valami, ami a tudatom lesz. Én tehát nem fogom érzékelni ezt a "10 a 10 trilió év"-es lyukat, hanem folyamatosan fogok létezni örökké.
És ez nem csak azért érdekes, mert előbb-utóbb technológiailag lehetségessé válik az agy informatikai tartalmának megkettőzése, akár biológiai, akár gépi, akár virtuális szubsztrátumban. És nem csak azért érdekes, mert a tudomány mai állása szerint valószínűleg egy valamilyen non-collapse, sok-világ vagy sok-elme kozmológia a valósághű kozmológia.
Hanem azért is, mert az Occam borotvája szerint az a legésszerűbb kozmológia, hogy minden létezik.
Mert ha azt képzeljük, hogy van, ami van, és van, ami nincs, vagyis hogy nincs minden, akkor bennehagytunk egy fölösleges kérdőjelet az elméletben: hogy ugyanis miért pont az van, ami van, és az nincs, ami nincs, pedig lehetne.
Tegyük fel, hogy ha egyik pillanatról a másikra egy pontos másolatom megjelenik Tahitin, akkor 50% valószínűséggel hirtelen Tahitin találom magamat, és 50% valószínűséggel pedig szubjektíve nem történik semmi különös.
A kérdés, hogy meg lehet-e valahogy változtatni a valószínűséget.
Ha 99 másolatom jelenik meg 99 Tahati-másolaton, akkor 99% valószínűséggel találom magamat Tahitin?
Ha a következő pillanatban a 99-ből 98 Tahiti a másolataimmal együtt megsemmisül, akkor marad egy Tahiti, egy másolatommal, ahol 99% valószínűséggel találtam magamat?
Nohát, tegnap tudtam meg egy "kuruzsló" íriszdiaknosztikán, hogy van egy kis kezdődő szürkehályogom. Szerintem ez nem baj, hiszen az ember nem tehet róla, hogy amit átél, többnyire a felejtés, szürkeség homályába merül. Azé tartjuk Isteneinket, hogy mindenre emlékezzenek. Kinek milyen Isten jár, azaz ki miben hisz. Az én Istenem a Szeretetre, Boldogságra és a Szerelemre emlékszik, és fel tudja hozni a szürkeségből a jóságot és az örömöt is és át tudja alakítani szeretetté, sőt mindent képes a szereteten keresztül érzékelni. Még a fájdalmat is.
Vannak dolgok, amiket jól meg kell szűrni azé, hogy megtaláljuk a lényeget. Oszt vannak akik addig szűrik a lényeget, hogy a végén semmit sem találnak.
Nekem elég amim van. A jobb agyféltekém 40%-al dógozik többet, mint a bal, de azé a bal is az enyém.
A fájdalmat általában meg akarják szüntetni, például kábítószerekkel, rosszabb esetben szikével, oszt az eredetét elfelejtik megkeresni. Az orvosok darabokra szedik az embert, de mégse találják az eredetet, ők is csak találgatnak, úgy, hogy nem biztos, hogy javítanak a helyzeten.
Az igaz, hogy a "találod magad" kifejezésben szerepel az "én" fogalma, kétszer is. De ezt nem szó szerint kell érteni. Ez csak egy szóvirág egy bizonyos szubjektív élmény-jelenség megnevezésére.
A szubjektív élmény szubjektív folytatólagosságáról van szó. Belülről nézve. Függetlenül attól, hogy "én"-nek nevezem-e azt, "akié" az élmény.
"és közben a szived kihagy egy dobbanást"
Az egymillió sötét szobás gondolatkísérletben nincsen ilyen különbség a másolatok között. Pontosan ugyanaz történik mindegyikkel. A kérdés, hogy ez a sokszorosság, ami fizikai sokszorosság, de ugyanazzal a szubjektív élménnyel, mit jelent a szubjektív folytatólagosság valószínűségi eloszlásában.
Ezekben a gondolatkísérletekben nincsen halhatatlanság. A halhatatlanság a kvantum-öngyilkosság nevű gondolatkísérleten keresztül kapcsolódik a témához. Azzal kezdtem a topikot.
Itt az történik, hogy kettéágazik az Univerzum, és ebben a pillanatban (nem a következő pillanatban, hanem ugyanabban a pillanatban) az egyik univerzumban a kísérleti alany megsemmisül.
Ez azt jelenti, hogy szubjektíve 100% valószínűséggel túléli, kívülről nézve viszont 50% valószínűséggel megsemmisül. Ebből a szempontból a szubjektív valóság gyökeresen eltér az objektív valóságtól.
A koránkelés ugyan megtörtént, de okafogyottá vált az eső miatt. Kíváncsi lennék, hogy a "Laghimá-sziddhi" aktivistái esőben is tudnak-e üzemelni. Netán esernyővel, vagy búváröltönyben is működik a dolog? Mert ha igen, akkor mégiscsak érdekel. És vajon működik erdős területen is? Pl. lehetséges-e "sziddhizni" egy kosárral, gombagyűjtő túrára?
Ezzel a "Laghimá-sziddhi"-vel az a baj, hogy eddig még senki sem hozott (vagy küldött e-mail mellékleteként, pl. zippelt fájl formátumban) olyan kiképzési tematikát, ami alkalmazható átlagos képességű embereknél. Engem, mint a legemberközelibb repülésféleség (a siklóernyőzés) legöregebb hazai oktatóját, komolyan érdekelne az ennyire alternatív lehetőség is, mert fontosnak tartom az emberek felkészítését arra a nem is túl távoli jövőre, amelyben a személyi légijárművek használata mindennapos gyakorlat lesz.
Na persze, ha csak úgy lehetne elsajátítani ezt a pirossal színezett jógirepülés-félét, hogy pici gyerekkorunkban felkeresünk egy hindu hegyekben rejtőzködő Nagymestert, akit évtizedekig szolgálva megfelelő légzéstechnikánkkal és különlegesen aszkéta étrenddel, hogy eljuthassunk öregkorunkra a majdnem nirvániai lebegéshez, akkor megette a fene az egészet, mert az emberek többsége számára ez a tematika használhatatlan, és a kivitelezésénél egyszerűbb lenne újrakezdeni az emberiség történelmét, valamilyen célszerűbb ideológia alapján, mint a legutóbbi.
Az általunk ismert és megszokott fizikai világban a fény sebessége kb. 300 ezer km/sec (de úgy is mondhatjuk, ha vicces kedvünkben vagyunk, hogy 1 láb/nanosec), amit nem léphetünk túl. Ha azonban létre tudnánk hozni olyan fizikai környezetet, amelyen belül a fény sebessége nem ennyi, hanem ennek többszöröse, akkor nem kellene átlépnünk az ott érvényes fénysebességet ahhoz, hogy az itteni fénysebességnél gyorsabbak lehessünk. Ez persze csak egy elvi trükk, aminek fizikai megvalósításának lehetőségét vizsgáló kutató labor nemrég kapott jelentős támogatást (persze nem nálunk...), és én, mint a fizikában laikus, csak spekulálhatok, hogy vajon extrém erős forgó mágneses terek rafinált szuperpozíciójával, vagy a legendákból ismerni vélt "vákuumenergiával", vagy jógik meditációi által felszabadított szellemi energiával lehet-e az ilyen különleges, akármeddig nyújtható, és virtuális részecskéket sem tartalmazó teret létrehozni. Álmodozás helyett azonban inkább megyek aludni, mert holnap koránkelés lesz; további kellemes eszmecserét, vagy szép álmokat Nektek is!
"A kérdés, hogy a második gondolatkísérletben 50 százalék eséllyel találom magamat a sötét szobában, majd a virágoskertben, vagy pedig 1000000 : 1 valószínűséggel."
Még mindig az alany meghatározása a problematikus számomra.
Ha a példádidban az "én" annyit jelent csupán, hogy az a dolog, ami minden objektív és szubjektív szempontból a kiindulási állapottal azonos állapotú vagy annak folytatólagosságának tekinthető, akkor valóban lehet valószínűségeket felállítani az értelmezés szerint.
De ha az "én" definíciója túlmutat a puszta információ tartalmon, amit egy személy jelent, akkor a szubjektív élmény a példáid során nem értelmezhető a sajátodként a másolataid során, csupán egy-egy különálló folytatásként egy korábban megkezdett történeten.
Ha veszünk két lehetséges alternatívát:
a. Amelyben sétálsz és közben a szived egyenletesen dobog
b. Amelyben sétálsz és közben a szived kihagy egy dobbanást,
akkor a két eset már két külön ágát jelenti a valóságnak, amelyek a későbbiekben soha nem egyesülnek. A két alternatíva szubjektív élményei önállóakká válnak, s nem lesz köztük visszacsatolás. A másik ág pl hiába él tovább, mint az, amelynek élményét tapasztalod, rád nézve már nincs ennek jelentősége.
Ugyanígy annak sem, hogy egy sötét szobában találja-e magát az, aki minden objektív és szubjektív szempontból azonosnak tekinthető veled, majd utána éppen egy virágoskertben, mert rád nézve ennek sincs jelentősége, nem lesz róla szubjektív élményed.
Szubjektíve nincs több valóság, csak az az egy, amelyet megélsz, még akkor is, ha végtelen számú elágazáson vezetett keresztül. Egyetlen utat tudsz bejárni, s az elágazások elhagyásakor az ágak közötti kapcsolat is megszűnik. Legalábbis az értelmezésem szerint. Ebből következően egy ág mesterséges létrehozása nem teremt szubjektív folytatólagosságot az alany számára, de az alanyt megfigyelő számára (pl házastárs) viszont igen, hiszen nincs sem objektív, sem szubjektív különbség a különböző ágakon megfigyelt példányok között.
Mások halhatatlanok lehetnek ez által számodra, ahogy te is mások számára, de szubjektíve (önmagad számára) nem leszel az.
Objektíve lehet több valóság, de ennek szubjektíve nincs jelentősége önmagunkra nézve.
Hát persze! Megfelelő légzéstechnikával, meditácijóval és gyakorlással könnyedén szert tehetünk a "Laghimá-sziddhi"-re: "e képesség révén bárki könnyebbé tud válni a legkönnyebbnél, így lebegni és repülni is tud, akár a fény sebességével is. Az illető ily módon bárhová el tud jutni."
De ha ez túl fárasztónak tűnik, ott a "Prákámja-sziddhi: e képesség birtokosa bármilyen kellemes érzékszervi tapasztalatot képes átélni, akár a földi síkon, akár más bolygókon."
Lehet, hogy nem is lesz szükség a teleportálásra azon a módon, ahogy most gondoljuk, mert megvalósul a közlekedésnek egy ugyanolyan gyors módja, de más elven.
Ahogy a régi mesék kitalálóinak fantáziájából csak a hétmérföldes csizmára, meg a repülő szőnyegre telt, de a légcsavarra, a sugárhajtásra, a mágnesvasútra és a légpárnára nem, ugyanúgy a teleportálás is gyermekded mesemotívummá válik, ha megvalósul a fénysebességi korlátot kijátszó közlekedés azon a módon, ahogy napjainkban még csak néhány elméleti fizikus foglakozik vele. Ti még megérhetitek, mekkorát fog változni a világ, ha néhány hét alatt képesek leszünk eljutni a szomszédos csillagokig.
Valamikor ifjabb éveimben, amikor először olvastam a teleportálás ötletéről (talán Lem-nek "A világűr csavargója" című kötetében, a '60-as években), én is morfondíroztam a morális és filozófiai, a szubjektív és technikai kérdésein, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez annyira eltérő dolog a megszokott, hétköznapi életeseményeinktől, hogy igazán belegondolni nem is lehetséges. Legalább is addig, amíg meg nem valósul a teleportálás.
Ha egyáltalán valaha technikailag lehetséges lesz, biztosak lehetünk benne, hogy többen is kipróbálják, aztán ha túlélik, be is számolnak róla, és máris többet fogunk tudni. De arra már most is tippelhetünk, hogy nem lesz olyan egyszerű dolog, mint vonatra vagy repülőgépre szállva utazni, és lesznek ma még előrejelezhetetlen sajátosságai, melléktünetei és a megvalósításhoz vezető kutatásoknak, kísérleteknek olyan plusz eredményei, amelyek végső soron a mindennapos használaton kívül egy egészen másmilyen világhoz vezetnek.
Ahogy a kőbaltás ősünk aligha értené, mi is történik ezen a képernyőn, és hogy ezzel kommunikálunk egymással, míg ő még a beszéd kialakulásának is a kezdeténél tart. Alighanem elszörnyedve, de legjobb esetben is értetlenül és teljesen idegenül állna a mi világunk installációi és közlekedési eszközei között. Legalább ekkora különbség lenne köztünk és a teleportációs világ "emberei" között. Az idézőjelet azért használom, mert biztosak lehetünk abban is, hogy a teleportációnál előbb valósul meg az emberi faj génmódosításos továbbfejlesztése, több változat, "fajta" kidolgozásával (pl. tengerfenéki vagy más bolygók körülményeihez, vagy űrbéli életre alkalmassá tétele), és ez magával hozza a ma még főleg a mechanikán és elektronikán alapuló technikánk átalakulását is biotechnológiaivá, sőt pszichofizikaivá. Ezért nem zárhatjuk ki, hogy a lelki tényezőknek nagyobb szerepe lesz a kutatásokban és az egész emberiség kibontakozásában, mint ma még gondolnánk.
