A Hubble űrtávcsöves mérések hozták a megdöbbentő ereedményt, hogy a világegyetemünk nemcsak hogy tágul, de GYORSULVA tágul.
A jelenséget kissé homályosan a Sötét Anyag és Sötét Energia ármánykodásának tudják be.
Nem értem, miért vetik el a következő viszonylag egyszerű magyarázatot:
Az ősrobbanást követően hatalmas tömeget képviselő anyag terült szét részecskék formájában. Ez után kullog jelenleg átlag körülbelül 400km/s-os sebességgel az ismert világegyetem anyaga: galaxisok, felhők, csillagok.
Például a mi Tejútrendszerünk mozgási irányára merőleges "horizont" síkja felett lévő, ilyen részecskékből álló anyag össztömege kevesebb ugyan, mint a horizont alatti, de térbeli eloszlása miatt nagyobb gravitációt fejt ki ránk, mint ami e horizont "alatt" található.
Ezért gyorsít minket.
Így a gyorsulásunk egészen addig folytatódik, amig a részecskefelhő az összgravitáció miatt meg nem áll, vissza nem fordul, és visszafelé el nem robog mellettünk.
Ezt követően a galaxisok is megállnak, és visszafordulnak, és egyre gyorsulva visszazuhannak talán az egykori ősrobbanás helyének a közelébe.
És talán minden kezdődik előlről.
Igen, az égitestek valóban, fizikailag távolodnak egymástól. Egyre több idő kell a fénynek, hogy a két test között megtegye a távolságot. Ám mégsem arról van szó, hogy a testek szimplán távolodó mozgást végeznek egymáshoz képest, mert akkor ha összekötjük őket, egyszer megrándulnának, és a távolodás abbamaradna. Mintha megcsákjáznád az egyik égitestet a másikról. Ám ebben az esetben a rándulás folyamatos lenne, mintha a test egy állandó gravitációs mezőbe kerülne... tehát nem a test relatív mozgásáról van szó, hanem maga a tér torzul (tágul) a két test között.
De ha elszkad, akkor az a külső szemlélő számára is elszakad, tehát a távolság a két égitest között változott. Ekkor viszont a két nap az fizikailag is távolodik egymástol és nem csak a tér tágul köztük. Vagy nem jól látom ?
El bizony. Elszakadna, mint a huzat. Feltéve, hogy nem nagyobb a szakítószilárdsága, mint a tárgy tehetetlenségéből fakadó erő. Ha nagyobb, akkor testen éreznénk gyorsulást, mintha csak a cérna magával rántaná.
"Egy olyan képzeletbeli szemlélőt, aki "kívülről" tud ránézni a mi 3D terünkre. Ilyen a valóságban nincs..."
- Na akkor jól éreztem én, hogy valami nem stimmel ezzel. Honnan veszed, hogy mit látna valaki, aki valójában nincs? Csak nem egy égi fuvallat súgta meg neked? :)
"...de ha lenne..."
- De nincs... :)
"Ha túlságosan zavaró ez a kép, inkább felejtsd el."
- El is fogom, bizony, ezt neked is ajánlom. Tudományosabb megelégedni azzal, hogy belátjuk, nincs erről szemléletes képünk, mint nemlétező dolgok nemlétező szemléletmódjáról diskurálnunk. Egyébként van egy szemléletes képünk... maguk a tények. A dolgok nagyléptékben távolodnak egymástól, mert maga a tér tágul közöttük. Nem is értem, hogy mit változtat ezen a képen az, hogy elképzelünk egy "külső" megfigyelőt, mintha csak egy papírlapra nézve azt látná, hogy a beosztások sűrűsödnek. A Tér lényegét éppen a beosztások adják (amit a fény által időközönként megtett egységtávolságok szerint prezentáljuk), ezért ehhez egy "külső" megfigyelő tapasztalata semmit sem tehet hozzá.
Egy olyan képzeletbeli szemlélőt, aki "kívülről" tud ránézni a mi 3D terünkre. Ilyen a valóságban nincs (legalább is mai tudásunk szerint) de ha lenne, akkor ezt látná. Ha túlságosan zavaró ez a kép, inkább felejtsd el. Nagyjából arról van szó, hogy a kozmikus távolságokban levő objektumok relatív helyzete változatlan, miközben minden, mindentől távolodik. Kb úgy, mint a pöttyös labdán a pöttyök, miközben egyre nagyobbra fújjuk.
A 400-as hozzászólásodat azt hiszem elfogadom. Nem vagyok csillagász, de természetesen hajlok rá, hogy bízzak a csillagászok szavában, hogy ők tudják, mit csinálnak, vagy mérnek, és hogy az azért helytálló is.
A 401-es hozzászólásodban azonban nem stimmel nekem valami. Pontosan mit értesz külső szemlélőn?
Az állandó állapotú Világegyetem elméletének sorsa akkor pecsételődött meg végleg, amikor Penzias és Wilson 1965-ben felfedezte a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást. Ha jól tudom, nem sokkal ezután Fred Hoyle fel is adta ezt az elméletét.
...csak visszafelé haladva egyre lassabban múló idő. Ma is ezt tapasztaljuk - csak relativisztikus értelemben - a fekete lyukak felé haladó részecskéknél, azaz ahogy egyre közelebb érnek, és növekszik a sebességük, az idő egyre inkább lelassul - a megfigyelésünk szerint.
Látom újra és újra visszatérünk a Hoyle/Narlikar elmélet valamelyik változatához (ahhoz is amit én a 314-ben javasoltam, a fénysebesség lassú változására).
Természetesen minden lehetséges lehet, és minden megéri, hogy végiggondoljuk milyen következményekkel jár. Ezeket a végiggondolásokat azonban már évtizedekkel ezelőtt megtették mások (fizikusok, csillagászok nem pedig fórumozó műkedvelők), és a mai napig maradt az amiről azt tudjuk, hogy ez a tudomány mai álláspontja.
Persze egy kis agytornából nem zárhatunk ki senkit, mint ahogy abból sem, hogy megmássza a Mount Everest-et, noha előtte sokan mások már ezt megtették. És akkor sem, ha az illető - tévesen - azt gondolja, hogy most ő az első aki ezt megteszi.
Nem lehetséges, hogy mondjuk az égitestek vöröseltolódása nem is feltétlenül minden esetben a távolodásból fakad, hanem az Univerzum makroszkópikus szerkezetében jelentős ismeretlen törvényszerűségén alapul?
Ez a távolodás dolog azért nem egészen olyan, mint amit a hétköznapi életben megtapasztalunk. Valahogy úgy néz ki, mintha lenne egy külső szemlélő számára rögzített távolságban két objektum amik közé ki van feszítve egy mérőszalag, amely mérőszalag osztásai az idő előrehaladtával sűrűsödnek. Azaz a külső szemlélő szerint mozdulatlan pontok között a belső szemlélő szerint folyamatosan növekszik a távolság.
...de honnan veszzük, hogy ha az Univerzum jelenleg tágul, akkor mondjuk 10 milliárd évvel ezelőtt is tágult? Nem puszta hasraütés ez, vagy ezt valamiképpen ellenőrizték?
Semmiképpen sem hasraütés. A tudomány a jelenségeket modellezi és amelyik modell a legjobban illeszkedik a tapasztalathoz azt fogadják el. Az ilyen modellnek nem csak a már megfigyelt jelenségekre kell magyarázatot adnia, hanem ellenőrizhető jóslatainak is illik lennie. A táguló, sőt gyorsulva táguló univerzummodell eddig jól működik, de nyílván lesznek még pontosítások. Az egyre pontosabb megfigyelések eddig szépen visszaigazolták a tágulást, magyarázatot anak a mikrohullámú háttérsugárzásra, és összhangban van a Huble megfigyeléssel, miszerint minél távolabbi egy objektum, annál nagyobb vöröseltolódása van.
Nem lehetséges, hogy mondjuk az égitestek vöröseltolódása nem is feltétlenül minden esetben a távolodásból fakad, hanem az Univerzum makroszkópikus szerkezetében jelentős ismeretlen törvényszerűségén alapul?
Mondjuk ott van Occam borotvája... miért feltételeznék extra jelenségeket, entitásokat, mikor a meglévők is magyarázhatják a jelenségeket. Mindenesetre szerintem van abban valami, ha felvetjük, hogy az Univerzum nagyléptékű szerkezetét figyelembe véve minden egy mérésünk a tér ugyanazon pontján zajlik. Mindegyik! Mintha egy a föld felszínén kis dobozba zárt, onnen ki nem tekintő, és onnan soha ki nem lépő lény számára evidens volna, hogy a térnek igenis van egy kitüntetett iránya, amely irányba a dolgok önként gyorsulnak... az ő fizikai formalizmusa óhatatlanul tükrözni fogja ezt, és torz képet fog felépíteni a valóság igazi arcáról.
Nem lehetséges, hogy a természet törvényei az Univerzum nagyléptékű szerkezetében fokozatosan változnak? Hogy bizonyos konstansok X fényév távolságban már más értéket vesznek fel? Lehet, hogy hülyeséget kérdezek, de honnan veszzük, hogy ha az Univerzum jelenleg tágul, akkor mondjuk 10 milliárd évvel ezelőtt is tágult? Nem puszta hasraütés ez, vagy ezt valamiképpen ellenőrizték?
De viszont ez olyan szépen beleillene a tér furcsaságai közé, hogy a szívem majd meg szakad.
Úgyhogy gondolkodom, nem lehetne-e beletenni még egy csavart, amitől előjönne mégis a vöröseltolódás.
Ha csak mégegy "csavar" kell, akkor azt is feltételezheted, hogy az idő múlásának sebessége változott. Ha azt feltételezzük, hogy régebben lassabban telt az idő, akkor a régebben keletkezett foton frekije is kisebb, mint ami ma keletkezik. Ezzel magyarázható lenne a vöröseltolódás, hiszen minél távolabbról érkezik a foton, annál régebbi időben keletkezett.
A fizikához hozzá nem értő (max paraszti logikával gondolkodó) átlagműveltségű civil lévén leírom egy gondolatomat. (Miért ide? Mert nem is tudom, hová máshova kéne…)
A táguló világegyetemről szóló beszélgetésekben rendszeres az a visszakérdés, „ … jó de hova tágulunk, hol van erre hely?...” vagy: „…hogyan képzeljem el, mi van az ismert méretű világegyetemünk határán túl?...” Nehéz megértetni, hogy SEMMI! NINCS OLYAN, HOGY TÚL! Különösen arra a már bevett példamodellre válasz az előbbi visszakérdés, amikor a minden mindentől távolodását a felfúvódó pöttyös labda felületével példálják.
Ezért kitaláltam egy másik magyarázó példát, ami biztosan jól elképzelhetővé teszi a visszakérdezőknek az egyetemes tágulást, rendezi a kérdést a „túloldallal, és az én szintemen még a néhány alkérdésre is elfogadható megoldást/magyarázatot nyújt.
Legyen a világegyetemünk egy olyan valós, véges térfogat, melynek ismerhetjük is akár a méretét ami változik, tágul (belülről nézve). (Kívülről meg pl egy MiB1 film végéi lehetőség az üveggolyókkal, -mindegy is.) De a tágulást nem a térfogat növekedése adja, hanem a tartalom zsugorodása. Vagyis minden kiterjedéssel rendelkező „pont” zsugorodik, így minden ilyen pont minden másiktól távolodik (egyetemes centrum nélkül, de egyenletes mértékben). Két kiterjedés nélküli pont természetesen nem távolodik, de ezt megmérni nem tudjuk, hisz bármivel is próbálnánk, az már nagyobb/egyenlő az eddig ismert legkisebb elemi részecske méretével, mely éppen folyamatában önmagába zsugorodik, (távolodva ezzel a felszíne a szomszédos mérési ponttól).
Eddig a példa-kitaláció, amit válaszolni szoktam a beszélgetésekben, de ha tovább próbálom gondolni önmagamnak:
Ősrobbanás vs végjáték: Az ősrobbanás előtti másodpercben az egységnyi térfogatot, a világegyetemet ugyanannyi anyag egyenletesen töltötte ki, homogén teret képezve Ezt inkább nevezném anyag helyett energiának. Homogén energiaömleny. Majd reccs következett be, szétszakadt a homogén energia. Kisebb csoportosulásaiból (energia gócok) létrejöttek az elemi részecskék, melyek további halmozódása az ismert anyagot hozták létre. Mennyiségük szerint galaxisoktól az evőkanálon át a hidrogénatomig. A végjáték itt is kétesélyes, de innentől csak az előbbi magyarázó példából továbbgondolt belemagyarázás létezhet. Ha a zsugorodás lassuló (ahogyan nem az a mért tágulás sem), akkor nagy bummal újra „egymásba ér” majd az anyag megszűntetve önmagát, helyette homogén energiát létrehozva. Ha stagnál/gyorsul, akkor legkésőbb végtelen idő múlva felszívódik az anyag, és az energia is…?
Vagy mi lesz az energiával? Most azon töprengek, hogyan hozható kapcsolatba a mostanában kutatott sötét anyaggal/energiával. Lehet, a felszívódó energia csak átalakul a keresett sötét energiává, (így a mindenkori szummájuk konstans) mely a következő ciklusra készülődik elő a következő „ősrobbanás” "ősreccsenés" számára, hogy a folyamat egy újabb ciklusban sötét oldalon ugyan így lejátszódjon sötét energia/anyag mentén, hogy végül visszaalakuljon a mostani energiaömlennyé. Ha ez így, egy ciklikusan ismétlődő történés a világegyetemben, akkor benne az anyag (és mi) egy melléktermék vagyunk..
A fekete lyukak az univerzum keletkezése után rövid időn belül megjelentek, amire jelenleg nincs elfogadható magyarázat.
Nos, van egy apró dolog, amit eddig senki nem vett figyelembe. Ugyanis a téridőt nem a tömeg görbíti, hanem az energia-impulzus. Ebből egyszerűen következik, hogy fekete lyukak már akkor kialakulhattak, amikor még a Higgs nem generált tömeget. Az energia koncentráció lokálisan elérhette azt a sűrűséget, ami fekete lyukak létrejöttéhez kell.
Ez olyan, mintha azt mondanád, kölcsönhatás nélkül nincs értelme a tömeg fogalmának.
Természetesen, ez így igaz.
A modern elméletekben a tömeget szinte mindig az 1/hullámhossz mértékkel helyettesítik. Ez arra utal, hogy a tömeg valójában a rendszerhez rendelhető hullámhosszból származik. Nem egyszerűen arányos vele, hanem ekvivalens azzal.
(egy másik topikban levezettem a részleteket, ezeket most kihagyom)
Szerintem a modik nem szeretik, ha dolgoztatjuk őket.
Részletek a moderálásból (nem árt egyszer végigolvasni):
"
...
8.) Hozzászólások törlése ...
g.) Témaromboló hozzászólások ...
Ismétlés ("flood"): ha nem szándékos (azaz véletlen) az ismétlés, egy bejegyzés meghagyása mellett a többi példány törlésre kerül. Szándékos floodnak számít, ha egy regisztrált felhasználó az adott hozzászólást egy vagy több rovatban, kettőnél több alkalommal helyez el. ...
Bárcsak kiderülne, hogy erre mi a magyarázat... De emiatt van, hogy csak a kettes spinre, és a nulla tömegre helyezem a hangsúlyt, és nem téridőgörbületekre. Mert ez szerintem ez csak egy matematikai fogás.
Csak gondolatébresztő tájékoztatásként írtam le, noha komoly matematikai számításokkal támasztották alá ezt a Whimper-Universe teóriát. Tény, hogy akkor a Nagy-Bumm mellett ez nem volt annyira népszerű, bár nehezen cáfolhatónak tünt.
"Lenyúlásokról" csak a mai kor beszél, amikor lassan a kötőszavakra is kopirájt is lesz, és semmit se csináló cégek zsebelnek be érte pénzt...:)
Egyébként a 70-es évek közepén Hoyle és Narlikar közösen állt elő ezzel a kozmológiai elmélettel a feltételezett Mach elv következményeként.
A Mach elvet (ami nem biztos, hogy igaz) a zongoraszékes példával lehet megérteni:
Üljünk egy forgatható zongoraszéken, és kezdjünk el rajta forogni. Nyitott szemmel láthatjuk a forgást, de csukott szemmel megállapíthajuk-e hogy forgunk? Karjainkat kinyújtva/behúzva érezhetjük a centrifúgális és a Coriolis erőket, sőt az egyensúlyi szervünk a fülünkben is figyelmeztet erre minket.
Mi lenne, ha hirtelen eltünne az egész világegyetem? Érezhetnénk-e még a forgást? Ha csak mi vagyunk, akkor van-e értelme forgásról beszélni? Úgy tünik, csak akkor, ha van körülöttünk világegyetem, és ahhoz képest forgunk. Mivel a centripetális és a Coriolis erő nagysága a forgó tömeggel arányos, az a sejtésünk támadhat, hogy a tömeg valahogy kapcsolatban van az anyag világegyetembéli eloszlásával. A Mach elv azt a sejtést mondja ki, hogy a tárgyak tömegét az Univerzum távoli részeiben lévő anyag eloszlása határozza meg.
Ha eltünik a világegyetem, akkor a tömegünk nullává válik.
Az "ősrobbanás" pillanatában a tömegek gyakorlatilag nullához közel álltak.
Hoyle-Narlikar szerint nem volt ősrobbanás, hanem az idő múlásával az anyagi részek egyre nagyobb anyaggal teli részt láttak maguk körül, és a tömegük egyre nagyobbá vált.
A színképvonalak hullámhossza az atom körül keringő elektron tömegétől függ (fordítottan arányos). Ha az elektron tömege növekszik, akkor a hullámhosszak az idővel csökkennek. A távolról érkező színképvonalak hullámhossza a "régi", alacsonyabb tömegű elektronok miatt nagyobbak. Ez a hullámhossz az elektron "pályájának" méretével is kapcsolatban áll, vagyis a méretek is csökkennek a hullámhossz csökkenéssel. Azaz, az atomok mérete is csökken az "öregedésükkel".
Akkor ezek szerint le akartam nyúlni az öreg Fred Hoyle ötletét.
Még mázli, hogy legalább elrontottam, és még frissiben visszavontam.
Egy pillanatra elgondolkodtam ugyan, hogy viszont megfordítva akkor zsugorodhatnánk, de csak egy miliszekundumra, mert hiszen zsugorodásról senki se beszél.
Természetesen a foton energiát veszít közben amit a neutrinó gáz elnyel és akár a kozmikus háttérsugárzás magyarázata is lehet ha ezt az energiát visszasugározza. Vagyis a háttérsugárzás se a "kozmikus Big-bang" visszhangja hanem a fénysurlódás következtében "felmelegedő" neurtínó gáz okozza.
Semmiképp nem lehet jelentős a lölcsönhatás, mivel a gravitációs kölcsönhatás a leggyengébb ráadásul a neutrinó semleges töltése miatt más kölcsönhatásban nem is vehet részt. Éppen ezért észleled csak galaktikus mérettartományban a foton-neutrinó kölcsönhatás következtében fellépő vörös eltolódást; gy.k fénysurlódsát.
