Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy nagyon híres golfozó, akit a szaud arábiai király(fi) meghívott az országában megrendezett golfmérkőzés sorozatra. A nagyon híres versenyző elfogadta a meghívást, s a királyfi a tournament után magán dzsetjére pattanva visszarepítette az USA-ba. Amikor odaértek, a király(fi) megállította a bajnokot, és azt mondta neki, hogy valami ajándékot szeretnék adni neked, amiért időt szakítottál arra, hogy eljöttél hozzánk, és ezt az alkalmat számodra is emlékezetessé akarom tenni. Bármit kívánhatsz. Mit szeretnél kapni?
__Ó, semmit, semmit,... --tiltakozott a nagyon híres versenyző. De mivel látta, hogy komoly a király(fi) szándéka, ezért ezt válaszolta: Golfütőket gyűjtök..Adj nekem egy golfütőt.
Otthon szélnek eresztette képzeletét, de sehogy sem tudta kitalálni, hogy miféle különleges golfütőt kaphat majd a királytól. Talán aranyozott lesz a széle, vagy talán az egésze? :O Vagy gyémánt berakásos lesz a nyele, de az is lehet, hogy a golfütőbe bele lesz vésve a neve...s ez lesz az olajmágnás szaud arábiai király ajándéka.
Mindennap figyelte a postást, s egyre türelémetlenebbül várta, hogy megérkezett-e már a golfütője. Nap napot követett, de a golfütő csak csak nem érkezett...
Végülis sok sok hét után egy ajánlott levelet kapott Szaud Arábia királyától ez az amerikai professzionális golfozó..amit elég furcsának talált ..és csodálkozva kérdezte magában, hogy "De hol van a golfütőm? Hol a honorárium?"
Amikor viszont fölnyitotta a levelet, legnagyobb csodálkozására egy okiratot talált benne, ami egy ötszáz ékörös (acres:) amerikai golfpálya tulajdonjogának bejegyeztetéséről tanúskodott.
Angolul a golfütő neve: club ,
a golfpálya neve pedig: club .
:D
Néha a királyok másként gondolkodnak, mint ahogy mi gondolkodunk.
És jut eszembe, :O mi a királyok királyát szolgáljuk. A leghatalmasabbat, akinek felőlünk jobb és nagyobb álmai vannak, mint amit mi valaha is el tudnánk képzelni. Épp ideje hát az elménket megújítani . :)
*
pepsi, neked meg talán előszöris megtérni..echm :)
Ma már nincs filmelemzés az iskolákban, külön klubba kell hozzá járni.
Jól teszed, ha nem nézel meg bármit, de ez azt jelenti, hogy mások értékítéletére kell hagyatkoznod. Különben honnan tudnád, építő jellegű lesz-e film, ha még nem is láttad? Én éppen ezért nézek meg bármit, és bízom benne, hogy minden csak használni fog, az is, ami elsőre nem úgy tűnik. Majd megvédenek a megvédők :)
Nem tudok kedvencet mondani, annyi van. Mondjuk a ma esti kedvenc legyen a Picasso kalandjai. Ha szereted a vicces filmeket, ajánlom!
Egy ember elment a hegyhez, s így szólt hozzá:
- Milyen ostoba vagy te, hegy! Nem ismered sem a nagyságodat, sem a magasságodat, sem a súlyodat, én mégis mindent tudok rólad!
A hegy gondolkodott egy darabig, majd ekképpen válaszolt:
- Az lehet, hogy ezekről semmit sem tudok, de a hegy én vagyok.
Nem emlékszem, hogy honnan és merre futottak..(nem Édentől Keletre:) ..Egyébként még "hitetlen" koromban (17 éves körülien kezdtem megismerni az Urat)--és még egy két évig azután is-- engem is nagyon érdekelt a filművészet, és akkor megnéztem minden jelentősebb , úgymond művészi filmet. ...gyerekfejjel azt hittem, hogy én sokkal jobbakat tudnék majd csinálni:))) Nem tudom, ma mizujs a középiskolákban , de amikor én jártam, nekünk kötelező tantárgy volt a filmelemzés is..(és a nézés is természetesen) ..Tarkovszkijt onnan ismerem.
A középiskolás koromból még többek között Sydney Pollack "A lovakat lelövik ugye? c filmjére emlékszem , meg Paul Newman egyik filmjére, aminek a mondanivalója nagyon megragadott.."Bilincs és mosoly" volt a címe..az a film sokban segített megértenem azt, hogy mit jelentett Jézusnak letenni az életét...(noha nem arról szólt) ...a film alatt végig ezen gondolkodtam...Abban az időben megnéztem még jó pár (szerintem) ócska filmet is, amik ugyan művészeti szempontból értékesnek számítottak, --de ki kell, hogy ábrándítsalak, bennem nem találsz emberedre e téren, mert nekem nem tetszettek. És általában nem tetszettek a pesszimista és nihilista filmek sem..amiket hasonlóan lenulláztam, hiába voltak esetleg nagy sikerfilmek..
Mostanában pedig kizárólag azokat a filmeket nézem meg, amik tartalmilag építők...és erkölcsileg kifogástalanok...nem érdekel, hogy milyen óriási művészi alkotások, ha a témájuk vagy a mondanivalójuk rossz. Elnézést, ez van. :)
Most én kérdezek: Van kedvenc filmed? Melyik? (én a vicces filmeket szeretem, mint pl a My Fair Lady, vagy a Troublemakers Bud Spencerrel:)
A filmek egyébként nagyon veszélyesek szerintem..annak, aki szereti a mozit, mert a rossz képsorok elég sokáig, --ha nem örökre-- benne tudnak maradni az emberben..és nem várt rossz hatásai lehetnek..(nem csak tapasztalatból tudom, hanem hallomásból meg egyszerű következtetésből is) Én ezért nem nézek meg akármit.
Ez akkoriban nagyon is izgalmas lehetett. Rögtön ott a kérdés, hogy kelet vagy nyugat felé futottak? Óriási különbség. Tarkovszkijt szereted?
Ezt a sztyeppéset nem láttam sajnos, viszont volt szerencsém a Dillinger halott című filmhez, aminek mozgalmas címe ellenére semmi cselekménye sincs. A főhős másfél órán keresztül semmit nem csinál, és ezt végig mutatják. Az utolsó húsz percet azzal tölti, hogy piros pöttyöket fest egy revolverre. Aztán végül történik valami, de az is csak véletlen.
" A filmben mozgás kell! Kezdő maga, vagy mi? Legalább menjen az a főhős, de még jobb, ha fut, liheg, mert, mondjuk, üldözi őt valaki."
Mint a Ketten a sztyeppén című orosz filmben, amiben 2-3 órán át semmi más nem történt, csak hol futottak, hol meg bandukoltak..--persze ketten-- és lihegtek is..s mindez a sztyeppén ...(nagyon izgi) ..de inkább csak futottak.. úgyhogy nagyn nagyon profi volt. :))
Úgy döntöttem, hogy eladom a lelkemet az ördögnek. A lélek az ember legnagyobb értéke, arra számítottam hát, hogy kolosszális üzletet kötök. Az ördög, aki a találkozón megjelent, csalódást okozott. Műanyag pata, szakadt, spárgával fölerősített farok, vedlett, kissé molyrágta irha, fejletlen, csökött szarvacskák. Mennyit adhat egy ilyen szerencsétlen az én értékes lelkemért? - Biztos, hogy maga az ördög? - kérdeztem. - Igen, miért kételkedik benne? - A Sötétség Fejedelmére számítottam, maga meg olyan... hogy úgy mondjam, ócska. - Amilyen a lélek, olyan az ördög - válaszolta. - Lássuk az üzletet!
- Mi ez itt?! - üvöltött fel a producer, épp csak belepillantva a forgatókönyvbe. - Áll és gondolkodik? És miért éjszaka? - Gondolkodik, mert az egész történet ezzel kezdődik. És azért éjszaka, mert csillagos eget kell látnia. A könyvben világosan benne van: "Fölöttem a csillagos ég, bennem pedig az erkölcsi törvény." Immanuel Kant A tiszta ész kritikája című művének megfilmesítéséről van szó. - Állj! A filmben mozgás kell! Kezdő maga, vagy mi? Legalább menjen az a főhős, de még jobb, ha fut, liheg, mert, mondjuk, üldözi őt valaki. Ez dinamikus kezdés, felkelti a néző érdeklődését. Az éjszaka esetleg maradhat. - De ha fut, akkor nem gondolkodik, mert nincs ideje. A producer elgondolkodott, mint azt egykor Kant tette. - Megvan! Változtatunk a szituáción. Kant egy bárpultnál áll, borostásan, mert gondok gyötrik. Pillanat, miért van paróka a fején? Csak nem volt kopasz? - Ez kosztümös történelmi film. - Megőrült maga? A Három testőrt csináljuk, vagy mi a fene? Áttesszük az egészet a mába. Éjszak, bár, kétes fazonok; érti, nem? A való élet. - De mi lesz a csillagokkal? - Egyszerű. A bárban van egy tévé, épp a Csillagok háborúja megy benne. Kant meg nézi, vagyis lát csillagokat. - És a törvény? - Milyen törvény? - "...bennem pedig az erkölcsi törvény." Egyértelműen ezt írta. - Semmi gond. A bárba belép a seriff, Kant pedig fél, mert valami takargatnivalója van. Kábítószer lenne a legjobb. Előrelapozott a kéziratban. - "Kategorikus imperatívusz"? Az meg mi? Valami imperializmusos dolog? Nem is rossz! - Nem tudom, de azt hiszem, valami olyasmi, amikor valamit muszáj megtenni. - Hát persze, hogy muszáj. Például átírni ezt a forgatókönyvet. Itt Kant ezt mondja: "...ez az én kategorikus imperatívuszom", és mindezt akkor, amikor a nővel közli, hogy nem veszi feleségül. Nem maradhat így, túl gyenge! - Miért volna gyenge, hiszen a nő rálő Kantra? - Csakhogy a normális szex már senkit sem érdekel. Kantnak legalább biszexnek kell lennie. Legyen neki egy unokaöccse! - Miért unokaöccse? - Mert az kiskorú. Kant a nagybátyja, s így mindjárt van egy kis vérfertőzésünk is. Most már minden klappol: az unokaöcs narkós, Kant szerzi be neki a kábítószert, és ezért fél a serifftől. A filmet két hét alatt befejeztük. A címe ez lett: A neve Lét, mert kezdettől fogva intellektuális filmet akartunk, ezért is nyúltunk Kanthoz. A film így is jelentős közönségsikert aratott. A kultúra terjesztése kezd kifizetődni.
Volt egyszer egy ifjú herceg, tehénpásztor-törzs uralkodója Hindosztán síkságán. Krisnának hívták a herceget. Ritka szép ifjú volt, bőre mint az alkony, arca akár a fénylő hold, varázslatos fuvolaszava magával ragadta emberek, állatok szívét, ahogy a kentaurasszonyok éneke legyőz tengert és eget, vagy amint az elhaló menydörgés moraja hatalmába keríti a hegyek szívét. Nem volt az országában leány, aki titkon ne vágyott volna a herceg kedvese lenni. Körülsereglették Krisnát, hajukba jázmint fontak, nyakukban kasszia-fűzér, s fehér virágú, édes lótuszt hodtak kezükben, tisztát és ártatlant, mint az imádattól hevülő gyengéd leányszívük.
Hanem Krisna hercegnek egyedül Rádhához húzott a szíve. És Rádhá is oly' mélyen, oly' szenvedélyesen imádta őt, hogy kedvese úgy érezte a leány szerelmét, mint virágporból a bimbó illatát. Őt választotta hát asszonyául Krisna, s elvitte a tündérpalotájába, ahol kristályból van a teraszok köve, s a dísztavacskákon csillagfény tükröződik...
Történt egyszer, hogy egy töpörödött vénasszony kopogtatott Krisna palotájának kapuján. Kérte, fogadnák fel szolgálónak, mert éhes és szegény, s nincs hová mennie. Rádhá megszánta az öregasszonyt. Megetette, felöltöztette s szolgálatába fogadta. Nem tudta, hogy nem más az öregasszony, mint az a veszedelmes boszorkány, akit leigázott Krisna szépsége, és szentül elhatározta, hogy magának kaparintja meg a herceget. Eltelt néhány nap, s az öregasszony már ismerte a palotát, akár a tenyerét. Gondolta, itt az idő nekilátni, hogy megvalósítsa tervét. Azt akarta, hogy Rádhát maga Krisna ölje meg. Levágott egy kecskét, s éjjel belopózott Rádhá hálószobájába, és bekente a kecske vérével az ifjú asszony arcát. Akkor aztán várt, míg megvirrad, s szaladt már Krisnához, hívta: nézze csak a tulajdon szemével, hogy felesége démon, aki elevenen fal fel embert, állatot. Krisna meglátta a friss vért Rádhá arcán és elhitte, hogy démont vett feleségül. Kihúzta a kardját, feldarabolta az asszonyt, és sűrű erdő mélyén eltemettette.
Hanem Rádhá lelke bizony tiszta volt és szent, akár a templom. Halála után lelke egy csodálatos palotába költözött, karja-lába megannyi márványoszlop lett, feje kupola, virággal átszőtt sötét hajfonatai végigindázták a kupolát, törzse kristálytiszta nektártóvá változott, abban állott a palota. Szeme párja galambpár lett, ott ült két madár, s turbékolt szelíden a vadonbéli épület oszlopcsarnokában..
Krisna egyszer vadászni indult az erdőben. Elbarangolt társaitól, s csakhamar nem lelte útját a sűrű, vad bozótban. Ráesteledett, mire bolyongásában tisztásra ért, s nagy csodálatára gyönyörűséges palotát látott maga előtt, a vadon kellős közepén. Gondolta, megpihen benne reggelig. Lovát kikötötte, vetett neki egy nyaláb füvet, magának pedig gyümölcsöt szedett a fákról. Aztán bement a palotába, s leheveredett az oszlopcsarnokban. De alig hunyta le a szemét, szárnyrebbenés hallik a feje fölül. Felnéz, s két szerelmes galambot lát egymás mellett üldögélni, s szólalnak ekképpen: - Nézd csak, nézd, itt az a gonosz ember, aki feldarabolta a feleségét – mondta a hím -, mert jött egy gonosz démon, és hazugságot suttogott a fülébe. - Tán megtalálhatja még asszonyát – válaszolt a párja. - Hiszékeny volt nagyon, rászedték, és nemcsak maga tehet róla. - Igaz, nemcsak ő a hibás – mondta a hím galamb. – Rászedték bizony. Meg is találhatná asszonyát, csak nem tudja, hogyan keresse. - Mondd meg hát, hogyan?! – kérlelte az irgalmas szívű nőstény. Akkor így szólott a hím galamb: - Éjfélkor Rádhá és társnői fürödni jönnek a nektártóhoz. Rádhán bíbor szári lesz, barátnőin sáfrányszín ruha. Ha a herceg elcseni a lányok ruháját, és ingerkedik velük, felesége menten ráismer tréfálózásáról a férjére, s megint neki nyújtja kezét..
Hallotta ám Krisna a galambok beszédét. Türelmetlenül számolta a perceket egészen éjfélig, akkor aztán elbújt a templom kapuja mögé. Jött is Rádhá a társnőivel, nevettek, táncoltak mindahányan. Megoldották övüket, ledobták ruháikat, s belevetették magukat a nektártóba. Szertelen szerelmében Krisna a tópartra lopózott, elcsente a lányok ruháit, aztán felmászott egy közeli fügefára. A fa tetején elővette fuvoláját, s zenéjével úgy elbűvölte a szép lányok szívét, hogy szégyenkezve zavarodottan bámultak rá. Nyomban felismerték szerelmüket, Krisnát. Mosolygó ajakkal, lesütött szemmel, összetett kézzel könyörögtek a lányok: - Ó, kedves, add vissza a ruháinkat, amit a fügefára aggattál! De Krisna csak szórta rájuk marékszám a zsenge gallyat, a válaszul csúfolódó kis futamokat csalt ki fuvolájából. - Add vissza a ruhánkat, ó kedves, s mi szerelmünket adjuk cserébe! – kérlelték a lányok, amikor látták, hogy tréfás kedvében van. „Minden lánytól csókját kérem – Rádhá legyen feleségem!” - énekelte feleletül Krisna
Csilingelt a lányok öve, ahogy táncra kerekedtek, s el nem fáradtak egész hosszú éjjel a szerelmetes mulatságban, míg ki-ki megfizette csókját a hercegnek, aztán akkor Krisna és Rádhá újra összeházasodtak.
Volt egyszer egy KŐBŐLCSŐ Akkora volt mint egy köböl cső! Benne ringott Kő Bölcső Megkérdezték: Kő bölcső? Vagy inkább egy: köb öl cső? De nem volt más csak kö bölcs Ő Becézve hát így mondták: Köbölcs Ő!
Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.
A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása - sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.
Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében - nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.
Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.
Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.
Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.
Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.
Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.
Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.
A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.
Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.
Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.
A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott - a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek -, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.
Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.
Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.
Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe - egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába.
Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.
Amerikában érettégire nem ritka, hogy autót kapnak ajándékba a gyerekek.
Egyszer egy fiatalember, aki épp "le"éretteségizett, az apjától csak egy kis dobozt kapott ajándékba, noha már jó előre megbeszélte otthon, hogy milyen színű, márkájú és évjáratú autót szeretne.....
A gyerek nagyon letörten nyitotta ki a kis dobozt, s még lelombozódottabb (keserű) lett, amikor egy Bibliát pillantott meg a dobozban..Mérgében a Bibliát földhözvágta, és kirohant a szobából..de még a családi házat is otthagyta örökre..
:(
Évek múltán levelet kapott, hogy az apja hirtelen meghalt, és jöjjön, vegye át az örökséget... hagyomány között tallózva megpillantotta az ő Bibliáját is.. Most óvatosabban kezelte, és kinyitotta. Meglepetésére az első oldalon volt benne egy kis boríték, amiben egy autókulcs a következő felirattal: "Paid in full".
Egyszer egy ütött kopott, poros hegedű került árverésre.
S mivel az árverező nem akart túl sok időt vesztegetni ezzel, --túl akart adni rajta "ezerrel",
--a hegedűt mosolyogva a magasba emelve, az árverést így kedte:
Emberek!Egy dollár az ára! Csak egy, egyetlen egy. Ki ad érte kettőt? Hármat? Hármat először, másodszor, harmadszor? Három az ára.
De hátulról, a szoba a végből egy ősz öregember előrejött, a hegedűről a port leverte, s a vonot fölemelte, a húrokat fölhangolta és egy gyönyörű melódiát játszott el rajta.
Miután a zene végetért, a szobában néma csönd lett.
Az árverező halkan motyogott magában.."Mit beszélek???" "Mennyi az ára?" S a vonót a magsba tartva
A kötél Az éjszaka hirtelen szállt le a hegy tetejére: fagyos szél fújt, sötét volt, és a férfi semmit sem látott. A holdat és a csillagokat felhő takarta. Ahogy tovább mászott, pár méterre a hegy tetejétől egyszer csak megcsúszott. Zuhanni kezdett; csupán sötét foltokat látott maga körül, és borzalommal érezte, ahogy a gravitáció beszippantja a testét. Zuhanás közben, a rémület pillanataiban eszébe jutottak élete jó és rossz eseményei. Arra gondolt, hogy íme hát, elérkezett a halálhoz, amikor is érezte a csípőjéhez erősített kötél hatalmas rántását. A teste a levegőben függött. Csak a kötél tartotta, és ebben a kiszolgáltatott helyzetben kétségbeesetten felkiáltott: - Istenem, segíts! Egy mély hang hallatszott az égből: - Mit akarsz, mit tegyek? - Ments meg, Istenem! - Valóban úgy gondolod, meg tudlak menteni? - Persze, hiszek neked, Uram! - Akkor vágd el a kötelet, ami tart téged. Pillanatnyi csönd után a férfi úgy döntött, minden erejével kapaszkodni fog a kötélbe. Másnap a hegyi mentőcsapat egy megfagyott férfit talált, amint görcsösen szorongat egy kötelet. Halott teste a levegőben himbálózótt, fél méterre a talaj fölött.
Mese egy emberről, aki kilógott a sorból.
Honi, aki a „Kör-vonó” nevet kapta, mivel az idõszámításunk elõtti elsõ század közepén, mikor éppen szárazság sújtotta az országot, imájával esõt hívott le az égbõl. Elõbb egy kört rajzolt maga köré, majd azt mondta: „Világ Ura, esküszöm, addig nem lépek ki e körbõl, amíg esõt nem adsz a te népednek.” Lett is mindjárt felhõszakadás. A júdeai zsidóság korabeli megosztottságára és szellemi-erkölcsi állapotára jellemzõ, hogy Honi rendkívüli karizmatikus képességeit politikai célokra akarták felhasználni. Az egymással versengõ Hürkanosz és Arisztobulosz párthívei egyaránt arra kérték: átkozza meg ellenfelüket. Ám Honi, mikor a Templomba vitték, azt kérte Istentõl: egyikük kérését se hallgassa meg. „Jutalmul” helyben megkövezték.
A mesekönyvből kimaradt, hogy nem tartotta be a kötelező előírásokat, ezért korának vezető farizeusa meg akarta átkozni. / Csak nem merte. /
.....itt találtam meg a szöveget.... http://www.hapki-do.hu/tanmese001.html
Élt egyszer egy kőfaragó, aki sem önmagával, sem az élethelyzetével nem volt megelégedve. Egy nap gazdag kereskedő háza előtt ballagott. A nyitott kapun bepillantva csodálatos vagyontárgyakat és fontos látogatókat vett észre. "Hűha, milyen hatalmas lehet ez a kereskedő!" -gondolta a kőfaragó. Nagyon megirigyelte, és azt kívánta, bárcsak ő is olyan lehetne, mint a kereskedő. Nagy meglepetésére hirtelen kereskedővé vált, olyan luxust, hatalmi helyzetet élvezett, amilyet korábban el sem tudott képzelni, és a nála kevésbé gazdagok irigyelték és gyűlölték. Egyszer csak magas beosztású hivatalnok haladt el; gyaloghintóban vitték a szolgái, katonai kísérettel, zenebonával. Mindegy, hogy ki milyen gazdag volt, a felvonulók előtt mindenkinek meg kellett hajolnia. "Hűha, milyen hatalmas lehet ez a hivatalnok!" -gondolta a kofaragó. - "Bárcsak én lehetnék ilyen magas beosztású hivatalnok!" Hirtelen a magas beosztású hivatalnokká vált, díszes gyaloghintójában szállították mindenhova, rettegtek tőle és utálták az emberek. Forró nyári nap volt, így a hivatalnok meglehetősen kényelmetlenül érezte magát fülledt gyaloghintójában. Felnézett a napra. Büszkén sütött az égbolton, az emberről tudomást sem véve. "Hűha, milyen hatalmas a nap! -gondolta. - Bárcsak én lehetnék a nap!" Ő lett a nap, tüzesen sütött le mindenkire, megperzselve a mezőket. A parasztok, a munkások átkukkal sújtották. Egyszer csak óriási fekete felhő takarta el a földet előle, így aztán nem tudott mindent beragyogni ott lent. "Hűha, milyen hatalmas az a viharfelhő!" -gondolta. - "Bárcsak felhő lehetnék!" Viharfelhővé vált, elárasztva a mezőket, a falvakat - mindenki szidalmazta. Egyszer csak azt tapasztalta, hogy valamiféle óriási erő odébb löki. És akkor tudatosult benne, hogy a szél tette. "Hűha, milyen hatalmas a szél!" -gondolta. -"Bárcsak szél lehetnék!" Széllé vált és levitte a házak tetejét, kicsavarta a fákat tövestől, rettegett tőle gyűlölte mindenki ott lent. Egyszer csak nekiment valaminek, és bármilyen erővel is fújta, az meg se moccant. És akkor vette észre, hogy óriási sziklatömb tornyosul előtte. "Hűha, milyen hatalmas ez a szikla! -gondolta. - Bárcsak szikla lehetnék!" Sziklává vált, hatalmasabbá bárminél a földön. Ám amint ott tornyosult, egyszer csak kalapács hangjára figyelt fel, amint a vésőt ütötte a kemény felületbe. Érezte, hogy valaki megváltoztatja. "Mi lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál?" - gondolta. Lenézett, és messze, maga alatt egy kőfaragót pillantott meg.
Egyszer a nagy zöld legelő közepén játszadozott egy kicsi zöld disznócska. Arra jött a farkas, de nem ette meg a kis zöld disznót, mert nem vette észre.
Arra jött egy tehén is, és megette, mert nem vette észre.
"Volt egyszer egy ember, aki nagyon derék ember volt. Mindig igazságot szólt és cselekedett. Jó szívű volt, szívesen segített a rászorulókon. A gyengéket megvédte az erőszakosokkal szemben."
Élt egyszer egy fiú, aki nagyon szerette az édességeket. Mindig csokoládét, cukorkát és más hasonlókat kért az apjától. Az apa azonban szegény volt, és csak nagy ritkán engedhette meg magának, hogy finomságokat vegyen a fiúnak. De az fiú ezt nem értette, és minden nap édességet követelt az apjától. Az apa sokat gondolkodott azon, hogyan nevelhetné le a fiát arról, hogy folyton nyalánkságokat kérjen. A városban, ahol laktak, élt egy bölcs öregember. Az apa gondolt egyet, és elhatározta, elviszi a gyereket a bölcs emberhez, hátha az le tudja beszélni a fiút az édességekről. Elmentek hát az öregemberhez. Az apa így szólt: - Uram, tudom hogy te bölcs ember vagy! Kérlek, beszéld le a fiamat arról, hogy folyton édességet kérjen, mert én szegény vagyok, és nem tudom azokat megvenni neki! Az öregember zavarba jött, mivel ő maga is igen szerette az édességeket. Hogyan mondhatná a fiúnak, hogy ne akarjon többé ilyet? Megkérte hát az apát, hozza vissza fiút egy hónap múlva. Az alatt az egy hónap alatt az öregember leszokott az édességről. Mikor letelt a hónap, és az apa visszahozta a fiút, az öregember így szólt a gyerekhez: - Drága fiam, kérlek téged, ne kérj több édességet az apádtól, amit ő nem tud megfizetni. Attól a naptól fogva a fiú soha többé nem kért édességet az apjától.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas almafa. Egy fiú minden nap körülötte játszott: felmászott az ágaira, megette az almákat, utána pedig a fa árnyékában szunyókált. Szerette a fát, és a fa is szeretett vele játszani. Telt-múlt az idő, a kisfiú nagyobbacska lett, és már nem játszott minden nap az almafa körül. Egy nap a fiú ismét meglátogatta a fát, de szomorú volt, és nem mászott fel az ágakra. - Gyere, játsszunk!- szólt a fa. - Már nem vagyok kisgyerek, nem játszom fákkal - válaszolta a fiú. - Játékokat akarok. Pénzre van szükségem, hogy megvegyem őket. - Pénzem nincs - mondta a fa -, de vannak almáim. Ha leszeded az almákat, eladhatod őket a piacon és lesz pénzed. A fiú megörült. Leszedte az összes almát a fáról, és boldogan elment. Nem jött vissza, a fa pedig szomorú volt. Egy nap a fiú, aki addigra már felnőtt lett, visszatért. A fa örvendezett: - Gyere, játsszunk! - Nincs időm játszani - szólt a férfi. - El kell tartanom a családomat. Kéne egy ház, ami megvéd. Tudsz adni házat? - Házam nincs - válaszolt a fa -, de vannak ágaim. Levághatod őket, és építhetsz belőlük házat. A férfi levágta az összes ágat, és boldogan elment. Nem jött vissza, a fa pedig szomorú volt és magányos. Egy forró nyári napon a férfi visszatért. A fa megörült. - Gyere, játsszunk! - Kezdek öregedni - felelt a férfi. - Vitorlázni akarok menni, hogy kikapcsolódjak. Tudsz adni vitorláshajót? - Hajóm nincs - mondta a fa -, de a törzsemet kivághatod. Építhetsz belőle hajót, és elvitorlázhatsz messzire. Úgyhogy a férfi kivágta a fa törzsét, és készített egy hajót. Elment, és sokáig nem tért vissza. Sok év múlva ismét visszatért a férfi. - Sajnálom, fiam - fogadta őt a fa. - Nincs már semmim, amit adhatnék. Nincs almám. - Nem baj - felelt a férfi. - Már fogam sincs, amivel megrághatnám az almát. - Nincs se törzsem, se ágam, amire felmászhatnál. - Öreg vagyok és fáradt - válaszolt a férfi. - Nem tudnék felmászni. - Nem tudok mit adni - szólt a fa -, már csak haldokló gyökereim vannak. - Egy helyet szeretnék csupán, ahol annyi év után megpihenhetek - mondta a férfi. És leült a fa gyökerei közé, és megpihent.
Volt egyszer egy ember, aki nagyon derék ember volt. Mindig igazságot szólt és cselekedett. Jó szívű volt, szívesen segített a rászorulókon. A gyengéket megvédte az erőszakosokkal szemben. Kár, hogy ritka az ilyen ember.
Egy nap egy csapat béka ugrált keresztül az erdőn, és útjukon egy mély gödör mellett haladtak el. Két béka olyan ügyetlenül ugrott, hogy beleesett a gödörbe. A többi béka odasereglett, hogy megnézzék, lehet-e rajtuk segíteni. Mikor látták, mennyire mély a gödör, a csüggedt békacsapat úgy döntött, hogy a helyzet reménytelen; lekiáltottak két társuknak, hogy készüljenek fel a halálra, mert ebből a gödörből az életben ki nem jutnak.
A két szerencsétlen béka nem akart belenyugodni a végzetbe, és teljes erejükből ugrálni kezdtek. Néhány béka a csapatból lekiáltott, hogy ne is reménykedjenek a kijutásban, és hogy nem kerültek volna ilyen helyzetbe, ha óvatosabbak lettek volna és engedelmesebbek a békatörvényeknek. Más békák bánatosan azt kiáltották, hogy hiába a fáradság, inkább használják erejüket arra, hogy felkészüljenek a halálra.
Végül az egyik béka megfogadta társai tanácsát: fáradtan és csüggedten megadta magát a végzetnek, lefeküdt a gödör aljára és meghalt, míg a fenti békák tehetetlen bánattal szemlélték. A másik béka azonban erejét megfeszítve ugrált tovább, bár testét összetörte a fájdalom és a kimerültség.
Társai kiáltoztak neki, hogy fogadja el sorsát, ne kínozza magát tovább, és adja át lelkét a halálnak. A fáradt béka egyre nagyobbakat és nagyobbakat ugrott, míg végül csodák csodájára úgy elrugaszkodott, hogy egy hatalmas szökkenéssel kiugrott a gödörből.
A békacsapat boldogan ünnepelte a bámulatos szabadulást, és köré gyűlve megkérdezték: "Miért folytattad az ugrálást, amikor mondtuk, hogy reménytelen?" A béka döbbenten olvasta le társai szájáról a kérdést; jelbeszéddel elmondta nekik, hogy ő süket, és amikor ugrálás közben látta, hogy kiabálnak és hadonásznak neki, biztatásnak vette azt. Ebből merítette az erőt ahhoz, hogy sorsával szembeszállva a végsőkig próbálkozzon.
