An ancient Mesopotamian skull with three holes cut in it. Such holes are the result of a surgical procedure performed by ancient Sumerian doctors. This individual is believed to have survived the surgery, since the bone shows signs of healing.
Honnan merítettél hasonló tudományukat például a X. századi Kárpát-medence orvosai? A beavatkozások zömmel ott is sikeresnek bizonyultak...
Ment a leány a menny fiával, megtárult a szent-hely előtte — szárnyas szellemek között, vörös oszlopok során, a szent fémkerék elébe, kerek fémtükör elébe ment a leány a menny fiával, gondoskodott róla szépen, bőrét kente tiszta olajjal, haját kente drága kenettel, testét fényes ünneplőbe, fejét fehér keszkenőbe, lábát bőrszíjas cipőbe öltöztette szépen. Sírt Enkidu a ruhában, zokogott a szép ünneplőben, a papnő meg csitítgatta, mint egy aprót, cirógatta, csak ne sírna, ne zokogna, csókolgatta szépen. Megetette étellel, istenek kenyerével, megitatta itallal, királyok borával. Félt Enkidu az ételtől, megrázkódott az italtól, a papnő meg kérlelgette, mint egy gyöngét, becézgette, csak ne félne, ne rázkódna, dédelgette szépen. Kézenfogta és vezette a zománcos nagy terembe, látták Istar szolgálói, hajuk a földet érintette: „Eredj, Enkidu, intézd az ő végzetét!”
Ment a menny fia nagy ruhában, ment szép ragyogó ünneplőben, vasa villogott, fegyvere zörgött, látta őt a sokaság, dallal követte, lármával, fa-dobokkal, dallal követte: „Erős a királyunk, a földön erős, nosza öld meg hát, nosza öld meg! Hálónk zsákmánya, mezőnk gabonája, s a kézműves munkája övé — miénk csak a kórság, a verejték, de az istenek őt kegyelik. Nosza öld meg hát, nosza öld meg! Csonját őrölje a molnár, póznán szárítsd a belét! Mi vagyunk szőlőtő, hej a szőlőtő, de a nagyok szüretelnek. Nosza öld meg hát, nosza öld meg!”
Ment Enkidu fényes arccal, mint egy irtózatos isten, ment a körülvédett Uruk piacára, Gilgames királyt nagy szóval hítta, Ujjongtak a népek a sikátorokban, fejszék zuhogtak, deszkák repedtek, a királyi fegyveresek ellene szegültek, kardok csorbultak, kövek kopogtak, körülfogták őt a király katonái, gyönge gyermekként porba borultak, ujjongtak a népek a sikátorokban —
Gilgames ébredt templomi nyugágyon, Indult az ő anyjához, Risat-Ninlil urasszonyhoz, látták a népek, kutya-módra meglapultak, házban kuksoltak, fal tövébe bújtak. Ment a király a Családiház kapujába, ott útját állta a mezei ember. „Mért akarsz, mezei ember, az utamba állni? Falhoz verlek, összetörlek, hollónak doblak. Félre, te!” „Város őre, víz ura, vessük el a fegyvert, csupasz mellel akarom megtörni a sorsot. Ölre, te!”
Váll nyomult a vállnak, mint két bika tülekedtek, egyik falhoz vágódott, másik elbukott a földön. Másodszor is összecsaptak, mint két madár tépázkodtak, vérük a város piacára egybefolyva omlott. Harmadszor is ölre-mentek, mint két kapocs összefogóztak, Enkidu a népek urát földre teperte. Gilgames felordított, csontjai ropogtak, örvényként föltolult és ráfeszült a menny fiára, két térdével szorongatta, két markával fojtogatta, Enkidu csuklott-hördült, szeme-világa elsötétült, arca kékült, oldala ernyedt, kiöltött nyelvéről csorgott a vére, odahullt a királyasszony erkélye elébe. Látták a népek, szólni se mertek: „A mi urunk, Gilgames, mint Anu hatalmas.”
Enkidu mozdult, inai remegtek, nyöszörögve vánszorgott, újra elhanyatlott, haja szétbomlott a pirosló sárban, száradó vártől feketült a szája, hullott, hullott keserü könnye — Kérdezték: ki volna apja, meg anyja? Mezőről jött és nem ismeri senki.
Risat-Ninlil kiáltott a palota erkélyéről: „Enkidu! Enkidu! emeld föl fejedet a földről, emelkedj föl a porból! Fiammá fogadlak! ma szültelek téged! a felséges Gilgames legyen a fivéred! Emelkedj föl a porból!”
Szólt Gilgames: „Enkidu, szeretlek, bánatod a bánatom, kínod a kínom, add a kezedet, jőjj, fölemellek, kelj föl és többé ne busíts engem, ne kívánd többé megtörni a sorsot... Téged az istenek ellenem teremtettek, ládd, az én sorsom erősebb az isteneknél. Puha fekhelyen feküdj mellettem, azemélyem balján mutatkozz mellettem, a tájak urai rettegjék a lépted, messzi fejedelmek csókolják a térded... majdan sírni küldöm végetted a népet, rendelem, hogy jajjal gyászoljanak érted, magam durva oroszlánbőrt öltök s a pusztán bolyongok...”
Vonultak a téglaházba, a hatalom hajlékába, a Családiházba, állandóság hajlékába, hárfák és fuvolák zsongtak a tetőről, hat nap és hét éjjel tartott az ünnep.
Harmadik tábla
Elfeküdt a két fivér templomi nyugágyon, illatos heverőn, puha szőnyeg-ágyon. Gilgames arca fordult nagy-magasba, Enkidu fejét bánat terhe vonta.
Szólt Enkidu Gilgamesnek: „Barátom, barátom, én már úgy látom, veled nem soká leszek, a ti kenyeretek szikla nekem, a ti borotok láng nekem, engedj, elmegyek, én hazamegyek rét füvére, folyó vizére... a ti házatok fogság nekem, a ti ágyatok betegség nekem, engedj, elmegyek, én hazamegyek, kergetőzni szeretek, futni kivánok, könnyű gazellákkal, dobogó szarvasokkal soká élni akarok...”
Gilgames hallgatta Enkidu beszédét, szemére felhő szállt, arcára árny hullt, fivérét őrizte nappal és éjjel, egy nap őrizte aggodalommal, más nap őrizte szigorusággal, harmadik nap nyomát se lelte.
Gilgames sírt — keserűen kiáltott: „Országom vénei, hallgassatok engem! édes Enkidumért bánt engem a bánat... Hatalmam, szépségem, harci öltözetem, bárd az oldalamon, szablya az övemen, lándzsa a kezemben — mindez mit ér nekem? ő elhagyott engem, elhagyott engem! kinn ődöng a réten...”
Enkidu, emésztő vággyal szivében, ment a pusztára, mező közepére. Néptelen és kiégett tájék, nyoma sincs a mezei vadnak, forróságtól repedez a puszta, nedv-ölő Nap bandukol az égen.
Enkidu, emésztő vággyal szivében, elátkozta a papnőt, a szent lányt. „Sorsodat, papnő, kiszabom neked: száradjon el teljességed háza, utcák szöglete legyen lakásod, fal árnyéka vigadó helyed, üzekedj a csatorna szélén, kifosztottak rugdaljanak meg, csupaszt mutasson feléd az asszony, patkány egye holt magzatodat, az anyaság kéjét ne ismerd: mert te tilosba híttál engem, messzire csaltál, kifosztottál engem örökre...”
Szavát hallotta az isteni Nap és megállt az ő kegyelmében. „Enkidu! mért átkozod el a papnőt, a szent lányt? mért árnyékos a bensőd? nem kell az emberi sors? Ó, szomorú az ember, csupa jajszó, mert tudja: minden lépte veszendő, mert tudja: honnan jön, hova tart, istenek osztoznak érdemén, ő maga pokolra száll. De ki nagy, ha nem veszendő, aki tudja: érdeméből haszna nincs? De ki hős, ha nem az ember, aki tudja: tette hiábavaló? Kincs a múlandóság, hidd el! irígylik az örök istenek, összebújnak meddő dühükben, vacognak szent ügyeik közt. Enkidu, mért jöttél vissza rétre? mért jöttél vissza? Gilgames a te barátod, egyedül vagy hozzá-méltó — hova futsz panaszoddal? örülj!”
Enkidu nem felelt, vissza-indult.
Gilgames kiáltott: „Anyám, anyám, Enkidu megjött! nosza öless le harminc ökröt, nosza öless le százhúsz bárányt, öröm feszítse a házat, az egész város vigadjon!”
A király ment Eanna házába, kereste a papnőt, a szent lányt. Áldozók körében nem találta, szeretők körében nem találta, kivetettek körében megtalálta, kucorgott a lépcső sarkán, könnye a combjára hullott.
Gilgames kérte, Enkiduhoz jönne, nyájaskodna véle, dúdolna neki. A papnő sírt — mint a vércse sikított: „Eressz el, király, nem megyek, nem, nem, ő nem szível engem, elátkozott engem, bajt kivánt nekem, szégyent kivánt nekem, árok szélére kivánta a testem.”
Gilgames ölelgette, simogatta, békítette: „Szent lány, szép vagy, templomi csoda vagy, adok neked arany láncot, elrontja az átkot, jőjj most az én fivéremhez, dúdolj neki szépet, meglátod, megáld téged, nem bánt téged, aki tép téged, maga haját tépje, aki üt téged, maga testét üsse, legyen kincsed annyi, hogy apraját magad öntsd ki, oldják meg néked övüket a fejedelmek, legyen érted elhagyott az ifjúkori feleség, legyen érted kilökött a hét gyerek anyja —”
Addig-addig bíztatgatta, végre útnak indította.
Enkidu feküdt naptalan házban, nyirkos fal mellett, kockás lepelben, fürtös fejénél szurokfáklya égett, melle barlangjában bujkált a lehellet.
Mellé-ült a papnő, dúdolt neki éneket: „Ajtó, ajtó, nyílj ki piros ajtó, piros ajtó, piros száj... lélek indulj, messze járj, ne is menj, csak ugy szállj ne is menj, csak ugy szállj, ne is szaladj, csak ugy szállj, ne is szaladj, csak ugy szállj, nőjjön pelyhed, nyíljon szárnyad, vezéreljen a négy állat, lélek, indulj, messze járj, ne is menj, csak ugy szállj —”
Enkidu feküdt naptalan házban, nyirkos fal mellett, kockás lepelben, fürtös fejénél szurokfáklya égett, melle barlangjából elszállt a lehellet. „Szent lány, a kapu csukódjék mögötted, szent lány, a király testvérét megölted, olvadt ércet öntsenek szemedre, égő karót szúrjanak öledbe!”
Utolsó tábla
Gilgames, hogy testvérét újra lássa, messze útra indult egyedül.
Aki ott pihen, aki ott pihen, az emberek anyja, aki ott pihen, takaratlan melle mint a márvány, körülveszi vörös folyosó.
Risat-Ninlil, szent királynő, hűs vízzel gondolt a hűs talajra, gondolt az égre, fölment a tetőre, füstölőt gyújtott a forróságnak, az isteni Nap elé emelte szavát:
„Mért adtál szívet az én fiamnak, ha nyugtot nem talál soha? mért adtál szívet énnekem, ha mindig csak fájhat? mért áldottál fiúval, ha csak kínozni tud engem? de mi az én kínom teneked? kínom, nyomorúságom! rámnézel s tovagördülsz veszedelmes csillagaid közt. Halld, az én fiam elhagy engem! fogadott fivére után, aki meghalt, útnak indul — hova: nem tudja senki, léptét sötétség rejti, szem nem látja soha. Száját nem érinthetem, arcomat feléje nem fordíthatom, alkonyatkor nem vethetem ágyát, testére tisztát nem adhatok. Könyörgöm... kényszerítlek... mit tehetek? ahogy óvod őt, úgy legyen jó asszonyod! én nem őrizhetem, el nem kísérhetem, ládd, öreg vagyok —”
Gilgames, hogy testvérét újra lássa, messze útra indult egyedül.
„Gilgames, ha le akarsz szállni a földbe, tiszta inget ne végy magadra. Mintha oda-való volnál, mintha szülőhazádba mennél, jó olajjal ne kenekedj alabástrom edényből: az árnyak feléd sereglenének. Nyiladat ne tedd a földre: a nyíltól elesettek körülvennének. Kormánypálcát ne fogj kezedbe: a holtak eléd térdelnének. Lábadra sarut ne végy, kiáltást ne küldj a föld fölé. Asszonyodat, kit szeretsz, nem csókolhatod, asszonyodat, kit gyűlölsz, nem ütheted, gyermekedet, kit szeretsz, nem csókohatod, gyermekedet, kit gyűlölsz, nem ütheted: a mélység gyomra átfogna téged.”
Aki ott pihen, aki ott pihen, az emberek anyja, aki ott pihen, takaratlan melle mint a márvány, körülveszi vörös folyosó.
Gilgames tiszta inget húzott, jó olajjal kenekedett alabástrom-edényből, nyilát földre tette, kormánypálcáját kézbefogta, lábára sarút vett kiáltást küldött a föld felé:
„Enlil atya! Enlil atya! nyiss egy rést! nyiss egy rést! vezesd hozzám Enkidu árnyát! Vész nem fogta át, betegség nem fogta át, a föld fogta át, a gyors halál, a kíméletlen, ő fogta át, a föld fogta át, férfi-harcban nem esett el, a föld fogta át!”
Enlil atya elsötétült, ránézett és hallgatott.
„Ea atya! Ea atya! nyiss egy rést! nyiss egy rést! vezesd hozzám Enkidu árnyát! Vész nem fogta át, betegség nem fogta át, a föld fogta át, a gyors halál, a kíméletlen, ő fogta át, a föld fogta át, férfi-harcban nem esett el, a föld fogta át!”
Ea atya emelte fejét, Nergalhoz intézte a szót: „Rejtett arcú, nyiss rést a földben, vidd bátyjához Enkidu árnyát!” Mozdult a göröngy, mint ha vakond túr, így jött Gilgameshez Enkidu árnya.
„Barátom, mondd, barátom mondd, a föld titkát, amit láttál, mondd meg!” „Nem mondom meg, nem akarom megmondani, mert sírnál éjjel-nappal szakadatlan.” „Éjjel-nappal sírni akarok.”
„Ládd, Enkidu, kinek a te szíved örül, mint öreg ruha, tele féreggel! Ládd, Enkidu, kinek a te szíved örül, mint korhadt gyökér, tele földdel! A porba merült! A porba merült!”
„Ki betegségben meghalt, láttál-e olyat?” „Faháncsot eszik ólom-edényből, én láttam! én láttam!” „Ki vas halálát halta, láttál-e olyat?” „Apja és anyja tartja fejét, nője föléje hajol, én láttam! én láttam!” „Kinek testét a mezőre dobák, láttál-e olyat?” „Eszi az útra-dobottat, a fazékban visszamaradtat, én láttam! én láttam!”
(Forrás: A fogak tornáca - Versek; Egyetemi Nyomda, Bp., 1947)
Addig is a Nyugat 1937/9. számából, Weöres Sándor fordításában:
Gilgames - Első tábla
Aki mindent látott, a népek ura, aki biztosat ismert, aki teljeset értett, átlátott az eredet szövevényén, a tudás tiltott forrás-helyein, aki az állandót látta, aki a burkot kinyitotta, hírt hozott a vihar és vízár idejéről, nagy útra kelt, vesződött és megrogyott, meddő kínját kőtáblára íratta...
aki építette a körülvédett Uruk falait és a szent Eannát, a tiszta zárt-helyet, alapot ágyazott, szilárdat, mint az érc, védfalat rakott, hol támaszt leljen a férfi-erő:
Gilgames ő, az embernyi ember, kétharmada isten, harmada állat, testének képe fájdalmas öröm, alakja, mint a vaskos bikáé, nincs hozzá-illő a szépek között, nincs hozzá-méltó az erősek között -
Ő a körülvédett város pásztora, ő a pásztora és az ostora; Karját rettegte Uruk sokasága, Anu, a menny királya elé jajveszékelt Uruk sokasága, szólalt, szólalt nagy fennszóval: «Nem engedi a fiút az apához, nem engedi a szüzet a legényhez, nem engedi a lányt a katonához, nem engedi az asszonyt az urához - -»
Anu, a menny királya hallotta a jajt, hallotta a dalt, nagykeblű Arurut hívta és szólt: «Te megalkottad a vaskos bikát, nosza alkoss hozzája-méltót, hadd egyék egymást nappal és éjjel, hadd legyen a népségnek nyugodalma,»
Nagykeblű Arurur hallotta a szót, szerelmes vágya fölindult, szerelme álmot érlelt a szívében, Anu képmását álmodta szívében. Megmosta kezét, agyagot fogott, formálta kedvvel, nedvezte csókkal, Enkidut alkotta, az isteni sarjat, méltót az ég lándzsás seregéhez.
Mezőre vetette, földre dobta: ifjan, szépen, szűz erejében teljes hosszában elnyúlt a réten - haja mint a nőé, két vállára omló, testének bozontja mint gabona sarjad, édes-vizek párája a lelke, nem tud a világról, nem tud a végről, nép kínjáról, ország erejéről... megy füvet legelni a víg gazellával, megy italt keresni a szelid tehénnel, paskol a folyóban a halak sokaságával...
Csapdás ember, vadfogó állt az itatónál, cselt állított ár ellenében, egy nap, két nap, harmadik nap várt az itatónál. Meglátta a csuda-sarj, épp hogy el nem érte, a vadásznak több se kellett - futott, csaknem hasraesett, beborult a kedve-kékje, remegett a térde.
Vezeti a házba kis üszőjét, nagy sanyarú siralomra tátja a száját: «Jaj apám, jaj-jaj, jött a fényes kék tetőről egy igen-nagy ember, ereje egy ország, fölkel este a tetőn, lába az itatón a réti sereggel, ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel, széjjelrúgta vermemet, mit magam ástam, széjjelszedte csapdámat, mit magam helyeztem, nem hagy semmit tennem.»
Felel néki apja:
«Menj el fiam, menj el Uruk városába, menj be mingyárt Gilgames királyhoz, kérj egy papnőt Istar templomából, szerelem szent szolgáló-leányát. Vidd fiam az itatóhoz, ott a szent lány vetkőzzék le szépen, bő pompáját virágozza szépen, így lássa meg az az ember! Hogyha látja, meg is közelíti, de meg is rohanja: idegen lesz neki a vadak sokadalma.»
Ment a vadász Gilgames királyhoz, jött a vadász a papnővel amaz itatóhoz. Egy nap, két nap mentek, harmadik nap partra kuporodtak.
Közelgett a horda, a sík vadja közelített, dobogva, homokot rúgva a horda, szarvak és szügyek erdeje közelgett, ő is, Enkidu, magzata a mennynek, feje nagy-magasban, szíve boldog és vidám, lába az itatón a réti sereggel, ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel, a mezei hordát táncba sodorja, rikogat, táncol, vízben paskol a szabad sereggel -
Látta a papnő a hatalmas kergetőzőt, látta őt a szent lány, magzatát a mennynek. «Ő az, kedves, bontsd ki két emlődet, takard ki szemérmed, verd föl a vágyát, hej, bomolj ki és viríts, két szeme lásson, hogyha meglát, meg is közelítsen, legyen neki idegen a vadak sokadalma, mellét hátadra feszítse...»
Két emlőjét kibontotta, szemérmét is kitakarta, a menny-fia megrohanta, ráfeszült a lány hátára, hat nap és hét éjjel, hej, ráfeszült a lány hátára, hej, hat nap és hét éjjel szüretelte a szerelmet. A hetedik nappalon szétnézett a virradatban, betellt a kéj kövérével, arcát barmára emelte: íme a gazella elijed előle, a szabadság népe nem ismeri többé. Megtorpan Enkidu: kivetett a teste - megroggyan a térde, megrokkan a szíve és teljes hosszában elnyúlik a réten és zokog.
Látja a szent lány - melléje-guggol, ringatja csípőjét, dúdol neki éneket: «Enkidu, mért kívánsz rohanni a rétek barma után mért kívánsz rohanni? Enkidu, szép vagy! mint egy isten, olyan vagy! dulakodtál, futottál, fényes füvön aludtál, nem tudtál a végről, boldog voltál... megnőttél általam! ismered a tikot! mért kívánsz rohanni a rétek barma után? azt, aki voltál: úgyse éred el soha»
Igy dúdol... hangja édességgé válik, Enkidu hallja, mint nagy vizek mozdulását, szép lassan a szent lány lába elé ül, kivetettségében barátot keres. Míg a nő beszél - az ő füle érti: «Jőjj, a körülvédett Urukba vezetlek, jőjj velem a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába, hol Gilgames él, a páratlan ember, mint vaskos bika, terped a népen.»
Enkidu érti - szólal nagy hangon: «Vígy a körülvédett Urukba engem, vígy a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába, magam akarom a nagyot legyőzni, magam akarom megtörni a sorsot, megbontom a végzetet magam erejéből, vígy engem, papnő, hadd kiáltsam Urukban: Enkidu eljött - Enkidu eljött! ki a mezőről jött, nagy az erejében! ki a mezőről jött, hatalmas az erejében! város ura, vaskos bika, hé! mutasd arcodat! - Mindent, ami vár rám: értek előre.»
Ment a papnő Enkiduval Uruk városába, látták a népek és remélve bizakodtak, nappal és éjjel ünnepet ültek, zeneszóval, vigadozva ünnepet ültek, látták a menny-fiát, a mezei embert, szépsége ujjongás, teste hatalmas, látták a szolgák, terheiket levetették, lármával, fa-dobokkal ünnepet ültek, kiűzték a nagyokat a szent nyoszolyákból, kiűzték a heréket a hálóteremből -
«Enkidu, világosítson előtted az élet! - Elvezetlek Gilgameshez, nézz a szemébe, erővel teljes egész alakja, ereje teltebb, mint a tiéd, Anu, Enlil és Ea nagyra növelték, Samas örömmel hallgatja szavát... eredj Enkidu, intézd az ő végzetét! ...Mielőtt te jöttél a ragyogó kék tetőről, Gilgames álmában látott téged. Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil úrasszonynak: Anyám, álmot láttam, félelmetes álmot láttam, az éjjel álmodtam, éjemben azt álmodtam, nagy mezőn szaladtam, homályban futottam, árnyban loholtam... rám-esett egy csillag, fölemeltem volna, emelni se bírtam, ellöktem volna, mozdulni se tudtam. Mint egy nőre, ráfeszültem, lábadhoz vetettem és te megáldottad, mingyárt mellém-állítottad. - Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának: Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod jelent néked egy hü társat, őrködő barátot. - Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil úrasszonynak: Anyám, másik álmot láttam, vészes álmot láttam, az éjjel álmodtam, éjemben az álmodtam, erdőn hadakoztam, gally-gubanc közt tusakodtam, hold-fiakkal huzakodtam... rám-esett egy csatabárd, fölemeltem volna, emelni se bírtam, ellökten volna, mozdulni se tudtam. Mint egy nőre ráfeszültem, lábadhoz vetettem és te megáldottad, mingyárt mellém-állította., - Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának: Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod, jelent néked egy hű társat, őrködő barátot.»
Jegyzetek
A Gilgames-éposz, melynek elejét szabad földolgozásban itt kapja az olvasó, az emberiség egyik legősibb szépirodalmi kincse; keletkezési idejét legalább is öt évezred választja el a gép-kor emberétől; ha az évek lépcsőink visszasétálhatnánk hozzá, Homeros körülbelül a fele utat jelentené. De nemcsak ősi a Gilgames-eposz, hanem új is: egyrészt, mert ékírásos cseréptábla-darabékai a múlt század közepén még Irak homokjában hevertek ismeretlenül; másrészt, mert nyers világképe, a dolgoknak gyermeteg-babonás és mégis józan szemlélete nem esik messze a mi századunktól. Taine és Arany János kora alighanem kezdetlegesnek és ízléstelennek ítélte volna ezt a művet, de a mai, expresszionizmus-utáni műízlés, mely bizonnyal kevésbé választékos, viszont többféle megnyilvánulás értékelésére képes, talán rokonérzéssel fogadja ezt a végeszakadatlanul csörtető gondolatritmust, hatalmas és sivár egyszerűséget. Itt nincs éles határ az istenek, emberek és állatok között; a tudatos lénynek is csak annyiban van jelleme, mint a villámlásnak, vagy a napsugárnak; a külső valóság és az álom valósága, a tárgyi világ és az «én» világa, tudás és hit teljesen egybefolynak. És mindez nem holmi hoffmanni képzelgés: a szín-igazság és valóság igényével lépett föl a maga idején, az akkori ember így látta a világot.
A Gilgames-monda keletkezése ősködbe vész; kifejlődése a sumir néphez fűződik. A sumirok északi származásúak; nyelvük feltűnően sok rokonvonást mutat a mai finn-ugor idiómákkal, a magyarral is; Gilgamesünk ugyanabból az ősi északi Nap-mítoszból ered, mint Persephoné, Siegfried, a Sampo-malom, vagy Csaba királyfi történetei. A Tigris- és Eufrát-melléki síkság déli részén virult a sumir műveltség; Kr. e. a második ézerévben a sumir életerő lassan kialudt és Kháldea síkját a sémi fajú asszír nép vette birtokába. Ők nem alkottak új kultúrát, de a régit átvették és ápolták; az előd-néphez úgy viszonyulnak, mint a latin a göröghöz.
Az eposz legrégibb töredékei sumir nyelvűek, a Krisztus előtti harmadik évezred végéről valók; mindössze néhány tucat verssort tartalmazó cseréptábla-roncsok. Több szöveg maradt ránk a mű asszír fordításából: ez Kr. e. 650 tájáról származik; Ninivében, Assurbanipal király könyvtárának romjai közt találták és tizenként széttört táblából áll. Az I., VI. és IX-XII. számú táblákat, vagyis az eposz felét majdnem hiánytalanul össze lehetett állítani; a többi szövegrész nagyon hézagos és bizonytalan. Az ékírásos szöveg a cserép-lapok mindkét oldalán három-három hasábban foglal helyet. A táblák alján, már amelyeken ez a rész megmaradt, négyféle megjegyzés olvasható: 1. a következő tábla első sora, 2. az illető tábla sorszáma, utána az eposz kezdőszavai és címe; «“Aki minden látott"», Gilgames-sorozat», 3. «Ősi példányról hűen lejegyezték és ellenőrizték», 4. «Tulajdonosa Assurbanipal, a világ királya, asszír király». A Gilgames állítólagos szerzőjét éppúgy ismerjük, mint az Iliasét: az Assurbanipal-könyvtár katalógusa Szin-liki Unninni jós-főpapot nevezi meg a mű írójául. Egy korábbi, kb. Kr. e. 2000-ből származó töredéken pedig a másoló, vagy átdolgozó nevezi meg magát: «Azag Aja írnok, sabat 28-ikán, abban az évben, mikor Ammisaduga király a Purattu (Eufrát) torkolatánál Dur-Ammisaduga várost építette.»
A Gilgames-eposz nem népi, hanem tudákos hierátikus mű, csupa művelt pesszimista bölcselet. Szerkezete van és emeletei vannak, akár az Isteni Színjátéknak. Gilgames, az ember, úgy kel át az élet különféle helyzetein, ahogy a Nap a zodiákus tizenként csillagképén áthalad; az első tábla faun-szerű Enkiduja a Kos csillagképét jelenti. - Az eposz verselésében a kötött vers bontakozik: a sorokat éles caesura tagolja két, néha három vagy négy részre és minden ütem-tag eleje erősen hangsúlyozódik.
Munkám a Gilgames-szövegek németnyelvű nyersfordítása alapján készül. Teljesen szabad földolgozás; nemcsak a hézagokat egészítem ki, de az ép szövegtől is gyakran eltérek. Aki változtatásoktól mentesen akarja élvezni a Gilgames-eposz szépségeit, vagy archeológiai érdeklődés vezetné, forduljon a következő német- és francia nyelvű nyersfordításokhoz: A. Jeremias: «Izdubar-Nimrod», Leipzig 1891; P. Jensen: «Das Gilgamesch-Epos in der Weltliteratur». Strassburg 1906; A. Ungnad: «Das Gilgamesch-Epos», Göttingen 1911; P. Dhorme: «Choix de Textes Réligieux Assyro-babyloniens», Paris 1907.
Jegyzetek az első táblához
Gilgames (asszír név; a sumir szövegekben Gis; alighanem a Biblia Nimródjával, a hatalmas vadásszal azonos személy) a sumirok első, legendás királya, Uruk város építője: úgy áll a sumir történelem élén, mint Romulus a rómaiakén.
Uruk (az Ószövetségben Erekh), sumir nagyváros volt az Eufrát alsó szakaszánál. A város istenei Samas (a Nap), továbbá Anu és Istar.
Eanna («az ég háza»), Anu és Istar temploma Urukban.
Anu, a főisten, az ég királya: sasfarkú, hal-bőrű istenség Testvérei: Enlil (Bel, a Biblia Baal-ja) pusztító, dühös hatalom; és Ea (sumirul Enki), «nin-igi-azag», azaz a tiszta szerelmek ura, az emberiség védője és barátja, a vizek fölött lebegő négyszárnyú szellem. Ők hárman alkotják a legfőbb emberfölötti egységet.
Aruru istennő éppúgy formálja agyagból az embert, mint Jahve a Bibliában.
Enkidu, Aruru agyag-teremtménye, a Kos-csillagképpel azonos. A sumirok a csillagokat élőlényeknek ismerték, hatalmas harcosoknak, Ninib hadisten seregének. Enkidu a földön mint faun-szerű alak jelenik meg: szőr fedi a testét, legel a réten, szerelmi pozitúrája is állati. Életpályáját mint agyagdarab kezdi, majd legelésző állat lesz belőle és a nemi aktus által nyer emberi értelmet. Ádám történetében éppígy azonosul a Tudás Fájáról való szakítás (értelemnyerés) a szerelmi ténykedéssel; az együttes szüzességvesztés-értelemnyerés itt is, ott is keserűség forrása. (Különös, hogy az értelmi és nemi ébredést, ezt a két, egymástól független folyamatot azonosnak látták; valószínűleg, azért, mert a déli népeknél mindkettő igen korán, körülbelül egyidőben jelentkezik.)
Istar, vagy Astarte a termékenység és érzékiség istennője, Aphrodité pendantja. Néha mint a szaporodás áldásos elősegítője, máskor mint a testiség pusztító boszorkánya szerepel. Papnői prostituáltak voltak; nem megvetés, de tisztelet és szentség járt nekik. A templomi prostitúció az Istar-papságot egyre nagyobb pénz- és párt-hatalommá növelte; az uralkodók többnyire nem nézték jószemmel az Istar-papság hatalmát, gyakran voltak ellentétek a király és a szerelem-papjai közt (a Gilgames-eposzban is Istar-papnő bújtja föl Enkidut a király ellen). Istar személyében több nő-istenség olvadt egybe, innen van, hogy egyszerre két égitesttel is azonos: a Holddal és a Siriussal.
(Az eposzban előforduló sumir és asszír nevek úgy olvasandók, ahogy írva vannak; tehát «Gilgames» és nem «Gilgamesz», «sumir», és nem «szumir», stb.)
A radioaktív arány vizsgálat nyilván nagyon megbízhatatlan módszer, minden optimizmus ellenére. Például az általam említett mikrorganikus lebontás időpontja komoly zavart okoz. Egy tetem 20 ezer évig jégben volt, majd kiolvad, és nagy mennyiségű élő anyag kerül bele a bontóbaktériumok által(I). A szénizotóp arány erősen eltolódik. Vagy közismert mérési hiba volt a barlangban tartott birkák miatt, amelyeknek vizelete leszivárgott a régészeti leletek közé, és durva fiatalítást végzett. Arról nem is beszélve, hogy a levegő mindenkori izotóptartalma is eléggé változik, tehát a kiindulás szintjének ismerete sem garantálható.
Bár (I)-el kapcsolatban megjegyezném, hogy a bacik a testen belül már a halálkor is jelen vannak. A baktériumok élő szövetei nem módosítják ezt az arányt a kiolvadáskor, mikor életfolyamataik újra beindulnak. Ezenfelül maga a lebontás folyamata igen gyors. Legyen mondjuk max. 1 év. Mindenesetre érdekesek a felvetéseid, mert a birkaszennyezéssel valóban nem lehet mit tenni. :-((
(Az élet útjainak ideje nehezen, vagy méginkább szinte kifürkészhetetlenek??)
A két módszer (a dns-szekventálás és a C14 mennyiségkimutatás) nagyon eltérő tevékenység. Az előbbinél a sejtmag vagy a mitokondrium dns-ének molekuláris felépítési sorrendjét határozzák meg, és a különféle eltérések (mutációk) adják az információt, az utóbbinál pedig csak az elhalt szövetben lévő összes szén/radioktív szén arányát határozzák meg (és a fellelt arányból az elhalás [anyagcsere leállás] időpontjára következtetnek.) A radioaktív arány vizsgálat nyilván nagyon megbízhatatlan módszer, minden optimizmus ellenére. Például az általam említett mikrorganikus lebontás időpontja komoly zavart okoz. Egy tetem 20 ezer évig jégben volt, majd kiolvad, és nagy mennyiségű élő anyag kerül bele a bontóbaktériumok által. A szénizotóp arány erősen eltolódik. Vagy közismert mérési hiba volt a barlangban tartott birkák miatt, amelyeknek vizelete leszivárgott a régészeti leletek közé, és durva fiatalítást végzett. Arról nem is beszélve, hogy a levegő mindenkori izotóptartalma is eléggé változik, tehát a kiindulás szintjének ismerete sem garantálható. Továbbá az idő előrehaladtával az egyre csökkenő (exponenciálisan, mértani haladvány szerint csökkenő) szénmennyiség abszolút értéke a gátló tényező.
ezek csak a lehetőségek határai. A valóság sokkal ridegebb néha, pl. a görögség koraókorából mind a mai napig egyetlen használható adat nem került elő, pedig csak néhány ezer évről van szó.
Kedves Ghoezeke Mate!
Köszönjük a tájékoztatót.
Ebben a temetkezési szokások is "hibásak". Alapvetően égetéses eljárás. Ez pedig ahogy írod, igen hatékonyan bomlasztja a fehérjéket, és a vizsgálható C izotóparányait is elillantja és szétszórja újra a levegőbe CO2 formájában. ;-)
Különben az eljárás lényege (boccs, hogy a saját szavaimmal, mely ítélhető kissé dedósnak is :-():
A temészetben állandóan képződik 14C izotóp a légkörbeni kozmikus sugárzás hatására (is). Ennek fajsúlya mindig nehezebb ezért az viszonylag állandó arányban található a légkör alsó részeiben. Az élő szervezetek anyagcseréjük által ezt szervezetükbe építik. (A növény belélegzi a CO2-t az állatok, emberek ezzel táplálkoznak, az emberek meg még állatokkal is, ahol ott nyilván szénalapú életől lévén szó testük alapépítőeleme a szén mindig. A szénizotópnak viszonylag rövid a felezési ideje. Az izotóp és normál szén arányból következtetnek a korra, hisz miután az élő szervezetben megszűnt ez a ciklikus anyagcsere (ki- és belégzés táplálkozás) az izotóp arány visszafordíthatatlanul irreverzibilisen csökken.
A körülményektől függ a dns megőrzési ideje. Jégben, sivatagi környezetben nagyobb az esély, mert a mikororganizmusok, amelyek minden biológiai maradványt egyszerű tápláléknak tekintenek, itt kevésbé veszélyeztetnek. Továbbá a hőmérséklettel arányos a lebomlási idő, a fehérjék ugyanis előbb-utóbb széthullanak szakaszokra, majd végleg molekuláris méretre esnek szét. (Ekkor már részinformáció sem nyerhető ki, ellentétben a szakaszolt állapottal, ahol még ki lehet találni a génszekvenciát, és az beilleszthető ismert sorrendekbe.) A csöves csontok csontveleje, de különösen a fogidegek a legjobban védettek fizikailag, mint dns-hordozó lágyrészek. Elvileg több tízezer éves maradványok is vizsgálhatók. A neander génfelfejtését is el lehetett végezni, illetve manapság folyik a teljes genomjának feltárása. De hangsúlyozom, ezek csak a lehetőségek határai. A valóság sokkal ridegebb néha, pl. a görögség koraókorából mind a mai napig egyetlen használható adat nem került elő, pedig csak néhány ezer évről van szó. És milyen fontos korszak ez! Pontosan jelen topik számára is felmérhetetlen jelentőségű.
Fagyott mamuttetemekből is nyertek már ki használható DNS-t. Dinókból tudtommal nem, legalábbis ezek közül az egyik állítólagos "kivonat"-ról kiderült, hogy valójában embertől való.
Ki tudna fölvilàgositani, hogy is van ez a DNS vizsgàlat? Riportokbol ugy vettem ki, hogy csak élö szövetböl, nedvböl lehet mintàt venni ehhez a vizsgàlathoz (tehàt akkor pl. csontokbol nem?, s ha igy van, akkor nagyon régi leletek hasznàlhatatlanok)
Bár azt nyomatékkal hozzá kell tenni, hogy a folyamatos szikesedés miatt a szumírok egyre északabbra szorultak Mezopotámiában, és nagy tömegű elvándorlásaiknak ez lehetett az egyik kiváltó oka (Götz ír erről részletesebben). A déli, szikes földeket nomád állattartók, amurruk és arámiak foglalták el. Etnogenetikailag emiatt nem tartom valószínűnek, hogy a mocsári_arabok a szumírok leszármazottai lennének. A kulturális rokonsághoz, kontinuitáshoz viszont nem fér kétség. Kurd–hurri vonatkozásban ugyanezt látom. Szerintem a mocsári arabok ősei már a Kr. e. II. évezredtől kezdve jelenlegi lakóhelyeiken éltek.
Nem tudom, mi lehet az igazság. Kiszelyvel beszéltem vagy 10-11 éve, akkor azt mondta egyébként, hogy ő ásatott Ubaidban, és az ottani csontvázaknak a mai és "honfoglalás kori" magyarokéhoz semmi köze. Én pedig akkor sem állítottam, hogy a humánbiológiai rokonság nagyon erős, csak a nyelvi-kulturális atyafiságra céloztam. Etnikailag inkább a szarmatákhoz és az avarokhoz (hurritákhoz) lehet közünk.
Mocsári arab kisgyerek napon kiégetett agyag játékállatkákkal játszik
A szumírok agyagból készült állatmodelljei Ur városából
A mocsári arabok szerepe az ősi tradíciók megőrzését illetően hasonló a kurdokéhoz, csak az utóbbiak a hurrik egyes vívmányait menekítették át évezredeken át...
Gipszbe vésett dombormű Urukból a Kr. e. IV. évezred végéről (British Museum)
Two lambs exit a reed structure identical to the present-day mudhif on this ceremonial trough from the site of Uruk in southern Iraq. Neither the leaves or plumes have been removed from the reeds which are tied together to form the arch. As a result, the crossed-over, leathered reeds create a decorative pattern along the length of the roof, a style most often seen in modern animal shelters built by the Mi'dan. Dating to ca. 3000 BC, the trough documents the extraordinary length of time such arched reed buildings have been in use.
Kérésed számomra különben parancs. (Ha hivatkoztál volna persze az OFFra és nem kezdesz el itt izélni, - hogy is mondjam - barmozni meg szarozni, nyilván könnyebb lenne :-((()
De így is meg lesz, nem kell ám izegni-mozogni izélni izgulni! :-)))
Szerintem baromi érdekes mindennapi (és ősi mindennapi is) dolgok és összefüggések fedezhetők fel az ilyen szabad asszociációkon alapuló szemlélődésekből. (népietimolyológiás gyermeki alapon)
toreador
"bullfighter," 1618, from Sp. toreador, from torear "to fight in a bullfight," from toro "bull," from L. taurus (see steer (n.)).
Ősi közös kép a szarv. Felöklel rádtör beléd szúr, túr.....döf (szerintem mind hang- és hangulatfestők (itt az etológiát baromira igénybe lehetne venni kiegészítésül - de indulatszói alapon nincs még etolingvisztika sajnos))
Aki volt már toron (disznó-, halotti-, esküvői-......... stb.) torkoskodni meg tortát enni az tudja, mit is csinál a bőlér... akarom mondani böllér. (tor(o)kon tőr nyomán bő lé... veres vörös vér) :-)))))
bull (1)
O.E. bula "a steer," or O.N. boli "bull," both from P.Gmc. *bullon- (cf. M.Du. bulle, Ger. Bulle), perhaps from a Gmc. verbal stem meaning "to roar," which survives is some Ger. dialects and perhaps in the first element of boulder (q.v.). The other possibility is that it is from PIE *bhel- "to inflate, swell" (the source also of the Gk. word for "whale;" see bole). An uncastrated male, reared for breeding, as opposed to a bullock or steer. Extended after 1615 to males of other large animals (elephant, alligator, whale, etc.). Stock market sense is from 1714. Bulldog is from 1500, perhaps from shape, perhaps originally used for baiting bulls; bullfrog is from 1738, on resemblance of voice. Bulldyke is from 1926 (see dyke). Bull's eye "center of a target" is from 1833. Bullpen in the baseball sense is first recorded 1915, perhaps from earlier slang meaning "temporary holding cell for prisoners" (1809). Phrase to take the bull by the horns first recorded 1711.
A kérdés az, hogy most "bú, bú, bú boci szomorú", búz, bőg, elbődül, "Bőg a tehén, mert nincs kalap a fején" avagy bő-lény, bölény. Vagy csak úgy dől belőle -ból, -ből????
Komoróczy: "Különösen fontos érdeke fűződött a kassú uralkodóknak ahhoz, hogy jó kapcsolatot tartsanak fenn a kor legjelentősebb föníciai kereskedő- és kézműipari városával, Ugarittal. A városban nagy létszámú babiloni kolónia élt, kereskedőkből, vállalkozókból, gazdasági tanácsadókból és tanítókból, akik a sumer és akkád könyvelés, tudomány, irodalom ismeretét nyugaton elterjesztették."
Föníciai szkarabeuszkő
An eastern king fights a lion, a demonstration of power, in a composition borrowed by the Greeks for their Heracles, (who also appears often in this scarab series).
'Nádtorzsa' jelentésű kotú szavunk őrizhette meg ezeknek a korai időknek az emlékét
A TESz szerint vitatott eredetű, de végső soron hangutánzással keletkezettnek tartják egyes magyarázói: eredetileg "a gödörben összegyűlő víz mozgásával, illetőleg a mocsaras helyek cuppogásával kapcsolatos jelenségek lehettek a névadás alapjai". Mások a kunkorodik ige családjába tartozó kifejezésként írják le, és valamiért az 1408-ból adatolni kívánt 'gödör a halastavakban' jelentésből vezetik le, annak ellenére, hogy ez utóbbi értelme náluk is feltételes, azaz látniuk kellett volna, hogy már csak ezért sem szabad ilyesfajta elméleteket építeni rá. A TESz szerzői meg is jegyzik, miszerint: "Egyik magyarázat sem túlságosan meggyőző sem hangtani, sem jelentéstani szempontból."
Nem is beszélve a másik változatról, ti. a kotú azon jelentéséről, mely TOLLAK TÖVÉNEK védőburkát jelöli. Ez a védőburok az, mely kopasztásnál sokszor bennmarad a bőrben, apró piciny kiálló toll-, vagy szaru"zászlóval", melyet - bizony - körömmel kell kiszedni a bőrből, különben roppant kellemetlen látvány, főleg evés közben.
Namost ez végképp kevésbé "meggyőzővé" teszi a TESz-i levezetést, szemben a torzsa-nádtorzsa jelentéssel. Jelzem a másik torzsa, a káposzta torzsája szintén tövet takar, mégpedig felülről nézve a levelek, alulról nézve a tő szétágazási tövét. Ezen a vonalon eredményesebb lehetne a "kutakodás/kotukodás"cc(:ez utóbbi mociga is lehetett volna:)
The name "Samaria" derives from an ancient city of the same name, which was located near the center of Samaria, and was the capital of the Kingdom of Israel. The etymology of the word is perhaps from shâmar,[citation needed] 'to watch,' hence meaning something like 'look-out'; but, according to 1 Kings 16:24, it is derived from the individual [or clan] Shemer, from whom Omri purchased the site."
Szemita szo', allitolag "figyelni vagy kilato"-t jelent.
Izrael 10 torzsenek terulete, akik kesobb eltuntek.
Csak etimologiai kapcsolat lehetseges, mert a Sumer nevet is egy szemita nep, az akkadok adtak a kengerek (sumerek) altal lakott teruletnek.
Sajnos angolul csak annyit értek, amennyire hasonlit a franciàhoz.:-(
A kérdést azért tettem föl, mert àllitolag a szumir név ujkeletü, ök soha nem nevezték magukat annak, dehàt akkor honnan jön a Sumeru hegynév? (mellesleg én is meg vagyok gyözödve, hogy a "folyamközi nép" kirajzott keletre, egészen Indiàig màr az ôsi idôkben..)
Trepanált sumír 
A nibrui szegény ember
Mocsári arab kisgyerek napon kiégetett agyag játékállatkákkal játszik
A szumírok agyagból készült állatmodelljei Ur városából
Így készül a mudhif
Gipszbe vésett dombormű Urukból a Kr. e. IV. évezred végéről (British Museum)
«Геракл (?), борющийся со львом»
Föníciai szkarabeuszkő
