Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülője szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának, A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján És nyelvén fohászkodnia. Csak nektek ajánlgatják templomul Az útszélét s az égbolt sátorát? Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát Az éjnek adom át, a hangtalannak: Nemzet nincs már...!
De magyarok még vannak.
Ország nincs már, a haza elveszett, De egymást átölelő lelkek vannak, És egymás felé kinyújtott kezek.
Erő nincs már és nincs már hatalom, Sem a föld felett, sem a föld alatt, De él és velünk van a gondolat.
Egymásra gondolunk És arra, ami magyarrá tesz minket, Megértjük egymás szeme-villanását S hogy "nem"-et gondolt, aki "igen"-t intett.
Ha szétvetették hű, védő karámunk, Ha porig égették a szentegyházat: Nincs más remény és nincs más feladat, Mint összeszedni ott, ahol, a nyájat.
Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman: Már kivirul a lelkek tavasza, Csak néhányan, egy kicsike kis zugban, És az a kis zug - az lesz a Haza.
S aki egyedül, magára marad, És alkot, elhagyottan, egyedül: Idők vásznára, örök jel gyanánt A lelkéből a nemzet kivetül.
Leszállunk önnön lelkünk mélyire, Van ott még sok arany! Tüzet-táplálni: fekete gyémántok, És talán - vas is van!
Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk, Csendes lesz a mező; De aztán: szemzünk... oltunk; Jönnek a gyermekek, az unokák... Valamit mindenikbe beleoltunk...
Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát Az éjnek adom át, a hangtalannak: Ország nincs már...!
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven.
Egy lángot adok, -- én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, amely forraszt s összefűz, Én jártam Vesta ledőlt templomában, Az örök-égő lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott; És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát. Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp, És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább És gondozd híven..
Tedd a szememre hűs gyerekkezed, De képet ne varázsolj elibém, Ne varázsolj se búst, se édeset, Szemem fényébe szórd a homokot, Szürke porát az öntudatlanságnak, Mély sülyesztőn vidd le a színeket, Aludjak, ó de álmokat ne lássak. Álom, szelíd kis húga a Halálnak, Mondd, hát az ébrenlét nem álmodás? Nekem van elég álmom éberen, Hajózzál, Álom, zsibbadt véremen, De utast ne vigy magaddal a hajón!
Reinkarnáció
Ha adsz nekem részt a feltámadásban Ó add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengetyűmmel dícsérjem neved: Harang a harangozót, Istenem.
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdõ könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdõ gyöngybefagyott bánata, Élõsködõk, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Elhalkult, és elhalt az orgona... De új nesz kél most a templomfalakból. Nem halljátok? Itt körül a falakban Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis, mégis egy ütemre vernek, Egy óriási templom-dobbanással. Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett.
Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul, Lehajtott, fáradt fejjel figyelek. Szeretném, ha szívem megállana, S csak a százéves templom kövei Dobognának tovább...
Dobognak... dobbanásuk lassan áthat, Felmelegíti dermedt véremet, Lassan megértem a beszédjüket: "Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek, Kemény kövek és haszontalanok, Nehezek, otrombák, formátlanok, Tehetetlenek, tompák, elesettek, Mozdíthatatlanok.
Hevertünk hét országban szerteszéjjel, Utak mentén, száraz patakmederben, Omlásokban, elhagyott kőtörőkben. Vad éleinkbe ütközött a nap, Horzsoltuk az éjszaka bársonyát, Véresre törtük vándor lábait, Hevertünk külön-külön szerteszéjjel, Egymásról alig tudtunk valamit, És nem álmodtunk templomról soha.
De jött egy ember, törékeny, beteg, A lelke égett, szíve dobogott, Az az ember templomról álmodott. Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel Tehetetlenül, haszontalanul, Vadul, otrombán és formátlanul, - Elindult a köveket megkeresni. Omlásokban, elhagyott kőtörőkben, Utak mentén, száraz patakmederben, Barangolt hetedhétországon át, Hol éleinkbe ütközött a nap, Horzsoltuk az éjszaka bársonyát S véresre törtük az ő lábait.
Az az ember keresett, s megtalált. És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.
Falakká fogtok összeállani, És visszaveritek az Ige hangját, És visszazengitek az orgonát, - Az imádkozó nagy nyomorúságot S az áhítat szárnyaló énekét Szent nyugalommal veszitek körül. Halkan dobogni fogtok a falakban, Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis-mégis egy ütemre vertek, Egy óriási templom-dobbanással. Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett. Így szólt hozzánk a templom-építő."
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon. Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
Azért, mert idefenn Dermesztő tél havaz, S rajtunk szeszélyeit, Zsarnok szeszélyeit Tölti -- csitt, semmi az, A mélyben szent és örök a tavasz.
A fák lombja hová lett? Elhalt, elfeketült? Csitt, szunnyad új rügyekben, Csupán beljebb került, Beljebb az anyafába. Erősb várba és nagyobb biztonságba.
A rét virágai, Mezők pompája hol? Csitt, csak alább süllyedt, Ott szunnyad valahol A néma, ős gyökérben: Örök nyárban és örök erősségben.
Azért, mivel a Csend Oly dermedt, hangtalan, Csitt, Isten tudja csak, Mennyi örvénye van! S aki tanult a viharokkal bánni, A csendet nem tudja megzabolázni.
Szín, illat, álom, Rajongás: hová lettek? Csitt, élnek mind, A mélybe menekedtek! A mélybe ás, aki aranyat ás S a mélyből jön minden megújulás.
Mondom néktek: mi mindíg búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsúzunk.
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót. A leszakadó hullám-emelet Párkányának tört tajték-cirádái Horzsolták lelkemet. Köszönöm mégis: éreztem a csend Milyen lenne, - ha lehetne enyém. Milyen lenne a szabad láthatár, A mély élet és a mély költemény. Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál. S ami belõle fájna, hát hadd fájjon. Megtanultam: soká bír fennmaradni A hajótörött is egy deszkaszálon.
A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: "Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
A tó partján a komor fűzeket Világos zöldbe öltözteti lassan A napról-napra melegebb sugár, Megfejti téli titkát ágaiknak, Smaragdragyogást tereget reájok, - Csak földre hajló, fáradt vonalát A fűzfagallynak nem másítja meg, Nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem: Anyámat kértem: rajzolj valamit! Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát, (Lerajzolhatott volna engem is, Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok A tóparti szomorúfűz alatt.) Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez? Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz. Én faggattam tovább: Mért szomorú? S aztán még arra is kíváncsi voltam, Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?" A váratlan kérdéstõl megzavarva, Anyám elhallgatott.
Így hallgattam el én is, valahányszor Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú, Mikor nincsen rá különös okom? - Zavart a kérdés. - Most már nem zavar. Most már tudom, hogy törvény alatt állunk: Elvettetnek a különféle magvak, Öröktõl készült, titkos õsmagok, Egyikbõl tölgy lesz, másikból fenyõ, A harmadikból mindíg rezgõ nyárfa, Jegenyévé szökken a negyedik, -
S az utolsó, de tán a nem legkisebb Szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa A tó tükrére csüggedt-komoran, Akkor is, mikor napfény hull reá, Akkor is, mikor zöldje ütközik, - S tavaszba fordul a vénhedt világ.
Istenem, add, hogy ne ítéljek - Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
Mosolyod... Mely szívből fakad, Aranyozza be arcodat. Mosolyod nem kerül pénzbe, Mégis sokat ér testvéred szemében, Gazdagítja azt, aki kapja S nem lesz szegényebb az sem, aki adja, Pillanatig tart csupán, De örök nyomot hagy maga után. Senki sem olyan gazdag, Hogy nélkülözni tudná, És senki sem oly szegény, Hogy meg nem érdemelné. Az igaz barátság látható jele, Hintsd be a világot egészen vele. Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, Bátorság a csüggedőnek, Vigasztalás a szomorkodónak. Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, De semmiért meg nem vásárolható. Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, Mert csak abban a percben van értéke, Amelyben arcodon megjelen. És, ha ezután olyannal találkozol, Aki nem sugározza a várt mosolyt, Légy nagylelkű, s a magadét add, Mert senkinek sincs Nagyobb szüksége mosolyra, Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.
Keserű szívvel bizony mondom néktek, Ti csonka-magyarok: Az ország szíve, Magyarország szíve Ma már a Végeken dobog. Hangos szóval hiába fogadkoztok: Hogy "soha!" s "mindörökké!" Az ország szíve, Magyarország szíve Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.
Bennünket összekalapált a bánat,- Ti atomokra hulltok itten szét. Egymást farkas-fogakkal tépitek, Nektek nem volt a nagy lecke elég. Amerre nézek: pártok, újra pártok, És zászlók, amiket a szenvedély Már előre a más vérébe mártott.
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok: Az ország szíve, Magyarország szíve Nem bennetek dobog. Nem halljátok, mit üzennek a Végek? Párttalanul, politikátlanul, Reménytelenül is mienk - a lélek!
Hangos szóval ne fogadkozzatok: Hogy "soha!" s "mindörökké!" Szétporladnak az arany-szólamok Iszapos durva röggé.
Térjetek magatokba. És próbáljatok önnön-magatokhoz És próbáljatok hozzánk méltók lenni... Azután jertek minket visszavenni.
Azt mondta valaki: A Korongyoson gyopár is terem. Azóta vágyaimnak netovábbja A Korongyos-tető. Róla álmodom nappal-éjjel, S a pici fehér csillagokról, Mik szikráznak a vad kövek között.
Mert úgy lehet: Egy hullócsillag szállt alá oda, Ép a Korongyos tetejére. Honnan indult: ki tudja azt? Talán egy nagyváros felett Látta útrakelni egy ifjú pár, Sikoltó ívét elkísérték szemmel, Míg legörbült a sötét horizontra. Találgatták: vajjon hol nyugszik meg? Hát ide hullt. Ide, a Korongyos-tetőre. Ezer darabra hullott széjjel, De üdvösségét megtalálta. S minden kis része csillagalakú lett: Így született a havasi gyopár.
Tízéves voltam. Vacsora után Kisurrantam a hintahelyre még. Ezer szemével, tündöklõ szemével Engem nézett az augusztusi ég. Mert tudta jól: eljött a pillanat, Hogy én is ráemelem szememet, S az elsõ látás megpecsételi A rólam megírt költõ-végzetet.
Megragadtam a hinta kötelét, Lendültem a mosolygó ég alatt... Egyszer csak fölvetettem szememet, S szemem, mint a halotté, fennakadt, Megtört a hinta lendülete is. A csendben, messze, harsogott a gát, Elénekelte az én életem Egyetlen, örök szerelmi dalát.
Ó, szép volt akkor farkasszemet nézni Ezer szemmel egy régi éjszakán, Azóta mindíg ezer szembe nézek, És fennakadok millió csudán. Ezer szemével, tündöklõ szemével Akkor megáldott, - s megrontott az ég: Egy szempárba egészen elmerülni Azért nem tudtam eddig soha még.
Jaj, nyomorult és esett nép vagyunk, Már gyermekünkben gyötört nemzedék. Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki, Az tépi fel frigyládánk fedelét. Mégis valljuk: A bosszú Istené.
Minden más táján a világnak A fegyver dörren és bomba robban, Csak mi nem bántjuk bántóinkat vissza Sem életükben, sem háló poraikban. Van, aki megfizet.
A vén Föld minden vértrágyás porondján A más bőréért, mint pelyva hulltunk, De önmagunkért orgyilkos kezet Emelni ellenségre nem tanultunk. Tűrés a fegyverünk.
Ím, húsz évvel a vérözön után Csak golyó röpköd: sötét gúny-galamb, A villámlásnak villámlás felel S riad a rádióban a rém-harang. Csak mi járunk a Sinai-hegyén.
És olvassuk a parancsok parancsát: Nincs cél, amely a gyilkot szentesítse, Nincs érdek, eszmény, mennyei magas, Amely e két szócskát közömbösítse: Ne ölj!
Egy tizenötös szám. És március: Az első tavasz-hónap közepe. Kimondottam így egyszerűn, Ne féljetek, ne féljen senkise.
Ne féljetek: nem tüzesednek át Halk hangolás után a vers-sorok, Nem temetni és nem lázítani, Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nő a versem, mint a fű, Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán: Nem szavalok, - szavaltunk eleget, - Nagyon sokat - március idusán.
Volt egy tanítóm akkor, - igazi, Nagy nevelő, - gyökérig leható. Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap, Ha munkát s imát összefoglaló.
Magányos hangját zsivaj nyelte el. - - Lavina dörgött. Most, - a kő alatt Számunkra csak csendes növekedés: Valóban: munka s imádság maradt.
De szárny kell munkához s imához is! Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad. Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet, Mégis üdvösség az a régi nap.
Testvér, látod: én nem járok tilosban, De te is hidd: nem tilalmas dolog Megsimogatni otthon a fiókban Egy poros, régi, kicsi szalagot.
Aztán - - menni a hétköznapok útján, Császárnak megadni, mi az övé, S maga részét minden hatalomnak, - - De Istennek is, ami Istené.
A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok És szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott. Csak egy hang lesz a halott rengetegben: A zúgó patakok.
És én fenyõtõl fenyõhöz megyek És minden fenyõt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltûzöm a szívemet A legmagasabb fenyõ tetejére, - S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk... Néked ajánlom égõ szívemet...
Úgy fáj már minden, minden idebenn, A szó, a mozdulat, a csend is fáj. Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, miuzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy - egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat Elaltatja a múltat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtaláni már Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám az úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra, és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.
